Az árvák - 5. fejezet

Elgyötört arccal pillantott fel a kedves nőre, aki együtt érző mosollyal az arcán nyújtott át neki egy vizes törölközőt.
- Köszönöm Noona - próbált ő is mosolyt erőltetni az arcára, majd az ágyban mozdulatlanul fekvő eszméletlen férfira nézett.
- Yunho-shi... biztos ne hívjak egy mentőt? - kérdezte a hölgy kezét tördelve, ahogy aggódó arcát fürkészte.
- Nem... várjunk még egy kicsit, jó?
Hangja megtört volt és aggodalommal teli. Hallotta, ahogy az otthon nővérkéje lassan kisétál a gyengélkedőből, magára hagyva az ájult igazgatóval. Az ágy szélén ülve hajolt a másik felé, hogy aztán verejtékező bőréhez gyengéden hozzá nyomja a nedves törölközőt. Szörnyű volt belegondolnia, hogy minderről ő tehetett. Ha nem rángatja magával önkényesen a fiút, akkor mindez nem történik meg. Ekkor már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy megtalálta a kis Han Jae Joont, így a maradék kétely is szertefoszlott gondolataiból. Mégis az öröm mellett dühöt érzett saját maga iránt, amiért ilyen meggondolatlan volt. Ahogy látta összeesni a kétségbeeséstől ezt az embert, egyszerűen nem tudta, hogy mi tévő legyen. Ha őszinte akart lenni, még most sem tudta.

Lassan nézett végig az ágyban fekvő hétköznapi öltözékén, és arra gondolt, most először látja egyszerű ruhában a másikat, öltöny nélkül, amitől kicsit megközelíthetőbbé vált számára. Lassan próbálta felhajtani bő pulcsijának ujját, hogy alkarját is végig tapogathassa a nedves ruhával, miközben a lehunyt szemeket figyelte. Be kellett vallania, sokat változott barátja a hosszú évek során, és ha lehet, akkor még szebb lett. Bár tagadta magában, mégis olyan érzéseket keltett benne, mint egy lány, akit meg kell védenie. Tisztában volt vele, hogy Jaejoong férfi, mégis furcsa reakciókat váltott ki belőle, ami valahol idegesítette, mégis elképesztette. Mosolyogva gondolt arra, hogy a drágalátos elnök úr helyében, ő egyáltalán nem merné kiengedni az utcára ezt az ártatlan fiút, mert a végén még behálózzák a hozzá hasonló gazfickók, mint ami ő maga is volt.
A hirtelen nyöszörgés hangjára felpillantott, majd aggódva hajolt közelebb az ébredező igazgató arcához.
- Jaejoon-ah - szólította meg halkan, ahogy tenyerét a másik arcára helyezte. - Jaejoon-ah, ébredj!
Ahogy lassan kinyíltak résnyire a gyönyörű szemek, megkönnyebbülten sóhajtott fel, mint akinek a válláról egy hatalmas súly legördül.
- A nevem Jaejoong - jött a rekedt felelet, mire meglepetten pislogni kezdett.
- Mit mondasz?
- A nevem Jaejoong! Kim Jaejoong! - pillantott rá bosszúsan az ágyból fekve, mire széles mosoly terült az arcára, ahogy visszatérni látszott a régi, zsémbes, örökös ficsúr.
- Ha már kötözködni bírsz, akkor nagy baj nem lehet - nevetett fel, majd felkelt az ágyról.
- Ahhh - nyögött fel kábultan, ahogy megpróbált felülni, mire a másik egy határozott mozdulattal visszalökte a párnák közé.
- Maradj még egy kicsit nyugton - adta az utasítást és kitöltött egy pohár vizet az éjjeliszekrénynél, majd átnyújtotta az ágyban fekvőnek. - Idd meg.
Jaejoong engedelmesen átvette a poharat, majd felkönyökölve lassan belekortyolt a vízbe.
- Akármit is mondj, nekem örökre Han Jae Joon maradsz - kezdte a kötözködést Yunho, csak hogy fellendítse a másikban is a küzdőszellemet. Mosolyogva odahúzott az ágy mellé egy széket, majd fordítva helyet foglalt rajta szétdobált lábakkal, háttámláján megtámaszkodva.
- Gyűlölöm ezt a nevet - szorította össze a szemeit a férfi és visszanyújtotta a vizet a másiknak.
- Akkor jobban szeretnéd a Hyungot? - kérdezte Yunho kárörvendően felnevetve.
- Neked csak Kim igazgató, megértetted? - nézett rá fenyegetően Jaejoong, majd visszahanyatlott a párnák közé. Yunho lassan abbahagyta a nevetést, majd kíváncsian kezdte fürkészni a másik arcát.
- Hogy érzed magad?
A fekete hajú nagy levegőt véve emelte kezeit az arcához, és a szemére tapasztotta.
- Istenem, ez olyan kínos - nyöszörögte szerencsétlenül.
- Mármint, hogy elájultál? - döbbent le a széken ülő.
- Három éve nem volt pánikrohamom... egyszerűen nem értem... - panaszkodott Jaejoong, mire Yunho nyelt egy nagyot.
- Pánik beteg vagy? - kérdezte halkan.
- Már nem... vagyis... most már nem tudom - vakarta meg a feje búbját zavartan, majd lassan erőt véve magán feltornázta magát ülésbe.
- Micsoda egy balfácán - horkantott fel Yunho, amire a válasz egy dühös pillantás volt. - Hogy lehet pánikrohamot kapni egy csapat gyerektől? - bökött felé az állával, de tisztában volt vele, hogy a dologhoz nem sok köze volt a gyerekekhez.
- Tudhatnád, hogy mikor fogd be a szádat - hajolt közelebb Jaejoong fenyegetőzve, de ezzel csak annyira lehetett ijesztő, mint egy kócos bundájú nyúzott hörcsög.
