Az árvák - 6. fejezet
- A délutáni találkozóját lemondták - közölte hirtelen, mire Jaejoong szíve nagyot ugrott. Rég örült ennyire, hogy nem kell vadidegen pojácákkal bájolognia ahhoz, hogy megköthessen egy újabb üzletet. - Viszont hoztam némi aláírni valót, mivel végre van egy kis ideje, hogy... - folytatta titkára a monológját, mire döbbenten hallgatott el, ahogy főnöke a telefonjába mélyedve kezdett kuncogni. Ha nem látta volna a saját két szemével, akkor nem hiszi el. - Igazgató úr, figyel rám? - kérdezte bátortalanul.
- Mit mondtál? - pillantott fel mosolyogva, amivel kellően zavarba hozta alkalmazottját.
- Ennyire szórakoztató lenne amit mondtam? - kérdezte lesokkoltan és lepakolta a papírhalmokat íróasztalára.
- Ne haragudj Junsu - kuncogott fel vidáman, ahogy visszahajolt a telefon fölé.
- Khöm... itt Kim titkár vagyok, igazgató úr - javította ki a másikat, mire az csak legyintett az asztal mögül.
Maga sem értette, hogy miért váltott ki belőle ekkora jókedvet egy apró üzenet, amit egy szélhámos küldött neki, arra viszont elég volt, hogy minden másról megfeledkezzen munkaidejében. "Találkozzunk ma." Két szó... mégis nagy jelentőséggel bírt. Ahogy újra és újra elolvasta a feliratot egyre jobb kedve lett. Alsó ajkát beharapva kezdett pötyögni izgatottan, majd elküldte az üzenetet.
"Megint iszogatni akarsz?"
- Öhm... igazgató úr? - Junsu félénk hangjára meglepve emelte fel a fejét, mint aki épp most bukott le, miközben valami rosszban sántikál. - Mi olyan vicces? - kérdezte újra barátja, mire halk pittyenés hallatszott és a telefonra pillantott.
"Megőrültél? Hogy megint összehányj?"
Felprüszkölt belőle a nevetés, ahogy szájára helyezte tenyerét és újra pötyögni kezdett.
"Akkor mi a fenét akarsz?"
Már épp fordult volna oda titkárához, aki várakozóan topogott asztala előtt, mikor újra válasz érkezett:
"Gyere a lakásomra."
Hirtelen abbahagyta a nevetést, ahogy végigfutotta a szöveget, majd Junsura pillantott.
- Esetleg... nem volna gond, ha most hazamennék? - kérdezte, szinte már esdekelve, mire a másik szemei elkerekedtek.
- Hogyan? De hát... még csak dél van... - dadogta zavartan a férfi, mert nem tudta hova tenni főnöke furcsa viselkedését. Nem hibáztatta érte, elvégre mindenki munkamániásnak tartotta, aki csak késő este hajlandó elhagyni az irodáját.
- Junsu-ya... ma tartanád helyettem a frontot? - kérdezte barátságosan a másikat, miközben felállt kényelmes székéből és szedelőzködni kezdett.
- MI? - szökött ki alkalmazottja száján a döbbenet és értetlenül figyelte, ahogy a fekete hajú magára rángatja sietősen szürke szövetkabátját, miközben a mobiljára meredt töretlenül.
- Köszönöm. Jó munkát Junsu-ya - mosolygott rá szélesen, mire a fiatalabb a szívéhez kapott. Mégis mi ez a viselkedés? Hogy lehetséges, hogy az az ember, aki soha sem mosolyog, ilyen vidám legyen? Jaejoong megpróbált nem foglalkozni titkára kétségbeesésével és szó nélkül viharzott ki az irodából.
Gondolataiba mélyedve próbálta kielemezni saját magát, míg bepattant a kocsijába és útnak indult. Vajon miért csinálja ezt? Miért viselkedik ennyire meggondolatlanul és hárítja rá a saját feladatait a titkárára? Ha a nagyapja ezt megtudja, biztos nem teszi zsebre...
A Yunhoval töltött hétvégi nap után egyszerűen minden nap fárasztó volt számára. Mintha megismert volna egy új világot, ami kívül volt a sajátján és egyfolytában magához akarta volna csalogatni, hogy maga mögött hagyja azt a rengeteg terhet és felelősséget, amit a családja és a vállalat hárított rá. Már az sem számított különösebben, hogy nem igazán kedvelte azt a fickót, de ha a társaságában ennyire fel tudott engedni, akkor szüksége volt még rá. Mintha csak egy varázslatos drogba kóstolt volna bele, ami most nem hagyja nyugodni zaklatott lelkét. Akart még belőle, annak ellenére, hogy veszélyt jelentett számára...
