Macska-egér játék - 5. fejezet

Pár héttel ezelőtt szembe röhögött volna bárkit, aki azt meri mondani neki; valaha is belekerül majd ilyen rettenetesen abszurd és félelmetes szituációba. Ha Yunho nem bukkant volna fel újra az életében, akkor most békésen szunyálna a kényelmes ágyában, és nem egy várhatóan fájdalmas ökölharc elébe nézne. A gondolat egyenesen megrémítette, hogy még életében nem ütött meg senkit, és valószínűsíthető, hogy inkább őt fogják megagyalni rendesen.
Ahogy ott állt a falnál reszketve és esdeklően nézett legnagyobb ellensége kiismerhetetlen szemeibe, már kezdett lemondani arról, hogy bárki is valaha megmentené őt a gengszterektől. Lehunyt szemekkel vett egy reszketeg, s csalódott sóhajt, ahogy meghallotta szobatársa kegyetlen és hangos kacagását... Mindennek vége...
- Ennek meg mi a fasz baja van? - sandított az egyik kopasz a másik csatlósra tanácstalanul.
- Mégis mi olyan fene vicces? - csattant fel a vezér, és kezét leeresztette Jaejoong szájáról, de a másikkal továbbra is kitartóan szorította oldalának a bökőjét. Lassan kinyitva szemeit végigmérte a helyzetet és magát Yunhot is. A fiú épp ingujját tűrte felfelé komótosan, és az arcán ott virított a már jól ismert sátáni mosoly, közben pedig fejét csóválta, mint aki éppen nagyon jót szórakozik a helyzeten. Hát persze... Miért is gondolta volna, hogy ez az ember valaha is a segítségére sietne. Fogcsikorgatva vonta össze szemöldökét és próbálta maga mellett elrejteni remegő öklét.
- Annyira szánalmasak vagytok srácok - sóhajtott egy nagyot mosolyogva a kötényes, ahogy alkarjával letörölt néhány könnycseppet, ami a nevetéstől megjelent az arcán. - Egy ilyen csóró és szerencsétlen kölyökkel kikezdeni...
- Csak nem meg akarod menteni? - horkantott fel a vezér és immár rajta volt a sor, hogy elnevesse magát.
- Oh... nem. Dehogy is. - Adta meg a kegyetlen választ halálosan komoly arccal, aminek hatására minden vér kiszaladt Jaejoong arcából.
- Akkor húzz vissza dolgozni, de nagyon gyorsan - bökött a fejével egyet a fogatlan és tett két fenyegető lépést a fiú felé.
- Felőlem akár apró darabokra is szétcincálhatjátok... - folytatta Yunho, és Jaejoongnak minden szava felért egy apró késszúrással. - Viszont azt nem engedhetem meg, hogy a bár közelében randalírozzatok. Azonnal takarodjatok innen! - szűrte a fogai között fenyegetően, és ezúttal már megcsillant szemében a harci tűz. Mint egy félelmetes démon, meredt ellenfeleire, amitől a csatlósokban is fellobbant a küzdőszellem.
- Csináljátok ki - közölte fagyosan a főnök, mire három férfi ugrott rá Yunhora. Abban a pillanatban a verekedést egy gúnyos arc takarta ki Jaejoong elől. A ütések hangja és a hangos nyögések ott visszhangoztak a kis sikátorban, miközben kénytelen volt egy dohánytól és alkoholtól bűzlő gusztustalan bűnöző arcába bámulni. - Rólad sem feledkeztem ám meg, ne aggódj - villantak elő az aranyfogai szájából és a kés hegyét lassan végighúzta remegő ajkain. Érezte, ahogy az erős kéz rámarkol a csípőjére, mire hangosan felnyüszített. Hát ezt most kurvára megszívta.... de piszkosul.
Már épp ráhajolt a férfi a nyakára, hogy éhesen a bőrébe vájja a fogait, mikor észrevette az ütések hangjának elhalkulását. Mikor a nedves nyelv végigcikázott a lüktető erezeten a nyakán, meglátott két ujjat, ami megkocogtatta fogvatartója vállát.
- Mi van már? - fordult hátra morcosan a főnök, hogy megpillanthassa a kajánul mosolygó Yunhot.
- Erre nem adtam engedélyt - nyalta le a szája sarkából a szivárgó vért a fiú, majd hirtelen mozdulattal rántotta le róla a férfit.
- Kés van nála! - kiáltott elsápadva, majd ösztönösen kapott a gengszter karja felé, amiben a bicska volt, hogy visszaránthassa a támadástól. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem szúrta mellkason Yunhot, aki döbbenten figyelte, ahogy ellensége megvédte, majd a következő pillanatban már Jaejoong felé lendült a penge.
