Minden út Akihabarába vezet...

Ezennel megjöttem a japán blog második fejezetével, mely immár az ország felfedezéséről fog szólni. Bár az első napunk még nem a klasszikus formába öntött, igazi turistalátványosságok meglátogatásáról szólt, hanem csak szimplán legyőzni a jetlag okozta kellemetlen tüneteket, megszokni egy hirtelen jött idegen kultúrát és persze a legfontosabb napi feladat: beszerezni egy internetkártyát. Ugyanis mi úgy vágtunk bele az útba, hogy nem intéztünk semmi ilyesmit itthonról, bár lehetőség lett volna rá (sim kártya vagy pocket wifi). Nos, ezek a lehetőségek eléggé borsos áron mozognak, mi meg igazi hátizsákos turistának mondhattuk magunkat, próbáltuk a minél legolcsóbb megoldásokat megtalálni (jó azért volt, hogy flancoltunk, lásd shinkansen 😁). Minden esetre én már itthon informálódtam sok mindenről, és hála a kint élő magyarok videoblogjainak, sikerült is hozzájutnunk egy internetkártyához, na de ez is kalandos volt. Viszont nem akarok ennyire előre szaladni az időben. Lássuk a szintetizálás időszakát, avagy az első reggelünket Japánban:

Hotel Meigetsu
A hotel bejárata a kis világító tábla alatt. (Igazi tolóajtóval!)
Az egyik legjobb dolog, ami történhetett velünk az ittlétünk alatt, az ez a vendégbarát szálláshely volt! 💗 Egyszerűen imádtuk, és az már egészen biztos, ha visszatérünk, ide vezet az első utunk! Nem is mondható teljesen normál hotelnek, inkább vendégháznak. Sokféle típusú szobájuk van, de közös használatú terekkel (étkező, konyha, hűtő, fürdő és wc). Először számomra rémisztő volt a gondolat, hogy csupa idegennel kell majd osztoznom ezeken a dolgokon, de kellemesen csalódtam! A tisztaság pont emiatt a lehető legjobb volt! Hát könyörgöm, míg bementem a mosdóba és kint lerúgtam magamról a papucsomat a folyosón (japánban külön váltó papucsot hordanak a mosdóban a higiénia miatt), mire kijöttem, addigra valaki a személyzetből megigazította, hogy katonásan álljanak egymás mellett. 😅 Kicsit olyan érzése volt az embernek, mintha gondoskodnának róla. Persze kicsit kellemetlenül is éreztem magam, hogy hát itt ilyesmire is oda kell figyelni. És ha már annyira szeretjük a wc témát:

Bocsi, elfelejtettem lehajtani a fedelét a fotó előtt. 😏

A melegítős ülőke életérzése új kapukat nyit meg az ember komfortérzetű dimenzióiban. Az irányító panel és a konnektorba dugott, világító árnyékszék igen sokkos látvány egy alföldi gyermek számára. Haha. 😆 Itt azért nem tanácsos rátámaszkodni a "karfára", ha nem akarsz valami meglepetést kapni alulról egy kis alvázmosásra. Erről több információt már nem is kívánnék megemlíteni, mivel én nem kívántam élni eme gombok nyújtotta lehetőségekkel. Kissé túl ijesztőek voltak számomra. Valamint az se volt szerencsés, ha az ember túl sokáig kint felejtette magát meditációba merülve, mivel a benti lámpa mozgásérzékelős volt, és ülve sokszor hiába legyezgettél a kezeiddel meg hadonásztál, hát nehezen kapcsolt fel tőle a lámpa. Természetesen külön volt női és férfi mosdó mindkét emeleten. Bár a női csak egyetlen wc-vel rendelkezett, míg a férfiben több fülke is volt (nem leskelődtem, áhhh). A fürdőhelyiségek a földszinten (Japánban az az első emeletnek számít már) foglaltak helyet, amelyből kettő is volt. Ezek zuhanyzásra adtak lehetőséget, de ha jól tudom, volt rendes "kádas" fürdője is a hotelnek, de annak a használatát előre kellett jelezni, ha jól emlékszem (mi azt nem használtuk). A zuhanyzó helyiség először egy picike szobából állt, ahol le tudtál vetkőzni és a kis polcokra meg akasztókra tudtad tenni a ruháidat meg a motyódat. (Sajnos itt nem fotóztam.) Hálistennek volt egy ventillátor is a falra szerelve, amire szükség is volt a pára és a meleg miatt, hogy az ember magára tudja rángatni a ruháit. A falon fel volt akasztva még egy kicsi hajszárító is, de az elég ramaty állapotban volt, viszont lehetett kérni újakat a recepciónál. Maga a zuhanyzó egy jó nagy kabin volt, amiben még tükör is volt. Mondjuk azt nem díjaztam, hogy a "víztakarékosság miatt", folyamatosan pumpálni kellett a kapcsolóval a vizet úgy 5 másodpercenként, mert folyton elállt. Ezt így nem is értettem és igen fárasztó volt, bár biztos megvan a maga takarékossági célja. Minden esetre csak hajmosásnál volt kissé bosszantó, amúgy nem.

