Macska-egér játék - 4. fejezet

Nem volt benne biztos, hogy örül vagy átkozódik Yoochun miatt, mikor rányitotta a kis vécé fülke ajtaját és megrökönyödve bámulta őt, ahogy épp gyomra tartalmának maradékát törölgette le a szája sarkából a hideg kövön térdelve.
- Jézusom, Hero! - gutyorodott le mellé barátja, hogy jobban szemügyre tudja venni. - Jól vagy?
- Csak összeettem valamit. Rendben vagyok - válaszolta fáradtan, és a fiú vállába kapaszkodva felállt a vécécsésze mellől.
- Donghae mesélte, hogy piszkált az új tanár - nézte őt aggódó szemekkel.

- Milyen gyorsan terjed a pletyka - erőltetett nevetést magára, ami már inkább köhögésnek hangzott, majd a mosdókagylóhoz vánszorgott és megnyitotta a csapot, hogy kiöblíthesse a száját.
- Azt is mondta, hogy kirohantál az óra kellős közepén. Történt még valami? - faggatta tovább a fiú, mire megforgatta a szemeit.
- Nem kell atyáskodni felettem, törődj a saját dolgoddal - törölte meg az arcát szárazra és válaszra sem méltatva a másikat kilépett a mosdóból.
- Jaejoong, azonnal fejezd be ezt a viselkedést - rántotta meg a karját, de az előtte haladó őt is megtorpanásra késztette. Lecövekelve állt az ajtó előtt, ahogy a folyosón haladó emberek között megpillantotta Junsut. Yoochun követve pillantását szintén észrevette a fiút, majd megrántotta barátja karját. - Ki ez a madárijesztő?
- Ő az új tanár - húzta el a száját, és már próbált volna eliszkolni a fal mellett, de Yoochun magukra vonta a figyelmet.
- Ez? Ez a tésztaképű? - ámult el hitetlenkedve barátja, mire Junsu feléjük nézett, és szemében ott villogott valami fenyegető.
- Hallgass! Bajt hozol rám - csitítgatta a mellette állót, de a fiatal szakács akkor már határozottan őket nézte.
- Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen vézna kis... - kezdett bele Yoochun, viszont nem bírta végigmondani, mert váratlanul eléjük lépett a szóban forgó személy.
- Jaejoong, igaz? - fordult felé felhúzott szemöldökkel, mellette álló társát teljesen figyelmen kívül hagyva.
- Igen... - motyogta válaszként, és közben elgondolkozott, hogy mellé szúrja-e még a tanárúr jelzőt.
- Szeretnélek figyelmeztetni, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő az én órámon. Soha nem tapasztaltam még ilyen tiszteletlenséget senkitől - fonta karba a kezét előtte. - Kénytelen leszek beszélni a professzoroddal arról, hogy talán még sem neked való ez a szakirány.
Junsu szemeiben teljes komolyságot vélt felfedezni és kétségbeesve próbálta össze szedni a gondolatait, de helyette Yoochun nyitotta ki a száját:
- Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te? Idejössz és játszod az agyadat mert Brazíliából vagy honnan jöttél és azt képzeled, hogy kényed kedve szerint bárkit fenyegethetsz!?
Jaejoong alig akart hinni a fülének, ahogy barátja neki esett tanárának. Junsu megilletődve bámult a férfire és látszólag kizökkentették gondolatmenetéből.
- Te ki a fene vagy?
- Park Yoochun! - vakkantotta a nevét. - Ne merd zaklatni Jaejoongot többé, különben velem gyűlik meg a bajod - lépett egyet előre fenyegetésképp, mire az emlegetett a tenyerébe temette az arcát a kínos jelenet közben.
- Ide figyelj, Park Yoochun. Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz nekem, világos?
Barátja felháborodottan fújtatott egyet és határozottan neki akart menni, mikor hozzájuk lépett az az egy ember akire aztán a végképp semmi szükség nem lett volna.
- Mi folyik itt? - A rekedt hang hatására összerezzenve meredt rá Yunhora, aki kíváncsian vezette végig tekintetét a jelenlévőkön, majd egyenesen őt kezdte bámulni.
- Ah, Yunho! - örült meg hirtelen Yoochun. - Jó, hogy jössz. Hero nem érzi jól magát, szóval visszakísérhetnéd a kollégiumba, hogy...
- Arra semmi szükség!
Nem csak a jelenlévők, hanem maga is meglepődött, hogy ilyen hangosan és határozottan eresztette ki a hangját, ami már csöppet kétségbeesett kiáltásnak volt betudható.
- Úgy értem... - kezdte zavartan. - A tanár... úr... beszélni akar velem, szóval... ha elmennétek, akkor...
- Ez tanár? - nézett rá röhögve Yunho Junsura, akinek elvörösödött az arca az indulattól.
- Amit el akartam mondani, azt elmondtam - közölte hidegen Jaejoongnak, rá se nézve az őt kigúnyoló nagydarab srácra. - Remélem részt veszel a holnapi órán.
- Igen - vágta rá automatikusan a választ, mire a szakács egy kínos torokköszörülés után magára hagyta a kis társaságot. Yunho alig bírta abbahagyni a nevetést, amitől még kellemetlenebbül érezte magát.
- Yunho, ez király volt - pacsizott le Yoochun barátja ellenségével.
- Semmi szükség nem volt erre... Egyikőtöktől sem! - tört ki az indulat Jaejoongból, mire elkapta szobatársa szúrós pillantását.
- Jól van, mi csak segíteni akartunk - vakarta meg zavarában a fejét barátja. - Biztos nem akarsz lepihenni? Yunho biztos...
