Kalandozások Tokyo szívében

Immár elérkeztünk a harmadik napunkhoz Tokyoban (ha az érkezés napját is számolom), ami az egyik legmozgalmasabbnak számított abból a tekintetből, hogy ezen a napon jutottunk el a legtöbb helyre. Igazi turistás napnak szántuk, népszerű helyeket meglátogatva, bár később már levontuk a következtetést, hogy pár hely nem igazán olyan volt, mint amire számítottunk. Igazán sokkoló volt számomra ez a tömeg, ami csúcsidőben a belvárosban fogadott. Komolyan mondom, már-már rémisztő volt ennyi embert tolongani látni egy rakáson, akár Harajukut, akár Shibuyát vesszük. Az emberek a telefonjaikba mélyedve, fel se emelve fejüket mentek előre mint a kisbirkák, mindenhonnan zene és vibráló képhatások támadtak be jobbról-balról. Megvolt a maga hangulata, és izgatottam vártam is ezeket az élményeket, de le kellett vonnom a végső megállapítást: számomra Japán nyugodt, tradicionális színhelyei sokkal több élményt nyújtottak, mint bármi más, amiből egy minimális erre a napra is kijutott. Lássuk is az elejétől napunkat:

Az éjjel nem volt valami kellemesnek mondható, mert - hála a múzeumi ülőmunkámnak - a lábaim nem voltak annyira hozzászokva ehhez a rengeteg gyalogláshoz, és sikeresen túl is erőltettem az izmaimat, így alvás helyett lábgörcsökkel és rémálmokkal küszködtem. Életemben először voltam igazi turista nahh 😅... hozzá kell ehhez is szokni.

Ismét csak a csodálatos reggelivel indítottuk napunkat:

 Az elmaradhatatlan kávé és bento (ezek a rántott cuccok istenieeeek), valamint kipróbáltuk az itteni mochit is! Körülbelül ugyan olyan volt az íze, mint amit conon is be lehet szerezni, talán egy picit ízesebb és frissebb volt.

Első napirendi pontnak megegyeztünk, hogy meglátogatjuk a Tokyo Imperial Palacet, hátha láthatunk valamennyit a császári palotából, aztán pedig minden mást megnézünk, ami közel van a városnak ezen a részén és belefér az időbe. Ez elég sok mindent lefedett. 😄 Tehát nekiindultunk, hogy felkutassuk a császári palotát.

Kayabacho metróállomáson várva az átszállásunkra:

Csak, hogy lássátok, itt sem mindenhol kolbászból van a kerítés. Bizony akadtak lepukkant részek, és akkor ez még a jobbak közül való.

A Takebashi állomásra megérkezve elkezdtünk tanakodni, hogy merre is kéne nekiindulnunk, ugyanis gps alapján se volt teljesen egyértelmű a számunkra, hogy merre van a bejárat, mivel hatalmas területen feküdt az Imperial Palace, több irányból, több kapuval, és térképet találva is csak néztünk nagyokat, hogy mennyi összevissza kis utca kacskaringózik itt. Íme:

...és ez csak egy szeletke a területből.

A környék tiszta és rendezett volt, de még a csatornafedelek is lenyűgözőek voltak:

 ...a lábam no komment. 😆

Nem is kellett sokat sétálnunk, hogy elérjük az első bejáratot. A belépés teljesen ingyenes volt, de a híd túloldalán biztonsági őrök átnézték a hátizsákok tartalmát. Élmény volt a hatvanmillió kabátot és bazarat kipakolni a kis asztalkára, de komolyan... Szerencsére a stabilizátoromat se nézték fegyvernek (mondjuk olyan nehéz, hogy agyon lehetne ütni vele valaki 😏), bár mondjuk tök fölöslegesen cipeltem magammal mindenhova, mert a gps állandó használata miatt (csak az én telefonomban működött az internetkártya), nem tudtam volna úgy videózni, ahogy akartam volna.