 Közös használatú helyiség felszerelve tévével és számítógépekkel.
Természetesen szupergyors wifink is volt.

A konyháról szintén nem készült fotó, de itt mindennel fel voltak szerelve. Tányérok, evőeszközök, edények, és itt volt a mosógép és a szárítógép is. Nagyon tiszta és rendezett volt minden. A bejáratot is felhozva (ha már kifelé haladunk 😂), voltak pici fakkok a cipőknek és papucsoknak, minden szobához fejenként 2. Mi 2 személyes szobában voltunk, tehát 4 fakk tartozott a szobánkhoz. A cipőket közvetlenül a bejáratnál kellett levenni a genkan-ban (kis előszoba szerűség), amivel szemben volt a recepció ablaka is, valamint esernyőtartók és egy szék is. A személyzet biztosít papucsot is, de eléggé életveszélyes abban lépcsőzni ha eláll a lábadtól, így inkább saját papucsot ajánlok mindenkinek. Az a biztos. A mi szobánk az emeleten volt, ahova egy nagyon magas és meredek lépcső vezetett föl (itt egy élmény volt cipelni a bőröndöt), és a lépcsőfordulóban volt az emelet hűtője, ahova mindenki berakhatta a kis kajcsiját, hogy ne kelljen lemászni a konyháig ha úgy van. A hűtő tetején volt toll és papír, amire ráírhattad a szobaszámodat, hogy más is tudja, kié a kaja. Amúgy nem volt semmi susmus, mindig megtaláltuk a kaját amit beraktunk (bár ritkán volt ilyen). Ráadásul a szobánk ajtajától kb 3 lépésnyire volt a hűtő a folyosón. 😊 Ettől pár lépéssel pedig egy nagyobb csaptelep (kicsit mosogatóteknőre hasonlított) foglalt helyet, gondolom szintén a kényelmi szempontokat fenntartva, hogy ne kelljen lemászni a meredek lépcsőn mosogatni. Valamint itt találkoztunk először "ez a víz iható" feliratú címkével. Tehát a mosdós vizek nem ihatóak. Legalábbis nem mindenhol. 😅 Szóval csapból csak akkor igyatok Japánban, ha ki van írva hogy iható a víz, amúgy ne.


Maga a szobánk nem volt valami nagy, pont akkora, ahova egy emeletes ágy még befért, és annyi szabad hely a mászkálásra, amennyire még egy bőrönd esetleg elfért kinyitva a padlón (EGY bőrönd 😉). Volt egy kevés akasztó meg egy pici tükör a falon, a lenti ágy lábánál pedig egy kicsi asztalka és egy tv (sajnos nem volt időnk használni). Kaptunk törölközőt is és maga a szoba légkondicionált volt. Enyém volt az alsó ágy, Sensei pedig az emeleten aludt. Mindkét szinten volt egy-egy tolóablak ami szúnyoghálóval volt felszerelve (ez szintén elhúzható volt). Maga az ágy isteni kényelmes volt!

 A szivacskám és a fogkefém befigyel. 😏

És végre a lényeg! Elérkezett a reggel! ✌ Egy hatalmas alvás után, ha jól emlékszem sikerült viszonylag időben, olyan 9 óra tájékán felébrednünk. Nagyon durván karikás szemekkel és kómás állapotban, majd elszontyolodva realizálva, hogy az éjszakai esős időjárás sajnos nem sokat javult. Szomorkás, borongós, esős idő köszöntött ránk reggel is, de izgatottan álltunk az első igazi kalandos napunk előtt.