Ahogy fekete Ferrarija behajtott az ismerős kis utcában, majd leparkolt az omladozó lakás előtt, a jókedv hirtelen adta át a helyét a bűntudatnak. Vajon mennyit szenvedhetett régi barátja a hosszú évek során, hogy még mindig itt tart? Vajon éhezett valaha is?
Halk pittyenést hallott, majd ajkába harapva emelte maga elé mobilját, a kis üzenetet olvasva:
"Még van egy kis dolgom. Várj a lakásban. Kulcs az ajtó melletti virágtartóban."
Olvasva a kis szöveget izgatottság lett úrrá rajta. Engedélyt kapott, hogy bemenjen egy idegen lakásába, aminek gazdája ráadásul nem tartózkodott otthon. Kicsit úgy érezte magát, mint aki valamilyen tiltott dologra készül azzal, hogy otthonában várja meg a másikat, viszont a feszélyezettség így sem tudta legyőzni hatalmasra nőtt kíváncsiságát.
***
Mikor meglátta a nagy, csillogó luxus járgányt a lakása előtt, arra gondolt, hogy az AngelPassion örököse egyszerűen nem normális. Ahogy lassan odalépett a kocsi mellé és meglátta a kiszúrt kerekeket, egyszerűen nem bírta ki nevetés nélkül.
- Idióta - motyogta magában, majd lassan felvánszorgott a kis rozoga lépcsőn, amit már csak a szentlélek tartott egyben. Elkönyvelte magában, hogy nem ártana lassan megerősíteni néhány csavart, mielőtt valakinek baja esik... főleg ha az a féleszű máskor is eljön... gondolta magában, ahogy somolyogva benyitott lakása ajtaján, majd lemerevedett az ínycsiklandozó illatokat megérezve.
- Rossz helyen járok? - hunyta le a szemeit, ahogy kiéhezve szippantott bele a meleg, ételtől illatozó levegőbe.
- Oh, megjöttél? - hallott meg egy meglepett hangot, majd kinyitva szemét nem éppen mindennapi látvány fogadta.
Kim Jaejoong ott állt az egyszobás kis lakásban a kopott, már kidobásra váró tűzhely előtt, miközben egy fakanalat emelt a szájához, megkóstolva főztjét. És ami még durvább volt... Kötény volt rajta! Az ő köténye! Lassan kiesett a szatyor kezéből, mely az aznapi instant kajáját rejtette, ahogy tátott szájjal ácsingózott a küszöbön meredten és a háziasan szorgoskodó férfit bámulta.
- Mit bámulsz?!!! - förmedt rá ingerülten a másik, amitől egy kicsit magához tért révületéből.
- Mit csinálsz a konyhámban? - kérdezte elhűlten, ahogy belépett a lakásba és odacsoszogott a másik mellé, hogy rálátása legyen tevékenységére.
- Nem látod? Főzök - adta meg a választ lesajnáló tekintettel, majd a - meglepetésére - tiszta konyhapulton folytatta a zöldségek darabolását.
- Hogyan leheltél életet ebbe a szarba? - kérdezte kíváncsian, ahogy lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a működésben lévő tűzhelyet.
- Tudod... ha nem csatlakoztatod a gázpalackhoz, akkor ne várd, hogy működjön - pillantott rá lesajnálóan, mire a másik elgrimaszolt tekintettel megvakarta feje búbját.
- Nos... nem igazán szoktam főzni - közölte a tagadhatatlan tényeket, amin cseppet sem lepődött meg Jaejoong.
- Normális kajákat kéne enned, nem ezeket az instant vackokat - bökött fejével a férfi kezében tartott szatyor felé. - Ne vedd személyesnek a dolgot, csupán megéheztem és önállósítottam magam - közölte gyorsan, mielőtt még túl boldognak érezte volna magát, hogy valaki meleg étellel várja otthon.
- Most annyira le vagyok döbbenve azon, hogy egy chebol örökös főz a koszos tűzhelyemen... hogy úgy érzem megőrültem - nevetett fel zavartan, majd körbenézett a lakásban, ahol utoljára akkor volt ekkora rend, mielőtt még beköltözött volna.
- Nem nézted ki belőlem, mi? - kötött belé az alacsonyabb, majd agresszívan nekiment, ahogy próbált a lábas fölé hajolni. - Útban vagy - közölte egyszerűen, mire a másik arrébb araszolt egykedvűen.