- Bukj le! - Yunho éles hangja az utolsó pillanatban jutott el a tudatáig, ahogy hirtelen leguggolt, karjait az arca elé tartva. Érezte, ahogy a vakolat a hajára potyog, ami a fal és a kés találkozásának eredménye volt. A bandavezér fájdalmasan felkiáltott, ahogy a fegyverével együtt kezét is sikeresen szétverte a kemény felületen, majd két másodperccel később már erős iskolatársa csavarta ki a férfi csuklóját, ezzel rábírva őt, hogy elejtse a bicskát. - Ezt most nagyon nem kellett volna - vicsorgott rá Yunho vérben forgó tekintettel a gengszterre, majd ökle már csattant is a borostás állon, aminek hatására az illető elterült a földön.
Ijedten pillantott fel Jaejoong a földön kuporogva és találkozott tekintete az előtte álló fiúéval, aki a dühtől zihálva vette a levegőt. Pár pillanatig, mintha mondani akart volna neki valamit tétovázva, de szavába vágva kiáltotta el magát, ahogy észrevette a földről feltápászkodó három talpnyalót, akik egyszerre rohantak neki Yunhonak.
Mintha minden lelassult volna körülöttük, az imént történtek után nem bírt hinni a szemének, ahogy kihasználták szobatársa figyelmetlenségét és egy pillanat alatt leszorították a karjait hátulról, majd a sikátor közepére vonszolva őt, ütni kezdték, ahol csak érték. Döbbenten figyelte, ahogy a fiú újra és újra összerándul a földön minden egyes rúgás után, miközben vért köhögve föl száján, az ő pillantását kereste. Teljesen lefagyott minden végtagja, sehogy sem bírta magát rávenni, hogy megmoccanjon, csak tátott szájjal figyelte, ahogy szarrá verik legnagyobb ellenségét az orra előtt, miközben megmagyarázhatatlan módon, folyton felé pillantott, fájdalomtól eltorzult arccal.
Titkon világ életében erre a pillanatra vágyott, hogy láthassa a fájdalmat Yunho arcán, hogy lássa, ahogy a földön fekszik szerencsétlenül és visszakap minden jóságot, amit valaha adott neki... hogy legyőzötten, megalázva, koszosan és vérző sebekkel terüljön el a lábai előtt... Valahogy mégsem érzett boldogságot, mind inkább borzalmat... Borzalmat és utálatot a támadók és saját maga iránt is, amiért így érzett valaha. Ez egyáltalán nem teszi boldoggá...
- Hagyják abba! - nézett föl remegve, még mindig a földön térdelve az éppen feltápászkodó bandavezérre, aki a kabátjáról söpörte le a port. - HAGYJA MÁR ABBA! - kiáltott rá hangosan, mire az ráemelte gúnyos tekintetét és elnevette magát.
- Ismered őt, nem igaz? - szűkültek össze a szemei gyanakvóan. - HÉ! - kiáltott rá követőire, és intett nekik, mire azok abbahagyták Yunho rugdosását, akiben már amúgy sem maradt elég erő az ellenállásra. Megviselt pillantását rájuk emelte, ahogy a főnök felrántotta Jaejoongot a földről és odavonszolta eléjük. A földön fekvő inge több helyen is elszakadt az aszfalton való dulakodás közben, karjait és arcát sebek és zúzódások tarkították, orrából és szájából megállíthatatlanul csordogált a vére. - Haverok vagytok? - kérdezte a vezér negédes hangon a füléhez hajolva.
- Mi? - pillantott körbe rémülten a jelenlévőkön, és már kezdte feszélyezve érezni magát, hogy az eseményeket csupán ő úszta még meg egy karcolás nélkül.
- A nevedet mondta, mikor észrevett... és láttam az arcodon, hogy te is ismered - ragadta meg hirtelen a haját hátulról és előrébb tolta a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a földön fekvőt, aki halk nevetést hallatott, ami inkább hasonlított szamárköhögésre.
- Mi a fasz?! - kiáltott fel mérgesen a kopasz pasi és még egy utolsót jól belerúgott áldozatába.
- Fejezzék be végre! - kiáltott rájuk felháborodva Jaejoong és a vezérre pillantott. - Neki ehhez semmi köze, hagyják békén!
- De bátor lettél hirtelen - jött a rekedt hang a földön fekvőtől és odapillantva látta, hogy Yunho őt nézi, miközben véres ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.
Nem tehetett róla, hogy megsajnálta ezt a szemétládát, most mégis nehezen tudta leplezni tekintetében az ellenszenvet, ahogy ráfintorgott Yunhora. Hát igen... ez a gúnytól csöpögő hang nem arról árulkodik, hogy a helyzet kettejük között bármit is változott volna.