A kilátás az ablakunkból:

 
Reggel végignézhettük, ahogy egy emeletes parkolóból le-fel emelgetik az autókat. Tátott szájjal videóztuk az eseményeket, természetesen a függöny mögé rejtőzve.


Ahogy ébredeztünk lassan, egyre jobban feldoppingoltuk magunkat, hogy még az időjárás sem szegheti kedvünket. Aznapra elterveztük, hogy csak nagyon laza programot csinálunk, hogy ki tudjuk pihenni teljesen ezt a baromi hosszú utat. A terv egyszerű volt: reggelit szerezni, körbenézni Minami Senjuban és a bevásárló központjaiban, majd találni valahol egy internetkártyát, hogy tudjunk könnyedén közlekedni Tokyoban. Nagy kótyagosan össze is készültünk és nekiindultunk a kajavadászatnak. Szerencsénkre wifin meg tudtuk nézni google maps-ban, hogy tőlünk csupán 2 perc sétára van egy 7-Eleven, ami ugye egy népszerű éjjelnappali bolthálózat. Nem fogjátok elhinni, de ez alatt a 2 perces út alatt is történt valami érdekes dolog. 😏 Megállított minket egy idősebb nő és egy férfi, majd angolul szóltak hozzánk. Én csak barátnőm döbbent arcát figyeltem, ahogy hallgatta őket, majd hirtelen magyarázkodni kezdett nekik, hogy mi csak turisták vagyunk (csak ennyit értettem a beszélgetésből, ugye nem tudok angolul). Nagyon kedvesen ajánlott a hölgy egy jó sushizós helyet (bár sajnos nem sikerült eljutni oda), majd minden jót kívántak és továbbálltak. Később megtudtam Senseitől, hogy hát ezek az emberek Jehova tanúi voltak. Wow! Teljesen ledöbbentem! Amúgy semmi bajom a különböző vallásokkal, de alig, hogy megérkeztünk egy olyan országba, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus és a shintoizmus, erre... Jehova tanúi? Erre mennyi az esély, de komolyan? Amúgy nagyon kedvesek voltak, és hozzáadtak az aznapi jókedvünkhöz, mert segítőkészek és érdeklődőek voltak. Igazán pozitív találkozás volt. Ezután minden gond nélkül, gyorsan megtaláltuk a kis boltocskát, ami a következő pár napban biztosította számunkra a reggelit és a vacsorát. Ebédet nem igazán, mert sokszor vagy kihagytuk, vagy máshol ettünk. Szóval betérve a boltba végre először élhettünk vásárlási hajlandóságunkkal. Volt ott minden, gyönyörű bentok, gyönyörű szendvicsek, rizslabdák, meg minden, amit csak el tudtok képzelni. Ha az üzlet nevét beütitek youtubera, egy csomó videót láthattok arról, ahogy vloggerek körbemutogatják a boltok polcain lévő árukat. Ha "honvágyam van" én is ezeket nézegetem. Haha. 😄 Hiányoznak ezek a kaják, mert nagyon finomak voltak. Árban kb annyi lehetett, mintha itthon vetted volna meg, csak ott ugye 2,3-al fel kellett szorozni az összeget. Pl.: ha itthon 200 ftért meg tudsz venni egy tábla csokit, akkor ott szintén 200 yenért meg tudod venni, ami kb 460 ft lehetett. Szóval valahogy így. De mivel nem ettünk sokat, így nem volt vészes a kajavásárlás. Az első amit le kellett vadásznom, az a kv volt. Sikerült is a legdrágábbat kiválasztani, amit csak lehetett... Még egy-két napig vettem is reggelente, de aztán lassan leszoktam róla. 😅 Nem csak az ára miatt, hanem mert nem kívántam egy idő után. Ahogyan a gyógyszereimet is elhagyhattam egy idő után! Ugyanis a kinti kajáktól csak akkor voltam rosszul, ha bevettem a gyógyszeremet. Mint utólag kiderült, a sok algás kaja rengeteg jódot tartalmaz, ami nem volt kompatibilis az én gyógyszereimmel. Ojjé... sokszor voltam beteg, de utána leálltam a gyógyszerekkel az utazás alatt. A közérzetem amúgy nagyon jó lett ettől. Ásványvizet is vettünk, szinte csak ezt ittuk, mivel a csapvizet Japánban nem nagyon lehetett fogyasztani. A sok egészséges kaja, meg az ásványvíz, mintha méregtelenítette volna a szervezetemet. Nagyon érdekes volt. Miután a gyógyszereket is elhagytam (főleg táplálkozással összefüggésben szedem őket),  annyira egészségesnek éreztem magamat, mint még soha. Sose volt még annyi energiám, mint ott! Vettünk még bentot is (mert hát reggelire azt kell 😙), plusz én még beújítottam egy kis rizsgombócot is, amit eltettem későbbre. Minden nagyon finom volt!