- Szóval Kim igazgató úr a szabadidejében főzőcskézik... milyen elragadó. - Mivel válasz nem érkezett a játékos csipkelődésre, így megszabadult meleg kabátjától, majd a hűtőből elővett egy doboz sört. - Oh, igaz is - jutott eszébe - Elég bátor tett volt ilyen kocsival leparkolnod ezen a környéken - röhögött bele a dobozba, miközben belekortyolt a hűsítő italba.
- Miről beszélsz? - pillantott rá egy csöppnyi aggodalommal a hangjában a másik.
- Te tényleg egy idióta vagy - sóhajtott Yunho. - A kerekeid ügyesen kiszúrták - pislogott rá bájosan, mire Jaejoong elejtette a fakanalat.
- MI VAN? - hűlt el az arca, majd letépve magáról a kötényt kirohant a lakásból.
Yunho jóízűen nevetett fel, majd a tűzhelyen fortyogó ételekre pillantott. Vajon mi üthetett a másikba, hogy egyszerűen elkezdett főzőcskézni egy idegen konyhájában? Vagy talán kezdené végre elfogadni a tényt, hogy ők ketten réges-rég elválaszthatatlan barátok voltak?
Ahogy gondolatainak tárgya dühöngve rontott vissza a lakásba a saját haját tépve, egyszerűen nem tudta visszafogni nevetését.
- Csak te lehetsz ennyire balfácán, hogy nem gondoltál a következményekre - adta meg a kegyelemdöfést.
- Most mit tegyek? Fel kell hívnom Junsut - kapott a zsebéhez a telefonjáért, mire Yunho gyors léptekkel mellette termett és kikapta kezéből a készüléket. - Hééé! - kiáltott rá döbbenten.
- Így legalább biztos lehetsz benne, hogy senki sem lopja el a kocsid - mosolygott rá, majd hozzátette - Még csak most jöttem... és... ha már egyszer elkezdted azt - bökött fejével a kaja felé - akkor fejezd be. Éhes vagyok... - motyogta el a mondat végét, majd visszanyomta a másik kezébe a telefont és odavánszorgott a pirinyó asztalkához, majd helyet foglalt a földön.
- Miért ülsz oda, ha van normális asztalod is? - kérdezte morcosan a fekete hajú, miközben visszasétált a tűzhelyhez.
- Ha nem tűnt volna fel, nincs hozzá székem - mosolygott rá a férfi, mire elvörösödve fordította vissza tekintetét a főzőcskézéshez.
Érezte, ahogy a másik feszeng a jelenlétében, és fogalma sem volt róla, hogy mire gondolhat. Meglehetősen szívet dobogtató látvány volt, ahogy a vékony derékra siklott pillantása, melyen szorosan masnira kötve a visszavett kötény aranyosan festett. Kábultan figyelte a másik fehér porcelánnak tűnő arcát, ahogy szeretetteljes figyelemmel próbált koncentrálni tevékenységére. Legmerészebb álmában sem gondolta, hogy valaha főzni fog számára ez az ember. Már az is abszurdnak bizonyult, hogy eljött a lakására. Teljesen ledöbbent, hogy egyáltalán válasz érkezett az üzenetére.
- Te... - kezdte halkan Jaejoong és látta, ahogy zavarban van. - Te ugye... nagyon szegény vagy?
A kérdés váratlanul érte, ahogy a teljes döbbenet átadta a helyét felháborodásának.
- Most megsajnáltál? - kérdezte felhördülve, ahogy figyelte, hogy az igazgató elkezdi a kis asztalra hordani az ételt és a tányérokat. Fogalma sem volt arról, hogy honnan halászta elő ezeket az edényeket.
- Hát... csak elgondolkodtam - motyogta zavartan, ahogy letette a lábast az asztal közepére és ő is helyet foglalt a földön vele szemben.
- Nincs szükségem a sajnálatodra - közölte Yunho, és felemelte a kis rizses tálról a fedőt. A felcsapó gőz fölött még így is láthatta a szemben ülő kipirult arcát. - Mi ez az arckifejezés? - nevette el magát, majd jóízűen kezdett falatozni. - Ahhhh! Ez jó! - pillantott fel döbbenten.
- Tényleg? Tényleg jó? - kérdezte váratlanul és szemmel láthatóan nem tudta palástolni örömét, ami az arcára kiült, majd ő is megkóstolta. - Tudod, a pirospaprika a titka... minden a fűszerezésen múlik - mondta teli szájjal, miközben szakértő módjára bólogatott.
