Gyilkos szerelem - 6. fejezet, Sötétség

Az éjjel ugyanazt álmodta. Szaladt a mezőn és Kazuya is ott volt. Kétségbeesve próbálta elérni, de mindhiába. A férfi egyre messzebb és messzebb került tőle, mire sírva rogyott össze. Az alak már eltűnt, de a kézét még mindig felé nyújtotta.

- KAME! KAME! – kiabálta rémülten és felült az ágyban. Folyt róla a víz és zihálva vette a levegőt.

- Mi történt? – rohant ki a fürdőből Takumi egy szál törölközővel a derekán. Akanishi felhúzta a térdeit és a hajába markolva próbált úrrá lenni magán.

- Rosszat álmodtál? – kérdezte a férfi átölelve, aki valószínűleg most ugrott ki a zuhany alól, mert a haja még mindig nedves volt.

- Visszamegyek a szobámba. – motyogta eltolva magától és kimászott az ágy szélére, majd kidörzsölte a könnyeket a szeméből.

- De miért? – nézett rá értetlenül és megfogta a karját.

- Kame már biztos aggódik. – válaszolta halkan.

- Miért ébresztenéd fel? Hajnali kettő van.

- Ennyit aludtam? – nézett rá döbbenten.

- Ja. Mint egy Csipkerózsika. – vigyorodott el. – Kamenashi meg már egyébként is volt itt.

- Kame itt járt? – kerekedtek el a szemei még jobban.

- Aha. Kérdezte, hogy mi van veled, de én elküldtem a fracba.

- Miért?

- Vissza akart vinni a szobátokba, én meg nem akartalak felébreszteni. – vágott kóbor kutya tekintetet a másikra.

- Mennem kell. – mondta Jin és felállt, majd lassan elindult az ajtóhoz.

- De ha meghallom, hogy kiabál veled, átmegyek és szétverem a fejét. – szólt oda a távozni készülőnek, aki lenyomta a kilincset és visszanézett.

- Ne aggódj, nagy fiú vagyok. Tudok vigyázni magamra. – azzal kilépett a sötét folyosóra.

Lassan sétált oda a szobájukhoz és a lehető leghalkabban nyomta le a kilincset. Benyitott és a szeme egyből az ágyon horkoló csapattársán akadt meg. Kame ülve aludt el az ágytámlának támaszkodva, felhúzott térdekkel, ölében a szövegkönyvvel. Az éjjeli lámpa fényében jól körvonalazódott a férfi új frizurája. Még szokatlan volt, de jól állt neki. Az idősebb odasétált mellé és óvatosan kivette a könyvet a kezéből. Össze akarta csukni, de hirtelen ötlettől vezérelve beleolvasott. „Akira gyengéden ölelte Hakut, aki könyörögve suttogta: - Kérlek, ne menj el! – és csókot nyomott a férfi ajkaira.” Jin legszívesebben felröhögött volna, de csak félmosolyra húzta a száját, majd összecsukta a könyvet és letette az éjjeliszekrényre. Ránézett a békésen szuszogóra, aki egy macis pólóban és egy kockás boxerben aludta az igazak álmát. Szélesen elvigyorodott a ruha láttán és ráemelte a fiúra a takaróját, majd leoltotta a lámpát. Örült, hogy végre a saját szobájában lehet. Megkönnyebbülten dőlt végig a kényelmes ágyán ruhástól. Annyira fáradt volt még mindig, hogy a takarót se volt ereje magára húzni, csak becsukta a szemét és követte Kazuyát Álomföldre.

Egy telefon ébresztő, zenélő dallamára nyitotta ki a szemét. Hallotta, ahogy a másik ágyban fekvő elnyom egy szitkot és kinyomja a kis készüléket.

- Jaj, az istálló. – nyafogott fel hangosan Jin és felült az ágyon. A másik fiú meglepve pattant föl az ágyból és döbbenten meredt rá.

- Te mit keresel itt? – nézett végig a kócos hajú csapattársán.

- Ez az én szobám is. – válaszolta szemét dörzsölve, majd fájdalmasan felkiáltott.

