Macska-egér játék - 11. fejezet

A visszaút a kollégiumig borzasztó hosszúnak bizonyult. Akárcsak odafelé, ezúttal is zaklatója mellett kellett utaznia, bár nem is lett volna választási lehetősége, mivel nemes egyszerűséggel ragadta karon és lökte be az ablak melletti ülésre, mikor megpróbált észrevétlenül hátra osonni. Azóta egy szót sem szóltak egymáshoz... Egyetlen hangot sem... Jaejoong a lelke mélyén úgy érezte, meghalt benne valami, s talán már teljesen mindegy is volt számára, hogy mi történik vele. Lelke, s immár teste fölött is átvette az irányítást Yunho. Nehéz volt ezt a tényt elfogadnia, ezért inkább csak beletörődött. A másik úgy mozgatja, akárcsak egy marionettbábut a gyűjteményében. Kiéli magát, szórakozik, majd elhajítja, mint egy számára teljesen jelentéktelen szemetet... később pedig ismét előveszi, mikor szüksége lesz rá. Érezte, hogy nem sokáig fogja bírni ezt a bánásmódot, arról nem is beszélve hogy érzelmi szempontból nagyon összezavarta a dolog. Most mégis kicsoda neki Yunho? Mit jelent a számára? Gyűlöli vagy talán...?

Most pedig ott ült másnap az előadóteremben, karikás szemekkel, sápadt arccal és az agya még mindig a hétvégén történt események körül kattogott. Másra nem is tudott gondolni. Ha hozzá szóltak, csak némán elkullogott az illető mellett. Nem vett észre senkit és semmit maga körül, mintha csak egy álomba csöppent volna és azóta csak vegetatív állapotban vánszorogna az egyetem zsúfolt folyosóin. Yunhot nem látta, mióta visszaértek a kirándulásból. Vajon merre lehet? Éjjel is dolgozott volna? Vagy ő is össze lenne zavarodva a történtek után? Vajon mit érez? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek elméjében. Hiszen... ha valakit gyűlölsz, nem akarsz ilyesféle dolgokat csinálni vele... igaz? Bár az is lehet, hogy ellensége csak simán egy aberrált perverz, hiszen már kiskorában is örömöt szerzett neki mások szenvedése. Csupán a módszerei változtak, a végeredmény mégis ugyan az. Talán egy kicsit más... Immár nem csak a testével, hanem a szívével is játszadozott. Talán hagynia kéne? Vagy álljon a sarkára és vessen véget ennek az abnormális kapcsolatnak? Mégis miféle kapcsolat? Mik ők egymásnak? Megint oda lyukadt ki, ahonnan elindult...

- JAEJOONG-AH! - ütötte meg a fülét ismét a hang, ekkor már jóval hangosabban, mint az imént. Ahogy hirtelen, erőszakkal rángatta ki Donghae a gondolatai közül, teljes testében összerezzent. Ekkor tudatosult benne, hogy az órának már réges rég vége, s csupán csak ők maradtak a teremben. Összezavarodva pillantott fel csoporttársára, aki ugyanolyan zavarral, és aggódással szemeiben viszonozta a gesztust. - Jézusom, mi van veled? Jól érzed magad? Már vagy ötször szólítottalak - tette tenyerét a vállára.
- Eh... Ah... Minden rendben – próbálta összeszedni gondolatait és kicsikart magából egy kényszeredett mosolyt.
- Én nem ezt látom. Mióta elkeveredtél az erdőben, teljesen szét vagy csúszva – mondta aggódó hangon, míg ő lassan felállt és elpakolta a füzeteit, amiknek vonalazása üresen ásítozott. Ismét elfelejtett jegyzetelni... De ha egyszer nem hallotta a tanár hangját! Az ég világon semmit sem hallott... mint ahogy most Donghae hangját sem.
- Hé! - rántották meg a karját, mire megrökönyödve pillantott ismét a fiúra. - Figyelsz te rám?
- Ugyan miért aggódsz miattam? - kérdezte fásultan, míg vállára kanyarította táskáját. - Ne tegyél úgy, mintha aggódnál. Tudom, hogy mindannyian utáltok.
- Jaejoong-ah! Hogy mondhatod ezt? - Iskolatársa hangja csalódott volt. Hallotta, a halk lépteket háta mögött, ahogy követte a folyosóra. Nem lesz egy könnyű menet lerázni a srácot. - Nem csodálom, hogy Min Jun ennyire rád szállt, ha egyszer így viselkedsz másokkal.
- Nem a te dolgod – húzta össze magán a pulcsit, ahogy kilépett az épületből.
- Legalább a barátaidnak elmondhatnád, hogy mi a baj. Mi a helyzet Yoochunnal?