- Ah... Jaejoong-ah, te tényleg nagyon szerethetsz főzni - pislogott nagyokat, ahogy feltámadt benne a felismerés, hogy még sem tűnik annyira egy elveszett gazdag kölyöknek régi barátja.
- Ühm - bólintott válaszként. - De otthon sohasem engedik - emelte el a pálcikáját szomorúan a szájától.
- Miért? Ki az a hülye, aki ne akarná megenni a főztödet? - kérdezte csámcsogva a férfi és egy hatalmas adag savanyúságot nyomott a szájába.
- A nagyapám - eresztett meg egy lemondó mosolyt magának, mire Yunho abbahagyta a csámcsogást.
- Khm... - köszörülte meg torkát, hogy oldja a kínos csendet. - Szóval... hol tanultad ezt a hétköznapi emberek által végzett tevékenységet?
- Hmm... - gondolkodott el hirtelen Jaejoong, majd folytatta: - Azt hiszem a háztartástan jobban megmozgatta a fantáziámat, mint az üzleti politika. Ilyenkor... valahogy kikapcsol az agyam, és nem kell a sok szarsággal foglalkoznom - mondta keserűen.
- Áh... tehát az elit sulikban is van háztartástan? - nevette el magát Yunho. - És hol szoktál főzni?
- Vagy a titkárom, vagy az unokatestvérem lakásán - válaszolta a fiú, mire a másik szájában megállt a falat. Az a Hyun Joong... emlékezett vissza a Changminnal való beszélgetésére. Hirtelen mintha elment volna az étvágya.
- Szóval nekik főzöl, mi? - húzta el a száját, ahogy minden lelkesedés nélkül turkálta az ételt.
- Többnyire... - tűnődött el a fekete hajú - De az utóbbi időben nem volt rá alkalmam, ezért... - vörösödött el a füle hirtelen - kihasználtam az alkalmat, hogy beengedtél a lakásodba - harapta be az alsó ajkát, mire Yunho félrenyelt és köhögni kezdett. - De nem vagyok mindig ilyen! - kezdett hangosan mentegetőzni. - Szóval ha ezt kínosnak találod, akkor sajnálom... nem fordul elő többször - horgasztotta le a fejét, és várta a szemben ülő reakcióját.
- Hjááá! - kiáltott rá hirtelen a férfi, mire rápillantott. - Ez a koldus itt még sohasem zavart el senkit azért, mert főztek neki! - mutatott magára ingerülten. - Ha legközelebb főzni akarsz, gyere ide! Ne menj ahhoz a... áh... mindegy - legyintett egyet, majd mérgesen fújtatva tömködte a rizst a szájába.
- Úgy érted... nem zavar? - kérdezte óvatosan Jaejoong, de hangjában ott bujkált az öröm.
- Nem ismersz eléggé! Sose mondanék nemet az ingyen kajára - közölte morcosan, majd a leveses tálat arcához emelve még látta az edény pereme fölött, ahogy a fiú alsó ajkába harapva próbálja visszatartani a kikívánkozó mosolygást. "Marha nagy szerencséd van, hogy ilyen aranyos vagy..." - gondolta magában, összeszűkült szemeit szakácsa elragadó arcán legeltetve.
- Azt hiszem félre ismertelek - törte meg a csöndet az előtte ülő, mire meglepetten húzta fel az egyik szemöldökét. - Szóval... - folytatta, rá se nézve zavarában - azt hittem, hogy csak a pénzemre fáj a fogad. De valójában nagyon rendes srác vagy, attól még, hogy ilyen nyers és faragatlan stílusban manipulálod az embereket magad körül...
- HÉ! - kiáltott rá váratlanul. - Most dicsérni akarsz, vagy felhúzni az agyamat?!
Jaejoong jóízűen nevette el magát, miközben neki még a falat is megállt a szájában. Hogy lehet, hogy ez az ember nem veszi észre a magából áradó feromonokat?
- Ahogy a gyerekekkel bántál az árvaházban... igazán nemes gesztus tőled, hogy támogatod őket, pedig téged sem vet fel a pénz - pillantott rá csillogó szemekkel, mire Yunho lerakta az evőpálcikát elkomolyodott arccal.
- Szerintem te többet tudnál értük tenni - köszörülte meg a torkát.
- Igazad van - gondolkodott el, majd lassan elkezdte összeszedni a kiürült edényeket az asztalon. - Még ma felveszem a kapcsolatot az alapítványunkkal.