- NEM! - kiáltott rá a fiúra, mire az megszeppenve pislogott párat és tanácstalanul fordult a mellette álló felé.
- Jaejoong-ya, nem aludtál jól az éjjel? - kérdezte elnéző mosollyal az arcán Yunho, amivel kiváltotta a másikból hogy elsápadjon.
- Remélem te egy kis észt tudsz verni bele. Én már nem tudok vele mit kezdeni - pillantott rá csalódottan Yoochun, mire a bűntudat is feltört benne. - Mennem kell, mert elkések az órámról. Sziasztok - köszönt el lemondóan, majd magára hagyta a két fiút a folyosón, ahol már rajtuk kívül alig volt néhány ember. Elszomorodva nézett barátja távolodó alakja után, majd a fagyos hang ismét kizökkentette amúgy is labilis lelkiállapotából:
- Bejönnél velem? - intett fejével a mosdó felé. - Valamit meg kéne beszélnünk - keményedtek meg vonásai arcán, mire Jaejoong érezte, hogy elhagyja minden bátorsága.
- Nem lehet. Órám lesz...
- Most nincs órád! - fejezte be helyette Yunho. - Megnéztem az órarended.
- Te beletúrtál a holmimba? - próbált felháborodott hangnemben felelni. Szobatársa felé tett fenyegető léptei arra késztették, hogy hátráljon, egyenesen vissza a mosdóba, ahova semmi szín alatt sem akart bemenni kettesben azzal az emberrel, aki előző éjjel molesztálta.
- Ezt már szeretem - közölte Yunho, ahogy becsukta maguk után az ajtót és az ijedten ácsorgó fiú felé fordult. - Szerettem volna tisztázni néhány dolgot.
- Én... ami, éjjel történt... nem mondtam el senkinek - mentegetőzött Jaejoong, amivel kiváltott egy meglepett pillantást a másikból.
- Hát persze, hogy nem.
Kimért léptekkel kezdett közeledni a másik felé, hogy az lassan hátrálva a falnak szorítva találja magát. Kétségbeesett pillantásai semmit sem értek, melyeket az ajtó felé vetett. Az órák elkezdődtek, ilyenkor a kutya sem járt arra. Yunho mindkét alkarjával a csempének támaszkodott, közöttük Jaejoong fogságba esve szorongatta magához táskáját, és remegő szemekkel várta a sorsát.
- Tudod... nem tudtalak kiverni a fejemből egész nap. Ez kinek a hibája lehet? - kérdezte gyengéden mosolyogva, és felemelve kezét végigsimított arcának puha bőrén. - Pedig... még emlékszem, amikor a suliban bezártunk az öltöző szekrénybe, egy szál alsógatyában - nevetett fel az emlékeken a férfi, és Jaejoong egyre kegyetlenebbnek találta a helyzetet. - Láttam, ahogy a cerkád állt és mi csak nevettünk rajtad... ah... gyerekek voltunk még - ujjai cirógatása áttértek a remegő telt ajkakra, és fogvatartottja már azt sem tudta, hogyan tudná magát még ennél is kisebbre összehúzni. - De már nem vagyunk gyerekek - billegtette jobbra-balra vidáman a fejét és gyönyörködött kínlódásában.
- Rohadj meg!
Saját rekedt hangja, mintha nem is hozzá tartozott volna, váratlanul azon kapta magát, hogy farkasszem csatába kezdett ezzel a félelmetes emberrel, akinek hirtelenjében felragyogott az arca az örömtől.
- Imádom ezt a pillantást - ragadta meg az állánál fogva és durván hátrataszította fejét. - Sokat változott az én kis kedvencem - dőlt előre, hogy megfeszített nyakába beleszagolhasson. - Tegnap éjjel olyan oldaladat mutattad meg nekem, amit még álmomban sem tudtam volna elképzelni - húzta végig ajkait a puha bőrön, majd a pulcsiból kikandikáló íves kulcscsonton állapodott meg. - Tudod... nekem is megvannak a határaim - emelte fel fejét, hogy belenézhessen az indulattól remegő tekintetbe.
Jaejoong furcsán kezdte érezni magát, ahogy az éjjel történtekre gondolt. Saját, felgyorsuló pulzusától megrémülve teljes erővel próbálta ellökni magától a másikat, de Yunho ravaszabbnak bizonyult. Szökési kísérlete azon nyomban kudarcot vallott, ahogy karjánál fogva megragadták, hátracsavarva azt, majd a meleg test hátára tapadva felpasszírozta a csempére, akár egy szerencsétlen bogarat.
- Rohadt buzi! Engedj el! - kiáltotta Jaejoong, mire sokkal erősebben nyomták a falhoz, kiváltva belőle egy hangos nyögést.
- Az egyetlen buzi itt te vagy - nevette el magát Yunho és folytatta nyakának szimatolását, amitől egyre furcsábbnak érezte magát. - Így vonaglani egy férfi karjaiban... sohasem gondoltam volna rólad kicsi Jae...
- Mi a francot akarsz tőlem? - kérdezte remegő hangján, és összerezzent, ahogy megérezte hátsójának nyomódni a másik keményedő férfiasságát.
- Nem is tudom... Az magyarázat, hogy ezt váltod ki belőlem? - kuncogott bele a fülébe. - Azt hitted, hogy megtorlás nélkül megúszod azt amit velem tettél évekkel ezelőtt?
Jaejoong levegő után kapott, ahogy eszébe jutottak az emlékek. Tudta! Tudta! Hogy lehetett ennyire vak, hogy azt hitte, a másik megfeledkezett arról az esetről.
- De hisz... azt már... akkor az erdőben... - próbálta kinyögni gondolatait, ahogy a fájdalmas emlékek feltörtek.