Nem túl esztétikus ételfotózás - és még a csomagolást sem bontottam meg, hogy jobban látszódjon. Az indokolatlan törölköző azért kellett, hogy ne vizezzük össze az ágyat (elázott a szatyor).

Gombás rizslabda. :3

A boltban fizetéskor adtak evőeszközt is a bentohoz, és nem csak pálcikát, hanem mivel látták, hogy külföldiek vagyunk, kaptunk hozzá villát és kanalat is. Zokon is vehettük volna, hogy nem nézik ki belőlünk, hogy elbírunk a pálcáikkal, de igazság szerint néha jól jöttek. Félretettük az evőeszközt és később is tudtuk használni. Valamint ami még piros pont, hogy megmelegítették a kajcsit mikróban. Igazság szerint kérdeztek valamit japánul tőlem és én zavaromban csak egy "hai"-al válaszoltam. Mire megmelegítették. Örültem neki. Hihi! 😊 Ezután visszamentünk a szállásra, hogy ott együk meg a reggelit. Kicsit össze is voltak zavarodva a szálláson, hogy ilyen hamar vissza is értünk. Ugyanis ha hamarabb rájöttünk volna, hogy a 7-Eleven egy emeletes bolt volt, és a felső szinten asztaloknál kényelmesen ehettünk volna, akkor nem mentünk volna vissza. Erre csak másnap jöttünk rá. Nagyon klassz, mert ezekben az éjjel-nappalikban, te kényelmesen nekiülhetsz kajázni, el tudsz menni mosdóba (mert az is van), sőt még wifijük is van! Eszméletlen, de komolyan! Ilyen itthonra is kéne! Tehát visszamentünk a szállásra és megreggeliztünk. A bento tartalma: természetesen rizs, mellé pedig mindenféle sültek, hal, virsli, tojástekercs, rántott izékék amik nagyon finomak voltak meg valami kis savanyúság izé is. Nem tudom pontosan, hogy mik voltak, de nagyon jót ettünk belőle.
Ezután következett az újabb napirendi pont. Szétnézni a környéken. Én már itthon kinéztem a térképen, hogy 10 perc sétára van egy bevásárló központ, a LaLa Terrace, ami nem messze volt az állomástól. Elbattyogtunk szépen, hátha találunk ott elektronikai boltot és internetkártyát. Sajnos ez nem történt meg, és semmi extra nem volt, csak egy szimpla külvárosi pláza. "Vagy plázácska." Tényleg nem volt egy nagy szám, viszont találtunk Daisot!!!! Az a híres-nevezetes japán 100 yenes bolthálózat, ahol csupa klassz és hasznos, avagy haszontalan dolgot tudsz megvásárolni. Vettem is jó pár dolgot itt, de nem annyit, amennyit terveztem. Úgy gondoltuk lesz még időnk visszatérni ide, de sajnos ezt az egy alkalmat töltöttük itt. A környéken csináltam képeket:

Ebbe az ajándékboltba bementünk, ami egyben édességbolt is volt! Potom 15 yenért lehetett venni mochi utánzatú pillecukrot, csoki töltelékkel. Fincsi volt.



Elvileg ott van a Sky Tree is, de a párás ködtől nem látszódik semmi.
(Esetleg ha nagyon alaposan nézed sokáig. 😆)

Felfedeztük az első tekerős automatákat is! Hát kérem... Nem igazán tudom, hogy mire való némelyik (az a macskasapka 😆), de eléggé viccesek voltak:




És aztán felfedeztem EZT! Isteneeem! Ott szerencsétlenkedtem vele és üres kézzel kellett távoznom, mert nem jöttem rá hogy 3x100 yent kell bedobni. Én meg ott szenvedtem egyetlen 100 yenessel... Ha ezt tudtam volna... erre csak később jöttem rá. 😭 BTS 💗


Szemben a Daiso!