Ez volt az a pont, ahol elfogyott a türelme. Idegesen fordult szembe a fiúval, aki komoly arccal állta dühös pillantását.
- Meddig akarod még az embereket kerülni? Yoochun aggódik érted – közölte vele kertelés nélkül, mire megugrott a pulzusszáma.
- Ne említsd meg többé előttem annak az árulónak a nevét – válaszolt fagyos hangon, mire Donghae cinikusan felnevetett.
- Mi vagy te, valami óvodás? Ha hibáztál, csak bocsánatot kéne kérned, nem gondolod? - Továbbra is olyan területen szaglászott a másik, ami érzékeny pontnak számított Jaejoong szívében. Ha érzett volna elég bátorságot magában, valószínűleg megüti a fiút.
- Ő volt az, aki nem akart meghallgatni! Ő volt az aki megütött és elárult! - tört ki belőle az indulat, tehetetlen dühében. Hát senki sem érti? Hát mindenki őt hibáztatja mindenért?
- Nem gondolod, hogy meg volt az oka annak, hogy megütött? Tudod, ő azóta is bánja a dolgot, de te egy csepp megbánást sem tanúsítasz azután, amiket a fejéhez vágtál!
Még szerencse, hogy nem sokan lődörögtek az iskola udvarán, mert akkor fültanúi lehettek volna ennek a nevetséges közjátéknak. Két fiatal srác a barátság szent kötelékéről hadovált egymásnak. Nevetséges az egész...
- Neked kurvára semmi közöd az egészhez! Takarodj innen! - próbált volna sarkon fordulni, de a másik visszarántotta. Miért nem képes békén hagyni őt?
- Ha már itt tartunk, te is elárultad őt, nem gondolod?! - csillant meg szemében a düh és mosolyra húzta a száját. - Azt se tudta, hogy a legjobb barátja homokos!
Jaejoong arcából egyszeriben szaladt ki az összes vér, ahogy kidülledt szemekkel meredt a másikra.
- Mi? - kérdezte halkan.
- Ahogy mondom! Annyi ember előtt smárolni egy másik sráccal... Nincs benned egy csepp szégyenérzet sem, igaz?
A másik hangja mintha dobozból szólt volna, egyszerűen semmit sem értett. Látva zavarodottságát, Donghae folytatta:
- Akkor este a klubban. Nem emlékszel? Szegény Yoochun teljesen félre ismert téged... - csóválta a fejét sóhajtva.
- Nem értem... hogy miről beszélsz – nyögte fájdalmasan, levéve róla pillantását. Úgy érezte, az élete immár egy összedőlni látszó kártyavár. Szép lassan elkezdték kihúzgálni az alsó lapokat, melytől egyre veszélyesebbé váltak számára a dolgok.
- Jung Yunho! - szaladt ki Donghae száján a név, amitől teljes testében összerezzent. Rémült pillantásától a másik is megdöbbent. - Srácok... mi van köztetek? - váltott aggódó hangnembe.
Csoporttársa talán nem akart rosszat neki, szavai mégis teljesen felkavarták. Próbálta felidézni a klubban történteket, de minden olyan homályos volt számára. Arról az estéről csupán emlékfoszlányai voltak, és azok valós létét is próbálta elkeseredetten kétségbe vonni. A birtokló, erőszakos ölelést, a szenvedélyes érintéseket... a mámoros, elbódult csókot, melyet készséggel viszonzott, felkínálva magát ellensége számára, mint holmi szánalmas játékszert... És Yoochun mélységesen csalódott pillantása. Hát nem csak képzelte.
- Vissza kell mennem a szobámba – suttogta rekedten, ahogy gyengén kihúzta karját a fiú szorításából.
- Jaejoong-ah... – szólt utána halkan a másik.
Torkában dobogó szívvel fordult sarkon és szaladt el kétségbeesve. Tehát Yoochun tudja. Mindent tud! Mégis mit gondolhat róla azok után amit látott? Egy homokos kis köcsög, aki betépve mászik rá a szobatársára egy klub kellős közepén... más emberek előtt. Vajon ki láthatta még? Talán már mindenki tud róla?
Szájára tapasztott kézzel, levegő után kapkodva vágódott be kollégiumi szobájába. Szerencsére egyedül volt, így nem tudta megadni az örömöt ellenségének, hogy ilyen állapotban lássa. Idegesen törölte le kicsorduló könnycseppjeit szeméből, s próbált mélyen lélegezve úrrá lenni a pánikon. Nem... Valószínűleg nem mondták még el senkinek. Akkor már az egész iskola róla beszélne. De nem lehetett biztos benne, hogy Yoochun csak Donghaenak beszélt arról, amit látott. Abban sem lehetett biztos, hogy meglátta-e még őket valaki a klubban. Reszketve fonta maga köré karjait, ahogy a cigifüstbe burkolódzó szobában történtekre gondolt. Vajon Donghae látta... azt? Hiszen ő lépett be elsőnek a helyiségbe... Erre még tisztán emlékezett, hiszen hatalmas sokk volt számára. Látta ahogy elélvez?
