Macska-egér játék - 6. fejezet

Elnehezült végtagokkal és hasogató fejfájással nyitotta ki a szemét, ahogy a csiklandozó érzés az arcán lassan felébresztette a hajnali órákban. Hirtelen riadalommal kapott oda, és egy pillanat alatt kiűzte a fáradságot az elméjéből, ahogy rámarkolt a bőrén mászó hatalmas csótányra, melyet felülve reflexből hajított el a szoba túlsó felébe. Talán még koppant is a sarokban. Még mindig szaporán lélegezve a ijedtségtől temette arcát két tenyerébe, felhúzott térdekkel, ahogy a tegnap esti szörnyű emlékek is eszébe jutottak. "Csak egy kibaszott rossz álom lehetett, semmi más" - próbálta győzködni magát gondolatban, ahogy a hányinger érzése is lassan kitört rajta. Ódzkodva körbepillantott a poros és elhanyagolt kis szobában, mire megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a levegőt. Yunho szőrén szálán eltűnt, aminek most borzasztóan örült. Nem is azért, mert tartott az újabb terrortól, mind inkább a szégyen miatt... és az önutálattól. Ha már kora reggel szembe kellett volna néznie vele, akkor tuti, hogy ott omlott volna össze, és nem lett volna egy pszichiáter sem a földkerekségen, aki össze tudta volna rakni elméjének darabkáit.
Már érezte a gombócot felkúszni a torkában, de még mielőtt utat engedhetett volna érzelmi kitörésének, inkább a matrac széléhez mászott és remegő kezekkel rángatta magára cipőit, majd fázósan bújt bele az ágyon széthajigált pólójába és pulcsijába, melyet erőszakkal rángattak le róla az éjjel. Az emlékek már könnycsatornáit piszkálták erőteljesen, de nem engedhetett a gyengeségnek. Most kellett csak igazán kitartania. Bár szörnyű dolgokat kellett átélnie, mégis a gondolat megnyugtatta, hogy ennél rosszabb talán már nem is történhet vele. Remegő lábakkal kelt föl a koszos matracról és lassan csoszogva vánszorgott ki a nappaliba. A bútorok most is ugyanúgy álltak, ahogy éjjel, fehér lepellel letakarva, melyet itt-ott megvilágítottak a felkelő nap első sugarai. "Hát tényleg elment..." Ellensége teljesen magára hagyta öntudatlan állapotában egy ilyen ijesztő helyen... teljesen egyedül. Ha lett volna benne valamennyi tartás, vele maradt volna, amíg fel nem ébred és bocsánatot kér. Erre a gondolatra nevethetnékje támadt. Miért is kérne bocsánatot egy ilyen gonosz ember? Teljességgel ki van zárva... De legalább a bejárati ajtót nem zárta rá, hogy ott haljon éhen a lakásban. Nem akart előre gondolni, hogy mi lesz akkor, ha ilyen zilált állapotban meglátja a többi diák, ha visszamegy a kollégiumba, vagy egyáltalán mi fog történni akkor, ha egyenesen Yunhoval fog összefutni. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb a szobájában legyen és lezuhanyozhasson, hogy megtisztíthassa magát a mocsoktól. Úgy érezte magát, mint egy hormontúltengéses tinédzser, aki most vánszorog haza az éjszakai buli után, összemocskolt alsójában, amit szerencsére a nadrágja el tudott rejteni...
A hideg őszi reggel a tél ígéretét hordozta magában, ahogy fázósan fonta a karjait maga elé, mikor belépett a kollégium ajtaján. El akart készülni időben, hiszen az életnek folytatódnia kell. Egy ilyen apróság miatt nem hagyhatja ki az első órát. Érzékelte, hogy a folyosóra kitámolygott frissen ébredő társai mind őt nézik és összesúgnak a háta mögött. Nem igazán akart vele foglalkozni, sejtette, hogy nem nézhet ki túl rózsásan, de azért mégis furcsa volt számára a fogadtatás. Amennyire csak tudta megszaporázta lépteit, majd bevágódott saját szobájába, ami hál istennek szintén Yunho mentes területnek bizonyult. Egyből a fürdőszobába vette az irányt, ahol aztán döbbenten fagyott le saját tükörképe előtt. Mégis, hogy volt képes így végigsétálni az utcán? Nem hogy a kollégiumban! Haja úgy meredezett a plafon felé, mint akit megtéptek, s szája sarkán egy hatalmasra bedagadt lila folt éktelenkedett, felrepedt ajkait pedig az alvadt vér mocskolta be. Nem is értette reggel, hogy miért fáj az arca annyira, amíg meg nem látta magát. Hogy is feledkezhetett meg a rablóbandáról? Yunho tette képes volt még ilyen dolgokat is teljesen kiszorítani az elméjéből. Elkerekedett szemekkel kapott a nyakához, majd a pulcsiból kilátszódó kulcscsontjához. A sötét kiszívás nyomok annyira szembetűnőek és frissek voltak, hogy csak a hülye nem láthatta. Kétségbe esve fordult el a tükör elől, hogy ne kelljen tovább emlékeznie, majd könnyeit nyeldesve kezdett el remegve vetkőzni, hogy lemoshassa magáról az egész tegnapi napot, mintha sohasem történt volna meg.