- Ha jobban vagy, akár ki is mehetnél megvigasztalni őket! - kiáltott rá hirtelen idegesen. - Így megijeszteni a kölyköket... Ha Na még sírva is fakadt! - közölte a másikkal a tényeket, amivel kiváltotta a fiúból, hogy teljesen zavarba jöjjön. Annyira aranyos amikor elpirul...
- Nem állt szándékomban megríkatni őket - motyogta feszengve, ahogy lassan kimászott az ágy szélére.
- Pedig megtetted! - köpte a szavakat indulatosan. Egyszerűen nem bírta magát leállítani. - Azt hitték meghaltál! Szerinted milyen érzés ez egy gyereknek, hah?! - kiáltott rá hirtelen, mire a másik összerezzent. Tudta jól, hogy nem kéne így bánnia Jaejoongal, elvégre ő tehetett róla, hogy olyan állapotba került, mégsem volt képes visszafogni magát. Az aggodalom, amit eddig érezett, hirtelen felszínre tört belőle.
- Jól van, kimegyek és megmutatom magam, hogy semmi bajom! - állt fel hirtelen indulatosan, mire abban a pillanatban az alacsonyabb mellett termett, hogy átkarolja, ha esetleg újra össze akarna esni. - Mit csinálsz?! - meredt rá döbbenten.
- Ki mondta, hogy felkelhetsz? - vakkantotta ingerülten.
- Te mondtad, hogy mennyek ki! - vágott vissza, majd hadakozva próbálta eltolni magától Yunhot, de az nem eresztette a derekát.
- Majd ha jobban leszel - válaszolta elvörösödve a férfi, lefogva a másik kezét.
- Engedj el, vagy megbánod! - szűrte a fogai között fenyegetően a fekete hajú. - Perverz! - kiáltott hirtelen, mire egymásra meredve lett lángvörös mindkettejük feje.
- Mi... mi... mit mondtál, te barom?! - rántott egy nagyot a másikon, továbbra is egyik kezét a derekára szorítva, másikkal a kezét lefogva.
- Folyton tapogatsz! Mi vagy te, valami buzi?!
A kérdés arculcsapásként érte, ahogy felháborodva kapkodott levegő után.
- Csak segíteni akartam, te rohadék! Bár úgy látom magadból indultál ki, elvégre egy köcsög selyemfiúnak mindig van félnivalója, mi?!!! - szorította közelebb magához, és ekkor már érezte, ahogy torkában dobog a szíve. Józan eszének működése lassan leállni látszott, ahogy a másik testének szoros melegsége felforrósította bőrét és egészen közelről lélegezhette be a fehér bőr mámorító illatát. Csupán öt centi választotta el arcukat egymástól, és Jaejoong hatalmas, csillogó szemei láttán már kár is lett volna keresni a szavakat, mert semmi értelme nem lett volna. Nagyot nyelve esett pillantása a rózsaszín ajkakra, amik hívogatólag csalogatták magukhoz, enyhén elnyílva egymástól, amin a pihegő lélegzetvétel lágyan szökött ki, megborzongatva a másik arcbőrét ezzel. Talán a helyzet komolyságát a karjaiban tartott férfi is felfedezhette, ahogy váratlanul levegő után kapott, miközben egyre vörösebb pír húzódott végig arcvonalán. Ha tehette volna, olyan közel rántja magához a vékony derekat, hogy még csak ne is tudjon a szökésre gondolni.
- Yunho-shi, hoztam egy száraz tö... Ohhh...
Áramütés szerűen kapták mindketten tekintetüket a meglepett női hang felé, mire Yunho reflex szerűen lökte el magától csöppet sem finomkodva a szintén sokkot kapott igazgatót, aki aztán nyögve terült el az ágyon.
- Noona! Izé... - nézett kétségbeesve hol az ajtóban álló nővérkére, hol a derekát fájlaló Jaejoongra, akinek dühös pillantását elkapva nagyot nyelt. - Már jobban van, majd összeszedi magát, menjünk! - száguldott az ajtóhoz, és szinte kilökte a nőt rajta, majd bevágta maguk után.
Talán soha életében nem érezte még magát ennyire zavarban. Mégis mi a fene ütött belé? Ő volt Jung Yunho! A szívtipró! Az éjszakai klubok császára, a Kangsoi piac rettenthetetlen cselszövője, aki után bomlanak a csajok! Most az előbb, tényleg felizgult volna egy férfira?!!!
Nagyokat nyeldesve próbálta rendezni légzését mielőtt csatlakozott volna a gyerekekhez a nagy játszószobában, és minden erejére szüksége volt, hogy a szokásosan lehengerlő mosolyát visszavarázsolja arcára.
A gyerekek aggódva állták körbe, mikor belépett a helyiségbe. Megnyugtatva őket terelte vissza az apró népet, hogy folytassák tovább a játékot, mikor megjelent mögötte Jaejoong.
- Ajusshiiiii! - kiáltotta el magát az egyik gyerek boldogan, mire mindenki összeszaladt körülöttük.
- Ajusshi, jobban vagy? - Odafordulva látta, ahogy Ha Na aggódva rángatja meg Jaejoong pulcsijának ujját, mire az lehajolt hozzá.
- Hjáá! Miért nem hívsz Oppának, mint azt az embert ott?! - bökött a fejével bosszúsan Yunho felé, mire az említett zavartan elfordította tekintetét. - Tudod ez az Oppa itt nem sokkal idősebb nála - célzott magára, majd mindenki döbbenetére barátságosan elmosolyodott. Yunho felháborodva felhorkantott, majd észrevétlenül szorította mellkasára a tenyerét, ahogy érezte, hogy a szíve heves dobogásba kezd. Mégis mi a fene ez a reakció?! Magára talán még dühösebb volt, mint a mellette állóra.
- Hyung, akkor nem fogsz meghalni? - kérdezte a maszatos arcú kisfiú Jaejoongot, mire az kinyújtotta a kezét és összeborzolta a haját.
- Na mi van? Szomorú vagy, hogy még élek?! - kérdezte játékosan, mire a gyerekek is felnevettek.