- Figyeld már! - röhögött fel a fogatlan, ahogy felé mutatott. Valószínűleg Yunho iránti utálata határozottan kiülhetett ábrázatára. A vezér elcsodálkozva vette ujjai közé az állát és maga felé fordította dühtől eltorzult arcát.
- Nocsaaaak... ő nem a haverod ugye?
Még egy utolsó, dühös pillantást vetett Yunho felé, majd szemrebbenés nélkül válaszolt.
- Nem ismerem őt.
- Hazudik! - kiáltott az egyik férfi és bakancsának talpát ráhelyezte Yunho bal arcfelére, mintha csak szét akarná taposni.
- Szóval nem ismered... hmm... - gondolkodott el a főnök. - Meg akarsz minket állítani, mégis szemrebbenés nélkül nézted végig, ahogy szarrá verjük?
Hát erre már nem tudott mit felelni. Most mondja azt hogy félt vagy azt hogy tétovázott a másik megmentésére gondolva?
- Hahahaha! - hangos nevetés ütötte meg a fülüket, ahogy Yunho lassan megpróbálta feltolni magát a földről. - Még hogy nem ismersz? Hát ki gondoskodott rólad az általánosban Fürgeujjú? - pillantott rá ragadozó módjára, miközben ujjaival szétkente az alsó ajkából csordogáló vért.
Nem volt mit szépíteni... hiába verték laposra a srácot, még mindig ugyan olyan ijesztő volt, mint mindig.
- Fürgeujjú - röhögte el magát az egyik csatlós a gúnynév hallatán.
- Szóval barátok vagytok? - kérdezte újra a vezér és megszorította Jaejoong karját, hogy kicsikarjon belőle egy választ, de helyette csak fájdalmasan felszisszent.
- Még hogy barátok?! - vágott a szavába Yunho, és lassan feltérdelt. - A zaklatásom biztosan tönkretette a picinyke lelkét. Nem hinném, hogy a barátjának tartana - nézett rá álkíváncsisággal az arcán, oldalra billentett fejjel. Nem tehetett róla, nem bírt tovább farkasszemet nézni vele, muszáj volt elfordítania a tekintetét.
- Értem már - esett le a vezérnek a dolog, majd hirtelen megenyhült a szorítás a karján és a férfi barátságosan húzta közel magához a vékony fiút. - Szóval terrorizált a suliban, mi? - nevetett bele a fülébe és megalázva érezte magát. Miért kellett neki elmondania ezeknek az embereknek? Miért pont most?
- Nem ismerem őt - motyogta lehajtott fejjel, mire Yunho nevetve folytatta.
- Még most is fél tőlem - bámulta tovább mosolyogva. - Ha megpillant, az egész teste beleremeg. Igaz Fürgeujjú?
Teljesen elveszettnek érezte magát. Mintha csak vissza csöppent volna a múltba, ahogy emlékezésre kényszerítették, vagy ahogy az éhes tekintetek mind őt figyelték... a reakcióját.
- Mekkora egy pöcs - csóválta a fejét a mellette álló, majd átkarolta a vállát. - Szóval Fürgeujjú... - ismételte meg vigyorogva a gúnynevet, mire undorodva összeszorította a szemeit - Tudod... lehet, hogy nem látszik, de kövér kisfiú voltam a suliban - emlékezett vissza ábrándozva, közben pedig észrevétlenül a válláról a hátára csúsztatta tenyerét. - Engem is sokan csúfoltak... aztán egy nap... - folytatta, majd a tenyér megszorította a derekát. - Beleállítottam a vonalzómat a srác szemébe - kuncogott fel kárörvendően. - Neked is szembe kéne nézned a zaklatóddal, nem gondolod? Különben sohasem fogsz túllépni a szörnyű emlékeken. - A tenyér a fenekére siklott és erősen megszorította, mire összerezzent. Mindezt Yunho gyilkos pillantásaival kísérve, ahol csak a szemtelen kéz megmozdult.
- Én már... el is felejtettem... - szűrte a fogai között undorral. Szavait meg se hallva a másik, intett a kopasznak, hogy adja át nekik a hosszú vascsövet, amit a kezében szorongatott és amivel nemrég még Yunhot ütötték.
- Fogjátok le - bökött fejével a bandavezér a földön térdeplő felé, mire ketten szorították le karjait, majd hátrarántották a fejét. Jaejoong érezte, ahogy a vascső a tenyerébe siklik finoman, és saját ujjait erőszakkal rászorítják a hideg tárgyra. - Most rajtad a sor, hogy törleszd az adósságot. Megérdemli, nem gondolod? - kérdezte gúnyosan, a fülébe lihegve a szavakat.
Elborzadva emelte kétségbeesett tekintetét Yunhora, aki megadóan, szinte már izgatottan várta a fejleményeket. És a mosoly... a sátáni mosoly most is ott bujkált a szája sarkában.
