Az árvák - 4. fejezet
"Mezítláb trappolt végig a
hideg kövön, miközben szíve a torkában dobogott. A gyereksírás
és a kiabálás tompán visszahangzott az árvaház folyosóján,
mégsem figyelt fel senki a hangokra rajta kívül.
A halk neszezésre ébredt fel, majd arra, hogy a szomszédos ágyon fekvő barátját kirángatják a takarók alól, befogva a száját, majd a nagydarab férfi magával vonszolja a folyosóra. Nagyot nyelt a félelemtől, de egy percig sem gondolkodott azon, hogy utánuk eredjen. Már közeledett a kijárathoz, ahogy egyre tisztábban kivehetők voltak a hangok. A férfi mély és ijesztő hangon szitkozódva ordibált magán kívül, míg a kisgyerek, akit magával rángatott csak keservesen sírt.
- Az a szuka azt hitte, hogy ezt
megússza szárazon! Pont ezen a nyomorult helyen rejtett el téged,
háh?!!! - rántotta magával a gyereket karjánál fogva, mire az
fájdalmasan felkiáltott.A halk neszezésre ébredt fel, majd arra, hogy a szomszédos ágyon fekvő barátját kirángatják a takarók alól, befogva a száját, majd a nagydarab férfi magával vonszolja a folyosóra. Nagyot nyelt a félelemtől, de egy percig sem gondolkodott azon, hogy utánuk eredjen. Már közeledett a kijárathoz, ahogy egyre tisztábban kivehetők voltak a hangok. A férfi mély és ijesztő hangon szitkozódva ordibált magán kívül, míg a kisgyerek, akit magával rángatott csak keservesen sírt.
- Apa.... - csuklott el a kisfiú hangja, ahogy kétségbeesve próbálta kiszabadítani karját az erős szorításból, mire egy hatalmas ütés érte az arcát, amitől elterült a hideg padlón.
Az agyát kezdte el járatni a kis cipős szekrény mögött megbújva, hogy vajon miként vehetné fel a harcot azzal a félelmetes emberrel, amikor annyira kicsi volt. Mindig is okosabb volt kortársainál és tudta, ezzel egyedül nem tudna megküzdeni, tehát segítséget kell hívnia. De mi lesz, ha míg az ügyeletes felvigyázó szobájáig elszalad, addig elrabolja az az idegen Jaejoont? Kétségbeesve és rettegve figyelte, ahogy a férfi belerúg a földön fekvő gyerekbe. Ezt nem hagyhatja! Zavarodottan forgatta körbe tekintetét, és meglátta feje fölött a falon elhelyezett piros gombot, majd eszébe jutottak a gondnok szigorú szavai: "Azt csak vészhelyzet esetén szabad megnyomni, ne játszatok vele!" Mi lehet ez, ha nem vészhelyzet? Nagy levegőt véve mászott fel a kis szekrény tetejére, majd felállva rá, ágaskodni kezdett. Már nem kell sok! Fülében ott visszhangzott végig barátjának egyre jobban elhalkuló sírása és az ütések monoton puffanása. Legördülő könnycseppjeivel mit sem törődve erőlködött tovább, hogy elérhesse a piros gombot, de mind hiába... túl kicsi volt.
- Most majd móresre tanítalak téged is, meg a koszos anyádat is! - hangzott el az üvöltés és odafordítva tekintetét elfehéredve pillantott meg egy kicsi hegyes bicskát a férfi markában, amivel lassan közelített a remegő fiú felé.
Eltorzult arccal, nagy levegőt véve ugrott a magasba, majd kezével rácsapva a gombra felharsant a tűzjelző jellegzetes hangja. Ahogy lába újra a szekrényt érte, elvesztette egyensúlyát és a földre esett, mire fájdalmas kiáltást hallatott. A szakállas férfi ijedten fordította körbe tekintetét a hang hallatán, majd észrevette őt is.
- YUNHO-YA! - látta meg a földön fekvő, vérző arcú kisfiút, aki rémülten bámult rá. - FUSS YUNHO! - kiáltotta el ismét magát, mire realizálta, hogy a felbőszült férfi épp felé tart, késsel a kezében. A rémülettől hirtelen moccanni sem mert, csak figyelte, ahogy Jaejoon előre lendülve lefogta apja lábait, hogy neki egérutat adhasson.