- Hát gratulálok - fintorgott rá Yunho, mire az megbabonázó, hatalmas szemeivel kíváncsian pillantott fel rá. - Beloptad magadat a szívükbe. Nekem is csak össze kéne esnem, akkor az egész világ a lábam előtt heverne! - kiáltott rá indulatosan és puffogva bevonult az egyik sarokba, kézen ragadva két gyereket, akik az útjába kerültek, hogy leüljön velük játszani. Még hallotta maga mögött, ahogy a másik halkan felnevet, mire az ő szája sarka is megrándult. Akkor sem fog behódolni neki. Annak az arrogáns selyemfiúnak... annak a kecses, arrogáns, lélegzetelállító, seggfej selyemfiúnak...

***

A nap már alacsonyan járt, amikor Yunho közölte vele, hogy most már szedelőzködjön, mert lassan indulniuk kell. Bánatosan tekintett a gyerekekre, akik szintén szomorúan fogadták a hírt, hogy nem játszhatnak tovább.
- Vacsora idő van, köszönjetek el szépen a vendégeinktől - szólt rá a gyerekekre az idős nő szigorúan, aki meglehetősen ismerős volt Jaejoongnak, mégis úgy érezte, jobb a nő pillantását kerülni minden áron.
- Seol asszony, maga még mindig olyan vasszigorral irányít mindent, mint annak idején - nevetett föl Yunho, mire a nő csak rosszallóan morgott egyet és elkezdte kiterelni a gyerekeket az ebédlő felé.
- Oppa... - hallott meg egy vékony kis hangot maga mellől, mire lepillantva észrevette Ha Na könnybe lábadt pillantását. - Oppa, ugye máskor is eljössz?
A kérdés váratlanul érte, ahogy zavartan tekintett fel Yunhora, mire az kíváncsian fordult felé.
- Nem hallottad? Kérdezett valamit! - bökött a fejével a kislány felé unszolásképp.
Jaejoong lassan leguggolt a copfos gyerek elé, majd gyengéden végigsimított az arcán.
- Tudod... Oppa nagyon elfoglalt ember... - kezdett bele és már látta, ahogy a lány szája pityergésre görbül és gyorsan hozzá tette - De amint időm engedi, eljövök, hogy meglátogassalak... jó lesz? - kérdezte bátortalanul, mire a kislány összeszorított szemekkel bólintott egyet.
Jaejoong ösztönösen szorította magához a gyereket, és próbálta magában elnyomni a hirtelen feltört érzéseket. Ha más nem, ő igazán tudta, hogy mit érezhet most a kislány.
- Istenem... Elrabolták a szívedet és kifacsarták, mi? - nézett rá gúnyos mosollyal Yunho a mellette elhaladó szipogó férfira, mire megkapta a szokásos bosszús pillantást. - Ha tudom, hogy ennyire megszeretnek a kis szarosok, akkor nem hozlak magammal - vetette oda úgy utólagosan, majd felkiáltott, ahogy Jaejoong belecsípett az oldalába.
Még utoljára nehéz szívvel integettek vidáman a gyerekeknek, akik lassan eltűntek a folyosó végén, majd lassan a kijárat felé vették az irányt. Alkonyodott már, ahogy az ablakokon befolyt a narancssárga fény, árnyékokat vetve az ijesztő csempézett falakon. Érezte, ahogy Yunho lopva felé pillant, ahogy beértek az előcsarnokba, és talán még egy gyengéd érintést is megérzett a karján, mikor feszengve elhúzódott tőle.
- Jól vagyok - motyogta fásultan, ahogy az ismerős szürke padlóra függesztette tekintetét, majd nagy levegőt véve vette sietősre lépteit, hogy minél előbb kimehessen az épületből. Érezte, hogy Yunho végig a sarkában loholt, felkészülve mindenre és ez valahol biztonságérzetet nyújtott számára, de közben tudta, hogy egyedül képtelen lett volna kijutni az épületből.
Ahogy a friss esti levegő megcsapta bőrét, kellemesen összeborzongott, majd összébb húzta magán a kabátot. Némán ácsorogva állt meg a motor mellett a parkolóban, még utoljára körbelegeltetve szemét az udvaron és az apró játszótéren, ami nosztalgikus érzéseket váltott ki belőle. Elmosolyodva tekintett fel a hatalmas épületre, ami már nem is tűnt annyira ijesztőnek egy átjátszott délután után, mint amilyennek az elején tűnt. Lassan vissza fordult a másik felé és megrökönyödött, ahogy találkozott a pillantása Yunho zavarodott tekintetével.
- Öhm... tudod... - kezdett volna bele a magasabb zavartan, de hirtelen közbevágott.
- Köszönöm, hogy elhoztál - mosolygott rá erőltetetten Jaejoong, mire a másikból kiváltotta a még nagyobb döbbenetet. - Nem hiszem, hogy képes lettem volna egyedül visszajönni ide - pillantott vissza az épületre, és az ijesztő feliratra a bejárat fölött.
- Csakugyan? - nevette el magát zavarában a férfi, tarkóját megvakarva kesztyűs kezével.
- Elképesztő, hogy ez a hely semmit sem változott. Bár nem sokra emlékszem, de az előcsarnok teljesen kiborított - nevetett fel zavartan Jaejoong, és ismét rájött az a kínos szokás, hogy lányosan eltakarta tenyerével a száját. Yunho némán figyelte kínlódását, majd arcvonásai megkomolyodtak.
- Szerintem nem volt vicces - jegyezte meg, mire az igazgató abbahagyta a nevetést és a kavicsokat kezdte bámulni a bakancsa orránál. - Na induljunk, mert a titkárod leszedi a fejem, ha nem viszlek haza időben - sóhajtott Yunho, ahogy felült a motorra, és a kabátja belső zsebéből előhúzott egy hosszú sálat. Jaejoong megadóan ült be mögé, majd összerezzent, ahogy ismét előrehúzta a másik a kezét.
