Jelentem: még élek

Igencsak eltűntem az utóbbi időben, mint szürke szamár a ködben. Sajnos rossz szokásom, hogy 1-2 hónapra elfeledkezem erről az online csodáról, meg szerencsétlen olvasóimról, akik kergetnék már macskával az egeret, ha értitek. :) Sajnálom, de az utóbbi időben annyi minden történt velem (kivételesen felgyorsult minden körülöttem), hogy nem volt se időm, se kedvem fanficet írni, pedig jó lett volna. Nagyon sok mindent csak így tudok kiadni magamból, és régen terápiás jelleggel írtam, aminek ugye a Sebhely lett az eredménye... (amire nem túl pozitív kritikákat kaptam és megértem). Nem akartam, hogy a hülye érzéseim befolyásolják a történetet, ezért inkább félretettem az írást egy időre. Hogy mikor várható friss, pontosat nem tudok mondani, csak annyit, hogy most hétvégén lesz időm, így megpróbálok nekiveselkedni újra az írásnak (nem felrakni, csak elkezdeni ;D). ~Teljes bejegyzésben olvashatsz tovább, mert baromi hosszú lesz, bocsi ^^"~

Sok minden történt velem az utóbbi időben, így megpróbálom összeszedni tőmondatokban onnan, ahol március végén abbahagytam. Akkor még munkanélküli voltam, de immár április elsejétől ismét visszavett a múzeum és amilyen hülye voltam, vissza is jöttem. :) Sajnos nem is tudtam volna máshogy cselekedni, mert a drága jó ügyintézés úgy zajlott le, hogy a szerencsétlen munkavállalónak alkalma se legyen visszakozni a folytatástól, így a következő pillanatban már az orrom előtt is volt a szerződés. Na de semmi okom panaszra ugye, a lényeg, hogy van meló (hál'istennek egy évig biztos), és a bálint cseppek segítségével, na meg a birka türelem tulajdonságát kifejlesztve felülkerekedek a sok idióta baromságon, ami nap, mint nap ér a melóban, és nem hagyom, hogy a stressz tönkretegyen. Persze minden nap adják az ívet, de már nem tűröm szó nélkül, ha megpróbálnak kihasználni, ezúttal már kinyitom a számat és használom is. xD Alig hogy visszamentem áprilisban a régi helyemre, már kaptam is az értesítést, hogy segítségre van szükség egy másik helyen, ahol az új dolgozót kell betanítani, és hát kit pécéztek volna ki a feladatra, ha nem engem. Városom egyik nevezetes helyére kerültem ideiglenesen (nem nevezem nevén a lekövethetőség miatt, ezért katt ide és megtudod hova mentem), és meg kell mondanom, össze se lehet hasonlítani a másikkal. Szép, frissen felújított, rendezett környezet, kedves emberek, pozitív hozzáállás, megbecsülés és ÉRTELMES munka fogadott. Olyan jól éreztem magam azalatt a másfél hét alatt, mint még soha, mióta elkezdtem dolgozni ebben a munkakörben. Az is pozitív volt, hogy a hölgy, akit betanítottam, már ismerősöm volt a bábszínházból, aminek nagyon örültem. Olyan jól összebarátkoztunk, és olyan jókat beszélgettünk, hogy hamar elrepült a munkaidő is. :D Boldog voltam, mert olyan dolgokat is a kezembe mertek adni, aminél nagyot néztem, hogy most wtf... ezt nem kesztyűben kéne megfogni, vagy egyáltalán elég képzett vagyok ahhoz, hogy egy ilyen fontos iratot megfogjak? :D Szóval jó volt az a bizalom, amit felém tanúsítottak, és láttam rajtuk, ha lehetőségük volna rá, tárt karokkal fogadnának. Ebből következik, hogy eléggé le voltam törve, mint a bili füle, mikor vissza kellett mennem a múzeumba, pláne azért, mert közölték, abból a helyiségből költöznünk kell, ahol eddig dolgoztunk, mert más külsősök jönnek oda, akiknek kell a hely. Kérdem én, fél év munkaviszony után nem érdemeltük-e ki, hogy az újakat pakolják egy sötét, szűkös, zárt raktár helyiségbe és ne pedig minket? Természetesen ment a szar kavarás, mert voltak olyanok akik még azt se akarták, hogy oda mennyünk, a végén már azt hittem, a folyosóra kell kicuccolnunk vagy a parkba. Röhej lett volna. Szóval kinyitottam a számat, és barátaim... elértem, hogy SAJÁT IRODÁNK legyen a kolléganőmmel! :3 Király vagyok vagy nem vagyok király? XD Nos, ez a hely novemberig biztos, hogy a miénk, de lehet, hogy még utána is (gyes-en van a szoba gazdája). Viszont én olyan sokáig nem tervezek itt maradni, de egyenlőre békesség van. Sokat javított a helyzetünkön ez az iroda. Kényelmes, pici de mégis tágas (pont elég), hangulatos és a munkaidő is jobban telik. Bár az anyag, amin jelenleg dolgozom halál unalmas, de elviselhető.