***

Az orvosi maszkja mögül próbált Junsu szavaira koncentrálni, miközben a hagymát darabolta gépiesen, másik két padtársa gyanakvó pillantásaival kísérve. Meglepődhettek, hogy ezúttal nem hagyta magát kirekeszteni a munkából. Ha arra kényszerítik, hogy másokkal egy pultnál dolgozzon, hát rendben van. De akkor is úgy fog főzni, ahogy neki tetszik, nem fog másokra támaszkodni.
- Ez mégis mit csinál? - kérdezte vörös hajú főzőtársa a mellette állót, aki megvonta a vállát és döbbenten figyelték, ahogy gépiesen vág össze egy pillanat alatt minden zöldséget, ami csak az útjába került. Talán nem kellett volna kést ragadnia ebben a labilis lelkiállapotban.
- Hé! Nem is kell bele répa! - szólt rá hirtelen az egyik, mire merev mozdulattal rápillantott a maszkja mögül. Tekintetével a frászt hozta rájuk.
- Mi folyik itt? Miért nem dolgoztok? - lépett melléjük Junsu, aki ezúttal a finomra vasalt ruhák helyett a lazább, hétköznapi öltözéket részesítette előnyben, amitől kicsit megközelíthetőbbnek, sőt... közéjük valónak tűnt.
- Tanár úr, így nem lehet főzni. Jaejoong nem kommunikál velünk, csak darabol, mint egy őrült - válaszolt gyorsan a vörös hajú és mérgesen nézett a mellette állóra.
- JaeJae... már megint te... - csóválta a fejét rosszallóan a fiú és karba fonta a kezét. - A csapatmunka elengedhetetlen egy étteremben. Ha nem tudsz együtt dolgozni másokkal... - folytatta volna, mire a megszólított felemelte a fejét és a szemébe nézett, ami megdöbbentette. - Jól érzed magad? - kérdezte a kis hatásszünet után és hunyorogva óvatosan közelebb hajolt.
- Sajnálom tanár úr. Próbálkozni fogok - motyogta fásultan és a feldarabolt zöldségeket pulttársai felé tolta a vágódeszkán, hogy folytathassák a műveletet.
- Teljesen kiakaszt ez az ember - forgatta meg a szemeit a másik fiú. - Ez a gyökér senkivel sem tud együtt dolgozni - mutatott rá ingerülten, mire Junsu intett neki, hogy hallgasson.
Abban a pillanatban tényleg nem tudott mások nyomorával foglalkozni. Teljesen hidegen hagyta a szidás és az is, hogy mindenki őt bámulta rosszallóan.
- Fogj egy lábast és a szósszal foglalkozz - szólalt meg kis hallgatás után a fiatal tanár, majd a társai felé fordult. - Ti meg a zöldségeket pirítsátok. Ha nem vagytok képesek megbeszélni a munkafolyamatot, akkor majd én kiosztom a feladatot, mint az óvodában - szidta össze őket a fiú, majd mielőtt folytatta volna ellenőrző körútját még visszafordult egy pillanatra. - JaeJae, óra után maradj itt! Beszédem van veled.
A vidáman sutyorgó kíváncsi diáktársai az óra hátralevő részében végig arról pusmogtak, hogy miféle büntetést fognak kiszabni különc társukra, aki egyszerűen képtelen másokkal kapcsolatot teremteni. Nem igazán akart velük foglalkozni, inkább a kitűzött célra összpontosított, hogy a feladat, amivel megbízták, tökéletesre sikerüljön. Ez a szósz majd térdre kényszerít mindenkit az osztályban... gondolta mosolyogva, ahogy elzárta a tüzet a lábas alatt.