Sok minden futott át az agyán abban a pillanatban. Szinte ijesztő volt belegondolnia, hogy mindig így képzelte el ezt a jelenetet. Démona, és gyermekkora megkeserítője a lábai előtt térdel és várja, hogy lesújtson rá. Lepillantott a remegő kezeiben tartott csőre, majd nedvesen csillogó szemeit ráemelte Yunhora. Ahogy próbálta kétségbeesve összefűzni a másikkal tekintetét, hogy a megoldást kiolvashassa belőle, lassan csóválni kezdte a fejét, mire ellensége arca megnyúlt a döbbenettől.
- Én már... elfelejtettem - csuklott el a hangja és elfordította a fejét, hogy ne kelljen a másikra néznie. Nem bírt a szemébe hazudni.
- Ne légy puhány. Ha nem teszed meg, téged is szét fogunk szaggatni - tapadt rá a hátára a gengszter és kezeit lecsúsztatva vállain megszorította a karját, majd megemelte azokat, hogy majd irányítja a mozdulatait. - Az elején még ijesztőnek tűnik... de amikor először tapasztalod meg, ahogy a kezeid között törik össze a csont és fröccsen a vér, az valami leírhatatlan érzés. Szabad leszel! - szorított rá kézfejére, amiben remegve markolta a fegyverét.
- Hé te! - kiáltott oda Yunho a vezérnek, mire az felpillantott a másik nyakának szimatolásából. - Ez az ő harca! Hagyd, hogy egyedül csinálja - közölte Yunho, majd a mögötte térdeplők nagyot rántottak a haján, mire felkiáltott.
- Gondolj bele, mennyi megaláztatást kellett elviselned miatta - folytatta az ármánykodást a férfi, majd mégis eleget téve a kérésnek, lassan elengedte Jaejoong kezeit. - Talán még a szemetes konténerbe is belegyömöszöltek?
Hirtelen villantak elméjébe a fájdalmas emlékek. Ahogy elhagyatottan és rettegve kuporgott a sötétben mikor bezárták valahova, amikor a büdös szemét közé behajították, ezzel tönkre téve az egyenruháját... amikor belenyomták a fejét a wc-be...
Nagy levegőt véve lendítette magasba a vasrudat és zihálva véve a levegőt, dühtől kidülledt szemekkel meredt az előtte térdelőre, mégis hezitált. Úgy érezte, józan eszének maradékát is elvesztette, valami láthatatlan erő mégis megállásra késztette kezeit. Yunho hangosan nevetett.
- Ez az Fürgeujjú! Rajta!!! - A fiú szinte már büszkén várta az ütést, ahogy megfeszítette testét az erős szorítások ellenére. - Állj bosszút! RAJTA! ÜSS MÁR MEG! - ordította el magát Yunho hangosan, és a következő pillanatban elpattant benne valami. A hatalmas lendülettől megállíthatatlanul hasította végig a levegőt a rúd, majd a földön térdelő előtt irányt váltva megfordult vele, és a mögötte álló oldalába vágta teljes erőből. A döbbent és néma csendet, csupán az elfúló nyüszítés, majd térdre esés hangja törte meg. A vascső megadóan csúszott ki remegő ujjai közül, ahogy figyelte, hogy a gengszter hörögve végignyúl a földön.
Mintha dobozból jöttek volna a kezdődő verekedés hangjai, tompán és álmatagon fordult meg, de abban a pillanatban hatalmas nyilallást érzett meg az állkapcsán az ökölcsapástól és már fordult is meg körülötte a világ, majd a földre esett. A hideg aszfalton pihentetve lüktető arcát résnyire nyitotta szemeit, és mintha csak egy lelassított Bruce Lee filmet nézett volna, egy férfi emberfeletti erővel küzdött meg másik hárommal. Yunho saját sérüléseit meghazudtolva rúgott, ütött, vágott, ami csak belefért... Felháborodva horkantott fel, ahogy figyelte a szenvedélyesen küzdő ellenségét, és valamiféle megbánást is érzett már, hiszen ha bosszúból megüthette volna, az talán meg se kottyant volna neki, hiszen úgy mozgott és támadt, mintha csak megjátszotta volna nemrég, hogy jól elverik. Mire lassan feltápászkodott a földről, a gazemberek már kezdték felkötni a nyúlcipőt, ahogy egymást támogatva kezdtek a főutca felé rohanni, útközben összekaparva a földön krumplis zsákként heverésző főnöküket.
Görnyedt háttal emelte fel fejét, és nehezen véve a levegőt próbált a lassan felé lépkedő fiúra összpontosítani. Lábaiban nem érzett fájdalmat, mégis úgy remegtek a sokktól, hogy összecsuklott volna, ha a másik nem karolja fel és tartja meg szorosan. Feje zúgott, így hallása még tompa volt.