- Oh... a veremre gondolsz? Pfff - nevetett bele nyakába a másik. - Azt nevezed te bosszúnak? Hiszen esélyem se volt kiélvezni a helyzetet. Bele se tudsz gondolni, hogy mennyiben változtattad meg az egész életemet akkor.
- Eressz el! Rosszul vagyok - csuklott el a hangja, s meglepetésére Yunho lazított a szorításon.
- Csak szeretném tisztázni a hatalmi viszonyokat. Nincs semmi baj - suttogott bele a fülébe. - Tehát... ha nem szeretnéd, hogy az egész kampusz arról csámcsogjon, hogy milyen ledér fickó vagy, akkor mutatsz egy kis tiszteletet irányomba. Megértetted? - kérdezte fenyegetően, mire Jae összeszorított szemekkel bólintott egyet. - Továbbá... rendelkezem egy olyan fotóval rólad, a régi szép időkből, amit nem szeretnél, hogy nyilvánosságra hozzak.
- Mi? - hült el az arca a hallottaktól. - Milyen kép?
- Hát, nem tudom mennyire emlékszel... mert egyfolytában bömböltél, szóval... - tört fel belőle a nevetés, ahogy emlékezett vissza. - Szóval ott álltál abban a gödörben... csupa ragasztó voltál mindenhol... és Kang elhozta a nővére kamerás mobilját.
Ahogy próbálta feldolgozni az elhangzottakat és fülében ott visszhangzott az elviselhetetlen vihogása ellenségének, kezdett úrrá lenni rajta a pánik.
- Hazudsz - fordította hátra fejét, hogy a másik szemébe nézhessen. Yunho abbahagyta a nevetést és tüzes szemeivel szinte égette Jaejoong bőrét.
- Akarsz fogadni? - Lassan hátrább lépett, hogy a falnak szorított egy kis levegőhöz juthasson, de még mindig a hátának tapadva végigsimított a csípőjén. - Amit tőled akarok... az nagyon egyszerű - kezdett bele. - Engedelmeskedsz nekem. Ha kérek tőled valamit, azt teljesíted - másik kezével feje búbját kezdte el simogatni, mire Jaejoong agresszíven ütötte el érintését. - Milyen kis vadóc...
- Eszem ágában sincs belemenni a beteg játékodba. Bőven elég volt ezt évekkel ezelőtt elszenvednem - válaszolta hidegen, majd eltolva magától szobatársát az ajtó felé vette volna az irányt, de a hátulról jött hirtelen ölelés megtorpanásra késztette. Yunho karjai a teste köré fonódtak és nyakán érezte sóhaját, amitől lúdbőrös lett.
- Mi van a kis barátoddal? Hm? A kis Yoochun... - Jaejoong lábai földbe gyökereztek. - Azt hitted nem látom, hogy nézel rá?
- Miről beszélsz? - kérdezte halkan.
- Ha megtudná... hogy a legközelebbi barátja, akiben rendíthetetlenül megbízik, más férfiak karjaiban élvezkedik... és, hogy sóvárogva bámulja őt, amikor a lányokkal cseverészik...
- Hallgass - hangja egyre halkabb lett, ahogy lassan benne is feltörtek azok az érzések, melyeket a nap 24 órájában igyekezett elnyomni magában hosszú évek óta.
- Ah... Jae Jae Jae... - csóválta a fejét Yunho és mosolyogva szembe fordította magával a fiút. - Szegény fürge ujjú barátom. A szerelem kegyetlen dolog - veregette vállba. - Soha sem érhetsz fel, az olyan népszerű srácokkal, mint ő. Viszont... én felajánlom a barátságomat - mutatott magára ünnepélyesen, mire Jaejoong gyűlölettel teli pillantását elfordította róla.
- Undorító vagy...
- Nálad nem jobban. - Mosolya talán tényleg barátságosnak tűnt volna annak, aki nem ismeri közelről ezt a rettenetes embert. Játékosan megpaskolta Jaejoong arcát, majd az ajtó felé vette az irányt, hogy ő hagyhassa el hamarabb a helyiséget. - Oh, és még valami! - fordult vissza, mire szobatársa lassan ráemelte fáradt pillantását. - Mosd meg a fogad - fintorodott el, majd kisétált az ajtón, magára hagyva a magába roskadt fiút.
A csapból csöpögő víz hangjának monotonitása, és a rideg csempéből áradó hidegség furcsán hatott felforrósodott és zaklatott testére. Lassan odavánszorgott a mosdóhoz, hogy megszüntethesse ezt a zavaró hangot. Hiába tekerte a rozsdás csapot, a vízcsöpögés csak nem akart abbamaradni. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot, így még erősebben feszített rá, mígnem hangos reccsenés kíséretében majdnem hátrazuhant, ahogy a kezében maradt a letört kis szerkezet. Remegve pillantott bele a tükörbe, ahol szembe találta magát saját, elgyötört tükörképével. Haja kócosan meredezett az ég felé a maga fekete összevisszaságában, ajkai és arca kipirosodva, akárcsak bevérzettnek tűnő kialvatlan szemei, s alatta sötét karikák foglaltak helyet. Pulcsija szerencsétlenül csúszott le egyik válláról, és többi ruhája is gyűrötten festett rajta.
Ez volna a jövője? Hogy egy gusztustalan féreg játékszerévé váljon és olyan miatt büntessék, aminél ő volt az áldozat? Nem érzett igazságot, csak mérhetetlen haragot. Yunho képes volna bemocskolni Yoochun iránt érzett mély barátságát és szeretetét. Ezt nem hagyhatta! Érezte, hogy tennie kell valamit, de annyira zaklatott állapotba került, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Össze kell szednie minden erejét, hogy képes legyen eltaposni ezt az embert, akármilyen áron is!