Junsu az összes asztalhoz odament és megszagolta a végeredményt, majd beletúrt egy villával. Semmi esetre sem akarta megkóstolni egyik ételt sem, így furcsának is tartotta, hogy ennyiből meg tudja valaki ítélni, hogy jól sikerült-e. Dicséretet senki nem kapott, csupán grimaszt, vagy bólintást. Mikor odaért az utolsó asztalhoz, kíváncsian felhúzott szemöldökkel sandított az ételre, majd Jaejoongra, aki elé tolta a tányért, melyen egy kicsit odakapott zöldséges tészta foglalt helyet, tetején isteni illatot árasztó olasz szósszal, mely csillogóan folyt szét a borzadmány tetején.
- Hm - pillantott fintorgó felháborodással a lehajtott fejű, maszkos fiúra, majd egy villával beletúrt a tésztába és az állagát kezdte vizsgálni, majd megdöbbenésükre, kézzel kihúzott egy tésztaszálat a tányér széléről és maga elé emelte, hogy aztán undorodva dobja vissza a tányérra. Egy ideig még gondolkodott, mielőtt bármilyen végső reakció megjelenhetett volna rajta, majd Jaejoongra pillantott. - Hol van a lábas, amiben főztél? - kérdezte hirtelen, mire Jaejoong nagyokat pislogva emelte fel a fejét. Kisvártatva elővette a pult alá behajított koszos edényt, majd a tanár felé nyújtotta, mire az az ujját végighúzta az lábas oldalán és lenyalta a szószt az ujjáról. A döbbent csönd úgy hatott a jelenlévőkre, mintha valami egészen fantasztikus dolog történt volna.
- Hm...
"Ennyi lenne? Egy hümmögés? Az ő fantasztikus szószára?" Junsu rá se nézve lépett el az asztaluktól, így zavarodottságot hagyott maga után. "Most akkor sikerült vagy nem?"
- A mai teljesítményetek kritikán aluli volt. Ha elmosogattatok, tűnjetek a szemem elől - közölte fagyos hangon, majd az asztalához sétált és jegyzetelni kezdett.
A felháborodás egyértelmű volt a csoportban, hirtelen már senki sem akart az újdonsült tanár kedvében járni, csupán a bajszuk alatt szidalmazták kegyetlenül. Egyértelmű volt, hogy mindenki a lelkét kitette azért, hogy benyalja magát a külföldi ösztöndíj reményében, de mind hiába. Egy két megjegyzést hallott a túlsó asztalnál állóktól, akik azt taglalták, hogy biztos azért akadt ki ennyire, mert megkóstolta az ő kreálmányát. Ettől egy cseppet megrendült az önmagába vetett bizalma. Az egyetlen dolog, ami tartotta benne a lelket és amire büszke volt, az a főzőtudománya. Ezek szerint mindvégig tévedett volna?
- JaeJae, te maradsz! - kiáltott rá hirtelen a tanár, ahogy kezét törölgetve a mosogatás után, már követte volna társait a kijárat felé. Földbe gyökerezett lábakkal fordult hátra a tanár felé, aki intett neki, hogy mennyen oda hozzá. Nagyot nyelve, remegő lábakkal csoszogott oda a fiúhoz, aki aztán felemelte a tekintetét a papírhalomból az asztalon.
- Nem tudok rájönni... - nézett rá értetlenül a tanár.
- Tessék? - kérdezett vissza zavartan és nem értette a helyzetet.
- Mit raktál bele? - túrt bele idegesen a hajába. - Valamit máshogy csináltál, mint ahogy a receptben volt. Egyszerűen hiába agyalok... ilyen még sohasem fordult elő velem - nézett rá idegesen. - Mit raktál bele?! - A hirtelen kiáltásra összerezzent.
- Csak egy kis... bazsalikom... - kezdte dadogva.
- És még? - nézte őt csillogó szemekkel a fiú, aki teljesen felizgatta magát.
- Hát... fehérbor ecet – folytatta. Junsu elhallgatott, majd a papírjaira pillantott. - És... egy nagyon kicsi menta...
- Hát persze! - csapott rá hirtelen az asztalra a tanára. - A menta! - pillantott rá döbbenten. - Mégis, hogy jutott eszedbe ezt belerakni?
- Sajnálom - motyogta lesütött szemmel és karjait védelmezően fonta maga köré.
- Miért sajnálod? - kérdezte összeszűkült szemekkel Junsu.
- Nem követtem a receptet... - suttogta halkan, mire a tanár előrébb hajolt.
- Mit mondtál?
- Nem követtem a feladatot... sajnálom - motyogta még halkabban.
- Nem értem mit makogsz - nyúlt előre a fiú, és egy határozott mozdulattal húzta le a másik arcáról a maszkot, mire Jaejoong lemerevedett. - Oh! - adott hangot döbbenetének Junsu.