- Mi van? – ugrott ki az ágyból a fiatalabb.

- Belement a smink a szemembe. Ah, ki kell mosnom! – motyogta, majd elindult a fürdő felé, de a nagy ruhájában megbotlott és egy hatalmasat esett az ágy mellett, mire a másik odaugrott mellé.

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte az arcától pár centire egy hang. Akanishi felé fordította a fejét és vörös, karikás szemekkel nézett rá. Az arcán teljesen elmosódott a smink és a szemfesték úgy folyt el rajta, mintha sírt volna. Egy pillanatig döbbenten bámultak egymásra, majd a hosszú hajú törte meg a feszült csöndet elmosolyodva és felállt.

- Kutya bajom. – simította el a nagyobb ráncokat a ruháján és bement a fürdőbe. Nem tudta hová tenni az előbbi szituációt, így inkább nem is gondolt rá, csak odasétált a tükörhöz. Először megijedt a saját képmásától, majd gyorsan lemosta a festéket az arcáról. Magát kezdte méregetni a tükörben. Még szoknia kell az új külsejét. Fél órát töltött el a fürdőben. A zuhanytól teljesen felélénkült és vidáman be a köntösében a szobába tiszta ruháért. A haját felkötötte a feje búbjára fürdés előtt, hogy ne legyen vizes. Kamenashi nem volt a szobában, így azt gondolta nyugodtan felöltözhet. Előkotorta az egyik pólóját, farmerját és alsógatyáját, majd levette a köntöst. Ajtónyitódásra lett figyelmes és hátrafordítva a fejét szobatársa elkerekedett szemével találta szembe magát. Gyorsan kapta a dereka elé a köntöst, az ajtóban álldogáló pedig hápogva hátrált visszafelé.

- Basszus, ne haragudj! – azzal olyan hatalmas erővel vágta vissza az ajtót, hogy az óra leesett a falról.

Néhány pillanat zavart csend után elnevette magát, majd elkezdett öltözködni. Morogva vette tudomásul, hogy kifogyott a ruháiból. A farmerját csak az öve tartotta a derekán, a pólója pedig folyton lecsúszott a vállán. Hogy ne legyen annyira feltűnő, kiengedte a haját, ami eltakarta. Nem akarta bevallani magának, de roppantul tetszett neki az új frizurája. Kíváncsi volt, mit szólnak otthon, ha meglátják a derékig érő hajkoronát. Vidáman indult el lefelé a lépcsőn a nappaliba, ahol összefutott Matsuoval, aki egy újságot olvasott az asztalnál.

- Jó reggelt Akanishi! Látom, már jobban érzed magad. – mosolygott rá a férfi.

- Jó reggelt! Igen, sokkal jobban vagyok. – szinte táncolva ugrott oda mellé és lehuppant a kanapéra.

- Nem nőtted még ki ezt a viselkedést? – kérdezte nevetve a másik.

- Nem is tudom. Úgy érzem, mintha 10 évet fiatalodtam volna. – nevette el magát ő is.

- Úgy is nézel ki. A frizura sokat változtatott az arcodon, de ahogy elnézem, egy kicsit be is esett. – hajolt közelebb hozzá összevont szemöldökkel.

- Rémeket lát Hitedaki-san. – mosolygott tovább. – Na, megyek istállót takarítani. – azzal felpattant és az ajtó felé vette az irányt.

- Akanishi! – szólt rá Matsuo, mire visszafordult. – A diétáddal kapcsolatban…

- Rendben lesz. – szakította félbe, majd kiviharzott az ajtón.

Mire oda ért az istállóhoz, Kame már teljesen kitakarított és most a szénát pakolta oda a lovak elé.

- Megcsináltad az egészet? – nézett körbe csodálattal a szemében.

- Ja. – motyogta zavartan, rá se nézve.

Az idősebb odasétált a karámhoz és rákönyökölve, mosolyogva figyelte, ahogy a másik elkezdte lecsutakolni a lovakat. A fiatalabb a hátán érezte a férfi tekintetét és megköszörülve a torkát odafordult hozzá.