- Hajtsd hátra a fejed, az orrod is vérzik - ütötte meg a fülét a gyengéd hang, majd érezte, ahogy álla alá nyúlnak és óvatosan megemelik a fejét, majd vezetni kezdték valahová.
Egy jó ideig nem is tudatosult benne, hogy Yunho cipeli magával, saját erején felül teljesítve, ahogy betámogatta az éjszakai bár hátsó kis italraktárába.
- Ne nyúlj hozzám - motyogta halkan és megtorpant a sötét kis helyiség közepén, ahol mindenhol üvegek és ládák álltak egymás hegyén-hátán.
- Cöh... - horkantott egyet szintén véres képű ellensége, majd lassan elengedte őt, hogy azért biztos legyen abban, hogy meg tud állni a másik a lábán.
Jaejoong remegve érintette kezét az arcához, majd szörnyülködve emelte maga elé az ujjait, amin tetemes mennyiségű vér volt. Hát megtörtént... élete első verekedése. És tényleg nem úszta meg sértetlenül.
- Nesze, ülj le - húzott oda mellé Yunho egy ládát, mire megadóan ereszkedett rá, mindenféle ellenkezés nélkül.
Jaejoong lassan figyelte, ahogy a fiú ide-oda csoszog a kis helyiségben, ahogy egy kéztörlőt igyekezett épp bevizezni, majd ismét mellé lépett. Már emelte volna az arcához a fehér kis ruhadarabot, mikor elkapta a másik csuklóját.
- Mit csinálsz? - kérdezte döbbenten, míg Yunho sokkal több sebhellyel tarkított arca teljesen komoly volt.
- Döntsd hátra a fejed - adta a parancsot, és tenyerét gyengéden arcára vezetve segített neki a mozdulatban. Nem szólt semmit. Jobbnak látta csöndben maradni, és nem ellenkezni. Aznapra már nem hiányzott neki több konfliktus vagy akár ütés, így engedelmesen tette azt, amit a másik mond. Érdekesnek találta, ahogy Yunho gyengéden tisztogatta meg pont az ő arcát az odatapadt vértől, ráadásul mindezt a legnagyobb odafigyeléssel és gyengédséggel tette. Eszébe jutott az a Yunho, aki a parkban vigasztalta a síró kislányt. - Most verekedtél először, mi? - nevette el magát finoman ellensége, de abban a nevetésben már nyoma se volt a gúnynak, vagy kárörömnek.
- Még sohasem ütöttem meg senkit - motyogta válaszul. A fiú ellépett mellőle, majd egy hűtőből előhalászott két doboz sört és az egyiket átnyújtotta neki.
- Nyomd rá az arcodra - közölte fásultan, majd odacsoszogott a szemközti ládakupachoz és leroskadt elébe a földre.
- Ugye nem lesz komolyabb baja? - pillantott kérdőn a szemben ülőre, miközben felszisszent, ahogy a feldagadt arcához és orrához érintette a hideg dobozt.
- Honnan tudjam? Te ütötted meg... - vont vállat a fiú, majd belekortyolt a felbontott sörébe.
Jaejoongot hirtelen kapta el az idegesség, ahogy próbált visszaemlékezni a történtekre. Mi van, ha úgy ütötte meg, hogy belső vérzése lett? Mi van ha meg fog halni? Arcára kiülhetett aggodalma, mert Yunho lassan elemelte a szájától az alkoholt, majd sóhajtva hozzátette:
- Talán egy bordája eltörött. De megérdemelte - közölte egyszerűen, majd ismét ivott.
- Hát persze... Nem is vártam tőled mást - fintorodott el Jae.
Yunho vigyorogva figyelte kínlódását és egy másodpercre sem vette volna le róla tekintetét, kimérten figyelte minden egyes mozdulatát, mint a ragadozó a kisállatot.
- Muszáj így bámulnod? - kérdezte meg hirtelen, mikor már igencsak kezdte feszélyezni a helyzet. A kínos csöndet még csak csak elviselte volna, na de ez a mustrálás... teljesen kikészítette.
- Azon gondolkodom... - kezdett bele a fiú, és lerakta a sört maga mellé - hogy miért nem ütöttél meg...
- Még megtehetem - vágta ki magát gyorsan a beszélgetésből, majd hirtelen hozzátette - ...majd később.
Yunho hangos nevetése mintha visszhangzott volna a kis raktárban. Nem volt ebben semmi utálat, egyszerűen csak viccesnek találta.
- Most lett volna rá a legjobb lehetőséged. Miért nem tetted? - feszegette tovább a témát, amihez egyáltalán nem volt kedve.