- JAEJOON! - nyitotta ki a száját ezúttal ő, és ekkor már talpon volt, és mindenre felkészülve lendült támadásba, hogy megvédhesse szobatársát. Látta, ahogy a férfi a kisfiú felé lendíti a kezét, amiben a kés van, és egyetlen mozdulatával elérte, hogy az elengedje a lábát és elnyúljon a földön. - NEEEEM! - kiáltotta hosszan Yunho, ahogy feléjük rohant, és már látta, hogy az a szörnyeteg újra a magasba lendíti fegyverét a földön fekvő felé, amikor teljes erővel nekirontott, ezzel elérve, hogy az ordítva veszítse el egyensúlyát és elterüljön a padlón. Ekkor már több gyerek is összeszaladt a folyosóra a hálótermekből, és megütötte a fülét a felvigyázók hangos sikongatása, ahogy észrevették, hogy mi folyik az árvaházban az éjszaka közepén. Yunho teljes testével dőlt előre, hogy le tudja fogni a férfi kezét, melyben a véres kést tartotta, majd megérezte az alkoholtól bűzlő leheletet, ami üvöltése közben a szájából áradt ki.
- Yunho-ya... - hallotta meg az elfúló reszketeg hangot maga mellől, mire remegve fordította meg fejét és észrevette a mellettük fekvőt, aki reszketve szorította mellkasára mindkét kezét, mely alatt a vörös folt egyre nagyobb és nagyobb lett. Jaejoon őt nézte mosolyogva, könnyes szemeivel és csak a nevét hajtogatta folyamatosan. Hangos és dühös ordítás szökött ki szájából kétségbeesésében, ahogy karokat érzett meg maga körül és néhány felnőtt rángatta le a veszélyes férfiról, miközben a kisfiút nézte. Ha lett volna ereje, és elég nagy lett volna hozzá, gondolkodás nélkül mártotta volna bele a kést abba az emberbe, aki ezt tette vele, de csak annyira volt képes, hogy erején felül teljesítve nyomta le a földre karját, hogy ne tudjon megmozdulni. Még annyira emlékezett, hogy nem hagyták odamenni Jaejoonhoz. Néhány ember sietett a segítségére, és mellé térdelve kitakarták előle a kisfiút, így még csak nem is láthatta, hogy mi történik. Miközben egy idős nő karon ragadva őt próbálta elvonszolni a folyosóról, egy pillanatra láthatta a fiú arcát, ahogy szájával mosolyogva formálta a szavakat:
- Yunho-ya, nem lesz semmi baj..."
Zihálva ébredt szörnyű álmából,
ahogy takarója szélét markolva próbálta rendezni légzését és
meredten bámult maga elé az ágyon ülve. A veríték lassan folyt
le arcán, ahogy az ablak felé fordult, amin már beszűrődött a
reggeli napsütés. Nagyokat pislogva fújta ki a levegőt tüdejéből
és dőlt vissza a párnára, mely már csupa víz volt alatta. Az
álom szörnyű emlékeket ébresztett fel benne, aminek hatása alól
csak nagyon nehezen tudott szabadulni. Yunho talán meg se tudta volna
mondani, hogy mikor volt utoljára ilyen szörnyű álma.
Valószínűleg a Jaejoonal való újra találkozás élménye
segíthette felszínre törni az elnyomni kívánt emléket, és
csak reménykedni tudott benne, hogy az álmában szereplő másik
kisfiú már rég elfelejtette ezeket a szörnyű dolgokat. Sóhajtva
fordította oldalra a fejét, hogy az ébresztőjére pillanthasson,
majd elmosolyodott arra gondolva, hogy ma találkozni fog vele...
Igen... Az a kis szemét nem menekülhet előle még egyszer. Nem
értette, hogy mért akaszkodik rá ennyire az igazgatóra, de azt
tudta, hogy nem akarja, hogy ismét csak úgy kisétáljon az
életéből minden szó nélkül. Utolsó találkozásuk nem volt
valami felemelő élmény az irodában, mégis ki tudott csikarni a
másikból egy találkozót két nappal későbbre, cserébe ő
megígérte, hogy nem fogja zaklatni a munkahelyén.