- Mit csinálsz? - pillantott át a válla fölött, ahogy figyelte, hogy a sálat a kezei köré csavarja a hasához szorítva, mintha csak magához akarná kötözni. - Hé!
- Ha út közben megint el találnál ájulni, akkor nem akarom az apró darabkáidat felkaparni az aszfaltról - fordult hátra bosszúsan, és meglátva Yunho vörösen remegő szemeit, már semmi kivetni valót nem talált a dologban. Lehetséges, hogy a másik dühös lenne rá? Hát ő kér elnézést, hogy rosszul lett... Ráadásul úgy rángatták be az épületbe, az akarata ellenére és még ő érezze kínosan magát. Felháborodva horkantott egyet, majd érezte az erős rántást, amivel rászorítottak kezére, mire döbbenten passzírozódott rá a férfi hátára.
- Ez már egy kicsit túlzás - morogta rosszkedvűen, de a másik mit sem törődve vele indította be a motort, és már száguldottak is végig a kis földúton, majd rákanyarodtak az autópályára.
Álmosan figyelte a széles háton pihentetve fejét, ahogy a nap egyre alacsonyabban jár a horizonton a tenger fölött, majd szépen lassan eltűnik, hogy a víztükrön lévő csillogását átadja a Hold fényének. Bár a bukósisak okozott neki némi kényelmetlenséget, mégis úgy érezte, menten leragadnak a szemei a hosszú út során. Yunho háta meglehetősen jó fekvőterületnek bizonyult és tekintve az aznapi izgalmakat, már nem is csodálkozott rajta, ahogy lehunyta szemeit, és egy pillanat alatt ragadt el az álom.
Mintha csak egy másodpercre hunyta volna le a szemét, már kelhetett is fel, ahogy a karjai között ücsörgő férfi lassan rázni kezdte maga mögött.
- Ébresztő, te tökfilkó... Gangnamban vagyunk - hallotta meg Yunho hangját, majd kinyitva szemeit, Seoul esti fényei hunyorgásra késztették. Lassan mocorogni kezdett a másik mögött, de még mindig szorosan hozzá volt kötözve. - Hol laksz? Hazaviszlek.
- Nem kell, jó lesz itt, majd megyek taxival - válaszolta feszengve, és érezte, hogy egyre kényelmetlenebb a másik mellett ülni, arról nem is beszélve, hogy az autósok és járókelők is furcsán bámultak rájuk.
- Mondd a címet, most már hazaviszlek - közölte fáradtan morogva, mire Jaejoong akadékoskodni kezdett.
- Mondom, hogy jó lesz itt, csak húzódj le, és...
- AISSSH! Mondom, hogy elviszlek, ne baszakodj velem! - kiáltott rá Yunho indulatosan, mire ledermedt mögötte.
Beletörődve a dologba megadta neki a címét, de azért elnyomott pár szitkot az orra alatt, amit a másik nem hallhatott a motorzúgástól. Kár is lett volna felidegesíteni a másikat, elvégre így is elég feszültnek tűnt a délután során, jobbnak látta, ha békében hagyja és minél hamarabb megszabadulhatnak egymástól. Legalább ő is hamarabb hazaér...
Ahogy befordultak a luxus házak által körbevett kis feljáróra, már egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Itt jó lesz... - morgott rá kelletlenül a másikra, mire az felhorkantott.
- Mi van, nem akarod, hogy együtt lássanak egy ilyen semmirekellővel mint én? - nevetett fel fáradtan.
- A fején találtad a szöget - válaszolta gondolkodás nélkül, mire Yunho még több gázt adott az emelkedőn.
- Ettől csak még több késztetést érzek arra, hogy egészen az kapuig vigyelek - húzta mosolyra a száját, mire a másik mögötte rángatni kezdte a karját, hogy megpróbáljon kiszabadulni. A férfi jóízűt derült szerencsétlenkedésén.
Ahogy lassan leparkolt a kis utcában a hatalmas téglafallal és fas kapuval körbevett, szinte égig magasodó luxus apartman előtt, eltátott szájjal nézett fel az épületre.
- Oh... nálatok még a wc papír is aranyból lehet - nevetett fel, ahogy lassan a hasához nyúlt, hogy eloldozza a mögötte ülő mancsait. Ahogy Jaejoong megérezte a másik ujjait a kezén, összerezzent mögötte.
- Azért az még a mi esetünkben is túlzás lenne - húzta el a száját, majd lassan kiegyenesedett, ahogy felszabadultak kezei a fogságból. - Én meg azon is csodálkoznék, ha nálad lenne wc papír... - szállt le a motorról lassan és visszaadta gazdájának a bukósisakot.
- Auuu... ez övön aluli volt - mosolygott rá szélesen Yunho, és egy pillanatra mintha saját maga is viszonozta volna a gesztust.
Egyszerűen nem értette, hogyan volt képes ennyire leengedni a védelmét a másikkal szemben. Ha csak arra gondolt, hogy a nap folyamán hányszor érintette meg a másik, és ő minden rosszullét nélkül hagyta neki, saját magán is ledöbbent. Mintha tényleg egy rég elfeledett barátot kapott volna vissza. Gondolataiba mélyedve ácsorgott a motor mellett zavartan, majd a kínos csendet Yunho törte meg:
- Add a mobilod - nyújtotta felé kesztyűs kezét a férfi, mire meglepődve nézett rá.
- Minek?
- Számot cserélünk. Add ide! - intett ujjaival türelmetlenül, mire engedelmesen előhúzta kabátja zsebéből a telefont és hagyta a másiknak, hogy azt csináljon amit csak akar. Már tényleg nem értette saját magát...
- Okééééés - fejezte be mosolyogva a műveletet, majd visszanyújtotta neki a készüléket.
Talán képes lett volna ott állni akár percekig úgy szétcsúszva, mint egy első randis, ha nem ugrik meg a kis kapu nyitásának hangjára.