Ez egy beöltöztetős fotóstúdió volt gyerekeknek! Kimonóba és egyén szép ruhába öltöztetik a gyerekedet és szép fotókat csinálnak róla. Cuki képek voltak kirakva.

Jó pár étterem mutatta meg kínálatát a kirakatban. Itt láttam először műanyag ételeket. (Ugye ide nem az igazi kaját állítják ki, hanem vannak külön művészek, akik műanyagból formálják meg élethűen az éttermek kínálatát. Ha jól tudom Oszakában készítik ezeket a műanyag kajákat.) Így láthatod, hogy hogy fog kinézni, amit megrendelsz.

Plakátokon a menü:

És aztán eljött az újabb WOW élmény! Az első MANGA BOLT! A Kumazawa Books! Yeeey! 😍
Az üzlet előtt pedig a kicsi esernyőtartó.


 Maga a mennyország: a YAOI RÉSZLEG:


És igen! Itt aztán bevásároltam! Mondjuk itt még visszafogottabb voltam, mert ezek nem használt, hanem vadonatúj mangák voltak, vagyis teljes áron árulták őket (kb 6-700 yen). Még így is olcsóbb, mintha itthon vennéd, vagy netről rendelnéd, így vettem egy párat. Hogy mit, azt majd egy külön bejegyzésben fogom megosztani veletek. Higgyétek el, külön bejegyzést érdemel. 😅 Viszont a csomagolást látnotok kell! Az eladó néni művészien csomagolta be az én perverz mangáimat, és egyáltalán nem találta furcsának.

A nagyobb papírtasak, benne az egyenként csomagolt mangákkal. Piros pont, hogy környezetbarát a csomagolás.

A szállás környéke csendes kis városrész, hangulatos lakó-és társas házakkal:

A hotel:

Mivel nem találtunk elektronikai boltot, így visszabattyogtunk a szállásra, hogy lepakoljuk a vásárolt holmikat és megkérdezzünk valakit a személyzetből, hogy tudnak-e javasolni helyet, vagy üzletet, ahol be tudnánk szerezni azt az internetkártyát. Kei-san (a mi kis angyalkánk), természetesen segítőkész volt. Azt javasolta, hogy menjünk el Akihabarába, és ott tuti találunk valamit. (Mondjuk ezt én is gondoltam volna, de nem hittem, hogy még első nap bevesszük ezt a nagyon nagy és csodálatos városnegyedet.) Kaptunk útmutatást is, és tényleg megdöbbentő volt, hogy csupán pár metró megállóra volt tőlünk Akihabara. Odaérve a vasútállomásra viszont eszünkbe jutott, hogy még nincs semmilyen utazós kártyánk kiváltva, így az oktatóvideókat betanulva keresni kezdtük a Suica kártya automatákat, de nem igazán találtuk meg őket. Ugye a Suica egy olyan kártya, amit x összeggel feltölthetsz (azt hiszem max 20ezer yenig), és akkor nem kell egyesével jegyet vásárolgatnod, hanem csak oda tartod a kártyát a belépő kapuhoz és már mehetsz is befelé, majd a célállomáson a kilépő kapunál szintén odatartva levonja azt az összeget, amekkora távolságot leutaztál. Ez egy borzasztó hasznos dolog! A kapu meg kiírja az aktuális egyenlegedet is. Szóval ott voltunk, hogy nem találjuk az automatát, így segítséget kértünk attól a sráctól, akivel az állomásig sétáltunk el (egy új útvonalon). Mellé csapódtunk út közben, mert ő is arra tartott, és sokkal gyorsabban odaértünk. Szegény srác csak picit tudott angolul, és segítséget kért nekünk egy állomásemberkétől, aki viszont nem tudott angolul! De időközben a srác lelépett, így kézzel lábbal kellett magyarázni állomásemberünknek. Nem is értettem mi ez a nagy fejhajtás egy suica kártya miatt. 😅 Csak nem tudtuk, hogy merre keressük az automatát. Tehát a második úriember, megunta a tehetetlenség érzését (mert ő akkor is fog nekünk segíteni, nem bukhat el szakmailag), így felhívta egy hölgy ismerősét, vagy kolléganőjét, aki tudott angolul, így Sensei elmondta neki a telefonba, hogy mit szeretnénk, majd átadva a telefont a férfinek, a hölgy visszamondta japánul, hogy mit akarunk. Aztán arrébb lépett kettőt és a falra mutatott: dozo... 😆 Ott volt az automata. Hamarosan a kártya is meglett, és azóta is féltve őrizgetem a pénztárcámban, hátha egyszer ismét használhatom (talán 200 yen maradt rajta). Immár megkönnyebbülve indulhattunk útnak a metróhoz, ami a kártyával sokkal könnyebb volt. Meglepődtünk, hogy mégsem annyira bonyolult ez a közlekedés, mint amennyire mi túlgondoltuk. Egyből meg is találtuk hova kell felszállni és már robogtunk is sebbel-lobbal Akihabara felé. Ekkor már késő délután volt.