Eltorzult arccal tapasztotta füleire tenyerét, ahogy zihálva vette a levegőt. Biztosan látta... Egészen biztos...
Érezte, ahogy vér tódul az arcába, s másik testrészébe is, ahogy Yunho birtokló ölelésére gondolt. Hiába érezte magát kétségbeesve, s sarokba szorítva, most mégis szembesülnie kellett a testében eluralkodó vággyal. Minden szexuális élménye, melyet valaha kapott, annak a szemétládának volt köszönhető, s immár elérte, hogy akkor is vágyódjon annak erőszakos érintésére, mikor távol van tőle. Gusztustalannak érezte magát, ahogy - az emlékek hatására – félig keménnyé vált testrészére tekintett le.
- Fürödnöm kell – suttogta magának, míg sebes mozdulatokkal vált meg összes ruhájától a szoba közepén. - Le kell mosnom – törölt le ismét egy könnycseppet, ahogy belépett a kis fürdőszobába és megengedte a jéghideg vizet.
Saját mocskosságától próbált megszabadulni.

***

Talán hosszú percek is eltelhettek míg kővé dermedve állt mozdulatlanul a titkárság ajtaja előtt. A folyosón nyüzsgő fiatalok sokaságának csevegése lassan halkulni kezdett, ahogy megkezdődtek a következő órák. Apránként mindenki eltűnt a folyosókról, csupán ő maradt magára, és a kusza gondolatai.

Hiszen eldöntötte... nincs mese be kell mennie. Előző éjjel döntésre jutott, még csak azt sem mondhatja, hogy nem gondolta át alaposan. Bár teljesen kiütötte magát a hideg zuhany után és idegei is kimerültek, mégis volt ideje gondolkodni a következő lépésről. Talán azt sem bánta volna, ha aznap éjjel még egyszer utoljára magához szorítja Yunho erősen, és erőszakosan, hogy most több bátorsága legyen belépni ezen az ajtón. De a férfi nem jelent meg az éjjel... Határozottan kerülte.
Nagyot sóhajtva nyomta le a kilincset, majd belépett az irodába. A nagy asztal mögött ülő idősebb hölgy hunyorogva tekintett rá kerek szemüvege mögül, és rezzenéstelen arccal hallgatta végig évhalasztási szándékát. Bár a családján kívül a tanulás volt számára a legfontosabb dolog a világon, most mégis kénytelen volt meghozni ezt a kétségbeejtő lépést. Nem várhatja meg, míg a múlt megismétli önmagát... nem várhatja meg, hogy az önbecsülését apró darabokra szaggassák mások. Nem akart ő lemondani az álmairól, csupán el kellett fogadnia a tényt, hogy még várnia kell terveinek megvalósításával, hogy kellő erővel és bátorsággal nézhessen szembe az elé gördülő akadályokkal. Ez lehetett a gyenge kifogás, mégis úgy érezte mélyen legbelül, hogy megfutamodik.
- A dékán úr most szabadságon van, így ha mégis meggondolná magát, a kérelmét még semmisé tudjuk tenni. Ez az ön példánya – nyújtotta át számára a nyomtatványokat, melyet robotikus mozdulattal vett át a nőtől.
- Nem gondolom meg magam – erőltetett egy udvarias mosolyt arcára. Az izmai szabályosan belesajdultak.
Már állt is volna fel a helyéről, mikor halk kopogásra, majd ajtónyitódásra lettek figyelmesek.
- Elnézést kérek a zavarásért – hallotta meg az ismerős hangot, majd döbbenten fordult az ajtóban álló Changmin felé. - Ah! Hyung! - ragyogott fel a fiú arca, ahogy megpillantotta iskolatársát.
- Miben segíthetek? - tolta fel az orrán a szemüvegét a titkárnő.
- Oh... Gwak tanár úr küldi ezt a pár nyomtatványt – lépett oda melléjük és átadta a nőnek a papírköteget. - Mi járatban Hyung? Rég találkoztunk – mosolygott szelíden a fiú.
Jaejoong nem tudta visszatartani ezúttal őszinte mosolyát, ahogy a vidám, ártatlan arcot nézte. Changmin volt az egyetlen, aki az utóbbi időben a legközelebb került hozzá. Az élettel teli alsóbb éves soha sem tett fel neki furcsa, kereszt kérdéseket, sosem akarta befolyásolni vagy bántani. Nem ítélkezett, csupán sunbaeja kegyeit kereste, s önzetlenül segített neki, mikor nem volt hova mennie.