A pillanatnyi hatásszünet mindkettejük számára kínos volt, majd a maszkos fiú észbe kapva megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.
- Ez csak... elestem és... - kezdett bele, de már folytatni nem tudta. Érezte, ha egy hanggal is több jön ki a száján, akkor kiborul.
- Nem... nem... sajnálom. Én mentem messzire, nem kell magyarázkodnod - vakarta meg a fejét Junsu. - Olaszországban az emberek sokkal közvetlenebbek... még nem szoktam meg, hogy itthon vagyok - erőltetett nevetést hallatott, miközben Jaejoong hangosan felsóhajtott megkönnyebbülésében, hogy nem kell elmesélnie a történteket.
- Értem - próbált egy halvány mosolyt csalni az arcára.
- Tudod... - kezdett bele tanára komoly hangon - Beszélni szerettem volna veled pár dologról. Choi professzorral nagyon jóban vagyunk, és már korábban mesélt nekem rólad.
- Igazán? - bámult rá meglepetten.
- Igen. Sokat áradozott rólad, hogy mennyire ígéretes jövő előtt állnál és hogy a teljesítményed a párját ritkítja. - Már kezdte volna elbízni magát a hízelgésen, mikor folytatta: - Viszont egyenlőre nem lát esélyt sem ő, sem én arra, hogy valaha is szakács lehess egy étteremben, de még arra sem, hogy a vendéglátó iparban megmaradj. - A döbbent riadalom határozottan kiülhetett az arcára, ami tanárát mosolygásra késztette. - A kommunikáció elengedhetetlen ebben a szakmában.
- Én... - kezdett volna bele makogva, de félbeszakították.
- Tudom, hogy eddig kivételezett helyzetben voltál és a professzorod védelmét élvezted, de... többek között azt a feladatot is megkaptam, hogy kimozdítsalak a komfort zónádból.
Jaejoong döbbenten hallgatta a fiút, ahogy őszintén beszélt vele és szinte tükröt tartott elé, amiből ráláthatott a saját negatív tulajdonságaira. Ezt még soha senki nem tette meg vele, még Yoochun sem.
- Nem akarom, hogy személyeskedésnek vedd... mint a múltkor - billentette oldalra a fejét és úgy fürkészte a másik reakcióit. - Nálam egyenlő esélyekkel indul mindenki az osztályban és nem foglalkozom Choi professzor ajánlásával sem. Viszont a lázadó főzési technikád felkeltette az érdeklődésemet, és úgy döntöttem segítek neked, hogy a helyes úton haladj. De ez nem jelenti azt, hogy kivételezni fogok veled... világos? - kérdezte szigorúan.
Hát Jaejoong szava tátva maradt a hallottaktól. Teljesen félreismerte a srácot és nagyon jól esett neki az, amit hallott. Bár fogalma sem volt róla, hogy miben és hogyan akar segíteni neki a másik, mégis jól esett neki a támogatás.
- Én... igyekezni fogok - válaszolta kicsit hangosabban és szégyenlősen elmosolyodott. - Engem nem érdekel az ösztöndíj... de a legjobb szakáccsá akarok válni. És ha úgy gondolja, hogy ebben tudna segíteni, akkor... - akadt el a szava a meghatottságtól.
- Jól van, jól van - veregette meg a vállát barátságosan. - Most menj! Nem akarlak tovább feltartani, és fel kell készülnöm a következő órára.
- Persze - bólogatott Jaejoong. - Mindent köszönök tanár úr - biccentett neki.
- Ugyan kérlek hagyjuk ezt a tanár urazást. Ha nincsenek itt a többiek, akkor csak simán Junsu - vigyorgott rá szertelenül, mire viszonozta a gesztust.
- Akkor én megyek - lépett volna el az asztaltól.
- Oh, várj egy kicsit! - kapott a karja után a másik, mire kíváncsian visszafordult. - Szóval... csak azt szeretném mondani, ha valamilyen problémád van, akkor hozzám bármikor fordulhatsz. Rendben? - Döbbenten figyelte Junsu zavarban lévő, mégis komoly tekintetét, majd lassan bólintott válaszként.
Ebből a döbbent állapotból még sokáig nem tudott felocsúdni, miután elköszönt tanárától és indult a következő órájára. Pont ő lett volna az utolsó ember, akiről azt gondolta volna, hogy aggódni fog miatta, mi több! Észreveszi, hogy valami nincs rendben vele. Persze a hatalmasra dagadt belilult arca már egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy valami nagyon nem okés. A bátorításnak ható szavak annyira jól estek a lelkének, hogy azt el is felejtette megkérdezni, végül is jól sikerült-e a lázadó szósza a zöldséges tésztához.