***

- Csak nyugodtan - mondta unottan az asztalnál ülő fiatal fiúnak, ahogy az kapkodva próbálta megtisztítani a mellette lévő egyetlen széket, ami tele volt könyveivel.
- Bocsáss meg Hyung, csak egy pillanat - hadarta idegesen a Changmin nevű illető, majd nagy nehezen helyet csinálva intett az idősebbnek, hogy leülhet mellé.
A könyvtár félhomályában csak néhány ember lézengett egy-egy sarokban, és ők is inkább pihenni, mintsem tanulni jártak oda. Az ablak melletti asztalkánál egy fiatal párocska hevesen csókolózott. Changmin követte pillantását az ablak felé, de bár ne tette volna, ahogy zavartan elvörösödött fejjel furcsán gesztikulálni kezdett kezeivel beszéd közben.
- Szóval miről akartál beszélni velem?
Jaejoong fáradtan tekintett körbe az asztalon, és egy jó témát keresett, hogy azért mégse egyből a dolog közepébe vágjon. Megpillantott egy régi, vastag bőrkötéses könyvet és maga elé húzta.
- Érdekel a csillagászat? - kérdezte csevegő hangon, mire a mellette ülő lassan kifújta a benntartott levegőt. Szegény fiút már szinte sajnálta, hogy mennyire zavarban van mellette.
- Hát tudod... öhm... szépek a csillagok - bólogatott sűrűn és szinte hallotta a kis agytekervényeket, ahogy mocorogtak a másik fejében.
- Igen azok - nézett rá mosolyogva, mire a fiú elkapta róla pillantását. Ekkor megérezte, hogy az aduász már a kezében van. - Tudod... sajnálom, hogy múltkor rád kiabáltam... a fürdőszobában - pislogott rá csillogó szemekkel és belül hangosan röhögött, ahogy figyelte Changmin elvörösödő fejét, ahogy levegő után kapkod és heves magyarázkodásba kezdett:
- Oh, nekem kéne bocsánatot kérnem, hogy úgy rátok törtem. De esküszöm nem láttam semmit, csak... - Izgatottságát látva muszáj volt megengednie magának egy kis mosolyt, hogy oldja a fiú feszültségét.
- Bármit is mondott neked Yunho, az nem igaz. Én soha nem lennék képes vele... - fogott bele Jaejoong, de a fiatalabb félbeszakította.
- Hát persze, hogy nem - legyintett gyorsan. - Te nem vagy... olyan...
A fekete hajú lassan elmosolyodott, majd óvatosan odanyúlt a másik kezéhez és gyengéden rátette az övét.
- Köszönöm, hogy nem gondolsz rólam rosszat - sutyorogta Jaejoong és még saját magán is meglepődött, hogyan képes flörtölni egy ártatlan sráccal. Changmin arca boldogságtól felragyogva játszott gyönyörű szép piros színben és halkan vihogva vakarta meg feje búbját. - Igazság szerint, azért jöttem, hogy kérdezzek tőled valamit - szorította meg óvatosan a mellette ülő kezét, majd picit közelebb húzódott hozzá a széken, ezzel kiváltva a fiúból egy csillogó tekintetet. - Honnan ismered Yunhot?
- Ohhh - fújta ki a levegőt a fiú csalódottan és kihúzta a kezét az érintésből. - Yunho miatt jöttél.
"Basszus!" gondolta és gyorsan megpróbálta menteni a helyzetet.
- Tudod... Yunho és én egy általánosba jártunk, és most szobatársak lettünk. Sokat mesél rólad - nézett rá mosolyogva, mire Changmin reménykedve felkapta a fejét.
- Igazán?
- Igen. Hogy milyen kedves és segítőkész fiú vagy. De azt nem említette, hogy honnan ismeritek egymást - tűnődött el.
- Oh, így már értem. Yunhot a középiskolában ismertem meg, amikor kiengedték őt az intézetből - válaszolta, mire döbbenten meredt rá a fiúra.
- Intézetből?
- Igen. Nem mesélte? - szaladt fel szemöldöke a homlokáig, mire válaszként csak megrázta fejét.
- Nem sokat mesélt az általános utáni időkről - próbált tovább puhatolózni és még közelebb húzta a székét a másikhoz. - Mesélj! - mosolygott rá barátságosan, mire a fiú beharapta alsó ajkát és körülnézett. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem hallgatózik, folytatta:
- Volt valami incidens a korábbi sulijában, és kirúgták. Sáros volt a dologban, de az iskola vezetőse elég durván elbánt vele és a családjával. Rájuk hívták a gyámhivatalt és mivel nem találták megfelelőnek a környezetet számára, így kiszakították a családjából.
Ahogy Jaejoong hallgatta a történetet, egyre jobban kezdett elfehéredni. Alig bírta felfogni a hallottakat.
- Szóval intézetbe került, a testvéreivel együtt, akik aztán nevelőszülőkhöz kerültek. Teljesen szétszedték a családját - mesélte szomorúan tovább.
- De miért? Miért vitték intézetbe őket? - kérdezte értetlenül.
- Hát tudod... az apja alkoholista. Sokszor megverte őket, az anyja pedig beteg volt. Rákos...
Jaejoong körül forogni kezdett a könyvtár. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy annak a borzasztó embernek ennyi nehézséggel kellett szembenéznie. Most már kezdett előtte világos lenni minden.
- Istenem... - nyögte ki halkan.
- Yunhot egy nevelőszülő sem akarta magához venni, a korábbi iskolai balhéja miatt. Elég nagy hírnevet szerzett magának. Volt egy srác azt hiszem... az egyik volt osztálytársa, akinek benne volt a keze a dologban. - Nyelnie kellett nagyot, ahogy magára ismert a történetben.
- És... és mi lett az anyukájával? - kérdezte félve, de már előre tudta a választ.
Changmin csak lemondó pillantással megcsóválta a fejét és az asztalon heverő könyveket kezdte bámulni.
- A család szegény volt, nem volt pénzük kifizetni a kezeléseket. - "Nem értesz semmit!" emlékezett vissza Yunho szavaira, ahogy a földön elterülve próbálta a lopott pénzt összekaparni az iskola folyosóján kétségbeesve. - Akkoriban nagyon nehéz volt neki. Miután az anyja meghalt, egy csomó balhéba keveredett, még a javítót is megjárta. - Jaejoong a szájára tapasztotta kezét, úgy hallgatta tovább a szörnyű történetet. - De aztán történt valami, és összeszedte magát - mosolyodott el Changmin. - Keményen kezdett tanulni, és bejutott egy jó középiskolába. Ahova én is jártam - nézett rá csillogó szemekkel. - Vézna kis srác voltam, sokszor belém kötöttek, de Hyung ott volt és mindig megvédett. Felnézek rá - fejezte be büszkén monológját, majd döbbenten figyelte a mellette ülő zavarodott tekintetét. - Minden rendben?
- Oh persze - próbált mosolyt erőltetni az arcára. - Csak... ez egy borzasztó történet.
- Hm... - bólintott egyet Changmin. - De a középsuli után minden jóra fordult neki. Bevonult és elmondása szerint, az volt élete legszebb időszaka. Remek barátokat szerzett és igazi férfivá válhatott. Fantasztikus sztorikat szokott mesélni - mosolyodott el.
- Örülök neki, hogy ilyen jó barátja vagy. - Jaejoong hangja rekedt volt, amit aztán megköszörült, majd vigyorogva összeborzolta a mellette ülő haját.
- És mi a helyzet veled Hyung? - kérdezte váratlanul az idősebbet, amitől meglepődött.
- Oh hát nekem... rettentően unalmas előéletem van - nevette el magát.
- Én szeretném hallani - fordult felé jobban a széken érdeklődve.
- Hát... engem örökbe fogadtak - mosolygott maga elé, ahogy drága szüleire gondolt.
- Oh... - sápadt el Changmin arca. - Bocs, hogyha...
- Jaj, nem. Semmi gond - mentegetőzött Jaejoong. - Nagyon szeretem őket, és ők is engem. Nyolc nővérem van - nevette el magát, mire Changminból kiváltott egy hatalmas kiáltást. A könyvtáros nő szúrós pillantásokat vetett feléjük, mire meghunyászkodva csúszott lentebb székén.
- Te jó ég! - kuncogott a fiú.
- Mindenki kiakad, ha elmesélem - támasztotta meg kezével a fejét mosolyogva az asztalon.
- Akkor mégsem unalmas az életed - tűnődött el a fiatalabb.
Furcsán érezte magát az első éves diákfiú társaságában. Yoochunon kívül egy barátja sem volt még, akivel ilyesmikről tudott volna beszélgetni. Hirtelen minden másról megfeledkezve kezdett el kitárulkozni a kíváncsi és határozottan ártatlan Changmin előtt.