A dudvás víz eléggé nagy csalódás volt... Rontotta a látványt, büdös is volt és jöttek rá valami fura bogarak is, amik marha nagyot tudtak csípni és beköpték az ember bőrét valami sárga trutyival ami az utazás után egy hónappal tudott csak lekopni rólam... (nem vicc... tényleg...).

A bejáraton áthaladva fantasztikus látvány fogadott minket. Gyönyörű, tradicionális építmény, ami ott bújt meg a felhőkarcolók között. Tényleg megvolt a maga visszafogott és elegáns, nyugodt hangulata.

 Csodálatos pókliliomok:

Ez volt az első hely, ahol személy szerint én is beszélgetésbe elegyedhettem egy japán emberrel. Sensei előrébb ment virágokat fotózni, amíg én a mosdó melletti padra leülve sebtapaszt tettem a lábamra, mert sikeresen feltörte a cipő. Mellém ült egy idősebb japán néni is, aki a barátnőjét várta, amíg bement a mosdóba. A madárcsiripelő, kellemes csöndet egyszer csak megzavarta egy "Where are you from?" kérdés. Nos, ezt azért még én is értettem. 😅 Zavartan válaszoltam, hogy "Hangarí", és gyorsan hozzá is tettem, hogy "I don't speak english." Jót nevetett, de ez nem szegte kedvét, tovább izzasztott a kérdésekkel és próbált belőlem kicsikarni kommunikációt, ami kissé szánalmasan, de meglepő módon azért ment valamennyire. (Még én sem tudtam, hogy ennyi lakozik bennem... haha.) Szép lassan Sensei is visszatért, ekkor már azért kicsit könnyebb volt a beszélgetés. Kiderült, hogy a néni is járt évekkel ezelőtt Budapesten és ismeri a kultúránkat. Tényleg jó érzés volt ilyesmiről beszélgetni egy külföldivel. 😊

Miután továbbálltunk, sikeresen rájöttünk, hogy az Edo Castle az nem a jelenlegi császári palotát takarja, hanem a régit, melynek már csak a kőzet alapjait és romjait tekinthetik meg egy gyönyörű parkosított területen a turisták:

Körbesétálva a parkban, és némi kérdezősködés után rájöttünk, hogy több ilyen területből áll össze az Imperial Palace, és a jelenlegi császári palota egy teljesen másik irányból közelíthető meg, másik kapun keresztül. Őszintén megmondom, nem igazán láttam át, hogy itt hogyan is helyezkednek el a környékben a kastélyok és épületek. Csak simán sétálgattunk és nézelődtünk. (De ne kérdezzétek, hogy melyik épület micsoda.)

A múltból a jelenbe:

Próbáltuk nem feladni a dolgot, hogy megtaláljuk a palotát, így tovább haladtunk, hátha a következő kapunál majd sikerrel járunk. Ez fogadott minket:

Talán már egy kicsit kezdett hasonlítani azokra a képekre, amiket a neten lát az ember, de ez még mindig nem úgy nézett ki, mint amit mi kerestünk. A dudvás víz itt is prezentálta magát (na meg a bogarak), és ez volt az a pont is, ahol feladtuk a további keresgélést. Bár szép időnk volt, de aznapra még mást is terveztünk, így kénytelenek voltunk tovább állni. Itt a hídon se engedtek már át az őrök senkit...

Csak hogy minden posztnál legyen valami wc téma: Ha jót akartok magatoknak, akkor az Imperial környékén ne menjetek el wc-re... Sokkoló volt ilyennel találkozni, ráadásul tiszta sem volt a közhiedelemmel ellentétben... Nagyon-nagyon nem volt higiénikus... És a wc-s bácsi (női budiban), rohadtul furcsa és ijesztő volt! Ott ólálkodott végig és magában beszélt... brrrr...