***

Hosszas gondolkodás után döntött úgy, hogy a nap végén mégis beül a Yoochunnal közös órájára, elvégre az angol nagyon fontos tantárgy és a jegyei sem álltak túl jól belőle. Megkönnyebbülten sóhajtott fel a maszkja mögül, ahogy elfoglalta szokásos helyét a hátsó sorokban és barátja ügyet sem vetett rá. Persze észrevehette őt, hiszen az egész kampusz róla beszélt reggel óta, mióta megjelent a kollégiumban. Valószínűleg Donghae épp a Junsu óráján történteket taglalta Yoochunnak, miközben lopott pillantásokat vetettek felé. A fiú már nem is próbálkozott Jaejoong közelébe menni. Állandó veszekedéseik valamit nagyon elrontottak kettejük között, ami főleg az idősebbnek volt köszönhető. Hiába... Jaejoong sértett büszkesége nem hagyta, hogy elnézést kérjen barátjától a viselkedése miatt. Pedig most nagyon nagy szüksége lett volna valakire, akire támaszkodhat, de jelenleg ezt se engedhette meg magának. Abba kell hagynia, hogy mások támogatására tartson igényt. Mégis mit nyújtott ő a hosszú évek alatt Yoochunnak? Semmit...
Végül mégis csak úgy találta, semmi értelme nem volt beülnie az angolra, mivel agyának folyamatos kattogása nem hagyta koncentrálni az órán. Újra és újra eszébe jutottak az éjjel történtek, hiába próbálta meg erőszakosan kényszeríteni magát, hogy ne emlékezzen. Ez ugye teljességgel lehetetlen volt... Ahogy meghallotta az óra végét jelző csengő hangját, gyors mozdulattal törölt le egy-két könnycseppet az arcáról, szinte öntudatlanul, majd lassú mozdulattal felállt a helyéről és pakolni kezdett a táskájába.
- Hero... - hallotta a megtört hangot maga mellől, majd lassan odafordulva Yoochun kétségbeesett tekintetével és karikás szemeivel találta szembe magát. - Beszélhetnénk?
Gyorsan fordította el tekintetét barátjáról, majd szó nélkül a vállára kanyarította táskáját és a kijárat felé indult.
- Hero... kérlek... - lépdelt utána szaporán a fiú, de mintha meg se hallotta volna.
- Ne nevezz így! És ne kövess! - szólt hátra hirtelen, szúrós tekintettel maszkja mögül, majd sietősre vette lépteit, ahogy a folyosóról kiért az egyetem udvarára. A nap már alacsonyan járt, narancsos színűre festve ezzel az égboltot és a hideg őszi levegő csípte az arcukat.
- Jaejoong-ah, hallgass már meg! - ragadta meg hirtelen a karját és visszarántotta, mire döbbenten fordult szembe iskolatársával. - Miért nem tudjuk megbeszélni a dolgokat? Hiszen barátok vagyunk!
- Barátok? - kérdezett vissza megtörten a fiú, és ez a néhány kedvesnek szánt szó hatalmas fájdalmat okoztak a mellkasában. Honnan is tudhatná Yoochun...
- Sajnálom, ha megbántottalak... tudod... nem gondoltam komolyan... mikor azt mondtam, hogy idegesítő vagy... - kezdett a magyarázkodásba a fiú, amire most egyáltalán nem volt kíváncsi.
- Hagyjuk - közölte fásultan és már fordult volna vissza, hogy folytathassa útját a kollégium felé, amikor a másik az arcához kapott és elrántotta szája elől a maszkot. Ijedten fordult vissza és hiába kapta oda a kezét rögtön, egy pillanat is elég volt, hogy a másik láthassa a hatalmas zúzódást.
- Szóval igaz - húzta össze szemöldökét Yoochun és koránt sem tűnt meglepettnek. A pletykák hozzá is eljutottak.
- Add vissza, te idióta - próbálta volna kivenni maszkját a másik kezéből, de az arrébb lépett tőle.
- Ki ütött meg?! Verekedtél?! - kiáltott rá felháborodva, ahogy faggatni kezdte.
- Mégis mi közöd hozzá?! - kakaskodott vissza, ahogy egyre jobban borította el agyát a düh.
- Igenis van közöm hozzá! A barátod vagyok! - folytatta a kiabálást, mire az udvaron lézengő néhány diák feléjük fordult és kíváncsian figyelni kezdték kettősüket.
- Nem vagy a barátom! Soha nem voltál az! - kiáltott vissza kétségbeesve és elvörösödött fejjel kapkodta a levegőt mérgében. Érezte, hogy ki fog borulni.