Izgatottan rántotta le magáról a takarót és pattant fel az ágyból, mint egy tinédzser, aki az első randijára készül, és hevesen dobogó szívvel gondolt arra, hogy már csak pár óra és újra találkozhatnak.
Izgatottan rántotta le magáról a takarót és pattant fel az ágyból, mint egy tinédzser, aki az első randijára készül, és hevesen dobogó szívvel gondolt arra, hogy már csak pár óra és újra találkozhatnak.
***
A nap vakítóan fényesen ragyogott az
égen, ami elég szokatlan volt a hideg februári hónapban. Ahogy
feszengve kikászálódott a kocsiból, az aggódó hang hallatán
visszafordult a sofőr felé.
- Jaejoong-shi, nem lesz gond? Ne kísérjelek el? - pillantott rá aggódva Junsu, aki most mellőzve a munkahelyi udvariassági formalitásokat, régi barátjaként szólt hozzá.
- Kimenőt kaptál, szóval élvezd ki a szabadságodat - mosolygott rá barátságosan Jaejoong. - Attól az alaktól pedig egyáltalán nem félek.
- De mégis csak jobb lenne, ha valaki melletted lenne... vagy esetleg ha megvárnálak és... - kezdett bele Junsu idegesen, mire az idősebb félbe szakította.
- Kim Junsu! Fejezd be az akadékoskodást és menny! - szólt rá szelíden de mégis parancsolólag.
- De az elnök úr...
- Most hagyjuk a nagyapámat, jó?! - szűkültek össze szemei, mire Junsu bátortalanul bólintott egyet.
- Ha bármi történne... csak egy telefon és ott vagyok - folytatta aggódva barátja.
- Ismersz engem. Tudok vigyázni magamra - paskolta meg a kocsi tetejét az igazgató és bólintott a fiatalabbnak, hogy indulhat.
A kocsinak felberregett a motorja, majd egy pillanat múlva magára hagyta őt a hatalmas park egyik félreeső helyén. Elképzelése sem volt arról, hogy a másik miért pont oda kérte a találkozó helyét, de nem is bánta, hogy nem kell vissza mennie a férfi lakására. Az egy pöcegödör... gondolt vissza elfintorodva és szinte érezte a bizsergést az ujjaiban, hogy kitakaríthasson azon a szörnyű helyen. Bármit elviselt de a mocskot és rendetlenséget nem... Junsu mindig kikapkodta a kezéből a dolgokat, ha megpillantotta, hogy hőn szeretett barátja és egyben főnöke takarításra vagy főzőcskézésre készül. Bár nem volt méltó hozzá ez a tevékenység, ő mégis nagyon de nagyon nehezen tudta visszafogni magát már csak akkor, ha egy kiborult kávés poharat meglátott a vállalati társalgó asztalán. A koszt és rendetlenséget minél előbb eltünteti az ember, annál jobb. Mintha csak a saját szétkuszálódott életét próbálná helyre rakni.
Gondolataiból egy hangos motor hangja szakította ki, ahogy a járdán andalogva sétált a park és a főút között.
- Azt mondtam, hogy az áruház előtt várj seggfejkém! - a kiáltás hallatán még a hideg is kirázta. Az a trehány paraszt mindig elérte, hogy kihozza a sodrából. - Össze vissza kell cirkálnom miattad - morogta Yunho, ahogy lassan leparkolt a motorral és lehúzta fejéről a bukósisakot. Jaejoong elhúzott szájjal tekintett végig a másikon, akin egy kopott farmer, bőrkabát és bakancs volt. Felhorkantott felháborodásában, hogy az a koldus néha tényleg jól is ki tud nézni, ha időt szán a dologra.
- Csak egy kicsit arrébb jöttem. Ott túl sok az ember - mutatott ingerülten az áruház felé, mire Yunho dühös arccal fújtatott egyet.
- Azt hiszed, hogy mindenkit csak úgy kényed kedved szerint ugráltathatsz?! Az is teljesen elképeszt, hogy el mertél egyedül jönni - köpte felé a szavakat és élvezte a látványt, ahogy az igazgató arca egyre vörösebb lett a feltörő indulatoktól.
- Most mégis mi bajod van, haaaa?! Eljöttem, nem?! Mond mit akarsz és húzz innen a fenébe! - lépett mellé indulatosan, és ha a másik nem fogja le a kezét, képes lett volna lelökni őt a motorról.