Hibiya line:

Megérkezve Akihabarába, próbáltuk kitalálni, hogy merre is kéne mennünk. Bementünk pár elektronikai üzletbe, de vagy nem tudtak angolul, vagy elhajtottak minket, mivel Japánban csak azok tudnak SIM kártyát venni, akik legalább 2 évre hűség időt kötnek egy-egy telefonszolgáltatóval (pl. Docomo). Nem is nézelődtünk úgy igazán, csak szomorúan kullogtunk és kérdezősködtünk, hátha végre valaki útbaigazít minket. Én tudtam, hogy létezik egy olcsóbb internet kártya, egyfajta travel SIM, amit kifejezetten turistáknak találtak ki, és egy hónapig x gigabájtot tudsz lenetezni róla. Még a csomagolására is emlékeztem, kép alapján, de nem találtunk ilyet. (Amúgy erről van szó: link. Most látom csak, hogy a reptéren is meg tudtuk volna venni... de mindegy... khm...) Bementünk egy kisebb elektronikai üzletbe, ahol viszont a bácsi már értette, hogy mit akarunk, de csak japánul tudott válaszolni, én viszont megértettem! A Yodobashi Camera-ról beszélt, ami kb. olyan ott, mint minálunk a MediaMarkt és pont szemben volt az üzletével. (Még a másik nagy üzletlánc a Bic Camera ahol ezt meg lehet venni.) Tehát bevágódtunk a Yodobashiba, ami egy hatalmas, emeletes komplexum, és pár percen belül (egy kis eladói segítséggel), meg is találtuk a kártyát, amit kerestünk. 😅 Utána kezdődhetett a szenvedés, hogy szétszereljük a telefonomat. Figyelmeztetés! Magyar Samsungban ez valószínűleg nem fog működni. Viszont én beújítottam egy Xiaomi telefont a nyáron, amire viszont azt mondta az eladó, hogy lehet, hogy működik majd benne, de előfordulhat, hogy nem. Szegény segíteni is akart beüzemelni a kártyát, de ő csak az angol nyelvű menürendszerekben igazodott volna ki, viszont én a magyart nem tudtam átállítani angolra. Ojjé... Tehát abban maradtunk, hogy majd a szálláson este végigmegyünk a használati utasításon és szép nyugiban beregisztráljuk, meg minden ami kell (elég bonyolult, de nem lehetetlen, csak türelem kell hozzá). 1,5 GB-osat vettünk 30 napra. Ezután teljesen megnyugodva, hogy végre megvan a kártya, realizáltuk, hogy URAMISTEN! AKIHABARÁBAN VAGYUNK! Ekkor jöttünk rá, hogy a Yodobashi épülete több emeletes, és minden emeleten más dolgok vannak. Külön emelet akciófiguráknak, külön emelet videojátékoknak stb. Így hát nekiindultunk, hogy szétnézzünk mindenhol: 😍





Mindenhonnan kawaii vonyító zene szólt! MINDENHONNAN!