Yunho észbe kapva akarta megragadni a kiürült lábast, hogy ne a másiknak kelljen elpakolnia, mikor megérezte a puha és hideg kezeket az ujjai alatt. Jaejoong megmerevedett a mozdulatban, ahogy a lábas füleit szorongatta, majd elvörösödve engedte el végtagját a kínos szituáció után. Kíváncsian kémlelte régi barátja reakcióját, de semmi rendkívülit nem talált benne.
- Miért van ez? - kérdezte hirtelen, mire a férfi zavarban érezve magát pillantott föl a lábasról, amire az előbb rámeredt.
- Tessék? - kérdezte zavartan.
- Az én érintésemtől... nem borulsz ki?
Talán nem kellett volna ennyire nyíltan rákérdeznie a dologra, ahogy látta elsápadni a másikat egyik pillanatról a másikra.
- Miről beszélsz? - nevette el magát, és felállt az asztal mellől, mire Yunho is felállt.
- A testvéred mondta, hogy nem bírod elviselni mások érintését. Igaz ez?
- MI VAN? - kiáltott rá hirtelen felháborodva.
- Találkoztam az öcséddel a minap és mesélt rólad - motyogta el a mondta végét, mire Jaejoong szava is elakadt a döbbenettől.
- Miért találkoztál vele?! Mi közöd az öcsémhez?! - záporoztak a kérdések, miközben ingerülten szaggatta le magáról a kötényt, amit eddig viselt.
- Csak véletlenül... futottunk össze - válaszolta megszeppenve, ahogy az ingerült igazgatót figyelte, aki egyik pillanatról a másikra teljesen kiborult.
- Ne menj a közelébe! Érted? Hagyd békén Changmint! - kiabált vele hangosan, fenyegetően mutogatva felé, mire hirtelen elkapta a csuklóját.
- Na álljon csak meg a menet - szűkültek össze a szemei. - Most mi is a problémád tulajdonképpen?
- Ne szimatolj utánam! És ne találkozgass az öcsémmel! Úgy látszik tévedtem veled kapcsolatban - próbálta volna kirántani a kezét a szorításból, és a bejárati ajtó felé venni az irányt, de a másik visszarántotta.
- Mégis mi a fene ütött beléd? Az a bajod, hogy rólad kérdeztem vagy az, hogy rossz társaság vagyok a drágalátos testvérednek? - szorította a másik végtagját és felbőszülten lépett a férfi elé. Szinte már úgy festettek egymás mellett, mint két harcias kakas.
- Én csak nem akarom, hogy... - válaszolt volna hirtelen lángba borult arccal, mire elfordítva fejét elharapta a mondat végét.
- Mit? - kérdezett vissza dühösen és már teljesen összezavarodott a viselkedésétől.
- Changmin... ő... - látszott, hogy erősen gondolkodik valamin, szemeiben teljes zavar tükröződött. - Szóval ő a testvérem, és... - kereste a szavakat, de sehogyan sem találta.
Yunho megenyhülve engedett a szorításon, a másik kínlódását látva és vett egy mély levegőt. Tudta jól, hogy a piperkőc úrfi nehéz eset, és elég szélsőséges kilengései vannak néha. Tehát nyugodtnak kell maradnia, ha nem akarja elüldözni maga mellől.
- Véletlenül futottam össze vele. Rendes gyerek, nem mondtam neki semmi olyat, amit te ne akarnál... - engedte el végül a karját és kíváncsian fürkészte a kipirult arcot.
- Ő nem tudja, hogy én... - nézett rá hirtelen kétségbeesve és ekkor már tudta, hogy mi a probléma.
- Nem mondtam el neki, hogy honnan ismerjük egymást - engedett meg egy elnéző mosolyt, miközben hallotta, ahogy az előtte álló egyszerre fújja ki a benntartott levegőt.
- Akkor... akkor jó - gyűrögette kezei között a köténykét zavarában.
- Nagyon furcsa vagy... így kiborulni... - horkantott egyet felcsóválva, míg Jaejoong megfordulva kezdett tétlenül pakolászni a konyhapulton.
- Sajnálom. Lehet, hogy mennem kéne - közölte váratlanul, mire Yunho szíve megugrott.
- Csak nemrég jöttél...
- Már így is túl sokáig maradtam - nézett rá egy halvány mosollyal, majd szedelőzködni kezdett. - Ah! A kocsi - kapott a fejéhez hirtelen.