Ahogy az erős ujjak a csuklója köré fonódtak és kicsit közelebb rántották a másikhoz, a vér gyors pumpálásba kezdett ereiben, ahogy szívverése is egyre jobban felgyorsult. Hosszú perceknek tűnhetett az a pár pillanat, míg egymás indulattal telt szemébe nézve próbálták térdre kényszeríteni a másikat, pusztán a pillantásukkal. Abban a pillanatban, ahogy Jaejoong már kezdte volna felismerni a helyzet kínosságát, megszólalt a motoron terpeszkedő.
- Szállj fel! - bökött a fejével a háta mögé.
- Mi van?! - szakadt ki belőle a felháborodott kérdés és kirántotta kezeit a szorításból.
- Azt mondtam szállj fel, süket vagy?! - nézett rá szánalommal telt pillantással Yunho és a háta mögül elővett bukósisakot a kezébe nyomta.
- Megőrültél?! Ki lenne az a hülye, aki mögéd ülne? - nevette el magát cinikusan az igazgató.
- Minél hamarabb engedelmeskedsz, annál gyorsabban szabadulhatsz meg tőlem. Na gyerünk! - adta az utasítást Yunho, és felberregtetve a motort, próbálta sürgetni a másikat.
Jaejoong lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva próbálta lenyugtatni magát, ahogy egyre megalázóbbnak érezte a helyzetét. Kelletlenül húzta rá fejére a sisakot, majd Yunho mögé lépett, de egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy felüljön mögé.
- Mi van már?!!! - kiáltott rá ingerülten a férfi, mire összerezzent, majd elfintorodott arckifejezéssel és világfájdalommal ült föl a másik mögé, hogy aztán kétségbeesve meredjen rá az előtte ülő hátára. - Kapaszkodj te idióta! - adta a parancsot ismét, mire hátranyúlt a kezéért. Jaejoong szíve ismét heves dobogásba kezdett, ahogy az a semmirekellő megfogta a kezét és a saját derekára helyezte.
- Te barom... - motyogta magában, ahogy kelletlenül kényszerítette magát, hogy közelebb húzódjon Yunho hátához és megszorította a derekán a kabátot. Nem láthatta, ahogy sofőrje széles mosolyra húzza száját, majd végignyalt ajkain.
Végeláthatatlannak érezte a hosszú utat, míg száguldottak az autópályán, és csak sokára tudta elengedni magát abban a helyzetben. Volt már vagy öt éve, hogy utoljára motoron ült, és akkor sem autópályán száguldozott, csupán az egyetemi csoporttársaival közösen szórakoztak egy kibérelt versenypályán még Amerikában. Akkor is csak ésszel és mértékkel nyomta a gázt, sohasem vallotta magát adrenalin függőnek, mert az a túlzott óvatosság és veszélyérzet soha sem hagyta, hogy igazán elengedje magát. Most mégis, ahogy az elsuhanó fákat nézte és a gyönyörű tájakat, elképzelése sem volt arról, hogy mikor kapcsolt ki ennyire az agya utoljára. Talán már órák óta mehettek, minderről egyre jobban elzsibbadó hátsója tanúskodott, mégis felengedve, néma csöndben gyönyörködött a természet csodáiban és élvezte a friss levegőt. A hideg ellenére a nap magasan tűzött az égen, ezzel hátát kellemesen melengetve, már egyáltalán nem fázott. Yunho némán ült előtte, és az elején még kínos csend közöttük egyre inkább tűnt békésnek. Ha nem foglalkozott a ténnyel, hogy egy zsaroló, molesztáló, zaklató, semmirekellő koldus hátának lapulva ül egy rozoga motoron, ami bármelyik pillanatban széteshet alattuk, akkor akár egész kellemesnek is találhatta volna a helyzetet. Észrevétlenül suhantak túl a főváros határain, hogy aztán elérve Incheon tengerpartjának gyönyörű látképét, Jaejoong döbbenve vegye tudomásul, hogy mennyire messze kerültek a biztonságos, általa ismert környékről.
- Mit keresünk itt?! Állj meg! - kiáltott hirtelen, ahogy érezte, hogy rátör a pánik. Yunho előtte összerezzent, majd hátrasandítva egyet visszakiáltott.