- A családomnak van egy kis étterme... az érettségi után ott melóztam egy ideig. Gonju legfinomabb jajangmyeon-ját mi készítjük, ezt elhiheted - mesélte vidáman.
- Oh, bár megkóstolhatnám - ábrándozott el a fiú gyermeki kíváncsisággal szemeiben, ahogy itta az idősebb minden szavát.
- Kicsi a hely és ósdi, de fantasztikus! - áradozott, miközben levedlette magáról zárkózott énjét és önfeledten belemerült a csevegésbe. - Egy nap én leszek a legjobb szakács egész Szöulban. És akkor mindenki sorba fog állni a tésztámért - sóhajtott egy nagyot, ahogy lehunyta szemeit.
- Hyung, te lenyűgöző ember vagy! Egész biztosan teljesülni fog minden álmod.
Changmin csodálattal teli pillantásai valahogy visszarántották a valóságba, és lassan kezdett észbe kapni, hogy most nem barátkozni jött, hanem információt gyűjteni.
- Indulnom kéne - fordította el róla tekintetét kínosan és felállt a székről.
- Ugye máskor is tudunk majd beszélni? - kérdezte reménykedve a fiatalabb és kérlelő szemeit látva Jaejoong nem tudott neki nemet mondani.
- Persze. Simán - intett neki mosolyogva, majd elindult a kijárat felé, gondolataiba mélyedve.
Egy pillanat alatt megbánta, hogy ennyire kiadta magát egy idegennek, aki ráadásul legnagyobb ellenségének legjobb barátja. Információt ment szerezni, erre meg a saját magánéletét is kikotyogta a srácnak. Valahol legbelül rosszul érezte magát, hogy átverte a másikat, és talán még galád módon el is csábította, kihasználva a helyzetet, hogy szemmel láthatóan kiérdemelte Changmin csodálatát valamilyen különleges okból. Talán ez az ok lehetett legelső találkozásuk, melynek során ő meztelenül pózolt igen félreérthető helyzetben az ő drága cimborájával. Az ég tudja miket mesélhetett róla a másiknak, bár most minden okot megadott ahhoz, hogy rossz életű buzeránsnak gondolják. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy az ujjai köré csavarta a fiatalabbat, de nem érezte magát nyugodtak. Mindemellett ott volt az a rengeteg dolog, amit megtudott szobatársáról. Yunho élete szörnyen alakult azután, hogy ő képes volt beárulni a pénzlopást a tanároknak és szülei is közben jártak a ragasztós eset után. Még mindig tisztán emlékezett a kisfiú kétségbeesett és dühös arckifejezésére, ahogy próbálta a pénzt összeszedni a földről. Lehetséges, hogy azt a pénzt az anyja kezelésére szánta? Míg hallgatta a történetet egyre jobban mardosta a lelkiismeret, és egy kósza gondolat is befészkelte magát a fejébe, hogy az anyja haláláról is talán ő tehet... Ez megmagyarázná mindazt a mocskos dolgot amit vele tett, vagy a jövőben szándékozik tenni.
Még utoljára visszatekintett a könyvekben elmerült Changminra és nagyot sóhajtott. Csak remélni tudta, hogy ez a beszélgetés kettejük között fog maradni. Előre fordulva tétova pillantást vetett a két könyvespolc által közrevett kis zsákutcára, hogy aztán kerekre tágult szemekkel lecövekeljen - a polcot karba tett kézzel támasztó - Yunho előtt... Azt a pillanatot soha de soha az életben nem fogja elfelejteni. Markáns arcán láthatóvá vált megfeszült állkapcsa, ahogy félmosolyra húzott arccal grimaszolt, de ez az ábrázat egyáltalán nem tűnt vidámnak, mind inkább félelmetesnek. Jaejoong levegő után kapott a látványtól, és arra gondolt, a férfi talán minden elhangzott mondatnak fültanúja volt. Szemei vészjóslóan remegtek üregükben, s ez még annál is ijesztőbb pillantás volt, mint amit az éjjel láthatott tőle. Szó nélkül szaporázta meg lépteit, hogy minél előbb kikerülhessen a másik látómezejéből, de míg a hosszú könyvtárban végig haladva elérte a kijáratot, magán érezte a perzselő tekintetet, mely úgy égette a bőrét, mint a pokol kénköves tüze. Már késő volt arra gondolnia, hogy az élete valaha is visszazökkenhet a régi kerékvágásba.