Időközben intéződött volna nekem új munkahely is, ami történetesen álmaim munkahelye lett volna. Városom rajzfilmstúdiója szerintem nem ismeretlen a rajzfilmrajongók előtt. Egyetlen embert sem ismertem eddig, aki eljutott volna oda akár egy állásinterjú erejéig is, ugyanis borzasztó nehéz bekerülni. A szívem majd kiugrott, mikor az általam betanított hölgyike elintézett nekem oda egy interjút, mivel a férje is ott dolgozik és ő is ott dolgozott korábban. Nem reméltem sokat a dologtól (és sajnos nem is sikerült, mivel minden hely betelt), de ez az interjú, látogatás, körbevezetés nagy hatással volt rám. Egy teljes órát rám szánt az úriember, körbevezetett mindenhol, mindenkihez odamentünk és mindenki megmutogatta hogy jelenleg min dolgozik és milyen technológiával stb. Mikor bemutattak egy kedves arcú bácsikának, aki a vizipókcsodapók rendezője és rajzolója és még arra is szánt időt hogy megmutogassa a munkáit... Szerintetek grafikusként mit érezhet ilyenkor az ember? Utólag közölték hogy a vuk-rajzolóinál is jártunk, na meg azt is megfigyelhettem, hogy a MátyásAzIgazságos meséjén hogyan dolgoznak jókedvűen, vagy bármilyen más projekten egy rakáson több generációnyi emberke. Kicsit olyan volt, mint egy művész iskola. Az idősebbek segítették a fiatalabbakat, avagy fordítva. :) (direkt nem írom ki normálisan a mese címeket, szintén a lekövethetőség miatt... paranoia xD). Olyan dolgokat láttam, amin emberek százezrei nőttek fel (köztük én is) és bepillantást nyerhettem a csodák születésébe. Úgy is mondhatjuk, ez a magyar ghibli stúdió. :3 Sajnos a munkahely itt nem jött össze, de induló tanfolyam esetén gondolnak rám (legalábbis ezt mondták) és számítanak a részvételemre. Na viszont eeeez ha összejön, lehet, hogy még jobb lenne. :3 Addig amíg erre sor kerül (bár nem 100% garancia), kibírom én ebben a kriptában. :D Bár az se baj, ha időközben összejön valami más, de ha indul a kurzus, lecsapok rá, mint légy a szarra. xD

Na képzeljétek el, vettem egy szobabicót! Bizony! Sokáig gondolkodtam, hogy edzőterem bérletet vegyek-e, vagy maradjon a szokásos itthoni norbi-torna (ami szart se ért nálam megjegyzem), de egyszer csak jött a szikra, egyik nap kigondoltam, másik nap megvettem. Aki szintén az én cipőmben jár, és a fogyással szenved, azzal közölném: A KERÉKPÁR DOLOG MŰKÖDIK! Igen igen! Egymás után 4 napig tekertem vele napi 20-25 percet és 2 kiló lement. O_O Én is néztem, és nem is fárasztó, ha benyomja az ember a tv-t, vagy a fülébe a zenét. Eme csodálatos szörnyeteg anyja lettem, mely Apple termékre hajaz, de amúgy nem az: ^^"