- Egy nap... puszta kézzel legyőzlek. Segítség nélkül... igazságos küzdelemben - válaszolta gondolkodás nélkül és saját magán is meglepődött, hogy mi ez a hirtelen jött bátorság. Talán pár gyengéd érintés a másiktól elég volt arra, hogy ennyire leengedje a védelmét?
- Igazságos küzdelem... hm... - morfondírozott el a másik. - Ugye nem gondolod, hogy legyőzhetsz engem? - kérdezte kajánul mosolyogva.
- Mindig nézz a hátad mögé - morogta Jaejoong és ő is felbontotta a sört, mindenféle szégyenérzet nélkül.
- Én jobb szeretném - kezdte Yunho, majd a földön kinyújtott lábát az övének döntötte és gyengéden hozzádörgölte lábfejét - ha előttem lennél... - tette fel a túlfűtött megjegyzést, mire a ládán ülő összerezzent és égő arccal, óvatosan alrébb csúsztatta a lábát. - Az én Fürgeujjúm - vigyorgott tovább szórakozottan.
- Ne nevezz így! - kiáltott rá mérgesen és próbálta állni a szexuálisan túlfűtött pillantást, de nehezére esett.
- Miért? Mostanság az ujjaid gyorsabban mozognak, mint a lábaid... igazam van? - villantotta ki fogait széles mosolyán keresztül.
- Te beteg vagy - fordult el előle, és most hálát adott annak, hogy sötét van a raktárban.
- Tudod... tele vagy meglepetésekkel, mióta újra találkoztunk kicsi Jae - állt fel lassan a helyéről Yunho, majd a másik elé lépett. - Ki gondolta volna rólad, hogy ilyen kis harcias és buja leszel? - nyújtotta ki a kezét, és megszeppent szobatársa feldagadt arcán végighúzta a mutatóujját.
- Azt hiszem, mennem kell - állt volna fel gyorsan, de a magasabb visszanyomta a ládára.
- Megvesztél? Ha ezek a környéken ólálkodnak még, akkor tuti hogy kinyírnak - szorította meg a vállát. - Várj egy percet, szólok a főnöknek, hogy lelépek.
- Te tényleg itt dolgozol? - kérdezett utána mielőtt kilépett volna a raktárból.
- Sok dolog van, amit nem tudsz rólam - mondta komoly arccal, majd magára hagyta.

***

Ahogy beléptek a dohos szagú és porra teli elhagyatott lakásba, Jaejoong kétségbeesett pillantást vetett a lezüllött társasház ijesztő folyosójára. Talán még visszafordulhatna.
- Mire vársz még? - nézett hátra rá felhúzott szemöldökkel Yunho, aki azt várta, hogy majd követni fogja.
- Azt hiszem... ez nem jó ötlet, szóval... - tett egy tétova lépést hátra, de a másik elkapta a karját és berántotta a kicsi előszobába.
- Ne piszmogj annyit! - lökte el a kezét indulatosan, majd becsapta mögötte az ajtót, és nagy döbbenetére, bezárta kulccsal.
- Mégis mi ez a hely? - kérdezte félénken, ahogy követte a másikat a dobozokkal és szeméttel teli nappaliba. Valószínűleg évek óta nem járt ott senki, nem hogy takarítottak volna.
- Ez az öregem kéglije... vagyis most már az enyém, mert az öreg két éve meghalt - nevette el magát keserűen, mire Jaejoong teljesen lefagyott.
- Meghalt? - kérdezte rekedten.
- Jah. Részegen vezetett - közölte mosolyogva, majd kinyitotta az egyik szekrényt és turkálni kezdett benne.
- Annyira könnyedén beszélsz róla - motyogta Jaejoong, majd a következő pillanatban hozzá vágtak egy pokrócot.
- Miért? Úgyis tudsz már mindent rólam, hiszen kifaggattad a kis Changmint - nézett rá dühösen, majd a pokrócot egy kis párna követte, amit ezúttal ügyesen elkapott a levegőben.
- Az csak... - motyogta zavarában.
Hirtelen a bűntudat kezdte mardosni a lelkét, ahogy visszagondolt, a Changminnal történt beszélgetésre. Olyan személyes jellegű dolgokra kérdezett rá, amihez semmi köze sem volt, ráadásul Yunho az egész beszélgetést hallotta. Egy pillanatra, mintha sajnálatot is érzett volna ellensége iránt, hogy nem lehetett neki könnyű egy részeg apa és egy beteg édesanya mellett felnőnie.
- Ma éjjel itt maradunk - nyitotta ki az egyik szoba ajtaját, majd várakozóan nézett rá.
- Ha van egy lakásod, akkor miért jöttél a kollégiumba? - kérdezte hirtelen, de válasz nem jött, mert a fiú eltűnt a szobában.