- Fél óra és ott vagyunk, ne hisztizz!
Könnyű azt mondani... gondolta Jaejoong, mivel fogalma sem volt arról, hogy a férfi hová akarja vinni, csak közölte, hogy kirándulni mennek egy kicsit. Többször megfordult a fejében az út során, hogy rákérdez a dologra, még sem vitte rá a lélek, mert tudta, abból úgyis csak szóváltás lenne, ő pedig élvezni akarta a suhanó tájak látványát, a kellemes semmittevés érzését, és hogy nem kellett felelősségteljes dolgokkal foglalkoznia.
Ha belegondolt, hogy normális esetben már rég feljelentette volna a férfit a rendőrségen azok után, amiken keresztül ment miatta, és soha de soha az életben nem lett volna hajlandó egy idegen férfi mögé ülni egy ilyen rozoga szarra... Mégis... ha ez a Yunho nevű szarházi megjelent, egyszerűen nem volt képes összeszedetten és normálisan döntést hozni, mint azelőtt. Egyszerűen a gondolat is megrémítette, ahogy arra gondolt a reggel, hogy mennyire várja ezt a találkozást a másikkal délután, és hogy ennyi érzelmet képes kiváltani fásult természetéből. Legfőképpen dühöt és izgatottságot... de azok mégis csak érzelmek voltak.
Ahogy lassan elhúztak a tenger melletti autópályán, megcsodálva a víz fodrozódó felületén tükröződő napsugarakat, már nem is annyira bánta, hogy elment vele. Vajon mikor lesz legközelebb alkalma ilyesmit látni? Csupán a szigorúan beosztott napirendje létezett számára, a vállalatnál lévő irodája, otthonában szobájának négy fala, s az azok között megtett autóút. Ennyi... Ajkába harapva gondolt arra, hogy a chebol világon kívül mennyi minden van, ami felfedezésre várna, s ő mégis a kis búra alatt előre eltervezett világát éli. Hiába voltak féltékenyek rá az emberek, hogy Amerikában járt egyetemre... Junsu végig mellette volt és nagyapja parancsára figyelte minden lépését, ahogy az ideje is be volt osztva minden másodpercre, időt sem hagyva egy lélegzetvételnyi pihenésre. Most először érezte igazán, hogy mennyire kimerült az utóbbi évek alatt.
- Már itt is vagyunk - zökkentette ki emlékei tavából Yunho mély, és elégedett hangja, majd észrevette, hogy nem messze a tengerparttól ráhajtanak egy földútra és látóterébe került egy kisebb ütött kopott épület, ami nagyon hasonlított egy kommunista időkből származó lerobbant kórházra.
- Mi ez a hely? - kérdezte összehúzott szemöldökkel, ahogy ráhajtottak a feljáróra és megpillantott az épület előtt egy játszóteret, ahogy pár gyerek vidáman ütötte el az idejét önfeledten játszadozva.
- Ezt most komolyan kérdezed? - sandított hátra Yunho rá, miután leparkolt a motorral és mindketten fellélegezve kászálódtak le a járműről, hogy kinyújtóztathassák elgémberedett végtagjaikat.
- Hé, ez Hyung! - hallott meg egy kiáltást messziről, majd levéve sisakját hátrafordulva döbbent le, hogy vagy tíz gyerek szalad feléjük őrült boldogsággal az arcukon.
- Yunho-hyung! Itt van Yunho-hyung!!! - kiáltották a kisfiúk hangosan, ahogy körbevették őket, majd rápillantva útitársára teljesen lesokkolta a férfi arckifejezésre. A széles mosoly és ragyogó boldogság, ami kiült arcára, teljesen döbbenetes volt számára. Az a perverz, semmirekellő bűnöző teljesen más embernek tűnt a gyerekek között, ahogy vigyorogva borzolta össze hol egyiknek hol másiknak a haját és hagyta, hogy össze vissza ölelgessék.
- Oppa, hol voltál eddig? - állt meg Yunho előtt egy kislány, piros pufi kabátkában, kettőbe copfozott hajjal és könnyes szemekkel, kipirult arccal.