***

Hosszú köröket róva az utcán folyamatosan kattogott az agya. Ha őszinte akart lenni, akkor azért volt még késő éjjel az utcákon, mert nem mert visszamenni a koleszbe. Ezek után biztos nem, ami a könyvtárban történt... Ha legalább tudott volna olvasni Yunho pillantásából... De hát a fiú tekintete mindig olyan félelmetes. Vajon hallott mindent? Meg mert volna esküdni rá, hogy keresztüllátott a kis tervén.

Remegő kezét végighúzta izzadó homlokán és körülnézett a kihalt környéken. Nem volt messze a kollégiumtól, mégis olyan távolinak érezte, ahogy arra gondolt, már rég bezárták a kapukat, így kénytelen kint tölteni az éjszakát. Nem tudta, megéri-e távol maradni a hajdan biztonságot nyújtó szobájától, hiszen nem tudta még egészen kiismerni Yunho időbeosztását, hogy mikor jár el dolgozni. Vajon egyáltalán, hol dolgozik és mit? A kósza gondolat befurakodott elméjébe, hogy biztosan olyan gengszter lehet, mint az a kis csoportosulás, ami pont felé tartott az utca túloldaláról. Ekkor gondolataiból kizökkenve, megmerevedett izmokkal szaporázta meg lépteit. Már csak ez hiányozna.
- Héééé, öcsi! - hallotta meg, ahogy odakiáltanak neki, de próbálta figyelmen kívül hagyni. Ijedten pillantott körbe, hátha van valaki más is a közelben rajtuk kívül, de csalódnia kellett.
- Nézd már, ez tök süket - röhögte el magát egy reszelős hang. Nem mert hátrafordulni... Ha figyelmen kívül hagyja őket, akkor talán...
- Hozzád beszélünk - érzett meg egy erős szorítást a vállán, mire összerezzenve hátrafordult. A négy tagból álló banda határozottan gengszter kinézetű volt, és borostás arcukon elterülő széles mosolyból semmi jóra nem tudott következtetni.
- Mit akartok? - pillantott végig rajtuk rémülten, mégis magára erőltette pókerarcát, hogy bátrabbnak tűnjön.
- Pff... hogy mit akarunk? - horkantott fel indulatosan az egyikük és lökött a mellkasán egy nagyot. - Mi ez a hangnem, hah?

Lehajtott fejjel próbált arrébb lépni egyet észrevétlenül. Mindig igyekezte elkerülni a bajt, de sajnos az mindig rátalált magától. Ez sem tűnt most jobb helyzetnek.

- Hova olyan sietősen? - kerítették be fiúk és terelgetni kezdték a közeli éjszakai bár melletti kis zsákutcába.

- Én... nem akarok bajt - motyogta halkan, fel se nézve, mire a bűnözők nevetni kezdtek.

- Úgy cincog, mint egy egér - nevetett a bőrdzsekis, majd kivette a cigit a szájából és átkarolta a vállánál fogva. - Tudod... nem akarunk bántani. Túl aranyos vagy ahhoz, hogy szétverjük azt a gyönyörű pofikádat - paskolta meg az arcát vigyorogva, mire próbált elhúzódni tőle, de az nem hagyta. Érezte az alkohol szagot a leheletén, és legszívesebben elhányta volna magát.
- Milyen kis szégyenlős - karolta át ezúttal a másik oldaláról a fogatlanabb.
Ha elég bátorságot érzett volna magában, akkor fellöki őket és eszeveszett rohanásba kezd ordítozva, de egyszerűen nem mert ellenkezni. Mégis csak négyen voltak egy ellen, még ha egy-két ütéssel meg is úszta volna a szökést, de itt határozott túlerőben voltak.
- Mit akartok tőlem? - kérdezte idegesen, ahogy megtorpantak egy nagy szemetes konténer mellett, ahova a közvilágítás fénye már nem ért el.