- Akarod csinálni?

- Én? – döbbent le.

- Igen. Nem nehéz.

- Nem jó ötlet. – rázta meg a fejét.

- Nem bántanak és én is itt vagyok. Gyere, megmutatom hogy kell. – intett neki mosolyogva.

- Én… - motyogta hezitálva.

- Gyere már! – nyújtotta felé a kezét. Egy pillanatig habozott, majd kinyitotta a karám ajtaját és odasétált csapattársa mellé. A férfi a kezébe nyomta a kefét és megfogva a csuklóját a ló hátához irányította. – Azt szeretik a legjobban, ha közben a nyakukat simogatod. – mondta és megfogva a másik kezét, rányomta a ló sörényére. Akanishi mosolyogva cirógatta Szilajt. Nem gondolta, hogy egyszer képes lesz erre. Kame ott állt mellette szorosan és a mosolygó arcot nézte, így nem figyelt oda és a kezük összeért a ló nyakán. Hátra pillantott a mögötte álló fiúra, mire az elkapta a tekintetét és a trágyás talicskát kezdte el bámulni. A feszült csöndet a torokköszörülése törte meg.

- Bocs a reggeli dolog miatt. – bámulta továbbra is kitartóan a talicskát.

Akanishi először elgondolkozott, majd hirtelen felröhögött, mire a vörös fejű rákapta a tekintetét.

- Most meg mi van?

- Szóval ezért vagy ilyen.

- Milyen?

- Ezért vagy ilyen zavarban. – nézett rá vigyorogva.

- Én ugyan nem. – morgott rá, majd kiaraszolva mögötte elindult a kijárat felé. – Gyere reggelizni! – szólt vissza a háta mögött és ő sóhajtva követte a másikat az épület felé.

A reggeliző asztalnál csak öten ültek még, köztük Matsuo és Takumi is. Ayumi körbe-körbe szaladgált hol tányérokat osztogatva, hol szalvétát. Amint beléptek az ajtón, egyből Takumi villámló pillantásával találták szembe magukat.

- Ha akarsz, ülj mellé. – bökött Kame a fejével a srác felé.

- Dehogy akarok. – háborodott fel.

- Nagyon kedvel téged és egész éjszaka vigyázott rád. Ennyit nyugodtan megtehetsz érte. – mondta halkan, majd helyet foglalt, távol a BL királytól. Akanishi köpni-nyelni nem tudott attól, amit a fiatalabb az előbb mondott. Sóhajtott egyet és elindult az őt bámuló férfi felé.

- Leülhetek? – kérdezte odaérve mellé.

- Viccelsz? – vigyorgott rá teli szájjal és odanyúlva, kihúzta a mellette lévő széket. Mikor leült, Ayumi már szervírozta is neki a két pohár joghurtot.

- Csak ennyit eszel? – kérdezte a másik a mellette ülő reggelijét vizsgálva.

- Aha. – mondta halkan és le is húzta az egyik pohárral.

- Ja, biztos vigyázol a vonalaidra, hogy táncolni tudj. Egyébként nagyon jól mozogsz a színpadon. – mosolygott rá, majd nagyot harapott a pirítósból, amit Jin nyálcsorogva nézett ki a szájából.

- Áh, kösz. Igyekszem. – mondta visszafordulva és elkezdte iszogatni a másik pohár joghurtot is.

- És te énekelsz a legjobban a KAT-TUN-ból. Neked van a leggyönyörűbb hangod. A többiek csak dísznek vannak. – nevette el magát hangosan, nem is figyelve a gyilkos tekintetre, amit Kazuya küldött felé.

- Azért ezt nem mondanám. – nevetett zavarában a mellette ülő és találkozott a tekintete csapattársáéval, aki gyilkos mozdulattal vágta ketté a rántottáját.

- Meg fogsz fázni. – mondta Takumi és fentebb húzta a pólót a másik vállán, ami időközben megint lecsúszott róla. Odakapott és idegesen húzta magán fentebb a ruhadarabot. – Olyan kár, hogy hat nap múlva haza kell menni. De majd a forgatáson újra együtt lehetünk. – folytatta tovább a férfi. – Ha hazamentünk, találkozhatnánk Tokióban. Elmehetnénk valahová. – nézett rá csillogó szemekkel.

