Első repülés, avagy: IRÁNY JAPÁN!

Nehéz szavakba önteni ezt a két hetes földöntúli élményt, amiben részem volt a világ másik végén, és sajnos azóta már hónapok teltek el, de végre most van annyi időm és motivációm, hogy ezeket a kalandozásokat részletesebben megosszam veletek. 😊 A múltkori posztomban található 1 órás videó az utazásról csak nagyon árnyaltan adja vissza azt, amiket kint láttam és tapasztaltam, így muszáj részletesen is szavakba öntenem mindent, addig míg ilyen élénken élnek bennem az élmények és emlékek. Persze nehéz is lenne elfelejteni, ha az ember álma végre valóra válik. Természetesen, mint az ember életében bármilyen más területen, itt is adódtak nehézségek és pár kétségbeejtő pillanatot is megéltem, de szerencsére ezek aztán mindig pozitív fordulatot vettek és megoldódtak. Aki azt gondolná, hogy Japán egy tökéletes és hibátlan ország, az téved! A tökéletes ország nem létezik, és soha nem is fog, de ez így van rendjén, hiszen a tökéletlenségek által tapasztalhat meg kalandokat az ember, épül a jelleme, tanul és a problémák megoldásán keresztül tanulságokat vonhat le. Sok dolog első élményként ért engem, hiszem jóformán most először hagytam el az országot, és először voltam ilyen hosszú ideig távol a családomtól, ráadásul egy teljesen más, a magyarral totálisan ellentétes társadalomban. Nem is húzom tovább a bevezetőt, bele is csapok a lényegbe. 😅 Sajnálom, ha sokat kell olvasni, de a részletesség híve vagyok.

Ha valaki Japánba készül, érdemes már legalább 1 évre, de minimum fél évre megtervezni a dolgokat, hiszen nagyon sok múlik azon, hogy időben foglaljuk a repjegyet és a szállást, főleg ha az ember nem dúskál a pénzben. Mi tavaly március közepén vettük meg a jegyeinket úgy, hogy azért ne a legolcsóbb légitársasággal menjünk, és ne ilyen 10 órás átszállási időkkel. Szóval a lehetőségeinkhez mérten próbáltuk a legkényelmesebb megoldást választani, hiszen inkább legyen picit drágább, minthogy valami gond vagy váratlan dolog történjen az út során. Azt tudnotok kell, hogy önállóan terveztük-szerveztük meg az egész utazást (úgy hogy előtte egyikünk sem járt Japánban és senki sem segített kint), hogy nem vettük igénybe az utazási irodák szolgáltatásait. Azt hiszem ezzel iszonyatosan sok pénzt spóroltunk meg. Valami horror, hogy mit képesek elkérni egy-egy körutazásért, és sokszor benne sincs az árban a magyar idegenvezetés. Mi úgy voltunk vele, hogy megvannak a saját kis uticéljaink, nem akarunk senkihez sem igazodni, főleg nem menetrendhez ragaszkodni. Talán a legjobb döntés volt, amit hozhattunk. Ugyanabból az árból, amiből egy 7-8 napos utazást szerveznek, mi 14 napot töltöttünk kint (plusz egy nap elment az utazásra). Összességében azt mondom, hogy az országban több pénzt vertünk el, mint amennyi a repjegy és a szállás volt (és akkor még a kaját se mondanám egy horrorisztikus összegnek, mert kb annyiból lett kihozva mintha itthon ettünk volna).

 

Ferihegyi repülőtérre megérkezve.

Tehát végül az indulásunkat 2018. szeptember 19-re datáltuk, pontosabban 13:25-kor indult a gépünk. Légitársaságunk odafelé Müncheni átszállással a Lufthansa volt. Nos, ahhoz képest, hogy először voltam reptéren, először ültem repülőn, és először kerültem idegen nyelvi környezetbe, egy rossz szavam se lehet, mert minden simán ment. Iszonyatos félelmeim voltak, nem csak magával a repüléssel kapcsolatban, hanem az adminisztratív, határátlépéses-országba belépéses dolgokkal is. És minden olyan szuper hatékonyan és gyorsan működött (természetesen Sensei angol nyelvtudása nélkül nem sikerült volna 😉), hogy még én is meglepődtem, hogy... ilyen egyszerű az egész? Túlbonyolítottam egy csomó mindent, de hálistennek a mi országunk határain túl is csak emberek élnek. 😂

 Beszálláskor, és már a gépen.