- Hazavigyelek? - kérdezte hirtelen, amivel lányos elpirulást váltott ki az igazgatóból.
- Nem szeretek motorozni - motyogta válaszul, ahogy öltözködni kezdett. - Kint megvárom Junsut.
- Nem kell úgy rohanni - lépett mellé automatikusan és öntudatlanul segített a másiknak belebújni kabátjába. - Egyébként... - kezdett bele lassan, ahogy az elvörösödött füleket figyelte maga előtt. - Péntek este ráérsz?
A kérdés nem csak Jaejoong számára volt váratlan, hanem a kérdezőjének is. Egyszer csak kicsúszott a száján, nem tehetett róla. Attól félt, ha így engedi el a másikat, talán többé nem is látja.
- Pénteken? - fordult felé döbbenten a kisebb és gyermeki kíváncsisággal pislogott rá. - Miért?
- Van egy hely, ahova el akarlak vinni - karolta át a vállánál fogva, mint ahogy a haverokat szokás.
- Hová? - kerekedtek el a szemei, közben óvatosan elhúzódott tőle.
- Az titok - kacsintott rá játékosan, mire az igazgató elfordította a fejét.
- Cöh... Na ne szórakozz - morogta egykedvűen, majd kinyitotta az ajtót.
- 8-kor találkozzunk a pláza melletti park előtt, ahol a múltkor - mosolygott rá szertelenül, miközben barátja kínosan érezve magát próbálta kerülni örömteli pillantásait.
- Majd meglátom, hogy ráérek-e - vetette oda félvállról és vissza se nézve kilépett az ajtón.
Ahogyan jött, úgy el is ment... Yunho nagyot sóhajtva csukta be a másik után az ajtót vigyorogva. Nem volt mit szépíteni, ennek az úri szépfiúnak a kipirult arca és szégyenlős mosolyai teljesen levették a lábáról. Egyszerűen nem tudott foglalkozni a társadalmi elvárásokkal és erkölcsi normákkal abban a pillanatban. Pimaszul dörzsölte össze tenyerét a péntekre gondolva. Olyan meglepetést tartogat kis barátja számára, ami Changmin kérésének is tökéletesen megfelel, míg ő hátradőlve élvezheti ennek a gyönyörűen kipirult arcnak a látványát.
***
Az esti órákban, mikor az újonc cselédlány bekopogott a szobája ajtaján és félénken közölte, hogy az elnök úr látni kívánja, már előre sejtette, hogy mi fog következni. Kim Jaejoong életében eddig háromszor fordult elő, hogy nagyapja a dolgozószobájába hívatta. Az első alkalom örökbefogadásának napja volt, mikor bemutatkozott a ház fejének, a második, mikor Changminnal összeverekedett 8 évesen egy távirányítós kis repülőn, aminek az lett a következménye, hogy öccse elcsúszott a lépcsőn és beverte az orrát. Ekkor kapta élete első fejmosását abban a házban és persze azt is világossá tették számára, hogy hol van a helye a családi hierarchiában. Ez hatalmas sokk volt számára, ami a továbbiakban megváltoztatta örökbefogadó családjával való kapcsolatát. És persze ott volt a harmadik alkalom, mikor az egyetemi felvételi vizsgája előtti napon behívatta magához, és közölte vele; egy egész óriásvállalat jövője és a Kim család jó híre függ az ő másnapi eredményeitől, amivel hatalmas terhet helyezett vállára, ezzel pánikbetegségét is még jobban súlyosbítva. Bár nem mondta ki hangosan, mégis tudta: ha nem teljesít jól, nincs helye a családban többé.
Mindezen emlékek nyomása alatt fogalma sem volt arról, mekkorát vétett azzal, hogy megszökött munkaidőben, ráadásul a kocsija is a szervizben kötött ki. Bár az idős Kim Chung Ho mindig is tévedhetetlennek bizonyult, azért senki sem tökéletes.
Akár akarta, akár nem, most ott állt a nagy faragott ajtók előtt, amitől kisgyerekként is annyira félt és most be kell mennie, hogy szembenézzen saját tökéletlenségével. Nagy levegőt véve nyomta le a kilincset. Csak gyorsan túl esik rajta és...
- Mi tartott eddig?! - ütötte meg a fülét a mély, mogorva hang, amitől összerezzent és megpróbálta minél halkabban becsukni maga után az ajtót.