- Remek ötlet. – mormolta a bajsza alatt, rá se nézve. Abban a pillanatban Kamenashi rávágott ököllel az asztalra, felállt és kiviharzott az ebédlőből. A jelenlévők döbbenten néztek utána, majd Takumi megszólalt.

- Tökfilkó. Biztos féltékeny.

- Ne nevezd így! – förmedt rá a fiatalabb, majd dühösen felkelt a székéről és bandatársa után indult. A nappaliban járt már, mikor Takeda mosolyogva jött vele szemben.

- Akanishi, jobban vagy már?

- Igen. – válaszolta gyorsan és ment volna tovább, de a férfi megállította.

- Ah, remek. Akkor volna egy kis feladatom számodra.

Kíváncsian pillantott a szakállas öregúrra, mire az előkapott egy kendőt a zsebéből, mögé lépett és körbetekerve a fején bekötötte a szemét. Az idol elnevette magát.

- Ez meg minek?

- Nagyon egyszerű. Ugyebár Haku vak. Szeretném, ha átéreznéd a helyzetét.

- Rendben, átérzem. Semmit sem látok. – nevetett, és megpróbálta levenni, de a férfi elkapta a kezét.

- Nem, nem. Szeretném, ha ma így maradnál. – mondta mosolyogva.

- Nem mondja komolyan? Először a bilincs, most meg ez. Nem leszünk így jóban Takeda-san. – nevetett tovább.

- Csak maradjon meg a jókedved egész nap. Le ne vedd! – azzal magára hagyta a kiszolgáltatott fiút.

- Basszus. – morgott Jin és tapogatózva elindult a folyosón.

- Te meg mit csinálsz? – hallotta meg Kazuya hangját a háta mögül. Lassan megfordult és kitapogatta a másik fejét.

- Tájékozódom. – mondta vigyorogva.

- Miért van bekötve a szemed?

- Haku vak, így Takeda szerint át kell éreznem. – válaszolta Kame hajával matatva.

- Ne tapizz már! – kapta el két kézzel az idősebb csuklóit. Egy darabig levegőbe emelt kézzel álltak, majd a fiatalabb elengedte. – Nincs több beszédóra, szóval ne várj a tanárra. Helyette előrehozták a lovaglást. – morogta és elindult a folyosó másik irányába. Jin a távolodó lépteket hallva ijedten fordult a hang irányába.

- Kérlek, ne menj el! – kiabált kicsit kétségbeesve és hallotta, hogy a másik megtorpan. Eszébe jutott, hogy Haku is ezt mondta Akirának, amikor éjszaka beleolvasott a szövegkönyvbe, majd gyorsan hozzátette – Izé… nem látok és… öhm… - vakarta meg a fejét. Érezte, hogy valaki karon ragadja és elkezdi vonszolni maga után. – Kame! – kiabált és érezte, hogy nekilökték valami puhának.

- Nesze, itt van Takumi. Majd ő vigyáz rád. – mondta a fiatalabb ingerülten és gyors léptekkel távozott.

- Jin, jól vagy? – hallotta a színész hangját, aki óvatosan emelte fel a fejét az állánál fogva.

- Neked csak Akanishi. – válaszolta flegmán és kirántotta a fejét az érintéséből.

Nem tudta elhinni, hogy volt a másiknak pofája csak úgy odadobni Takumihoz, mint egy rongyot. Iszonyat mérges volt, legszívesebben ölni tudott volna, de valami fájó marást érzett a mellkasában, amiért nem bírja elviselni az ő társaságát.

- Miért foglalkozol még mindig ezzel az idiótával? – tört ki a indulatosan a mellette álló.

- Mi közöd hozzá?

- Nem látod, hogy milyen egy rohadék? – ragadta meg a karját.

- Nem, nem látom és eressz el! – kiabált rá és próbálta kirántani a kezét a szorításából sikertelenül.