- Hyung? - kérdezte újra meglepetten Changmin, mire gyengéden elmosolyodott és összeborzolta a fiatalabb haját.
- Jó gyerek vagy Minnie – simított végig a haján, mire a fiú arca lángvörössé vált. Már épp kilépett volna az ajtón, mikor a titkárnő utána szólt:
- Ah, Jaejoong-shi! Ne felejtse el értesíteni a mentorát és Junsu tanár urat a távozási szándékáról. Elég sok papírmunkával fog járni nekik – biccentett felé a nő.
- Mi? - kapta felé a tekintetét Changmin, mire elfordította róla a pillantását. Nem akart szembenézni a másikkal és végképp nem akarta az orrára kötni szándékának okát. - Hyung! Itt hagyod az iskolát? - loholt utána a folyosóra.
- Gondok vannak otthon – hazudta a másiknak rezzenéstelen arccal, hátha megússza ennyivel a dolgot.
- Az nem lehet... - hűlt el teljesen a másik. - Mégis mennyi időre mész el? Egy hónap? Kettő? - kíváncsiskodott tovább és úgy futott utána, mint egy kiskutya.
- Halasztok egy évet – hunyta le a szemét, ahogy kiejtette a választ. Még ő sem emésztette meg egészen a dolgot, hát miért faggatják erről?
- De... az... nagyon sok idő – nyafogott hajába túrva a fiú.
- Igen, tudom – biccentett Jaejoong.
- És... mikor mész el? Maradsz még egy ideig ugye? - kérdezte újra a srác, míg pulcsiujjának szélénél fogva visszarántotta. Kénytelen volt megállni és a másik szomorú szemeibe nézni.
- Idő, amíg elfogadják a kérelmem... talán egy hét – próbálta állni a csalódott pillantást, de nehezére esett. Changmin túlságosan közel engedte magához az utóbbi időben. Sokszor nem tudta eldönteni, hogy csupán testvéri csodálatról, vagy pedig szerelemről van szó. Az ő esetében talán mindkettő...
- Szóval... egy évig nem látlak... igaz? - próbált mosolyogni iskolatársa, de látszott rajta, hogy menten elsírja magát. - Azért néha meglátogatnál? A szüleim is megkedveltek – harapta be alsó ajkát, mire Jaejoong elnevette magát. Aranyos volt ahogy a fiatalabb kínlódott előtte.
- Hát persze! Te vagy itt az egyetlen barátom – borzolta össze ismét a haját, s közben hányni tudott volna saját magától. Tudatában volt annak, hogy kihasználja a kisebbet és még most sem tudta visszafogni magát attól, hogy szédítse a mocskos hazugságaival. Hiszen tudta előre, hogy úgysem fogja többé keresni a másikat.

***

Talán már el is feledte, hogy létezik egy élet az iskola falain kívül is, mikor egy számára fontos személy végre emlékeztethette erre a fontos tényre. A kávézó meghitt hangulata, ahogy a frissen gőzölgő cappuccino illata is vissza tudott csempészni valamiféle nyugodtságot feszült és összezavarodott lelkében. Fejére húzott kapucnijával és szemébe fésült hajával próbálta eltakarni arcának gyűröttségét, és a sötét karikákat szemei alatt. Szerencsére a vele szemben ülő, vidáman kacarászó lány ebből az egészből semmit sem vett észre.
- Éééés ezt anya küldi – húzta ki a fényes, piros papírszatyorból a kis tálat, majd Jaejoong orra elé tolta.
- Kimchi – tette össze vidáman kezeit és széles vigyora fültől fülig ért. Az idejét sem tudta már megmondani, mikor evett utoljára házi kosztot. Na de édesanyjának kimchijét szinte elengedhetetlennek érezte minden étkezés alkalmával. Remegő kezeivel fogta körül a kis dobozkát és úgy szorította azt, mintha valami nemzeti kincset rejtegetne benne.
- Küldött még marhapörköltet és egy kis tésztát – pillantott bele a szatyorba, ahogy felsorolta majd a teljes zacskót átnyújtotta öccse kezébe.
- Noona, nem kellett volna ennyit fáradnod. Mondtam a telefonban, hogy még egy-két hét és otthon leszek – próbálta kerülni nővére pillantását, míg a zacskóba süllyesztette a kimchis dobozt.
- Tudod... ezért is akartalak meglátogatni. Mi ez a marhaság, hogy otthagyod a sulit? - hajolt az asztalra suttogva, mintha csak valami szégyenletes dologról beszélgetnének.
- Nem lépek ki... csak halasztok egy évet – vont vállat Jaejoong és próbálta minél kisebbre összehúzni magát.