Sajnos a kezdeti lelkesedésem rögtön alább hagyott (azóta nem is tekertem), hogy másfél hete megtudtam, keresztapám elhunyt rákban. Igen, innentől a beszámoló eléggé szomorúra fog fordulni. Sajnos nagyon beteg volt már az utóbb időben, és sokunknak az felfoghatatlan, hogy februárban még semmi baja nem volt, amikor itt volt anyum 50. születésnapján. Egyszerűen nem értettük, hogy lett ebből áttét, mikor már egyszer gyógyult volt és minden eredménye jó volt. 2-3 hónapon belül vége... Ennyi az élet. Nagyon megviselt a dolog, főleg az amilyen formában ezt megtudtam, de erre most nem térnék ki. Pár órája jöttünk haza a temetésről, szóval azért is bátorkodtam végre blogolni egyet, mert valahogy kicsit megkönnyebbültem. Az utóbbi egy-két hét baromi nehéz volt, főleg hogy apum tegnap kezdte el az első kemoterápiáját. Jól összejött, ugye? Hál'istennek jól bírta az elsőt és ma kiengedték a kórházból, így ő is ott lehetett a temetésen. De ez neki se tett jót, hogy át kellett élnie a betegsége mellett még ezt is. Még soha nem láttam ennyire gyengének és ijedtnek, mint az utóbbi időben. Baromi nehéz ez. Ráadásul hétvégén nővérem is elköltözött, másik városba messzire, és ez is furcsa. Túl sok minden történt egyszerre egy-két hét alatt, és még fel se fogtuk az egyiket, már jött a másik. A lomtalanítás is most volt, így nagynéném nagyon sok holmitól vált meg, ami a tavaly elhunyt nagymamámé volt, és amikhez nekem is emlékeim fűződtek. Kaptam emlékbe egy macskás porcelánfigurát, meg azt az angyalkás szobrocskát, amit karácsonyra kapott tőlem ajándékba a halála előtt (rá egy hónapra halt meg). Na ahogy ezeket a kezembe fogtam, rögtön össze is omlottam. Ez volt a cseresznye a habon, ahogy mondani szokták. Borzasztó volt ez a pár nap és csak most érzem magam egy picivel könnyebben, ami annak is köszönhető, hogy nem kell munka után még estig a kórházban dekkolni apunál. A szobámat még szokni kell, hogy ennyire üres (ugyanis egy szobában laktam nővérkémmel... én szegény :$) és barátkozni kell a tudattal, hogy most már egyedül leszek itt. Na nincs ezzel gond, csak most annyi minden történt, hogy a sok változáshoz nehéz volt alkalmazkodni.

Nah szóval ezek voltak azok a problémák, amik miatt nem is tudtam az írásra még csak gondolni se. De ígérem összeszedem magam. Azt már nem is tudom mondani, hogy a giru koncert is ugrott (ráadásul rohadtul feloszlanak nyáron és rohadtul ez az utolsó koncertjük), ugyanis nem jön velem senki, ismerőseim közül se megy senki, és előfordulhat, hogy a hazajutást sem tudom megoldani. Szóval most depi van... :'(

Mivel nagyon szomorúra fordult a bejegyzés, a végére valami vidámat is tartogattam: Április elején kis családommal (szüleimmel és nővéremmel) elmentünk kirándulni. :D Ilyen nem is nagyon fordult még elő, hogy csak így nagyszülők nélkül bárhova is nekivágjunk négyesben, de csak összejött. Pestre mentünk az Ázsia centerbe vásárolgatni, szétnézni, na meg a Tropicáriumba. :3 Olyan jóóóó volt! ^^ Erről fogok is írni egy képes beszámolót, bár kicsit megkésve, de meglesz, mert úgyis rég áradoztam már Pestről. :'D

Na babáim, ennyi volt ez a két hónap röviden-tömören.

Remélem volt aki kitartott és végigszenvedte. :)

Majd jövök hamarosan, pusszanat!