- Velem sokkal jobb dolgod lenne. – rántotta magához, mire Jin hirtelen mozdulatot tett a kezével védekezés kép és végigkarmolta a másik arcát.

- HAGYJ BÉKÉN! – ordította le a fejét és a korlátba kapaszkodva felszaladt a lépcsőn botladozva. Végigvágtatott egy folyosón és befordulva egy sarokba lecsúszott a fal mellett és a térdére hajtva a fejét, idegesen a hajába túrt.

- Akanishi, jól vagy? – hallotta meg maga mellől egy lány hangját.

- Ayumi-chan te vagy? – kérdezte a vak sötétbe.

- Igen. – guggolt le mellé. – Mi a baj?

- Jaj, Ayumi. Elegem van már ebből az egészből. Haza akarok menni. – csuklott el a hangja.

- Fel a fejjel. Már csak pár nap és hazamehetsz. – lágy érintést érzett a vállán.

- Hogy bírom ki addig? Takumi és Kamenashi elviselhetetlen és Takeda is jön mindig a hülyeségeivel. Ráadásul éhes is vagyok. – hisztizett tovább. Tudta magáról, ha üres a gyomra, akkor elviselhetetlen nyafogást képes levágni bármikor.

- Tessék. – mondta halkan a lány és a kezébe nyomott valamit. – Ez egy csoki. Ha nagyon éhes lennél, edd meg nyugodtan, nehogy megint leessen a vércukrod.

- Mi? – tapogatta körbe a papírba csomagolt édességet.

- A rosszulléted után felhívtam a menedzsered, hogy nem lehetne-e abbahagyni a diétát, de megtiltotta, hogy bármit is adjak neked, ami nem szerepel a listán. Odateszek minden reggel egyet ebből az éjjeliszekrényedre, csak maradjon kettőnk között. Rendben? – kérdezte lágyan elmosolyodva.

- Köszönöm. – suttogta Akanishi meghatódva, és ha látott volna, biztosan a lány nyakába ugrott volna.

- Lekísérjelek az istállóhoz?

- Örülnék neki. – harapott bele a csokiba és hagyta, hogy a lány felhúzza. és kézen fogva vezesse.

Mikor megérkeztek az apartman mögé, Kame és Jimmy már ott vártak. A tanár odaszaladt a frissen érkezettek elé, mikor megpillantotta őket.

- Jaj, Akanishi-kun. Tudom, hogy előre hoztuk az órát, de most el kell mennem. A lányom megbetegedett és haza kell mennem, hogy orvoshoz tudjam vinni. Kamenashi-kunnak elmagyaráztam, hogyan kell felnyergelni a lovakat, ha holnap még nem érnék vissza. Most előkészítettem mindent. Gyakoroljanak nyugodtan.

- Semmi gond. Jobbulást a lányának. – mondta mosolyogva.

- Köszönöm. Viszlát! – azzal sietős léptekkel távozott.

- Akanishi, nem gond, ha én visszamegyek? Még ebédet kell főznöm. – kérdezte Ayumi.

- Menj nyugodtan. – engedte el a lány kezét. – Köszönök mindent.

- Szóra sem érdemes. – mondta vidáman, majd magára hagyta.

Érezte, ahogy csend telepszik rá és a szél lassan fújta a hosszú haját. Nem hallott semmit, így halkan megszólalt.

- Kame, itt vagy?

- Itt. – jött a dörmögő válasz.

- Akkor jó. – mosolyodott el ismét. A fiatalabb sóhajtott egyet és elindult felé, míg ő lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni. Megérezte a fiú tenyerét az övében és lassan húzni kezdte maga után.

- Segítek felszállni, jó? – állt meg a ló előtt. – Először én szállok fel, aztán felhúzlak.

- Te is ide… - kezdte zavartan.

- Gondolom, nem akarsz egyedül lovagolni bekötött szemmel. – hallotta, ahogy a másik felült az állatra.

- Nem. – vágta rá gyorsan.