- Már mondtuk neked, hogy nyugodtan végezd el az iskolát, addig itt vagyunk mi, a nővéreid, és segítünk anyáéknak az üzletben, amiben csak tudunk...
- Értem – szakította félbe a lányt. - Tudod ez... nem ilyen egyszerű. Kell egy kis szünet.
- És mi lesz azzal a versennyel? Azzal az olasz főző tanfolyammal, amiről meséltél? - kérdezte testvére, s ezzel sikerül megint belé vágnia az ideget. Erről a dologról teljesen meg is feledkezett. Az óriási lehetőség, a karrierje szempontjából. Hát erről is le kell mondania, csak azért, hogy menekülhessen a gondok elől.
- Talán jövőre újra megrendezik. Nem? - pillantott kétségbeesve a lányra, mire annak döbbenten tágult ki szeme a helyéről.
- Tőlem kérdezed? Tehát át sem gondoltad alaposan a dolgokat? Jesszusom Jaejoongie! - szidta meg a lány, mire egészen apróra összehúzta magát a széken, mint egy rossz gyerek. - Tudod te, hogy mekkora csalódást okozol ezzel apának?
- Elmondtad nekik? - pillantott rá ijedten, mire a másik nagyot sóhajtott.
- Nem, nem mondtam el nekik. Abban reménykedtem, hogy le tudlak beszélni erről a képtelen ostobaságról. Még vissza tudod csinálni, igaz? - nézett rá reménykedve.
- Nem... nem is tudom – vakarta meg a fejét összezavarodva.
- Már hogy ne tudnád?! Egyszerűen odamész és visszavonod a kérelmedet! Ilyen egyszerű – csapott az asztalra a lány, mire az apró kávéskanál hangos csörömpöléssel repült le a kis asztalról.
- Noona... - nézett rá kétségbeesve, de támogatást valószínűleg akkor sem tudott volna kicsikarni belőle. Mit is várt konkrétan? Hiszen nővérének teljesen igaza van mindenben. Hagyta, hogy a magánélete befolyásolja tanulmányait. A jegyei is leromlottak az utóbbi időben, pedig a tanulásnak kellett volna az elsőnek lennie. A lelki terror minden erejét felemésztette.
- Elnézést – ütötte meg egy udvarias hang a fülét, de Jaejoong rá sem hederítve forgatta tovább agytekervényeit, magába mélyedve. - Ezt elejtette.
- Ooooh! Köszönöm – nővére csodálattal telt hangja zökkentette ki gondolataiból, mire felpillantva maga mellett meglátta az erős kezet, mely a kiskanalat nyújtotta át, majd a kézhez tartozó arcot, melynek látványától teljesen elsápadva rándult össze amúgy is görcsben álló gyomra.
- Nahát Jaejoong-ah! - villantak rá Yunho szikrázó szemei, míg félmosolyra húzott grimasza semmi jóval nem kecsegtetett. - Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk.
- Yu... Yunho – nyögte rémülten ellensége nevét, aki a következő pillanatban hatalmas tenyerét hátára simította barátságot színlelve, de abban az érintésben semmi barátságosat nem lehetett találni. Legszívesebben elhúzódott volna, de abban a helyzetben...
- És ki ez a szép lány? Talán a barátnőd? - szorított rá erősen vállára, mire szeretett volna hangosan felkiáltani.
- Ahh, Seonhee vagyok. Jaejoong nővére – válaszolt gyorsan az emlegetett felragyogó szemeivel, és majd kibújt a bőréből, hogy egy ilyen jóképű férfi szépnek nevezte. Ismerte már nővérét, na de Yunhot még annál is jobban. El akart menekülni onnan...
- Csakugyan? Akkor talán van esélyem? - nevette el magát Yunho, aki úgy viselkedett akár egy igazi playboy. Jaejoong ezzel szemben el akart süllyedni, akár a Titanic.
- Ugyan – nevetett fel idiótán a lány, mire páran feléjük fordultak a kávézóban. - Hé öcskös, nem is mesélted, hogy ilyen jóképű barátaid vannak.
- Ah... hát ő... - dadogta a szavakat keresve, mire ellensége mindenféle szégyenérzet nélkül húzott oda melléjük gyors mozdulattal egy széket és helyet foglalt.
- Nem gond, ha ideülök? - bombázta tovább Seonheet lehengerlő mosolyával, mire az csak szája elé téve kezét felnevetett. - A nevem Jung Yunho. Jaejoong szobatársa – mutatkozott be illedelmesen és kényelmesen elnyúlt a széken.
- Oh! Jaejoong nem is említette – válaszolta a lány, mire megérezte magán a szúrós pillantást. Még csak nem is mert arra gondolni, hogy a férfira nézzen. Azok után amit vele tett...