Óvatos léptekkel követte a másikat, majd kíváncsian pillantott be az ajtón, hogy aztán elkerekedett szemekkel bámulja az éppen vetkőző Yunhot. Az ablakon beszűrődő utcai lámpa fényében jól kivehető volt a hátát és oldalát borító zúzódások és sebek, melyeket a verekedés során szerzett.
- Tenned kéne rá valamit - lépett be a szobába ódzkodva.
- He? - nézett rá összeszűkült szemekkel, majd a földre dobta koszos és véres ingét.
- A hátadra - mutatott zavartan a másikra, majd úgy látta jobbnak, ha elfordítja róla a tekintetét, és helyette körbenéz a szobában, ami elég kicsi volt. Csupán egy szekrény, egy komód és egy viharvert matrac foglalt benne helyet. Szobatársa követte a pillantását és szintén körbepásztázta a helyiséget, mintha csak most fogná föl, hogy hosszú idő után újra itt jár.
- Ez a szüleim szobája volt. - A fagyos hang cseppet sem tetszett neki, és már bánta, hogy bármi felől is kérdezősködött. - Itt halt meg az anyám - nézett rá gúnyosan mosolyogva, mire Jaejoong ereiben megfagyott a vér.
- Mi.. Miért.. nem a-a-alszunk a te szobádban? - kérdezte dadogva és karjait körbefonta a testén. Eszébe jutott a történet, amit Changmin mesélt, hogy az anyja rákban halt meg, mert nem volt elég pénzük a kezelésre. És aztán ő... ott az iskolában...
- A szobámban? - nevette el magát Yunho. - Nekem nem volt szobám, a kinti szekrényben aludtam - adta meg a kegyelemdöfést, mire a másik nagy levegőt vett.
- Azt hiszem mégis csak elmegyek. Majd alszom megint a tankonyhában... - motyogta zavartan és már ki akart lépni a szobából, amikor a másik hirtelen mögötte termett és becsapta előtte az ajtót.
- Te aztán nagyon bátor vagy - suttogta a fülébe hátborzongatóan ijesztő hangján, egészen közelről.
Ott lebegett körülöttük egy csomó kimondatlan szó, a feszültség, a sértettség és a beteljesülendő bosszú ígérete. Érezték... mind a ketten. Abban a pillanatban Kim Jaejoong rájött, hogy hatalmas hibát követett el azzal, hogy átlépte annak a lakásnak a küszöbét, de már nem volt visszaút.
- Tudod... a sikátorban... mégis csak meg kellett volna ütnöd, nem gondolod? - kérdezte vészjósló hangon, mire lábai földbe gyökereztek, ahogy megérezte a másik tenyerét felfelé siklani a mellkasán, ami aztán a nyakán állapodott meg, majd az erős ujjak gyengéden fonódtak a vékony testrész köré.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte rekedt hangján félelemmel telve, mire elkezdték terelgetni lassan a matrac felé. Válasz nem érkezett, de már tudta előre... nagyon is jól tudta.
Ez már csöppet sem olyan volt, mint az általánosban. Ha tehette volna, abban a pillanatban visszasírta volna azokat az időket. Ez a férfi azóta megjárta a javítót és a seregben is szolgált. Ellenszegülésre még csak nem is mert gondolni, elég csak visszaemlékeznie a nemrégiben lezajlott verekedésre. Jung Yunho egy démon volt...
- Feküdj! - A fagyos hang, mintha eltört volna benne valamit, mélyen legbelül... mintha az utolsó mentőövét vagy kapaszkodóját vették volna el tőle, megadóan roskadt le a koszos fekvőhelyre, miközben a másik gyengéden elengedte a nyakát.
Már várta, hogy bántsák, és valahol mélyen azt is érezte, hogy megérdemli. Teljesen összetörten ült a matrac szélén, miközben a gombóc a torkában egyre nagyobb és nagyobb lett. A derengő éjszakai fényben kirajzolódott előtte a másik kidolgozott felső teste, melyet harci sérülések tarkítottak, s heves lélegzetvételeit követően huncutul cikáztak lefelé az izzadságcseppek a napbarnított bőrön. Ellensége lassan elé guggolt, majd a füléhez hajolt.
- Mássz bentebb! - Reszketve követte a parancsot, miután lerúgta lábairól a cipőt, majd egészen a falig mászott nekitámaszkodva felhúzott lábakkal. - Nagyon engedelmes vagy - térdelt elé a matracon, majd tenyerét végighúzta a másik lábszárán. - Na mi van? Nem mondasz semmit? - kérdezte vigyorogva a remegő fiútól, majd gyors és erős mozdulattal benyúlt a lába közé és durván rámarkolt. Hangosan felnyögve szorított rá két kézzel a másik karjára, aki erőteljesen és kíméletlenül kezdte dörzsölni.