- Ha Na - guggolt le mellé mosolyogva a másik és játékosan megfogta a két kis hajcsomót a kislány fején. - Oppának sok dolga volt mostanában, ezért nem tudott jönni.
- Gonosz vagy - pityeredett el a kislány, majd a szíve megállt a jelenet láttán, ahogy a gyermek a másik nyakába kapaszkodott, szorosan átölelve őt, majd Yunho a karjaiba véve, vele együtt állt fel.
- De Hyung, ki ez az Ajusshi? - nézett fel rá az egyik maszatos arcú, fintorgó kisfiú Jaejoongra, mire az döbbenten bámult le rá.
- Nézd a kabátját, milyen puha... - érezte meg, ahogy megrángatja valaki mellette a ruháját, és odafordulva látta, hogy egyre több gyerek veszi őt is körbe, miközben kíváncsian mégis valamiféle távolságtartással vették szemügyre.
- Hé Ajusshi! Honnan ismered Yunho-hyungot? - kérdezte újra az a kisfiú, aki az előbb is már gyanúsan méregette, mire Jaejoong felvette ugyan azt az arckifejezést mint a gyerek és rávicsorított.
- Ki neked az Ajusshi?! - szólt rá hirtelen, amivel sikerült kiváltani még nagyobb ellenszenvet a gyerekekből.
- Hééé hééé öcskös! Hagyd ezt az Ajusshit, mert a végén még hazaszalad - nevetett föl Yunho és kihívóan állta az említett bosszús pillantását.
- Ne fogdossatok már! - kiáltott rá a gyerekekre, ahogy egyre jobban rángatták rajta a ruhát és mindenki rajta nevetett.
- Aishh.... mekkora idióta - csóválta a fejét játékosan Yunho, majd figyelmen kívül hagyva őt, a motor csomagtartójából előhalászott egy nagyobbacska csomagot és a gyerekekhez fordult. - Hyung mindenkinek hozott egy kis meglepetést, szóval gyorsan menjünk be - adta a parancsot vidáman, mire minden gyerek őrjöngve tört ki visításban és szaladva, ugrándozva követték a főbejárat felé, maguk mögött hagyva a döbbenten ácsorgó igazgatót.
Jaejoong tátott szájjal bámult a kis csoportosulás után felháborodva, és elképzelése sem volt arról, hogy a másik miért rángatta őt oda egy csapat gyerekhez, ráadásul fogalma sem volt arról, hogy mi ez a hely. Kérdéseire a fejében egyből megtalálta a választ, ahogy követve őket lassan a bejárat előtt megtorpanva, lecövekelt lábakkal meredt az ajtó fölötti kopott és hiányos feliratra: "Szent Teréz Gyermekotthon". Érezte, ahogy torka kiszárad és talán még a szíve is megállt egy pillanatra, ahogy a levegő elakadt valahol félúton. Az agya teljesen kiürült, csupán a feliratra meredt halálsápadt arccal.
A gyerekek már mind bevonultak vidáman a lengedező üvegajtón, majd hosszú másodpercek után előbukkant Yunho feje mögüle.
- Mi van már? Nem jössz?! - kérdezte megrovóan, de mégis ott bujkált a hangjában a pajkos jókedv.
Nem volt képes válaszolni, csupán bután ácsorgott ott, mint egy madárijesztő, és halálra vált arccal meredt a lassan felé közeledő alakra. - Mi van már? Nem esznek meg - nevette el magát a férfi, ahogy elé lépve karon ragadta és húzni kezdte a bejárat elé, ezzel szemben ő egy lépést sem próbált megtenni. Érezte, ahogy kifeszített lábai csúsznak végig a porban, mint amikor az édesanya egy makacs gyereket próbál elráncigálni a játszótérről. Yunho kíváncsian pillantott vissza rá, de csak az elborzadt tekintetére lett figyelmes, ahogy meredten bámult újra a hatalmas fekete feliratra az ajtó fölött.
- Én... oda... nem megyek be - jött ki hang a torkán, de mintha az a hang nem is hozzá tartozott volna.
- Miről beszélsz? - nevette el magát a másik és húzni kezdte maga után Jaejoongot, aki erőt nem érezvén magában hagyta, hogy egyre közelebb és közelebb rángassák a bejárathoz.