- Nos, eléggé feledékeny a fiú, nem igaz? Meg sem említed azt a személyt, aki gondoskodik rólad? - a mézesmázosan szemrehányó hangtól valahogy felfordult a gyomra, s pulzusszáma is megugrott, ahogy érzékelte az asztal alatt combjába vájó erős ujjakat.
Ez volt az a pont, ahol az ember elveszíti a realitás érzékét. Vajon most csöppen a liderces álomba, vagy most ébred rá a kellemetlen valóságra? Nehéz volt eldöntenie, mégis... forgott vele a világ.
- Köszönöm, hogy gondoskodsz az én semmirekellő öcsémről – hajolt meg a lány egy picit felé, mire Yunho elégedetten mosolygott.
- Mondhatni, a legjobb haverok lettünk idén. Nem igazi Jaejoongie? - kérdezte újra, s ekkor már ráemelte rémült pillantását, hogy az erős kéz lassan fentebb csúszott lábán.
Yunho tekintete parancsoló és ellentmondást nem tűrő volt. Megint irányította... úgy, ahogy csak akarta.
- Ha ennyire jóban vagytok, talán megpróbálhatnád lebeszélni erről az évhalasztásról... - kezdett bele a lány, mire Jaejoong megmerevedett végtagokkal bénult le a mellette ülő erős érintése alatt, ahogy combtövébe mart.
- Évhalasztás? Nahát! Erről most hallok először – pillantott rá ismét villámló szemekkel, s látta ahogy Yunho arcán a vonások megkeményednek. Rettenetesen dühös volt...
- Ah... hát.. ez – cincogta rekedten, ahogy fészkelődni kezdett volna a helyén, de a másik erősen lenyomta.
- Valami gond lehet a suliban, amit nem hajlandó elárulni – nézett rá szemrehányóan nővére, s a háttérben végbemenő közjátékból semmit sem vett észre. Yunho teljesen levette a lábáról és most tette neki a szépet.
- Igazán? - kóstolgatta tovább ellensége, majd mutató ujját kinyújtva simított végig gyengéden áldozata lábai között. Jaejoong arcba lángba borult, hogy megremegett a hirtelen érintéstől. Az agya teljesen üres volt. Ki volt szolgáltatva a másiknak... - Ah, Seonhee-shi... igazán remek testvér vagy. Mennyit törődsz az öcséddel – próbált hangja gyengédnek tűnni, miközben könyörtelenül kínozta őt az asztal alatt.
- Hát tudod... nővérként ez a kötelességem – söpörte füle mögé elegánsan a haját testvére, hogy láttatni engedje kecses nyakát.
Számára felfoghatatlan volt, hogy nővére ott édeleg, miközben őt halálra rémülve ingerlik az orra előtt. Hát nem látja? Nem tűnik fel neki? Nem siet a segítségére?
Yunho izzó tekintetét a lányra függesztette, ahogy lassan rávezette tenyerét Jaejoong ágyékára. Teljes testében megremegve kapaszkodott az asztal szélébe, hogy ne pattanjon fel hirtelen a helyéről. Álló farokkal nehéz volna kisétálni egy kávézóból. Torkát a hatalmas gombóc ismét elszorította.
- Igazán lenyűgöző vagy – folytatta tovább ellensége a flörtölést. - És látom, ez a gyönyörű mosoly családi vonás, nem igaz? - játszott tovább a tűzzel, mire Seonhee elpirulva felnevetett.
- Oh, hát igen. Sokszor mondják, hogy hasonlítunk egymásra – nevetgélt tovább, de ekkor Jaejoong hirtelenjében zökkent vissza a gondolkodni tudók valóságába. Mit is mondott?
- Bizonyára a szüleitek is roppant elragadó szépséggel bírnak. Hiszen különleges külsővel vagytok megáldva – folytatta tovább Yunho, s áldozatában egyre jobban ütötte fel a harag a fejét.
- Haha! Túlzol – legyintett nővére, de arca már olyan vörös volt, mint aki lefutott egy egész maratont. - Bár bizonyára anyánktól örököltük...
Mintha valaki erős ütést mért volna koponyájára, izmai megrándultak, majd keze hirtelen, erőteljesen ragadta meg Yunho csuklóját és minden erejét bevetve csavarta ki lábai közül, miközben lángoló szemeit nővérére függesztette.
- Miről beszélsz? Hiszen nem is vagyunk vér szerinti testvérek...
A hang, ami elhagyta a száját, nem a sajátján szólalt meg. Mintha valaki más nyitotta volna ki és kényszerítette volna beszédre. Valami olyasmit feltárva szíve legmélyéről, melyet hosszú évek során igyekezett kétségbeesve elnyomni. Remegve ült, ahogy nővére elsápadt, s kitágult pupilláiba meredt, ujjaival még mindig szorosan tartva a mellette ülő csuklóját reszketve.