Már a reptérhez vezető utunk is elég hosszú és fárasztó volt, ugye Sensei és én elég messze lakunk egymástól, plusz Budapest is messze van tőlünk, szóval kiautóztuk magunkat rendesen, közben pedig eléggé idegesek voltunk. Láttunk nagyon durva balesetet is útközben, ami tutira halálesettel végződött. Hát nem dobta meg az ember hangulatát az tuti... A reptéren meg nem is volt sok idő a búcsúzkodásra (szüleim vittek ki), leadtuk a bőröndöket, ettünk egy falatot, aztán már mentünk is a biztonsági ellenőrzésre, ami tényleg nagyon gyorsan ment. Kb egy óránk lehetett még ekkor a beszállásig, addig nézelődtünk a reptéren meg röhögcséltünk. Akkor ott totál elfelejtettem képeket készíteni, pedig szerettem volna. 😅 Sikerült vennem egy felfújható nyakpárnát is indulás előtt, aminek híján voltam, és a sérült nyakamnak azért sokszor jól jött (főleg Kyotoban a futonon való alvásnál... brrr...). Szóval gond nélkül megtörtént a beszállás és elindultunk München felé.

 A felhők felett... 

Nem mondom, ideges voltam. Végig azt kérdezgettem az út során, hogy ez most normális? És ez? És eeeez normális? Ha jobbra-balra dőlt a gép vagy csak picit megrázkódott, már pánikolva fordultam körbe és erősen kapaszkodtam a karfába. 😆 Igazából akkor nyugodtam csak le, amikor kipillantottam a gép ablakán. Hát ilyet még életemben nem láttam, kicsit olyan érzés is volt, mintha nem is a valóság lenne, csak tv-n nézném az egészet. És mikor meghallottunk, hogy a mögöttünk ülő két srác japánul beszélgetett egymással, csak akkor fogtuk fel igazán, hogy hová is indultunk el éppen. Csak a csóró sajtos szendvics volt kiábrándító ennyi pénzért:

Hát bocsi, hogy beleharaptam fotó előtt, de nagyon éhes voltam. 

Viszont nem volt egy nagy élmény. 😝

14:40-re oda is értünk durván 1 óra alatt Franz Josef Strauss reptérre, és csodálatos landolásban volt részünk. Nagyon meg se éreztük. Ezt azért a nagy gépnél már nem mondhatom el (ez a Müncheni járat 3+3 üléses volt). Szóval megérkeztünk és akkor ért az első kultúrsokk. Egy ekkora hatalmas monumentális építményt még életemben nem láttam, mint ez a reptér. Alföldi vidéki gyerek vagyok, nem ehhez vagyok szokva. 😅 A folyosók olyan hosszúak voltak, hogy ilyen futószalag szerű találmányok segítették az embereket a gyaloglásban, de azok a folyosók inkább már utcának voltak mondhatók. Ezernyi emelet, meg uram atyám mennyi beszálló kapu... Ráadásul az épületen belül vonattal is mentünk! Értitek? VONATTAL! WTF! (Erről egy pici bevágást láthattatok is a Japán filmem elejében a repteres résznél... már aki megnézte). Bár volt 2 óra átszállási időnk, azért az a másfél óra jócskán azzal telt el, hogy kerestük a beszálló kapunkat, meg hogy átessünk az útlevél ellenőrzésen. Kb. fél órával indulás előtt oda is értünk sikeresen, de kár volt rohanni, mert késve indult a gépünk, ha jól emlékszem. De azért volt időm még bejelentkezni egyet a családnak wifiről, hogy túléltem az első repülést. 😊 Nálunk a családban egyedül csak nagypapám repült még a szocialista időkben. Hehe.

 Beszállásra várakozva.

Itt a nagy gépen azért már az ember komfortosabban érezhette magát, az ülések kényelmesebbek voltak, adtak párnát, takarót, fejhallgatót, és persze a háttámlába szerelt kis szórakoztató egység is megjelent, amiről már annyit hallottam azelőtt. Nah meg az USB töltő, ami életet mentett. Ez a gép már egy 3+4+3 üléses volt, meg minden ami kell.

 Úton a géphez és már a gépen.