- Bocsánat. Siettem, ahogy csak tudtam - hajolt meg mélyen az idős úr előtt, aki csak most fordult szembe vele karba tett kézzel az ablak előtt ácsorogva. - Junsu? Mit keresel itt? - kerekedtek el szemei, észrevéve görnyedt hátú barátját az egyik sarokban, ahogy elgyötört arccal próbálja kerülni pillantását.
- Kim titkár, távozhat - közölte fagyos hangon az ablaknál álló.
- Elnök úr - Junsu olyan mélyen meghajolt, hogy orra szinte a térdét érintette. Jaejoongra rá se nézve viharzott ki a szobából, mintha az életéért menekülne. Halvány lila ibolyája sem volt arról, hogy mi folyik itt.
- Mit álldogálsz ott? Gyere közelebb! - rivallt rá unokájára hirtelen, mire összerezzenve lépett oda az íróasztalhoz, ami mögött az elnök elfoglalta helyét a kényelmes bőrfotelben, majd módszeresen méricskélni kezdte.
- Miért hívattál nagyapa? - kérdezte bátortalanul, mire az öregember rosszallóan megköszörülte a torkát. Nem indult jól a dolog...
- Hallom, tegnap hamarabb jöttél el a vállalattól - csillant meg dühös tekintete szemüvege mögül. - Kíváncsi voltam, mi volt az a halaszthatatlan dolog, ami miatt a vállalat igazgatója nincs a helyén, hogy teljesítse a kötelezettségeit. - Hangja kimért volt és a rejtett dühről árulkodott.
- Junsu mondta? - kérdezett vissza elfehéredve, de válasz nem érkezett. - Én... nem éreztem jól magam, és mivel a tárgyalást lemondták...
- Aki beteg, az nem a város szegény negyedébe furikázik, hanem haza vagy pedig a kórházba! - dörrent fel hirtelen a hangja, mint a mennydörgés, mire behúzta a nyakát.
- Meg tudom magyarázni - harapta be alsó ajkát és megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy mivel hozakodhatna elő. A hazudozás nem volt az erőssége.
- Az utóbbi napokban túl sokat lófrálsz el itthonról. Megkértem Kim titkárt, hogy tartson szemmel, mert nem bízom benned. - Az elhangzottak sokként érték.
- Nyomoztatsz utánam? Ráadásul a barátommal? - kérdezett vissza kétségbeesve, mintsem felháborodva.
- Elhallgass! - kiáltott rá, mire remegve préselte össze ajkait. - Hálátlan kölyök! Mégis hogy képzeled, hogy a vállalat felelős vezetőjeként belekeveredsz valami gyanús dologba? Kötelezettségeid vannak, aminek eleget kell tenned! Munkaidőben azon a mocskos környéken mászkálni, mégis mit képzelsz magadról?! Mi keresnivalód volt egy olyan helyen?!
Na most aztán bajban van. Mégis hogy vágja ki magát? Yunhoról semmiféleképp sem beszélhet és abban sem volt biztos, hogy nagyapja mennyit tudott kihúzni Junsuból.
- Én... csak körbe akartam nézni a Kangszói piacon... az új projekt miatt - "Ez az... csak így tovább - gondolta magában." - mivel az új kollekciót elérhetőbbé akarjuk tenni az emberek számára, így fel kellett mérnem...
- Erre a feladatra megvan a saját embered, akkor miért teszel felesleges dolgokat? Felelősséggel tartozol a beosztottjaid felé és ki kell vívnod a tiszteletet! - förmedt rá hirtelen.
- Tudom... sajnálom. Én csak... - szorította össze öklét az erős koncentrációban.
- Aishh... te gyerek! - sóhajtott nagyot az öreg, majd kicsit lehiggadva hátradőlt a fotelban. - Tudom, hogy néha sokat követelek tőled... de meg kell értened, hogy emberek százainak megélhetése függ a cselekedeteidtől.
- Tudom nagyapa. Sajnálom - hajtotta le a fejét.