- Jae... - jött ki hang a lányból, de az nagyon távolinak tűnt számára. - Mégis... miről... - próbálta volna terelni a dolgot, de még mielőtt bármit is kinyöghetett volna, ismét félbeszakította:
- Azt hiszed nem tudom? Egy mocskos otthonból vettetek magatokhoz és itt pofázol az örökölt génekről meg a csodálatos családi vérkötelékről... Kibaszottul idegesítő vagy...
Már teljesen biztos volt benne, hogy ez nem az ő hangja. Belül kétségbeesetten ordított, hogy valaki fogja be a száját, valaki állítsa meg, mielőtt még valami visszafordíthatatlan hibát követ el. De ekkor már késő volt. A torz világ körülötte lassan kiélesedett, ahogy a megfagyott pillantások is a kávézóban.
- Ah... Eh? - pillantott le Seonhee az asztalon pihentetett kézfejére, melyre saját könnycseppjei hullottak megállíthatatlanul. - Oh nahát! - nevette el magát zavartan, míg szomorúságtól csillogó szemeit törölgette. - Nagyon okos vagy – szipogott csendesen, ahogy remegő kezével törölgette arcát. - Mikor jöttél rá?
- Nem vagy a testvérem – közölte fagyos hangon, amivel végre megadhatta a kegyelemdöfést. Nem akart válaszolni a kérdésre. Mit számít már az? Mérges volt, rettenetesen dühös. Az ég világon senki sem akart neki segíteni, senki sem akarta megmenteni ebből a kétségbeesett helyzetből, amiben szenvedések között vergődött. Senki sem látta Yunho igazi oldalát, csupán neki kellett szótlanul tűrnie és elszenvednie minden kegyetlen kínzást! Szenvednie kell Yoochun miatt, az osztálytársak miatt, a jegyei miatt... gyermekkorának megkeserítője miatt... s immár a családja miatt is. Az ő oldalán senki sem állt, vele szemben viszont annál többen. Csak saját magára számíthat ezentúl. Keserűségből és fájdalomból vértezte fel magát, harcra készen!
- Mi? - csuklott el nővére hangja, ahogy megtörten pásztázta szemeivel. Jaejoong meredten bámult maga elé, mintha teljesen érzéketlen lenne a környezete felé.
- Nem vagy a nővérem. Te egy senki vagy számomra.
Saját magának jobban fájtak szavai, mint annak akinek mondta. Mintha kitépték volna a szívét, talán így tudta volna leírni azt az érzést. Már azt sem bánta volna, ha ott rögtön szörnyethal.
- Most már elég lesz! – dörrent Yunho hangja határozottan, és a sírni csend fülsértően hatott a korábban nyüzsgő kávézó falain belül.
- Elnézést – merészkedett a közelükbe egy kezét tördelő pincér óvatosan – Valami probléma van? - pillantott rá a könnyáztatta arcú Seonheere, mire az fájdalmasan erőltetett nevetésével legyintett.
- Oh semmi, semmi! - kínlódott szerencsétlenül. - Csak egy kis családi civakodás, ennyi az egész – nevetése vegyült az elkeseredett zokogással, ahogy lassan köhögni kezdett.
Család... mégis mi a fenéről beszél még mindig? És miért próbál meg nevetni? Miért teszi ezt magával?
- Tessék. Nyugodj meg – nyújtott át Yunho egy zsebkendőt a zokogó lánynak, miközben másik kezét kirántotta Jaejoong erősen szorító ujjai közül.
- Ah ez semmi... tényleg – legyintett Seonhee, ahogy kifújta orrát. Mindeközben ő továbbra is mozdulatlanul meredt maga elé, megfeszített állkapoccsal a semmibe révedve. Mégis mi a fene folyik itt? Az előbb még a farkát szorongatta, most meg nővére könnyeit szárítgatja. Mégis mit akar tőle? Miért csinálja ezt vele?
Szúró fájdalmat érezve markolta meg pulcsiját mellkasán, ahogy a párost figyelte maga előtt. Hát nem remek? Teljesen összeillenek! - gondolta magában.
- Nem bírom ezt tovább – suttogta mereven, majd felállt a helyéről. A szék hangos csikorgása kissé kijózanítóan hatott elméjére, majd robotikus lépteivel elérve az ajtót a hűvös levegő is megcsapta arcát. Ekkor döbbent rá, hogy talán vége mindennek. Az egész életének. Csupán el akart rohanni, messzire... nagyon messzire... ahogy lábai is csak vitték előre, szemeivel valahova egészen távolra fókuszálva.