Be kell vallanom, azért elég durva kényelmetlenséget okozott, hogy rohadt közel voltak egymáshoz az ülések. A lábamnak konkrétan nem volt hely, ahova kinyújthattam volna, és mivel a hátizsákomat is az előttem lévő ülés alá nyomtam be, így megmozdulni se volt esélyem (180 cm vagyok). Nem is értem miért úgy álltam hozzá a dologhoz, mintha csak egy 3 órás útról beszélnénk. Ez egy kemény 11 órás út volt... Nagyon nagyon sokat tanultam ebből, elhihetitek. Mivel egy szélső 3-as ülés közepén ültem, Sensei meg az ablaknál, így esélyem sem volt arra, hogy bármikor felkelhessek ha begörcsöl a lábam. Hát egy terhes japán nőci ült mellettem a folyosó felől, és rosszul is vette volna ki magát, ha félóránként felállítom a helyéről. De hatalmas mázli önmagában a terhessége, mivel így sűrűn kellett mosdóba menni. 😁 Ezeket az alkalmakat használtuk ki általában, hogy mi is felkeljünk egy picit, mert iszonyat rossz egy helyben ülni ennyi ideig. A kiszolgáló személyzet rendes volt, de nem mondanám azt, hogy annyira keresték volna az utasok kényelmét. Az egész út alatt, szinte csak az étkezéseknél osztottak folyadékot, ami azért elég gáz abból a tekintetből, hogy olyan magasságban az ember eléggé dehidratált lesz, és 11 óra alatt az 2x-3x 1 deci pohár víz nem nyújt valami nagy élményt. Az étkezés az rendben volt, bár - mivel 16:40-kor indultunk - így az ebéd kimaradt számunkra, nem is volt út közben időnk rá, így a gépen már csak vacsorát, majd az "alvás idő után" reggelit kaptunk. A vacsora az csodálatos volt! Az a Meggle vajacska a pihepuha zsömivel. 😍 Egy élmény volt! Nagyon finom és laktató volt! Sajnos ezt nem fotóztam le, csak a "másnapi" reggelit, de az nem volt sajnos valami guszta látvány:

Hátőőő... beazonosíthatatlan spenót és rántotta, furi kolbászkával.

De a vajas zsömi vitte a prímet ezúttal is!

Lényeg a lényeg, egy kín szenvedés volt az út, borzasztóan lassan telt el. Próbáltam nézni filmet telefonon, de nem kötött le olyan amit már láttam, abban a szórakoztató bigyóban meg minden angolul meg japánul volt, és valahogy az sem kötött le. Igazából 11 órás kínlódás volt az egész. Az egyetlen film, amit az út vége felé néztem meg, az a Mrs. Doubtfire. Kb. 20 percre tudtam elaludni, azt is a filmen, szóval iszonyat kimerült voltam.

 

Az első igazi turbulencia élményem is ezalatt a "csendes pihenő" alatt ért. Pontosítok... a csendes pihi alatt úgy, hogy én közben a félelmetes és pirinyó kis wc-n ültem. Rázkódtam a dobozbudiban jobbra balra és kigyulladt egy kis lámpa, amin az emberke fut a helyére és becsatolja az övét. Na jól van kérem, de a gatyámat igen nehéz felhúznom, ha a lábamon is alig állok meg. Na akkor megijedtem, de mire a helyemre értem, addigra ki is kerültünk a légörvényből. 😂

Mikor már tényleg fájt mindenünk és szenvedtünk az alvás és vízhiánytól, végre valahára felhúzhattuk a kis sötétítőket az ablakon és gyönyörű reggeli napfény fogadott minket. Erről sajnos nem készítettem képet, de ekkor már csak fél óra volt a landolásig. És végre elérkezett a pillanat, mikor megpillanthattuk magunk alatt Japánt:

Azt hiszem magáért beszél a látvány:

Tokyo-i idő szerint 10:50-kor landolt a gépünk Haneda repülőtéren, ami ugye a Tokyo öböl mellett helyezkedik el, így a kifutópálya is pont a víz mellett volt. Ezt a landolást megnézhetitek a filmen is. Lélegzetelállító élmény volt, és persze az érzelmek is előtörtek, mikor végre a futómű megérintette az aszfaltot. Japán földön vagyunk! Végre! És csak ezután kezdődtek az igazi zűrös kalandok...