Yoochun villámló szemekkel lépett közelebb a másikhoz és magához rántotta a fiút a póló nyakánál fogva.
- Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz! - sziszegte az arcába, és Jaejoongnak nagyon fájt ilyen dühösnek látnia a másikat, bár ő sem lehetett különb. Most minden elszenvedett sérelemért a másikat próbálta legbelül hibáztatni, hiszen ő volt az, aki Yunho karmaiba lökte.
- Nincs rád többé szükségem - mosolygott rá, és egyszerűen nem tudott többé parancsolni a szájának. A szavak csak jöttek, miközben ő legbelül kiáltott a fájdalomtól. - Csak kihasználtalak... mert kényelmes volt, hogy mellettem vagy - folytatta tovább remegő szemekkel, miközben Yoochun szorítása megenyhült, ahogy döbbenten figyelte. - Így nem kellett a sok idiótával barátkoznom... szóval köszönettel tartozom - fejezte be mosolyogva és látta maga előtt Yoochun csalódott szemeit, ahogy szépen lassan tudatosodott mindkettejükben, hogy ennek a barátságnak örökre és végérvényesen vége van. Tudta jól, hogy így lesz a legjobb. Yunhótól is megszabadulhat ezzel, aki többé nem tudja megzsarolni azzal, hogy bemocskolja a kettejük között lévő tiszta köteléket. Inkább maga vágja el, egyszer s mindenkorra. Amúgy is visszahúzta barátját, amit nem érdemelt meg. Mielőtt még könnyei elárulhatták volna hazug szavait, erős ütést érzett meg az arcán, amitől a porban térdelve találta magát.
- Csak azért nem... az öklömmel ütöttem... mert így is sebhelyes az arcod - vette mélyen lélegezve a levegőt volt legjobb barátja, akit szemlátomást hajszál választott el a zokogástól. Utálattól eltorzult ábrázattal vágta hozzá a földön térdeplőhöz a maszkját, aki arcához szorított kézzel, lehajtott fejjel meredt maga elé. Mikor azt gondolta reggel, annál rosszabb már nem történhet vele, mint az éjjel... hát tévedett. A megalázottságtól teljesen szétcsúszva ült az udvar közepén, Yoochun súlyosnak tűnő, s távolodó lépteinek hangjától megzavarodva, a bámészkodó diákok és tanárok sugdolózásától kísérve. Mintha visszaröppent volna az időben... Borzasztó érzés kerítette hatalmába.
Fogalma sem volt róla, hogy hány percig ülhetett ott az udvar közepén, ahogy megérezte, hogy a hóna alá nyúlnak és felsegítik a földről. Nem is érdekelte, hogy ki segített a segítségére, nem volt kíváncsi senki sajnálatára, így rá se nézve kezdett vánszorogni a kollégium felé. A mellkasa feszített a fájdalomtól és az agya csak úgy zúgott a sok kétségbeesett gondolattól, ahogy a kollégium épülete mögött eldugott kis dohányzó mellett megállt, fáradtan nekitámaszkodva a kerékpártároló egyik korlátjának. Végre a mögötte csoszogó lépések hangja is elhallgatott, és ekkor realizálta, hogy valaki követi. Nehezen lélegezve fordult meg, hogy aztán elsápadva markoljon rá a hideg fémre remegő öklével.
- Mit akarsz?! Tűnj el innen! - kiáltott rá Yunhora, szinte kétségbeesve. A férfi kifejezéstelen arccal bámult rá és tőle teljesen szokatlan tekintettel a szemeiben. Nem akart olvasni belőle, és nem is érdekelte, csak el akart tűnni mellőle. Talán ez lehetett élete legborzasztóbb napja... még annál is rosszabb, mint ami a veremben történt vele évekkel ezelőtt.
- Kivérzett a szád - közölte vele Yunho olyan hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélne.
- Hagyj békén! Ne gyere utánam! - fakadt ki belőle indulatosan és már nem tudta volna eldönteni hogy zokog vagy ordibál. Megpróbálta menekülőre fogni, de kísérlete balul sült el, ahogy egyik lába beakadt az egyik korlátba és elvesztve az egyensúlyát hatalmasat taknyált volna, ha ellensége nem kapja el a karját még időben. Yunho közelségétől egyszerűen hatalmába kerítette a félelem.