- Nem akarok bemenni... - nyöszörögte halkan és próbálta elrántani a karját, de nem járt sikerrel.
A következő pillanatban már belökték az ajtón, hogy aztán merev végtagokkal földbe gyökerezzen a lába az előcsarnokban.
- Oppa, gyere ide! - kiáltott a korábbi kislány Yunho felé és észrevette, hogy a gyerekek az előtérben estek neki a nagy csomagnak, aminek tartalmát boldogan osztották szét maguk között. Cukorkák, apró játékok, édességek és minden egyéb kis dolog, aminek az árva gyerekek örülni tudnak. A mellette álló hirtelen hagyta magára őt az ajtó előtt ácsorogva, ahogy mosolyogva odasétált a gyerekek közé és boldogan segített szétosztani a sok kis ajándékot.
Hirtelen úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, mintha a feje tetejére állt volna az egész világ és most egy szürreális álomba csöppenve próbálna talpon maradni, miközben szétmállik minden maga körül, amibe kapaszkodhatna. A hideg, szürke kőre pillantott a lábai előtt, ahogy lassan minden apró részlet, a helyiség, a falak... az ablakok... és minden felismerhetővé vált a számára. Emlékek hada tódult elméjébe, melyet kétségbeesve próbált elnyomni a hosszú évek alatt. Mikor már úgy érezte, az élete kiegyensúlyozottá vált, ismét felborult minden körülötte. Az elfeledett időszak, mely sötét árnyként telepedett rá lelkére, akárhányszor csak eszébe jutott a múlt... Csak bámulta a hideg követ, ahogy lassan eszébe jutott annak tapintása, ahogy a háta érintette régen... Ott... Pont azon a helyen... Érezte, ahogy testének remegése egyre jobban átveszi az uralmat fölötte, ahogy a hideg veríték kiült az arcára, míg légzése egyre nehezebbé és nehezebbé, mégis kapkodóvá vált. Nem is tudta már pontosan, hogy mit keres a padlón szemeivel, csak jobbra-balra kapkodta elködösült tekintetét... Talán valami nyomot keresne a múltból? Valami határozott bizonyítékot arra, hogy ő tényleg itt járt annak idején, és nem álmodta az egészet? Talán vérfoltokat keresett...? Ahogy a gondolat megállíthatatlanul erőszakolta be magát a tudatába és jelentek meg az emlékek lelki szemei előtt, szinte érezte, ahogy egy éles penge végighasít a mellkasán, s levegő után kapkodva próbálta észnél tartani magát.
- Hyung... az Ajusshi miért sír? - hallotta meg az egyik kisfiú bátortalan hangját a többi gyerek között, hogy aztán a néma csend beálljon a zsibongó előcsarnokban, s hallhatóvá váljanak fülsértő és zaklatott lélegzetvételei. Lassan feléjük fordítva tekintetét akart volna tudomást szerezni róla, hogy mi történik éppen, és nagy rémületére mindenki meredten bámult rá. Először még nem értette a helyzetet, majd mikor Yunho lassan felállt a gyerekek között és döbbent arccal elsápadva ejtette ki a nevét, akkor hirtelen a mellkasához kapott az éles fájdalomtól.
- JAEJOON-AH! - hallotta meg a kiáltást visszhangozni az előtérben, ami lassan eltompult, akárcsak látása, s már hangos zihálását sem hallotta, csak a könnyeket érezte az arcán, amik megállíthatatlanul folytak kifelé szeméből, immár a hideg padlóra, ahogy tehetetlenül rogyott össze lába. Akkor vált világossá számára, hogy mi történik vele és elfogta a kétségbeesés. Mikor már azt hitte, hogy kigyógyult belőle, ismét visszatért, és ezúttal nem tudta kezelni a helyzetet. Érezte, hogy túlnő rajta a fojtogató érzés, mely a mellkasára telepedve szorította ki belőle az utolsó szuszt is, míg végül ernyedten folyt szét a padlóra, átadva magát a teljes tudatlanság állapotának, miközben érezte a karokat körbefonódni a testén.
- Jaejoong-shi, nem lesz gond? Ne kísérjelek el? - pillantott rá aggódva Junsu, aki most mellőzve a munkahelyi udvariassági formalitásokat, régi barátjaként szólt hozzá.