***

Igen, a második felvonása az érkezés napjának már elkülönített helyet érdemel. Igazán sajnálom, de ezután az első napomról már nem készültek képek... Igen, röstellem... bár furcsa módon én úgy emlékszem, hogy csináltam, de aztán egyet se találtam végül a telefonomon. Valljuk be, ekkor már jóval több mint 24 órája ébren voltunk, fájt mindenünk és az agysejtek is sorvadásnak indultak az alváshiánytól. Pedig még sok minden várt ránk... Haneda repülőtér szintén hatalmas! Mondanom se kell! Ha legközelebb arra járok, pótolom a fotókat! 😆 Az első tér amire emlékszem, egy széles és hosszúúúúú... nagyoooon nagyooon hosszúúú kanyarodó folyosó amin végig mentünk, majd a belépési ellenőrzések jöttek. Már a repülőn is kellett papírokat kitölteni, de itt is kellett egy párat, csak néhány fontos infót bekörmölni és már mehettünk is. Készítettek az arcunkról képet, ujjlenyomatot vettek, ellenőriztek mindent és már mehettünk is. Őszintén megmondom, meg sem kellett szólalnom sehol. Szóval tényleg gördülékenyen mentek a dolgok. Végre felvehettük a csomagjainkat is, amik épségben megúszták a hosszú utat. Azért a rövid átszállás miatt lehetett izgulni, hogy odaérnek e a csomagok a másik géphez. Külön voltak erre alkalmazottak, akik óvatosan, szépen elrendezgetve segítették a bőröndök útját a szalagon. Azért nem semmi. A munkakör megnevezése talán bőrönd-esés-tompító lehet? 😏 Az utolsó szakasz a "bőrönd ellenőrzés" volt, de ez inkább csak a japán állampolgárokra vonatkozott, nekik ki kellett nyitni, de nekünk nem. Egy kedves fiatal lányka kérdezett pár dolgot Senseitől, hogy mik a terveink, honnan jöttünk, majd jó utat kívánt. Nagyon kedves és segítőkész volt mindenki, gördülékenyen mentek a dolgok (még). A reptéri mosdó birtokba vétele volt talál az első WOW élmény számunkra, ahol számításaim szerint vagy 20 percet biztos azzal töltöttünk el, hogy visítva fedeztük fel az extrém, automatizált újdonságokat, amiket az alföldi-vidéki lányok először tapasztalhattak életükben. A vízesés csobogó hang madárcsicsergéssel kísérve, majd megtapasztalod az első melegítős ülőke élményt... végül pedig hiába keresed a wc lehúzó gombot... mert mikor felállsz, lehúzza magát a wc. És az automata kéztörlő adagoló... ohhh igeeeen... Pihe puha anyag! És visszahúzza magát a helyére... Te jó ég... Ekkor jön rá az ember: Doroti, te nem Kansas-ben vagy... 😆
Hosszú út állt még előttünk, így egy gyors videóhívás a családdal, hogy élünk (itt azért még volt wifi), majd útnak indultunk, hogy megtaláljuk a vasútállomást. Elég sok opció van, amivel be lehet jutni a városba, de végül a választásunk a Keikyu Line-ra esett. Ekkor még nem is volt probléma, és az jegykiadó automata működését is megmutatta egy kedves ember. De mikor beértünk a városba... elvesztünk. 😅 Nem lett volna itt probléma, ha türelmesebbek és kipihentebbek vagyunk, de az első élmény és a stressz, az izgatottság, meg a fáradtság kizsigerelt minket. Tudni kell, hogy mi nem vettünk előre JR Pass-t mint más turisták és nem béreltünk pocket wifit sem... Csak úgy bele durr! Tokyo-i szállásunk Arakawa körzetben, Minami-Senjunál volt, ami eléggé kiesik a város központi részétől. Ueno-nál óhajtottunk volna átszállni egy olyan vonatra, vagy metrora, ami kivisz minket oda, és mikor már végre a jó vágánynál voltunk a jó időben... de egy perccel hamarabb gurult be egy vonat... Hát... Itt tényleg másodpercre pontosan mennek a dolgok... De mi nem is gondolkodtunk, felpattantunk rá, majd ledöbbentünk. Ez a vonat túl jól nézett ki! Nah nem a MÁV-hoz képest, hanem Japánhoz képest is, de már késő volt leszállni. Sikeresen felszálltunk egy olyan expressz vonatra, ami Mito városáig meg sem állt! 1 órás gyorsvasúton zakatoltunk a franc tudja, hogy