- Hyung! - pillantották meg Changmint a vas ajtó mögül előbukkanni, akinek leplezetlen döbbenete teljes mértékben kiült az arcára. - Mit csinálsz te itt? - lépett oda hozzájuk öccse, majd kíváncsian bökött fejével Yunho felé. - Ki ez az ürge?
- Yoooo! - intett vidáman a férfi a motorról. - Te vagy a kis drogos öcskös, ugye? - villantotta rá sátánian fehér fogait, mire Changmin levegő után kapott, majd ijedten pillantott fel a kapu fölött elhelyezett kamerára.
- Halkabban, te idióta! - szólt rá halálra vált arccal, majd értetlenül pillantott bátyjára. - Jaejoong-hyung, ki ez a srác?
- Ő mentette meg a szaros életedet múltkor - adta meg a kegyetlen választ az igazgató, majd hozzátette az értetlen arckifejezését látva - A klubban, mikor be voltál állva.
- HYUNG! - kiáltott rá Changmin és körbe-körbe forgatta a tekintetét, hogy nincs-e valaki a közelben.
- Hé kölyök! - szólította meg Yunho, mire odafordult. - Ne okozz több gondot a bátyádnak, vagy seggbe rúglak - mutatott rá fenyegetően, majd elnevette magát, látva a fiú elfehéredett arcát. Lassan Jaejoongra pillantott, aki hirtelen azt sem tudta, hogy most rámosolyogjon a másikra vagy inkább elküldje a jó büdös fenébe. A férfi szemeiben megmagyarázhatatlan fény csillogott, ahogy lassan ismét a fejére húzta a sisakot. - Jaejoong-ah, később beszélünk - intett neki vidáman, majd gázt adott.
Fogalma sem volt róla, hogy mit reagáljon. Legszívesebben oda kiáltott volna neki, hogy ne keresse többé, és nem akarja látni az önelégült fejét, de nem volt képes rá. Akármilyen kínosan is alakultak a dolgok, mégis furcsa érzés töltötte el a gondolattól, hogy Yunhoval tölthette a mai napját. Elvörösödött arccal bólintott a másik felé köszönésképp, majd a kapu felé vette az irányt. Még hallotta a távolodó motor hangját, ahogy elindult a ház felé és ekkor már nem bírta megállni mosolygás nélkül.
- Hyung, mi volt ez az egész? - loholt utána idegesen öccse és faggatni kezdte. - Milyen kapcsolatban vagy ezzel a gengszterrel?
- Kicsit lehetnél hálásabb is neki - morgott rá a férfi, ahogy beléptek a házba. - Ha ő nincs, akkor vagy a rendőrségen vagy pedig a kórházban kötöttél volna ki - tette hozzá halkan, ahogy megpillantotta a feléjük siető idősebb nőt.
- Jaejoong-ah! Hol voltál egész nap? - lépett mellé anyja és aggódva, mintsem dühösen ragadta meg a karját.
A fekete hajú szelíden elmosolyodott, ahogy a még mindig gyönyörű asszony anyai szeretetről árulkodó aggódó arckifejezését figyelte. Ha ez a nő nem lenne, vajon most hol tartana?
- Anya, nincs semmi bajom - szorította meg kedvesen kezét, majd egyszerűen csak elsétált mellette.
- Jaejoong-ah! Mégis hol voltál? Kim titkár azt mondta, hogy hazaküldted őt! Ettél rendesen? Annyira sápadt vagy - toporgott utána a nő aggódva, figyelemmel kísérve minden mozdulatát.
- Mondtam, hogy jól vagyok - válaszolta fáradtan, ahogy lassan felhúzta magát a lépcsőn és a szobája felé vette az irányt, maguk mögött hagyva a szitkozódó Changmint. Hát igen... a rossz gyerek nem igen szolgál rá, hogy a szülő kedveskedjen neki... Hiába volt öccse a vér szerinti rokon, Jaejoong valahogy mindig is több figyelmet kapott anyjától, mint testvére. És épp ezzel volt a gond...
- Nem nézel ki jól, valamit nem mondasz el nekem - próbálta szobájának ajtajából visszarántani fiát, mire az idegesen fordult szembe vele.
- Anya, minden rendben.
- Nem - felelte határozottan a nő. - Egy anya ezt megérzi.
- Ha a másik fiadnak is ennyi időt szentelnél mint nekem, akkor nem volna ilyen szánalmasan semmirekellő, mint most - felelte indulatosan, és abban a pillanatban meg is bánta, ahogy figyelte anyjának csalódott arckifejezését. Mindig ez volt... nem tudott megálljt parancsolni a szájának, amikor a túlzott óvó szeretet már-már megfojtotta. Bocsánatkérő hangon kívánt jó éjszakát anyjának, majd bezárkózott a szobájába. Szégyellte magát ilyenkor. Annyi mindent köszönhet anyjának, mégsem képes száz százalékosan kimutatni felé a szeretetét. Mindig attól félt gyerekkorában, ha kimutatja, akkor bajba kerül. Tisztában volt vele, hogy sohasem pótolhatja azt az űrt, amit anyjának vér szerinti gyermeke okozott... Changmin igazi bátyja... Yun Dae... Gyűlölte ezt a nevet. Fenyegető nyomást gyakorolt rá, akárhányszor csak hallotta. Rettegett, hogy egyszer csak megjelenik a semmiből, és visszavesz magának mindent, amit ő elvett tőle.