Harry Potteeeeeer! 💗


Ezután eléggé megéheztünk, mert nem igazán ebédeltünk, így sétálgatva egy kicsi bevásárlóutcában, találtunk egy takoyakis standot. Életem első takoyakija isteni volt! Ez az étel pici tésztabundás golyó, közepében polipcsáp darabkával, tetején pedig sok-sok majonézzel. Plusz ez még sajtos is volt. 😀

Mire feleszméltünk, már ránk is sötétedett ebben az animés negyedben, és kivilágítva, a sok-sok kis neontáblával, meg mindennel, már sokkal jobb vizuális élményt nyújtott az ember számára. Csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, hogy waaaah nézd azt! Ahhhw azt is nézd! 😲









Elkezdtünk keresni valamilyen mangás helyet, ahol kiélhetnénk vásárlási szenvedélyünket, és ekkor bukkantunk rá egy aranyos kis boltra, ahol főleg figurák és ajándéktárgyak voltak, és bár mangákat nem találtunk, de felleltünk egy rakás doujinshint! Én itt be is újítottam egy rajongó által készített Yuri on Ice doujinshint. 😍 Annyira menő, hogy amatőr rajzolók műveit is árulják! És nagyon szép, igényesen kivitelezett doujikról beszélhetünk. Ebben az üzletben hívták fel a figyelmünket arra, hogy van egy nagyobb üzlet is, ahol sokkal nagyobb a választék, főleg mangákra és doujinshikre koncentrálva vár minket maga a mennyország. Ez az üzlet a Mandarake! De erre majd egy későbbi részben térek ki, egyenlőre lássuk a kisebb üzletet:


Doujinshin áááálom!

Az utcákon sétálva elég sok maid cafe-ba (cselédlányos kawaii kávézóba) botlottunk, amiket az ott dolgozó "kislányok" cosplay ruhába öltözve, szórólapokat osztogatva reklámoztak az utcán. Néha kissé erőszakosan is rákattannak a turistákra. Egy kislány engem is követett egy ideig, de nem igazán értette az egyértelmű "NO"-t. Őket nem nagyon illik lefotózni csak úgy, sajnos ez is sikeresen bemozdult, de valamennyi azért látszik belőle:


Guszta éttermek sokasága:

A jellegzetes magas vasút. Ez alapján láttuk messziről, hogy merre kell menni az állomás felé. 😀

JR állomás:

Az első ismerős arc! Yunho oppaaaa! 😍😍😍 Ezt a táblát szívesen hazahoztam volna. Az emberkékhez képest látjátok mekkora? Ahhhh! Annyira boldog lettem tőle!

Mivel későre járt már, ideje volt visszaindulni a szállásra...

Minami Senju is bővelkedik magas épületekben:

A szállásra visszaérve az egyik legegyszerűbb és legautentikusabb vacsorát nyomtuk be magunkba. Az instant rament... 😆 De elhihetitek, hogy még ez is finomabb volt annál, mint amit itthon megtalálsz a boltok polcain.

Hát ez lett volna az első "rendes" napunk Japánban. Persze sokat spóroltunk volna az idővel, ha bizonyos dolgokban már gyakorlottak vagyunk, vagy van ismeretünk (pl.: 7-Eleven emeleti étkezője, Suica kártya, internetkártya, rövidebb útvonalak stb.). Ez a nap erre lett kitalálva, hogy szép lassan átvegyük a hely hangulatát, az emberek ritmusát. A ritmusra kitérve... borzasztóan sok ember! Nagyon nagyon sok ember! Tolongás, zsongás, erőteljes akusztikus és vizuális ingerek! Akihabara első napra kissé sokkos volt számunkra, de mire este visszaindultunk a szállásra, már kicsit olyan érzés volt, mintha hazafelé igyekeznénk. Az állomás jellegzetes zenéje (minden állomásnak megvan a saját kis zenéje), a madaras jelzőlámpahangok (ilyen puj-puj-puj hangja van, nagyon vicces 😆). Mindent-mindent megszerettünk és a részünkké vált! Lefekvés előtt még sikerült a mobilnetet is beüzemelni és immár békességben és nyugalomban hajthattuk álomra a fejünket. Holnap egy újabb, csodálatos nap virrad ránk...

Megjegyzések

Kovács Lili üzenete…
Sziaa, végre volt időm rendesen elolvasni ezt a bejegyzést és ha minden a tervek szerint megy akkor a folytatást is ma fogom!!
A többihez hozzá szólva, az biztos hogy érdekes egy utatok volt! Így hogy egy minimális japán tudáyotok van is tudtatok boldogulni és lenyűgöző hogy ennyi mindennek előzetesben utána jártál (pl a Google mapsel a környék teljes ismeretére gondolok)
Andy üzenete…
Köszi! ^^ Hát az ember igyekszik felkészülni minden eshetőségre. Próbálja elkerülni a problémákat, de az mindig rátalál! :D haha