hová (rizsföldek mindenfelé), és mikor megpillantottuk a kalauzt, hát lehalt az operációs rendszerünk. Most végünk, meghalunk, blicceltünk egy idegen országban, ezt hogy magyarázzuk ki? Le sem mertünk ülni, ott álltunk az ajtónál a nagy bőröndjeinkkel, majd egyszer csak kilépett hozzánk a fiatal úriember. ANNYIRA RENDES VOLT! Gyerekek, ha titeket Kőbánya-Kispestnél elkap a kaller úgy kivág a vonatból csak úgy repülsz! Na de itt! A kommunikáció angolul folyt, bár elég nehézkesen, mert a pasinak nem volt tökéletes a nyelvtudása. Lényeg a lényeg, mivel értette, hogy szar helyzetbe kerültünk, nem szívózott velünk és még hellyel is kínált minket. Elmagyarázta, hogy Mito-ba érve az állomáson vigyük oda az állomás emberekhez a kis papírkát amit ő megírt, és akkor rendezni tudjuk a teljes távot, amit leutaztunk. Tehát már lassan ott tartottunk, hogy 36 órája ébren vagyunk, és Mito városától, csak délután 4 órától indult volna vissza vonat Tokyoba, ami 2 órás menetidővel bír!!!! 2 ÓRA! 2 ÓRAAAAA! Mitoban az állomás emberkékkel is próbáltuk megértetni magunkat, de ez már annyira vidéknek számított, hogy eszük ágában sem volt megerőltetni magukat, hogy megszólaljanak angolul, inkább átengedtek minket oda, ahova menni akartunk, mert kevés időnk volt, hogy elérjük a megfelelő vonatot (meg le is akarták rázni a két fura gaijint). Kaptunk az állomásemberkéktől is egy papírt, ha jól emlékszem, hogy Tokyoba érve, az ottani állomásemberkéknek adjuk azt oda. 😂 Ekkor már zombik voltunk, és nem is érdekelt minket. Ha szívatni akarnak, hát tessék. Ezzel egyenesen Minami-Senjuig tudtunk eljutni, de az a 2 óra... maga volt a pokol... Most számoljunk vissza... 10:50-re landolt a repülőnk Hanedán... és este 6-ra értünk vissza Tokyoba Minami-Senjuhoz. Azéééééért..... Kellemetlen. Szegény Sensei nagyon fázott, rövid nadrágban és pólóban tolta végig a repülő utat is, pedig hűvös volt, aztán Japánban is esős hűvös szeles idő fogadott minket. A visszafelé tartó vonat már úgy nézett ki, mint egy normál pesti metro (a jobb fajtából). Így persze volt helye a bőröndjeinknek és délutáni tömeg se volt. Természetesen sem víz, se kaja nem volt még mindig nálunk! Még mindig! Aztán csak szükség lett volna arra a pulcsira meg melegítőre, de ez kalandos volt. Gyors-kötözővel volt levédve a bőrönd zárja, így rajtam volt a sor, hogy keressek egy "éles" szerszámot. A hátizsákom teljes tartalmát kipakoltam, mire megtaláltam a napszemüvegem tokját, amiben a bőröndöm cipzárján díszelgő lakat kulcsa pihent. (Jól figyeljetek! 😆) Mindezt a kocsiban ülő összes vidéki japán WOW pillantásával kísérve. Szerintem az is csodaszámba ment, hogy két külföldi jár arra, pláne hogy lányok alul-öltözve, pláne ilyen szarul kinézve. Szóval kivettem a kulcsot, majd felnyitottam a bőröndöm. Ekkor már a tipikus SUGOIIIIIII pillantásokkal és áhítattal együtt felszerelkezve, melyet mozizó japán barátainktól kaptunk (esküszöm a szemben ülő csávó az egészet videóra vette... esküszöm!). Szóval kinyitottam a bőröndöt a vonatkocsi kellős közepén és pakolni kezdtem benne, majd a neszeszeres tatyóból (amiben persze helyet foglalt a női hadifelszerelés teljes arzenálja), kivettem még egy kisebb tatyót, amiben aztán benne volt a KÖRÖMCSIPESZEM! Oh igeeeen! Aztán körömcsipesz átadva Senseinek - Andy bőrönd becsuk - Sensei bőrönd felfeszít-feltár - ismét pakolás, majd.... Nyilvános nadrághúzás, öltözködés! A diáklányok sikkantva kapták tenyerüket a szájuk elé. Hát gyerekek... 36 óra ébrenlét után nektek is tök mindegy lenne már. Alig hogy elcsendesedett ez a téma... Andy-nak mosdóba kellett mennie! De nagyoooon! 