Kim elnöknek, vagyis nagyapjának a fia autóbalesetet szenvedett az ő unokájával együtt több mint húsz évvel ezelőtt. Az apa szörnyet halt a balesetben, de a kisfiú rejtélyes módon eltűnt. A vizsgálatok később kiderítették, hogy megtalálható volt a DNS-e a kocsiban, tehát ő is jelen volt a balesetnél. Annak semmi nyoma sem volt, hogy kizuhant volna a járműből, egyszerűen csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Éveken keresztül kerestette a család sikertelenül. Szinte egész Dél-Koreát átkutatták, a legjobb és legprofibb magánnyomozókat bérelték fel, a pénz sosem volt akadály, mégsem leltek a nyomára. Senki sem mert arra gondolni, hogy talán holtan esett bele a Han-folyóba... kitartóan keresték, remélve a legjobbakat. Nagyapja soha sem adta fel. Tudta jól, hogy a mai napig keresteti legkedvesebb unokáját, s közben őt képtelen lesz valaha is elfogadni igazi örököseként. Talán abban bízik, hogy Changmin egy szép napon észbe kap és képes lesz átvenni az AngelPassiont. Nevethetnékje támad akár a gondolatára is, hogy a fiú valaha is megkomolyodik, aki durva Hyung komplexusban szenved és úgy szórja a pénzt szerencsejátékra és alkoholra, ahogy nem szégyelli. Egészen kicsi volt öccse, mikor ő bekerült a Kim családba, így szinte észre sem vette, ahogy egymás mellett felnőttek. Mindig ő volt a pici, sok gondot okozó öcsike, aki mellett szüntelenül ott volt a komoly és felelősségteljes bátyus. Changmin nem tudta, hogy őt örökbe fogadták... és ha rajta múlt, soha nem is tudja meg. Talán az jelentené számára a világ végét... a legfontosabb ember az életében az öccse és az anyja volt.
Lassan roskadt le bevetett ágyára, kezében szorongatva az imént előtúrt régi fotót, ami több mint 20 évvel ezelőtt készült. Changmin még olyan kicsi volt... gondolta, ahogy lassan végighúzta a fényképen ujját, majd remegni kezdett a keze, ahogy az elhunyt apja ölében ülő idősebb kisfiúra pillantott... gondtalannak és vidámnak festett. Ezen a fotón Han Jae Joonnak még hűlt helye volt.
Egy évvel azután pillantotta meg ezt a képet, hogy őt hazavitték az árvaházból. Emlékezett még a kétségbeesett érzésre, amikor remegő ujjai között tartotta a fotót és levegő után kapkodva nézett fel az anyjára. "Ugye milyen aranyos volt? Ő az én Yun Dae-m. De most már... itt vagy nekem te." Emlékezett vissza a gyengéd szavakra, a gyengéd érintésre. Még talán vér szerinti apja verései közben sem érzett akkora kétségbeesést, mint abban a pillanatban, mikor azt a képet meglátta. Azóta a nap óta voltak pánikrohamai... Orvostól orvosig ment vele anyja, de egyszerűen képtelenek voltak vele mit kezdeni. Talán akkor alakulhatott ki anyjában ez a túlzott féltés és szeretet.
Önzőnek érezte magát... Mindig is az volt. Egy egész életet úgy leélni, hogy rettegsz, mikor raknak az utcára, és a bűntudat, hogy tönkretettél egy számodra fontos embert. Így felnőni maga volt a pokol.
Kényszerítette magát, hogy ne billenjen ki nyugodt lelki állapotából. A kétségbeesésen már túl volt, szóval most azon van a sor, hogy kitalálja, mihez kezdjen az adott helyzetben. Az évek óta féltve őrizgetett családi fotót egyszeriben apró gombóccá gyűrve találta remegő tenyerében. A mai nap először érzett boldogságot hosszú idő után, és ez megrémítette. Yunho arca, érintései és hangja, mind-mind ott volt lelki szemei előtt, szinte érezte. Lassan felállt, majd az íróasztala mellé lépve közönyösen a szemetesbe hajította az összegyűrt fotót. Bármi is történjék, Yunhot távol kell tartania a Kim családtól.

***

Fáradtan nyitott be egy nehéz munkanap után a kis ramen étterembe, hogy magába nyomhasson egy kis energiát adó ételt, amikor ismerős arcot pillantott meg a sarokban ülni egy csomó fiatal srác társaságában. A hangos nevetgélés és gyermeteg visongás nem hagyta elkerülni senki figyelmét.
- Ah, Oppa, rég láttalak - köszönt neki Min Ji, a kis családi étterem tulajdonosának lánya, aki történetesen legjobb barátjának, Yoochunnak a hugicája volt.
- Oh, Min Ji, micsoda meglepetés. Azt hittem, hogy Busanban tanulsz a főiskolán - mosolygott rá a lányra, aki aztán helyet foglalt köténykéjében mellette.
- Tudod... nem megy jól az üzlet. Haza kellett jönnöm segíteni a szüleimnek - válaszolta csalódottan, mire Yunho arcáról leolvadt a mosoly.
- Mi? Ott hagytad a sulit? - döbbent le elképedve, mire a lány mentegetőzni kezdett.
- Oh, nem! Csak halasztok egy évet – válaszolta.
- Yoochun nem említette a dolgot - gondolkodott el, ahogy barátja mindig mosolygó arcára gondolt. Mostanában eléggé elhanyagolta szerencsétlent.
A hangos nevetés hirtelen ütötte meg a fülüket a sarokban lévő asztalnál, és a fiatal srácokból álló kis csoportosulás már lassan felháborító viselkedést produkált az étteremben.
- Aishh... azok a kis nyomik - nyomta el a szitkot Min Ji, ahogy feléjük pillantott.
- Majd én helyreteszem őket - emelkedett fel fáradtan az asztaltól Yunho, mire a lány megragadta a karját.
- Ugyan hagyd. Majd csak elmennek...
- De zavarják a többi vendéget - mutatott körbe a férfi a felháborodott embereken, akik rosszalló pillantásokat vetettek a kis társaságra. - Nyugi, nem csinálok balhét - kacsintott rá a lányra.
- Abban én nem vagyok olyan biztos... - motyogta szemforgatva, mire Yunho lassan odasétált a kis csoportosulás asztala mellé, ahol csupa tinédzser kinézetű, színes ruhába öltözött fiatal fiú foglalt helyet.