Innen távozva még nézelődtünk a környéken, majd indultunk is tovább Harajukuba, hogy megtaláljuk a híresen nevezetes Takeshita Streetet. Kellemes séta az állomásig:

Harajuku állomásra érve már érdekes és szórakoztató élmény fogadott minket. Mivel szombat révén rengeteg ember tolongott a környéken (japánok és turisták egyaránt), így ezt az alkalmat ragadta meg egy fiatal fiúkból összeverbuválódott kis utcazenész banda, valamilyen "jpop" dalt előadva a nézőközönségnek. Nos, a próbálkozást mindenképp díjazni érdemes, de nem szívesen hallgatnám meg őket még egyszer. 😀 (Hogy én semminek sem tudok örülni... cöh...)

Az állomás:

 Nem is kellett sokat sétálnunk, már rá is találtunk a híres Takeshita Streetre:

 Mivel itt többet videóztam, így minimális mennyiségű kép készült.
(A filmet megnézve többet láthattok belőle.)

Ameddig a szem ellát éttermek, ajándékboltok, standok, cosplay, csecsebecsék, ruhák, szóval minden ami kell! A látnivalók között azonban megbújt egy picinyke boltocska, ami egyből megragadta a figyelmemet. Ha jól értelmezem, a bolt neve: Idol on Stage (Aidoru on Suteji - japánosan ejtve). És igen! Lementem! Egy igazi bűnbarlang, ahonnan Sensei sokkos állapotban távozott rövid időn belül.

A Johnny's Entertainment előadóiról koncertfotók, mindenféle méretben, amit csak az ember el tud képzelni. Úgy mondom nektek, hogy még a plafonra is ki voltak ragasztva a képek! Fantasztikus volt! Egy rajongónak ez maga a mennyország! Nem telt el sok idő, és a radarjaim segítségével sikerült bemérnem a KAT-TUN helyzetét is. Sajnos immár csak a maradék 3 tagról sikerült képeket fellelnem, az ex tagoknak híre-hamva se volt sehol... Gondolom ezekből a boltokból is kipucolják őket teljesen, ha kilépnek az ügynökségtől az idolok.

A vásárlás menete nagyon egyszerű. A falra voltak felakasztva pár méterenként kicsit tárolók, amik pici papírokat és tollakat tartalmaztak. Ezekre a kis papírokra kellett ráírnod a kiállított kép számát (kódokkal voltak ellátva), tehát nem a kiakasztott fotót vitted el, hanem a számokkal ellátott kis papíroddal odaálltál az eladó pulthoz/ablakhoz, ahol aztán bent, egy elkülönített részen kinyomtatták neked az adott fotót, amit megkaptál és fizethettél is. Érdekes, hogy minden "kislány" akik sorban álltak csak icipici képekkel mentek oda, de én úgy voltam vele, hogy egyszer vagyok itt, tehát a legnagyobb félmeztelen Kamenashi Kazuya képet kell megvennem! Mit ad isten, hát nem nálam krepál be a nyomtatójuk? 😅 "Chotto matte" - hangzik el állandóan, hogy még várjak egy kicsit, amíg megoldják a problémát. Természetesen mögöttem közben állt a sor és morgolódott a sok véresszájú kislány, akik az apró képeiket szerették volna kifizetni. Hát igen... ha nem keresem a bajt, az talál meg engem. Végül beletelt egy kis időbe, de sikerrel megvásárolhattam a csodálatos Kame "poszterkémet", ami jelenleg a szekrényem belső felébe ragasztva őrzi a ruháimat és a macskám ágyát... (igen... Pötyi ott alszik 😆).

 Nagyon guszta üzletek kínálták a finomabbnál finomabb nassolnivalókat:

A crepes szinte nemzeti édességüknek számít már a mochi után. Palacsintatésztába tekert tejszínhabos, gyümölcsös álom, mely sokszor tartalmaz még egyéb édes tölteléket, fagyit, csokit, piskótadarabot és más nyalánkságot. Csak a pénztárcánk szabhat határt képzeletünknek. Nem itt kóstoltuk először, de érdemes kipróbálni, ha lát valahol az ember ilyet:

Időközben sikerült megcsinálnunk életünk első purikura képeit is, amit most a köz-elrettentés miatt inkább nem osztanék meg, mert eléggé indokolatlanok lettek a képek. Viccesek, de inkább megtartanám magamnak. 😅 Aki nincs tisztában a purikura fogalmával, az guglizzon rá. Lényegében egy fotózó masina, ami százszor ki-photoshoppolja a fejedet mindenféle módon, felnagyítja a szemedet, hogy olyan 'kawaii' legyél, és rakhatsz a képekre mindenféle feliratot, effektet, formát. Nagyon színes és extrém fotókat kapsz a végén saját magadról. Hát régen röhögtem ennyit, mint akkor. Miután elkészültek a képek, mi szerencsétlenek nem találtuk, hogy hol adja ki az elkészült fotókat a gép, így szenvedtünk egy sort vele. Próbáltunk segítséget is kérni, de szegény lányok zavarban voltak akiket megszólítottunk. Végül csak megtaláltuk a képeket. Bár 300 yen elég drága érte, de úgy érzem megérte. 😁

A bevásárlóutca végére érve mi is megéheztünk, így mi mást vehettünk volna, mint takoyakit. 💗

Kicsit még sétálgattunk a környéken és be is mentünk egy bevásárlóközpontba szétnézni, ahol én is beszabadulhattam életemben először egy igazi Vivienne Westwood üzletbe. Csodálatos ékszerek voltak ott, de a szájtátáson kívül nem sok dolog történt. Majd ha szép és gazdag leszek, talán akkor... egyszer. 😭 Már késő délután volt, és úgy gondoltuk, belefér még egy dolog a mai napba, így továbbálltunk, hogy meglátogathassuk Shibuyát is. Ha mást nem, akkor a híres útkereszteződést és Hachiko szobrát meg akartuk nézni.

Shibuya ELKÉPESZTŐ VOLT! Ennyi fény és hanghatás... Na és a tömeg fogalma is új értelmet nyert. Akinek ehhez kapcsolódó fóbiái vannak, annak nagyon nem ajánlott Tokyonak ezen része. Introvertált személyiségként, az én energiáimat teljesen leszívta az a rövid idő, amit itt eltöltöttünk, és nem is mondanám, hogy sok mindent csináltunk, csupán körbenéztünk.

Helló Hachi! A híres japán kutyussal akart mindenki fotózkodni, így elég nehéz volt levadászni magunknak, hogy sikerüljön beállni mellé, de végül sikerült.

(Magamat levágtam a képről, mert jaaaaaj... 😐)

Az eszméletlen forgatag... Visszaszámoltunk a híres kereszteződésnél, hogy megindulva a tömeggel átsétálhassunk a zöld (náluk "kék - aoi") lámpánál.

 Túléltük! De az emberáradat csak még nagyobba duzzadt.

 VIXX plakát a kpop kedvelőknek:

Időközben bementünk egy nagyobb bevásárló központba, de innen hamar távoztunk is. Valahogy minden a külsőségekről, a pénzről és a vásárlásról szólt. Nem igazán tudtál leülni sehova se, mert rövid időn belül felszólítottak a távozásra... Ha nem vásárolsz, akkor arra az ajtó... Hát igen. Talán itt csalódtunk kissé először... Valahogy azt is éreztem, hogy kinéznek engem mindenhonnan. Mindenki szép, sikkes és gazdag volt, míg én eléggé lerongyolt állapotban voltam az egész napos bandukolástól, a kis magyar-kínai ruháimban, és hát egy matyóhímzésnek sem mondhatom magam. 😂 Mindezek ellenére az itteni Tsutayába igenis be akartam menni, ahol árulnak mindenféle cd-t, dvd-t, könyvet. Nagy reményeket fűzve ahhoz, hogy végre találok valami igazi különlegességet magamnak a sok-sok kpop között, szembejöttek ezek:

Bár eléggé drágák voltak, de mivel SEHOL sem találtam eddig Jines holmit, így baromira örültem és már szaladtam is vele a pénztárhoz, ahol kiderült, hogy turista révén olcsóbban jutok hozzá (talán elengedték belőle az áfát? nem tudom...). Nagy volt a boldogság, de aztán rá kellett jönnöm, hogy lényegében ugyan azt a cd-t vettem meg kétszer... Talán 1 db szám különbség volt a kettő között, és sikerült dupla annyi pénzt kiadnom így. Na sebaj, egyszer élünk. 💗

Lassan kezdte leszívni az energiánkat a nyüzsi, és ránk is sötétedett, így ideje volt továbbállni Shibuyából. Viszont én még szerettem volna eljutni egy helyre... Egy helyre itt, amiről már régóta álmodoztam, és ami a legközelebb áll ahhoz az emberhez, akiről a történeteim szólnak.

Ez a hely nem más, mint a KAVE üzletház, aminek tulajdonosa nem más, mint Kim Jaejoong! Az általa megálmodott divatmárka, a Moldir termékeit lehet itt megvásárolni, legyen az ruha, táska, pénztárca, valamint bár és kávézó is üzemel az épületben. Van itt sok minden, és hamar rá is találtunk, csak követni kellett a hangját! Aztán felpillantottál az épületre, és megláttad Őt is kivetítve:

Fantasztikus érzés volt ez számomra, hiszen ott álltam az egyik nagy kedvencem épülete előtt, és talán még ő maga is ott lehetett valahol bent (ez sajnos sosem fog kiderülni). Őszintén megmondom... még csak a kirakat közelébe se mertem menni. A korábbi tapasztalatokon okulva, nem akartam azt megengedni magamnak, hogy negatív hatás érjen azzal, hogy esetleg elküldenek a bejárat elől, mert tátom a számat vagy befelé fotózok. Amennyit itt láttok, ennyi a maximum, amit én is átélhettem ott. Bemenni természetesen nem mentem. Ez egy nagyon drága hely, nem egy csóró magyarnak való, aki az utazásra is 7 éven keresztül spórolt. Kínosan is éreztem volna magam ott bent. Így hát csak messziről szemléltem a szemben lévő épület lépcsőjének tetejéről és sorra kattintgattam a mobilommal. A kivetített mv-t végignéztem... Higgyétek el, ez is teljesen elegendő volt számomra. Ebből hoztam nektek is egy kis morzsát. 💖
Sok-sok élménnyel gazdagodva indultunk vissza az állomásra, és ahogy sétáltunk, úgy éreztem, nem akarom, hogy ennyivel véget érjen az a nap! Az én egyik nagy álmom teljesült azzal, hogy az üzlet előtt állhattam, és közel érezhettem magamhoz Jaet, de Sensei érzelmei a Tokyo Towerhez kötődtek a legjobban. "Mi lenne ha most mennénk oda?" - tette fel a kérdést valamelyikünk, majd gondolkodás nélkül kaptuk elő a gpst, és akármennyire is messze volt tőlünk, nekiindultunk, hogy felkutassuk. Sok vonatozás, sok sétálás... nagyon sok sétálás. De látni akartuk!

Lassan megpillanthattuk végre a házak fölött... Lenyűgöző látvány volt. Útközben betértünk egy Family Martba is, hogy felszerelkezzünk a kedvenc csokijainkkal és innivalóval, hogy ha odaérünk a torony lábához, hát mi bizony megünnepeljük valamivel! Senseinek a Kukucskás csokigolyó, nekem meg a Kitkat. 😍

Egyszer csak odaértünk... Jó érzés volt. Spórolás céljából nem mentünk fel, de legközelebb pótolni fogjuk. (És én legközelebb be fogom kapcsolni az éjszakai fotózás üzemmódot ezen a r*hadt telefonon.) 😤 A kis virágbolt kirakatából lefotózott Tokyo Tower lámpácskát szívesen hazahoztam volna magammal. 😀

Nehéz szívvel távoztunk a toronytól, de megfogadva, hogy egyszer a tetejéből gyönyörködhetünk majd Tokyo csodálatos fényeiben... Harmadik napunk ezennel itt le is zárult.