- Ez a legkevesebb, amit megtehetsz a családunkért. Hiszen etettelek, ruháztattalak éveken keresztül. A legjobb oktatásban részesültél... Akkor most miért ellenkezel az akaratommal? - kérdezte csalódottan, mire a mellkasába éles fájdalom mélyesztette karmait. - Helyt kell állnod addig, míg Changmin elég érett nem lesz rá, hogy átvegye az őt megillető helyet - állt fel a helyéről, és lassan elindult felé. Jaejoong mélyen véve a levegőt próbálta lenyugtatni magát. A szavak, mely kimondatlanul ott lebegtek kettejük között a levegőben, most kimondásra kerülnek: - A fiam is ezt akarta volna... hogy vér a véréből vegye át munkájának gyümölcsét, és felvirágoztassa azt a megörökölt tehetséggel. Erre te nem vagy képes, így még keményebben kell dolgoznod - állt meg előtte és kinyújtva karját bátorítóan szorította meg vállait. Remegő szemekkel nézett bele a megkeményedett és rideg tekintetbe, mely alatt szelíd és elnéző mosoly terült szét a ráncos arcon. - Egy nap pedig... megtalálom Őt is - hunyta le szemét és vállait erősen megszorította. Tudta jól, hogy kiről beszél nagyapja. - És akkor... a te feladatod az lesz, hogy átadj neki mindent, amit valaha tanultál. Ezért élsz! Ezért vagy te itt nekünk, hogy mikor eljön a megfelelő pillanat... félreállj. Hogy támaszt nyújts annak az embernek, akinek mindaz járt volna, amiben te mindig is részesültél. A szeretet - nyújtotta ki tenyerét és gyengéden végigsimított Jaejoong remegő arcán - a hatalom... a tisztelet! Az egész életedet arra kell áldoznod, hogy Őt szolgáld, megbocsátásért könyörögve, hogy míg te mindent megkaptál... neki távol a családjától kellett élnie... ki tudja milyen körülmények között - szorította meg tarkóját, majd fáradtan elengedte és reszkető kezeivel megtámaszkodott az asztal lapján. Kim Chung Ho könnyeit elrejtve fordított hátat fogadott unokájának, míg ő próbálta minden lelki erejét megőrizni, hogy ne omoljon össze a hallottaktól.
Végre kimondta... Kimondta azokat a szavakat, melyek mélyen legbelül mardosták a lelkét, akárhányszor csak ránézett arra a fiúra, aki elrabolta vér szerinti unokájának helyét. Aki csak egy megtűrt személy, aki csak azért létezik, vagy helyettesítsen addig valakit, míg az ismét elfoglalhatja az őt megillető helyet. Ha a jogos örökös egyszer visszatér, számára nincs többé hely a családban, csupán egy báb marad, aki a hátralévő életével tartozik azért, hogy az otthon melegében és szeretetben részesült. Szeretet... Nevethetnékje támadt ettől a szótól. Semmi jelentősége...
Nem gondolta volna, hogy ő is olyan görnyedt háttal és reszketve fog távozni nagyapja dolgozószobájából, mint Junsu és azt sem gondolta volna, hogy idáig fog fajulni a beszélgetés. Tisztában volt vele, hogy mindez nem az övé, és egyszer félre kell állnia, ha Changmin megérik a feladatra, így addig melegen tartja a helyet és felkészíti hőn szeretett öccsét a nagybetűs életre. Önzetlenségből és szeretetből tette... legalábbis ezzel hitegette magát. Szerette volna, ha bebizonyíthatja, igenis Kim Jaejoong is alkalmas erre a feladatra, hiszen az eddigi életét is arra tette fel, hogy megfeleljen az elvárásoknak, hogy kivívja a bizalmat, a megbecsülést... Még élt benne a remény, de ez egyszer s mindenkorra szertefoszlott. Az öreg inkább adta volna szívesebben egy teljesen ismeretlen vagy felelőtlen ember kezére a vállalatot, mint az övére. A vér a véréből... Micsoda képtelenség... Az ő vére talán piszkos? Mocskos? Csak azért, mert nem vér szerinti gyermek, már a család részét sem képezi? Most jött csak rá, hogy nem különb azoktól a szolgálóktól és aktakukacoktól, akik naphosszat a Kim család kegyeiben próbálnak járni és az egész életüket az ő szolgálatukba állítják.
Tehát bármit tesz is... az élete örökre jelentéktelen marad.
- Jaejoong-ah... mi történt? - állta útját szerető anyja aggódva, ahogy kilépett a helyiségből. Megkeményedett arcáról gépiesen törölte le kicsorduló könnyeit és mosolyával próbálta megnyugtatni a gyönyörű nőt, aki még így is megmentette életét az örök sötétségtől és magánytól.
- Anya, mi lesz vacsorára? - kérdezte szipogva és átkarolva a kecses derekat próbálta elterelni a rémisztő ajtó elől, és az érzéstől, hogy nincs joga megérinteni ezt a csodálatos teremtményt, aki annyi szeretetet adott neki. Nincs joga ehhez a szeretethez... Ez nem az övé...
Megjegyzések