- Hé seggfejkéim! Nem tudnátok befogni a szátokat?! - kiáltott rá a társaságra, mire Min Ji a túlsó asztalnál a fejét fogta. Jó kezdet... - Ha nem látnátok, zavarjátok a többi békésen étkezni vágyó vendéget, szóval nem ártana visszafognotok magatokat - pillantott körbe a srácokon, mire az egyik dagadt képű felpattant a helyéről.
- Mit pofázol, öreg?! - ugrott volna neki, mire Yunho ügyes mozdulattal kapta el a felé lendülő öklöt, és kicsavarta a szerencsétlen fiú karját. - Áááááh! Eressz el!
- Hé te! - ütötte meg a fülét a kiáltás, mire ráemelte pillantását a dühösen fújtató Changminra. - Azonnal ereszd őt el!
- Jobban is megválogathatnád a barátaidat - fintorodott el morogva, majd eleresztette a másikat. - Na tipli van srácok - nézett körbe vészjósló tekintettel a fiúkon, mire meghunyászkodva pattantak fel a helyükről és kiszaladtak az étteremből, csupán Changmin maradt ott, aki lecövekelve állt előtte, dühösen fújtatva. Bár nem hasonlított bátyjára, mégis a duzzogó arckifejezés egy az egyben rá emlékeztette. - Ilyen a chebol kölykök sorsa... most fizethetsz mindegyik helyett - röhögött fel, és már indult volna vissza a helyére, de a másik megállásra késztette kérdésével:
- Milyen kapcsolatban állsz a bátyámmal?
Hát ez váratlan volt... gondolta magában és mosolyogva visszafordult.
- Ha a testvéred nem kívánja az orrodra kötni, akkor én sem teszem - adta a rejtélyes választ, mire Changmin ismét felszólalt.
- Ő nem olyan, mint én! Nem hagyom, hogy belerángasd valami hülyeségbe!
Meglepetten pislogva nézett végig a dühösen fújtató fiún, aki meglehetősen oroszlán módjára kelt drága bátyuskája védelmére.
- Különben mi lesz? - kérdezett vissza negédesen mosolyogva, majd helyet foglalt vele szemben az egyik széken és intett a fiúnak, hogy ő is tegyen így.
- Nagyon megjárod, ha egy ujjal is hozzá mersz érni - szűrte a fogai között a fenyegetést, mire Yunho elnevette magát.
- Bátor kölyök vagy nem mondom. Egy kicsit a fiatalkori énemre emlékeztetsz - mondta vidáman, majd intett Min Jinek, hogy odahozhatja neki a szokásos ételét.
- Tartsd távol magad Jaejoong-hyungtól. Nem tetszik, hogy veled lóg - húzta el a száját a kölyök és olyan tekintettel nézett rá, mintha szemmel akarná meggyilkolni.
- Tessék Oppa - lépett melléjük a lány, és lerakta a rament Yunho elé, majd dühösen pillantott Changminra.
A fiú kizökkenve szuggeráló tevékenységéből elvörösödve tekintett fel a lányra, hogy aztán szempillantás alatt kapja le róla szemeit, majd hirtelen idegesen húzta meg a sojus üvegét.
- Nahát, nahát, nahát... - nézett Yunho összeszűkült szemekkel a távolodó Min Jit figyelve, majd Changmin felé fordult. - Bejön neked, mi? Te kis szélhámos - vigyorgott rá szélesen, mire a fiú félrenyelve italát kezdett hangos köhögésbe.
- Megőrültél?! - kiáltott rá felháborodva, de elvörösödött fülei nem tudtak hazudni.
- Tudod, ha így viselkedtek a haverjaiddal, az nem jó pont a csajoknál - csóválta a fejét tudálékosan.
- Ugyan mit tudsz te? - köpte indulatosan a fiatalabb, de lopva a pult mögött szorgoskodó csinos lány felé pillantott.
- Megszólítottad már? - dőlt előre az asztalon Yunho és sejtelmesen kezdte bámulni a másikat.
- Mi...? Mi? Én nem... Én soha - kezdett hápogni vörös arccal és még egyszer meghúzta az üveget.
- Akarod, hogy bemutassalak neki? - tette fel a világot megváltó kérdést, amivel kiváltott egy csodálattal teli pillantást a másikból. Egészen megdöbbentő volt a személyiségváltozás.
- Megtennéd? - tátotta el Changmin a száját.
Maga sem értette, hogy miért próbált meg kedves lenni a fiúval, csupán tényleg a hirtelen támadt rokonszenv tehetett róla, vagy a tény, hogy megmentette a szoros seggét a klubban. De az is megfordult a fejében, hogy ezzel Jaejoongnál akar jó pontot szerezni. Végül is a két testvér elég közel állhat egymáshoz, így nem ártott, ha maga mellé állít egy cinkost.
- Összehozlak vele... Cserébe te mesélsz a drága Hyungodról - húzta ravasz vigyorra az arcát.
- Haaaaah? Tudtam! Túl szép lett volna, hogy igaz legyen - fintorodott el a srác. - Tegyél le róla... felejtsd el.
A srác nem tűnt kemény diónak, csupán egy kis noszogatásra volt szükség.
- Tudod... Min Ji kedveli az aranyos fiúkat. Úgy tudom, most nincs senkije - kezdte turkálni pálcikájával az ételt maga előtt eltűnődve.
- Mi? Komolyan? - csillant fel hirtelen Changmin tekintete.
- Minden információnak ára van - vigyorgott rá kedvesen, majd elkezdte tömni a fejét hangos szürcsölések közepette.
- Aishhhh... ez nem lehet igaz - borzolta össze saját haját idegesen a fiatalabb, míg ő jókat derült a jeleneten. - Mit akarsz tudni a bátyámról?

És góóóóóóóól! Olyan jól tudja kihasználni az embereket, mintha csak a saját mozgatható marionett bábui lettek volna. Nem hiába volt ő a környék legnagyobb gazfickója.
- Mindent - közölte teli szájjal és bájosan mosolygott.