- Ne érj hozzám többé! Undorító vagy! - lökött a mellkasán egy nagyot, mire a fiú megtántorodott. Lélegzetvisszafojtva szorította magához mancsát, amivel az előbb olyat tett, amit nem kellett volna, szinte már érezte a bőrén a megtorlás pillanatát, hogy hozzávágják a falhoz és ki tudja mit csinálnak vele. Ezzel szemben Yunho vett egy mély levegőt, majd a zsebébe nyúlt és előhúzott valamit, amit aztán átnyújtott a kisebbnek. A kérdő és zaklatott tekintetre hamarosan megérkezett a válasz:
- Kenőcs a sebedre. Lentebb viszi a duzzanatot - mondta mély hangján egészen halkan, majd megragadta Jaejoong kezét és a tenyerébe helyezte a kis tubust. A döbbenet egyértelmű volt áldozatának arcán. Talán már azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány.
- Mi... miért? - makogta zavarodottan a kis gyógyszert bámulva a markában, majd az előtte állóra meredt válaszért. Yunho dühös tekintetét az övébe fúrta, amitől összerezzenve hőkölt hátra. Mint aki megelégedett a reakcióval, cinikusan horkantott egyet, félmosolyra húzva a száját, majd a következő pillanatban már a hátát mutatta neki. Csak ilyen egyszerűen elsétál?! Ennyi?! Szinte már sértőnek találta a helyzetet, amibe került. Ha ismét nekitámadt volna a másik, akkor legalább lett volna esélye ellenkezni... de, hogy védekezzen ezzel a furcsa gesztussal szemben? Teljesen összekuszálódott benne minden és fel volt háborodva. Utoljára akkor érzett ilyet, mikor elgáncsolta az iskola folyosóján a gyermek Yunhot. Józan gondolkodásra már nem volt képes.
- ÁUUU! - kiáltott fel a férfi, ahogy a fejéhez kapott hátulról, majd dühösen fújtatva megfordult.
Jaejoong remegő kezét maga elé tartotta, amiből a tubus az imént repült ki, teljes erőből hozzá vágva azt ajándékozójához. - Mi a faszt csinálsz?! - tört ki belőle indulatosan, ezzel visszahozva azt a személyiséget, amit Jaejoong mindig is ismert.
- Gusztustalan mocskos perverz!!! - kiáltotta vissza olyan hangosan, amennyire csak lehet. Kim Jaejoong már egészen biztos volt abban, hogy régi önmagát végleg elveszítette. A csendes, visszahúzódó, mindenbe beletörődő fiút. Egyszeriben képes lett volna felégetni maga körül mindent és mindenkit. - Undorító rohadt féreg! Rohadt szemét buzi! Dögölj meg! - ordította egész testében remegve, a falnak támaszkodva, hogy össze ne essen. Azt hitte, hogy szobatársa azon nyomban odamegy és beleveri a fejét a falba, ezzel szemben csak lassú léptekkel sétált oda elé, olyan széles mosollyal, aminél szélesebbet talán még életében nem látott. Yunho határozottan jól szórakozott.
- Ez baromi jó volt Fürge ujjú! - kezdett el tapsolni, ahogy egészen közel lépett hozzá, miközben zihálva fújtatott a gyűlölt emberre meredve. - Yoochun még sohasem látta ezt az oldaladat, igazam van? - kérdezte nevetve, mire meglendítette öklét a levegőben de Yunho játékosan hátraugorva kitért előle. Ha nem érezte volna ennyire fáradtnak és elgyötörtnek magát, elengedte volna a falat maga mögött és ráugrott volna a másikra, mint egy veszett kutya. - Ügyes próbálkozás - billentette oldalra a fejét. - Most úgy nézel ki, mint egy dühös kiscica. Nagyon veszélyes... - csücsörített gúnyosan, majd ismét nevetni kezdett.
- Gyűlöllek - szűrte a fogai között vicsorítva, szemeivel villámokat szórva.
- Ohhh... pedig az éjjel úgy remegtél a karomban, mint egy szűz kislány.
A hangos nevetés hallatán bukfencet vetett a gyomra és reszkető térdei összecsuklottak. Lehuppanva a fal mentén, remegő kezét a szájára tapasztotta.
- Nézzenek oda! Pedig még meg sem dugtalak...
Ezt talán már meg sem hallotta, ahogy darabjaira hullott szét a lelke a férfi lábai előtt. Újra és újra a megaláztatás érzésével kell szembenéznie. Két tenyerét a szemeire tapasztotta és görnyedt háttal gömbölyödött össze a földön térdelve, mint akinek komoly fájdalmai vannak. Érezte, ahogy mellé guggol, majd egy gyengéd érintés végigcikázik a gerince mentén, szinte ellentmondva a fájdalmasan gúnyos szavaknak.