- Hagyd abba! - nyüszített fel Jaejoong és megpróbálta lábával elrúgni magától szobatársát, de az nem hagyta magát. Határozott mozdulattal lökte rá a kisebbet a matracra, egy szempillantás alatt fölé kerekedve. Minél rémültebb és ellenállóbb lett, Yunho annál agresszívabbá és dühösebbé vált.
- Ezen a matracon halt meg az anyám - fogta le fújtatva a kezeit és merev férfiasságát erős lökésekkel kezdte dörzsölni a másikhoz ruhán keresztül.
- Fejezd be! - nyögdécselt alatta vergődve, majd kétségbeesett, ahogy megérezte, hogy ő is keményedni kezd.
- És ebben a szobában - lihegte a nyakába a szavakat - vert minket folyton az a rohadék... - nyögött egy nagyot - a nadrágszíjjal.
- Nem akarom hallani! FEJEZD BE! - kiáltotta Jaejoong kétségbeesve, de a másik egyre durvább és durvább lett. Egyre jobban kerítette hatalmába a félelem és az undor, már saját magától is. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá szégyenében, hogy képes volt egy ilyen alak karjaiban és egy ilyen helyen felizgulni.
- Most minket néznek biztosan - kuncogott bele a fülébe Yunho, mire megdermedt alatta a rémülettől. - Hiszel a szellemekben? - emelkedett fel róla egy kicsit, hogy a szemébe nézhessen, amiből már nem egy könnycsepp távozott.
- Miért gyűlölsz ennyire? - kérdezte megtörten a dühtől és izgalomtól parázsló szempárt. Fogvatartója döbbenten, szinte már felháborodva bámulta könnyes és feldagadt arcát.
- Fogd be! - lihegte a választ, majd dühösen mart rá fogaival a már amúgy is felrepedt ajkakra, mire az alatta fekvő hangosan és fájdalmasan nyöszörögni kezdett. Élete első csókja borzalmas volt és már a hányinger kerülgette, ahogy egy erőszakos nyelv a szájába tolta magát és szinte fel akarta falni belülről. Védekezésképp harapott rá a másik nyelvére, mire megérezte a vasas ízt a szájában, majd Yunho dühösen mordult fel és elváltak ajkaik. - Harcolni akarsz, mi?! - kérdezte dühösen, majd hirtelen mozdulattal tűrte fel a pólóját mellkasán, karjaira fölrángatva azt, szorosan összekötözte vele a csuklóit.
- Állítsd le magad! Elég legyen! - kérlelte kétségbeesve, de szavai süket fülekre találtak.
Yunho lassan végigvezette kezét és tekintetét a lágyan kidolgozott remegő felsőtesten, majd átölelve szorosan a derekánál fogva, az arcát a köldökébe nyomta és mélyen beleszippantott.
- Olyan fehér és sima a bőröd - lihegett rá a hasfalára, míg a másik próbálta elfojtani a kikívánkozó zokogást. - Még a mellbimbóid is rózsaszínek - kúszott fentebb rajta, majd ráhajolt az említett testrészre és erőteljesen szívni kezdte. Jaejoong már nem tudta elfojtani a sírással vegyes szenvedélyes nyögéseit, majd mikor ellensége ismét erőteljesen kezdte lökni magát felé, az intenzív érzéstől hangosan kiáltott föl. - Milyen csábító hang - nyalt végig a mellkasán és kulcscsontján, majd szívni kezdte a nyakát és egyre gyorsabban kezdte mozgatni csípőjét, térdével terpeszre kényszerítve lábait, hogy jobban hozzádörgölhesse magát.
- Nem bírom már! Kérlek... - könyörgött zihálva nyögdécselve, ahogy a lökések szinte már átmentek a durva döngölésbe, és fenekével már érezte a vastag matrac alatt a padlót.
- Élvezz csak a nadrágodba! - Yunho magán kívül, újra és újra felmordulva alázta meg erőszakosan, a közelgő orgazmus érzése mégis jobban megrémítette, mint a gondolat, hogy most ruhán keresztül próbálja magáévá tenni az a férfi, akit a legjobban gyűlölt a világon.
- NE! YUNHO! - kiáltott fel harsányan még utoljára, mire hullámokban érte el a gyönyör reszketve, újra és újra ívbe feszítve ezzel a testét. Az adrenalin, a félelem és az erőteljes ingerlés hatására létrejövő szenvedélye olyan elsöprő erővel vágott végig a testén, hogy nem tudta tovább kontrollálni rángatózó testét; az önkívületi állapot lassan adta át magát a mindent elnyelő sötétségnek.