A fiú megadóan sóhajtott egyet, majd még egy utolsó szomorú pillantást vetett a lány felé és mesélni kezdett. Csendben hallgatta a fiú áradozását, miközben lassan elfogyasztotta vacsoráját, míg az étterem is szépen lassan kiürült, ahogy telt az idő. Már áldotta magát azért, hogy nem árulta el a fiúnak, hogy honnan ismeri bátyját, ugyanis az egyből lejött neki, hogy az örökbefogadásról a srác az ég világon semmit sem tudott. Hálás volt, hogy egy hatalmas családi botránytól megkímélte a másikat. Viszont érdekes dolgok is elhallatszottak a monológ közben, ami fölött sehogyan sem tudott napirendre térni.
- Várj, várj! - szakította félbe hirtelen a másikat, a kezével intve. - Szóval az a Hyun Joong, vagy ki... lecsapott a barátnőjére? - kérdezte elhűlve.
- Ááááh... soha sem volt a barátnője. Mielőtt bármi is kialakulhatott volna közöttük Hyun Joong-hyung átkapcsolt James Bond üzemmódba - mesélte lelkesen az öcskös. - Olyan szempillantás alatt cipelte az ágyába a nőket, hogy azon is csodálkoznék, ha Jaejoong-hyungnak lehetősége lett volna csókolózni bárkivel is - gondolkodott el Changmin, mire Yunho kezéből kiesett a cigarettás doboz.
- Ezt most nem mondod komolyan? - kérdezte elképedve.
- Na jó, annyira talán nem durva a helyzet, de... Junsu-hyung mesélt egy két dolgot azokról az időkről, mikor még Amerikában tanultak...
- Mondd már, mondd! - sürgette a kisebbet teljes izgatottsággal.
- Szóval... Hyung sose szerette ha hozzáérnek. Csak nekem, anyánknak, meg Hyun Joongnak hagyta néha...
- Hyun Joong, miiii....? - húzta el a száját a név hallatán. Minél többször hallotta a fickó nevét, annál ellenszenvesebb lett számára.
- De most nem is ez a lényeg. Szóval, Junsu azt mondta, hogy Hyung képtelen kapcsolatba kerülni bárkivel is, mert rögtön rosszul lesz, ha valaki hozzáér. Furcsa, nem?
Ahogy Changmin szavait hallgatta, valamiféle megfogalmazhatatlan érzés kerítette hatalmába. Ennyire elhatalmasodtak volna Jaejoongon a múltban történt szörnyű élményei? Hirtelen sajnálatot és aggodalmat kezdett érezni a férfi iránt, ahogy egyre többet és többet hallott az életéről.
- Ah Hyung! - csillant fel hirtelen a szemben ülő tekintete, majd ledöbbenve nézte a másik arcát, ahogy felismerte, hogy a szeretetteljes megszólítást hozzá intézték. - Yunho-hyung, te tudnál neki segíteni igaz? - ragadta meg hirtelen a kezét az asztalon és könyörgőleg nézett rá.
- Miről beszélsz? - kérdezte értetlenül.
- Segíts Jaejoong-hyungnak, hogy helyre jöjjön! Szerintem te képes vagy rá! - Látva a csodálattal teli tekintetet, nem hagyta nyugodni a téma.
- Mire gondolsz pontosan?
- Hát... - kezdett bele habogva. - Láttam, hogy mögüled szállt le a motorról. Vagyis... nem okozott problémát neki hozzád érnie, igaz? - kérdezte, és hirtelen feltámadt benne a felismerés. Az istenit, ennek a kölyöknek igaza van!
- Csakugyan - adott hangot döbbenetének. - Vajon miért hagyta? - gondolkodott el hirtelen, ahogy az árvaházban töltött évekre próbált visszaemlékezni. A kicsi Jaejoon már akkor sem engedte senkinek, hogy hozzá érjen... rajta kívül.
- Most nem ez a lényeg. Szörnyű lenne, ha a bátyám szerzetesként töltené be a harmincat - szorította össze a szemét Changmin. Látszólag tényleg a szívén viselte bátyja sorsát.
- Arra gondolsz, hogy kerítsek neki egy nőt? - tette fel az első kérdést, amire csak gondolni tudott, mire a fiú hevesen bólogatni kezdett.
- Hálás lennék érte - pislogott rá nagy szemekkel.
- Hát... meglátom mit tehetek - kezdte vizslatni saját körmeit nemtörődöm módon.
- Hyuuuung! - nyüszített fel boldogan a fiú.
- Záróra fiúk - lépett melléjük hirtelen Min Ji, mire Changmin epekedve pillantott fel, majd száját szorosan összepréselve Yunhora meredt.
- Oh... Min Ji, had mutassam be az új barátomat - mutatott volna rá a szemben ülőre, de a lány haját hátradobva fordult meg, majd indulatosan oda vetette:
- Nem érdekel...
A fiatalabb felnyüszített fájdalmában, ahogy a lelkébe gázolt titkos szerelme.
- Nos... hallottad - vont vállat Yunho és fáradtan tápászkodott fel a helyéről.
- Hyung! Ez nem ér! Én elmondtam neked mindent! - kiáltott utána Changmin csalódottan.
- Ez van apukám... tudni kell visszavonulót fújni - mosolygott rá a férfi, majd intett neki barátságosan és távozott a kis étteremből.
Kilépve a kis utcácskára boldogan szippantott bele a friss esti levegőbe, ahogy arra gondolt, hogy milyen titkos információkhoz jutott hozzá az imént. Leplezetlen boldogsága láttán a járókelők igen csak megbámulták, miközben halkan dalolászva gondolt a szigorú, zsémbesen arrogáns igazgatóra, aki sokkal de sokkal ártatlanabb annál, mint aminek mutatja magát. Bele se mert gondolni, hogy miért, de azt tudta, hogy bármelyik percben elszállhat a boldogságtól, akár egy szerelmes taknyos kölyök.