- A KURVA ÉLETBE! - hallotta a hangos kiáltás, melyet egy még hangosabb dudaszó hirtelen nyomott el, s fényszórók vakították el, ahogy lassan próbálta oldalra fordítani fejét. Ahogy hátrarántották kapucnijánál fogva, fájdalmasan kiáltott fel, mivel hajával markolták meg, miközben elvesztve egyensúlyát zuhant hátrafelé. Térdre esve látta, ahogy egy sárga busz fél méterrel előtte száguldott végig sebesen az úton, miközben ő megszédülve próbált szemeivel valami támpontot keresni.
- Te rohadt kis mocsok! Esküszöm kinyírlak – nyúlt valaki a hóna alá és talpára állította volna, de reszkető térdei miatt ez nehezen kivitelezhető művelet volt. - Állj meg rendesen! GYERÜNK! - dörrent rá ismét, erőset rántva rajta, amivel csak azt érte el, hogy teljes testével rádőlt.
- Csak lökj be.. a következő alá – suttogta reszketve Jaejoong, kuncogást erőltetve a hangjába.
- Te kis... - Yunho ingerülten karolta át és vonszolta vissza szobatársát a járdára.
Mintha ólomsúlyt tettek volna lábaiba, nehezen tudta emelni őket. Nem igazán fogta fel még mindig, hogy mi történik körülötte, csupán annyi jutott el tudatáig, hogy ellensége karjai között vergődik ismét, s talán sohasem szabadulhat már onnan.
- Engedj el! - csuklott el a hangja, ahogy odaértek a kis buszmegállóhoz és a férfi óvatosan leültette őt a padra. Fejét az üvegfalnak hátradöntve nyúlt végig az ülőalkalmatosságon, végtagjait ernyedten elengedve maga mellett. Végre egy kicsit pihenhet...
Yunho némán állt előtte és nyomta le vállait, hogy a padon tudjon maradni, és ne dőljön el, mint egy részeges krumpliszsák.
- Olyan vagy, mint egy mérges kígyó – nevette el magát Jaejoong, ahogy felpillantott szobatársára.
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza fagyos hangon, rá sem nézve.
- Hát... belevájod a fogadat... abba, amit meg akarsz szerezni – tűnődött el Jaejoong, ahogy az esti fényben kivilágított utcácskát figyelte. Hál'istennek egy lélek sem járt arra. - Miután megmarod – folytatta rezzenéstelenül – megvárod, míg szép lassan szétterjed a méreg. Élvezettel figyeled a másik kínlódását.
- Baromság – prüszkölt föl Yunho.
- Nézed, ahogy kínlódik. Ahogy beleőrül a fájdalomba – bólogatott maga előtt, miközben végre elérték első könnycseppjei az arcát. - Pedig egy erősebb harapással végezhetnél vele... hogy ne szenvedjen... igaz?
A rekedt, és szánalommal megtelt hang hatására immár Yunho is hajlandó volt lepillantani rá.
- Szeretnéd, hogy megharapjalak? - kérdezte teljes komolysággal.
Némán fürkészte az utca túloldalán, ahogy egy fekete macska beugrik az egyik bokorba a hideg járdáról.
- Talán igen... - suttogta rekedten.
Állánál fogva lassan fordították vissza oldalra billent fejét, ahogy elé hajoltak, egészen közel, s mélyen a szemében néztek. Egy démon pillantásával...
- Azt hiszed, nem mondta el Changmin? – duruzsolta halkan Yunho, ahogy puha hüvelykujjával becézgetni kezdte az ajkát, míg állát tartotta. - Holnap visszamész a titkárságra... odamész ahhoz a kurvához... és visszavonod a kérelmed – emelte meg a szemöldökét, miközben erősen megnyomta alsó ajkát. - Megértetted?
- Ugyan miért tenném? - remegett meg az érintés alatt, lehunyt pillákkal.
- Szegény nővérkéd csalódott lenne... ha kiderülne, hogy milyen buja magánélete van az öcsikéjének... igaz?
Ismét megfájdult a mellkasa a könyörtelen pillantástól, és rideg érintéstől. Csupán egy perce még szabadnak érezhette magát... Szabadnak, hogy ki bírt bújni az erősen szorító láncokból, melyet a másik tekert köré, hogy ne tudjon szabadulni tőle. Immár ismét ő irányította...
- Nem sikerült még bosszút állnod? - kérdezte megtörten. - Amiért... elvettem tőled a családod...
Yunho vonásai megkeményedtek, ahogy egészen közelről figyelte a szép arcon végbemenő mérhetetlen szomorúságot. Gyengéden simított végig a puha, fehér bőrön, míg széles mosolyra húzta ajkát.
- Miről beszélsz? Hisz nem tettem semmit – fénylettek szemei üregükben őrülettel, s csodálattal telve. - Elintézted te saját magad helyettem...