😂 Nem igazán tűnt úgy, hogy ez a metroszerelvényszerű vonat rendelkezik mosdóval, így végső kétségbeesésemben a magyar doramát végignéző, szemben ülő japán nénitől kértem segítséget tökéletes japán nyelvtudásommal: Sumimaseeeeen! Kono densha no otearai wa doko desu ka? Az első reakciónál még csak egy tömör Ehhh?-re futotta a nénitől, aki realizálta éppen, hogy most hozzá beszél egy külföldi, ráadásul japánul (és gondolom helytelenül). A második reakció már az Anoooooo..... volt majd nézelődni kezdett körbe. Tökéletesen értette, hogy mit kérdeztem, de nemhogy válaszolni nem tudott, még ő sem tudta, hogy azon a vonaton van e egyáltalán wc. Aztán - látva a hölgy tanácstalanságát - egy még idősebb néni (hát olyan 80 körül talán), szólt a hölgynek, hogy három kocsival előrébb van a mosdó. Ezt már azért én is értettem, főleg amikor megkísérték az egyértelmű mutogatásos karlendítéssel a vonat egyik végébe, már indultam is. 😀 Sebbel lobbal. És mikor megkönnyebbülve visszaértem és leültem a helyemre, a tekintetem egyből a vonatajtó tetejére ugrott, ahol egy kis piktogram jelezte, hogy merre van a wc. - Köszönjük Emese.... -
Kisvártatva megérkeztünk Minami-Senjuba, ahol aztán rájöttünk, hogy könnyedén át tudjuk magunkat ténylegesen bliccelni a kapun, ha az eredetileg megvásárolt jegyeinket dugjuk be az ellenőrző kapuba. Sensei ezt meg is tudta tenni... de én... elhagytam az eredeti jegyemet... Így a kis büntető cédulámmal (avagy a teljes távolság kifizetésére felszólító papírkámmal) végül odakullogtam az ottani állomás emberekhez is, és szomorúan perkáltam ki a majd 3 ezer yent. Azért fájt... elég durván... A lelkem darabokra tört, mert még sose jártam így, itthon sem! És láss csodát, a hotelig vezető utat már fejből tudtam, mert google maps-ban többször is "körbejártam" a környéket. Viszont! Már ránk sötétedett! És eleredt az eső! És az esőkabát-esernyő kombó természetesen a bőrönd legalján csücsült. Hát itt már csak vállat rándítottunk. Ekkor már minden mindegy volt. Az első japán boltba látogatás élménye is itt ért minket. Sürgősen szükségünk volt vízre és ennivalóra. Az állomás melletti Family Mart-ba be is vettük magunkat, és mivel látni már alig láttunk, így csak süteményekkel megpakolva jöttünk ki... Azt még láttuk, hogy micsoda. Tiszta elme kell ahhoz, hogy a japán élelmiszereket beazonosítsuk. Tehát nekiindultunk a 20 perces kóválygós útnak (amiről aztán kiderült, hogy van rövidebb út is de mindegy). Érdekes módon, itt már semmi indokolatlan nem történt. Tudtam fejből az utat, és ennek nagyon örültem. Mikor megláttuk a hotel világító táblácskáját, majdnem sírva fakadtunk. S mikor végre átléphettük a küszöböt... és megpillanthattuk kedvenc "hotelesünk" Kei-san arcát! Ohhhhhh! Szinte kitört belőlünk minden keserűség és a rongyos, ázott, mindent megélt Hangaríííí gaijinok kiöntötték a lelküket, míg ő megértően bólogatott. Majd végre megmutatta a szobánkat. Hivatalosan is felszenteltük! 😇 Aztán persze mielőtt bármit is csináltunk volna, lerogytunk a kis emeletes ágyunk aljába és ettünk... csendben... lassan... ettünk. Akkor ott már nem létezett semmilyen tér-idő vagy univerzum. Csak a kaja és mi... De muszáj volt még lezuhanyozni alvás előtt, és előszedni a ruháinkat. Bőven elmúlt este 10, mire ágyba kerültünk, de talán ha valami jó oldalát keresnénk a dolgoknak, akkor... ennek köszönhetően nem voltunk egy hétig időeltolódásban... 😄 Nem tudom sikerült e megdönteni azt a 48 órás ébrenléti rekordot, de szerintem megközelítettük.

Megszűnt az univerzum létezni és csak a pihe-puha ágy érzése, a görcsös lábfájás és az univerzum megszűnése maradt számunkra! Másnap pedig reánk kacsint az első igazi napsugár Tokyoban, hogy végre a pozitív kalandozás is kezdetét vehesse! 😌💗


folytatás hamarosan...
(megjegyzés: visszaolvasva, miért tűnik úgy, hogy a wc köré épül a történet? 😄)