- Akkor gyere! – fogta meg a kezét és felhúzta. Úgy ültek ismét, mint amikor összebilincselték őket. Fél kézzel Kame derekát, fél kézzel a nyerget fogta. – Kényelmesen ülsz?

- Aha.

- Akkor nem baj, ha ügetünk?

- Mi? – kapta felé rémülten a fejét, mire csapattársa nagyot rúgott a ló oldalába és az nagyot szökellve elindult.

- Állj meg! – visította, erősen a fiatalabba kapaszkodva.

- Vagy szeretnél inkább vágtatni? – húzódott a másik szája gonosz vigyorba és még nagyobbat rúgott az állatba, mire az gyorsított.

- Úristen elég! Kérlek! Le fogok esni! – kiabált rémülten.

- Mehetünk gyorsabban? – kérdezte ingerülten, mire a ló megint gyorsított. Jin elengedte a nyerget és most már két kézzel csimpaszkodott a férfi derekába.

- Könyörgöm, állj meg! – tört ki zokogásban és belefúrta a fejét a mellette ülő mellkasába, mire a másik meghúzta a kantárt és a ló hirtelen megtorpant. – Rohadt szemét. – zokogott a karjaiban.

- Mi van? Takumi most nem tudott megvédeni? – szűrte a fogai között a kérdést.

- Mégis miről beszélsz? – kiabált rá idegesen.

- Ha már az ágyába bemásztál, akkor ide is utánad jöhetett volna nyugodtan. – emelte fel a hangját a fiatalabb is.

- Te utolsó rohadék! – ordította és ököllel kezdte el ütni a mögötte ülőt.

- Fejezd be, mert leesel! – próbálta lefogni az idősebb kezét, aki vakon hadonászott.

- Hogy mondhatsz ilyet? Te löksz minden alkalommal annak a köcsögnek a karmai közé! Elegem van belőled! FORDULJ FEL! – sózott egy hatalmas pofont Kazuya arcára. Döbbent csönd állt be, majd Akanishi hirtelen mozdulattal tépte le a fejéről a kendőt. Rémülten nézett az arcát fogó fiúra, aki szikrázó szemekkel pillantott rá, megfeszült állkapoccsal.

- Ne… ne haragudj. – dadogta, majd hirtelen rántást érzett a derekánál és a tarkójánál. Kame ajkát érezte az övén, ahogy durván csókolta és erőszakosan feszítette szét a száját. Reagálni sem volt ideje, máris egy idegen nyelv siklott végig a szájában. A döbbenettől hatalmasra tágult szemekkel próbált elhúzódni tőle, de a másik nem hagyta. Csak nyöszörögni tudott, amivel Kamenashit még inkább bíztatta. Erősen haraptak rá az alsó ajkára, mire könnyek szöktek a szemébe. Hirtelen mozdította előre a fejét és hatalmas koppanással lefejelte a másikat. A fiatalabb felkiáltott, két kezét rászorítva a homlokára, míg ő leugrott a lóról és egy hatalmas puffanással földet ért.

- Jin! – nyögte fájdalmasan Kame és a fejét masszírozva lenézett a földre. Az idősebb feltápászkodott és sántítva kezdett el rohanni az istálló felé. – JIN VÁRJ! SAJNÁLOM! – kiáltott utána, de a fiú már messze járt tőle. Nagyot rúgott a ló oldalába és elkezdett vágtatni felé. Az énekes rémülten pillantott hátra, a közeledő lovat figyelve, de megbotlott és elvágódott a fűben. Kazuya hirtelen rántotta hátra a lova kantárját, mikor meglátta az előttük fekvőt. Az állat megtorpanva előtte két lábra ágaskodott és a férfi leesett róla. Akanishi rémülten nézett a felbőszült állatra, aminek patái a feje mellett pár centire csapódtak be a talajba. A ló még nyerített egyet, majd átugorva őt, elszaladt a mezőn. Nem messze tőle csapattársa feküdt a földön mozdulatlanul.

- KAZU! – kiáltotta és odaszaladva hozzá látta, hogy egy véres seb tátong a fején, amit beütött egy nagyobb kőbe. A szemei csukva voltak.