- Csak egy kis lóvé kéne - vonta meg a vállát a bőrdzsekis. - Gondolj rá úgy, mint védelmi pénzre... Adsz és kapsz. - A többi tag hangosan felröhögött. Próbálta minél kisebbre összehúzni magát, és ösztönösen magához szorította a táskáját.
- Jah... ha fizetsz nekünk, akkor nem bántunk - húzta végig ujjait az arcán az egyik, mire áramütés szerűen arrébb ugrott és ellökte magától őket.
- Ki akartok rabolni?! - szakadt ki belőle a kétségbeesett kérdés.
- Ugyaaaan. Mit számít egy kis pénz barátok között - mérte végig éhes tekintettel a feltételezhető bandavezér, majd megragadta a táskáját és kitépte a kezéből. Ideje sem volt ellenkezni, mert a következő pillanatban a falnak lökve találta magát. - Nesze! - passzolta tovább a táskát a mellette állónak, mire az kapkodva elkezdett turkálni benne.

Összeszorított szájjal és remegő lábakkal ácsorgott a koszos falnak támaszkodva, miközben próbálta állni a bandavezér tekintetét.
- Milyen csinos fiú - gyönyörködött benne a férfi, ahogy végignyalt az ajkain.

- Hát ebbe nem sok van - szontyolodott el a magas fazon, ahogy kihúzta tárcájából azt a kevéske pénzt, amit szülei küldtek neki, majd az igazolványát kezdte vizslatni. - Ez csak egy egyetemista... - sóhajtott fel csalódottan, majd az üres tárcát hozzávágta a falnál reszkető Jaejoonghoz.
- Mégis mit kéne akkor tennünk? - kérdezte gúnyos mosolyra húzva száját a főnök, továbbra is áldozatukban gyönyörködve. - Nem engedhetem el, csak úgy ingyen - dobta el a cigarettát és vészjósló léptekkel megindult felé.
- Kérlek... engedjetek el - emelte fel esdeklő pillantását, amin a jelenlévők még jobbat szórakoztak. Úgy érezte magát, mint a csapdába csalt patkány és már azon gondolkozott, hogy megpróbál hirtelen kitörni közülük, amikor ajtónyitódásra lett figyelmes. Pár méterre tőlük, a bár hátsó kijáratán egy alkalmazott lépett ki, kezében egy nagy szemeteszsákkal.
- Kussolj, vagy kinyírunk - villant meg a gengszter kezében egy bicska és elé lépve próbálta eltakarni a fiút.
- Ne... - próbált arrébb araszolni, mire befogták a száját és felpréselték a falra.
Összeszorított szemekkel várta a pillanatot, hogy megkéselik és ott hagyják meghalni, amikor meghallotta a határozott hangot messzebbről:
- Hé! Mit művelnek maguk ott?!

- Fenébe - morogta a bandavezér, majd fejével intett csatlósainak, mire azok kiléptek a konténer mellől és a kötényt viselő férfi felé vették az irányt.
- Haver, menny szépen vissza dolgozni, mi is azt tesszük - csapott ököllel a tenyerébe a fogatlan.
- Azonnal tűnjenek el, vagy hívom a rendőrséget!
A bár alkalmazottja igen bátor léptekkel haladt feléjük, majd mikor már elég közel ért, megpillanthatta a segítségére siető arcát. Elsápadva nézett ki fogva tartója válla fölött, hogy megpillantsa szobatársát teljes életnagyságban a bűnözők gyűrűjébe véve.
- Ide hallgass apukám. Húzd vissza a beledet, vagy nagyon megkeserülöd - lökött a mellkasán egy nagyot, mire Yunho megragadta a csuklóját és hátracsavarva a karját ellökte őt magától.
- Srácok, úgy látszik, ma találtunk egy önjelölt boxzsákot - vihogta el magát a vezér, mire az emlegetett feléjük fordítva a fejét, elkerekedett szemekkel meredt a falnál álló kettősre.
- Jaejoong? - bámult rá ledöbbenve a falnak szorított, lefogott szájú fiúra, aki remegő szemeivel, szinte már esdeklően nézett rá, segítséget remélve.
Akármennyire is utálták egymást a sráccal, most mégis halálosan örült neki, és az istenekhez fohászkodott; legyen annyi a másikban, hogy nem hagyja ott egyedül a gengszterek markában, akik ki tudja mit terveztek vele csinálni...