- Lépj el mellőle és takarodj innét! - Az ismerős hang hallatán még a levegőt is visszatartotta egy pillanatra, ahogy remegve felpillantott az előttük karba font kézzel ácsorgó Kim Junsura.
- Nahát! A tanárbácsi jött megvédeni a kis kedvencét - emelkedett fel Yunho mellőle és szembefordult a tanárral.
- Nem látod, hogy milyen állapotban van? Hord el magad! - lépett kettőt feléjük fegyegetően a fiú, mire Yunho a földön reszkető szobatársára pillantott.
- Ma kivételesen elengedlek - sandított rá szúrós tekintettel, amit Jaejoong nem láthatott, mert teljesen a fal felé fordult. Úgy érezte, vége az egész életének. Yunho egyre távolodó lépteitől felbátorodva pillantott hátra válla fölött, épp abban a pillanatban mikor Junsu mellett elhaladva vállával oldalba bökte a tanárt ingerülten. Nem tudta eldönteni, hogy hálás vagy átkozódik, amiért megjelent a másik.
- JaeJae - nézett végig rajta aggódó tekintettel a férfi és odasietett mellé. - Bántott? Megint megütött? Istenem... te vérzel! - kiáltott fel rémülten, ahogy ujjai közé fogva arcát kényszerítette, hogy ránézzen.
- Nem ütött meg - csuklott el a hangja, ahogy eltolta az izgága tanár kezét az arcától, majd megpróbált felállni, amihez kellett egy kis segítség neki.
- A korábbi sérülést is ő okozta igaz? Mióta teszi ezt veled? Szólnod kell valakinek...
- Hagyja abba! - szólt rá hirtelen Jaejoong. - Nem ő ütött meg, világos?
- De zaklat téged! Mindent hallottam! - adta meg a kegyelemdöfést, amivel elérte, hogy megint kétrét görnyedjen a gyomrába szúró fájdalomtól. - JaeJae! Jól vagy? Felkísérlek az orvosiba!
- Jól vagyok - nyöszörögte, majd fájdalmas arckifejezéssel felegyenesedett. - Csak hagyjon elmenni... - próbálta eltolni magától és lassan elindult a fal mentén, de a másik végig ott topogott a nyomában.
- Hogy hagyhatnálak magadra? Hiszen szexuálisan bántalmaztak... - Junsu valószínűleg abban a pillanatban rájött a rossz szóhasználatra, amint diákja megtorpant mellette és kétségbeesett tekintettel meredt rá. - Ne haragudj... nem így akartam fogalmazni...
- Ugye nem mondja el senkinek? - kérdezte hirtelen, a karjába kapaszkodva. - Nem tudhatja meg senki! - rázta a fejét remegve.
- Nem... ha nem akarod... persze, hogy nem. De nem hagyhatom annyiban a dolgot, hiszen... - kezdett bele, mire Jaejoong két marokkal kapaszkodott meg a másik zakójában.
- Senkinek! Érti? Senkinek! Nem történt semmi... igaz? - Remegő szemei és reszkető mosolya aggódásra késztették a tanárt.
- JaeJae... - kezdett bele újra a férfi, mire a másik elengedte a ruháját.
- Nem történt semmi... nem történt semmi - ismételgette magát Jaejoong, mint egy mantra, ahogy lassan maga mögött hagyta megmentőjét, és próbált elbukdácsolni a kollégium bejáratáig.
Junsu nem fogja elmondani senkinek... ugye? Az nem történhet meg, hogy mindenki tudomást szerezzen erről a dologról. Mit mondanának akkor róla? Nem maradhatna többé az iskolában és az összes álma darabokra hullana, amibe még eddig kapaszkodni tudott. Még hogy szexuális zaklatás... Szó sincs ilyesmiről. Ezek a szavak kimondva szinte elborzasztották... Ha tehette volna, szégyenében elbujdosott volna a világ elől. Hogy hagyhatta, hogy bárki is meglássa őket? Hogy szerezhetett tudomást Junsu erről a szörnyű titokról? Mi lesz, ha elmondja valakinek? Ha a vezetőség fülébe jut... a múlt megismétli önmagát? Yoochun... ahogy Yoochun eszébe jutott, lassan könnyek szöktek a szemébe. Mi lesz ha ő is megtudja? Lassan visszagondolt az udvaron lezajlott jelenetre és a fájdalom éles karmokkal mart a mellkasába, ahogy arra gondolt, barátja többé már nem része az életének. És még csak nem is okolhatta ezért Yunhot... Saját maga tette tönkre ezt a hosszú évek óta tartó barátságot. Gyűlölte magát érte, viszont most már semmi sem állhatott az útjába, hogy szembe szállhasson Yunhoval...