- Kimenőt kaptál, szóval élvezd ki a szabadságodat - mosolygott rá barátságosan Jaejoong. - Attól az alaktól pedig egyáltalán nem félek.
- De mégis csak jobb lenne, ha valaki melletted lenne... vagy esetleg ha megvárnálak és... - kezdett bele Junsu idegesen, mire az idősebb félbe szakította.
- Kim Junsu! Fejezd be az akadékoskodást és menny! - szólt rá szelíden de mégis parancsolólag.
- De az elnök úr...
- Most hagyjuk a nagyapámat, jó?! - szűkültek össze szemei, mire Junsu bátortalanul bólintott egyet.
- Ha bármi történne... csak egy telefon és ott vagyok - folytatta aggódva barátja.
- Ismersz engem. Tudok vigyázni magamra - paskolta meg a kocsi tetejét az igazgató és bólintott a fiatalabbnak, hogy indulhat.
A kocsinak felberregett a motorja, majd egy pillanat múlva magára hagyta őt a hatalmas park egyik félreeső helyén. Elképzelése sem volt arról, hogy a másik miért pont oda kérte a találkozó helyét, de nem is bánta, hogy nem kell vissza mennie a férfi lakására. Az egy pöcegödör... gondolt vissza elfintorodva és szinte érezte a bizsergést az ujjaiban, hogy kitakaríthasson azon a szörnyű helyen. Bármit elviselt de a mocskot és rendetlenséget nem... Junsu mindig kikapkodta a kezéből a dolgokat, ha megpillantotta, hogy hőn szeretett barátja és egyben főnöke takarításra vagy főzőcskézésre készül. Bár nem volt méltó hozzá ez a tevékenység, ő mégis nagyon de nagyon nehezen tudta visszafogni magát már csak akkor, ha egy kiborult kávés poharat meglátott a vállalati társalgó asztalán. A koszt és rendetlenséget minél előbb eltünteti az ember, annál jobb. Mintha csak a saját szétkuszálódott életét próbálná helyre rakni.
Gondolataiból egy hangos motor hangja szakította ki, ahogy a járdán andalogva sétált a park és a főút között.
- Azt mondtam, hogy az áruház előtt várj seggfejkém! - a kiáltás hallatán még a hideg is kirázta. Az a trehány paraszt mindig elérte, hogy kihozza a sodrából. - Össze vissza kell cirkálnom miattad - morogta Yunho, ahogy lassan leparkolt a motorral és lehúzta fejéről a bukósisakot. Jaejoong elhúzott szájjal tekintett végig a másikon, akin egy kopott farmer, bőrkabát és bakancs volt. Felhorkantott felháborodásában, hogy az a koldus néha tényleg jól is ki tud nézni, ha időt szán a dologra.
- Csak egy kicsit arrébb jöttem. Ott túl sok az ember - mutatott ingerülten az áruház felé, mire Yunho dühös arccal fújtatott egyet.
- Azt hiszed, hogy mindenkit csak úgy kényed kedved szerint ugráltathatsz?! Az is teljesen elképeszt, hogy el mertél egyedül jönni - köpte felé a szavakat és élvezte a látványt, ahogy az igazgató arca egyre vörösebb lett a feltörő indulatoktól.
- Most mégis mi bajod van, haaaa?! Eljöttem, nem?! Mond mit akarsz és húzz innen a fenébe! - lépett mellé indulatosan, és ha a másik nem fogja le a kezét, képes lett volna lelökni őt a motorról.
Ahogy az erős ujjak a csuklója köré fonódtak és kicsit közelebb rántották a másikhoz, a vér gyors pumpálásba kezdett ereiben, ahogy szívverése is egyre jobban felgyorsult. Hosszú perceknek tűnhetett az a pár pillanat, míg egymás indulattal telt szemébe nézve próbálták térdre kényszeríteni a másikat, pusztán a pillantásukkal. Abban a pillanatban, ahogy Jaejoong már kezdte volna felismerni a helyzet kínosságát, megszólalt a motoron terpeszkedő.
- Szállj fel! - bökött a fejével a háta mögé.
- Mi van?! - szakadt ki belőle a felháborodott kérdés és kirántotta kezeit a szorításból.
- Azt mondtam szállj fel, süket vagy?! - nézett rá szánalommal telt pillantással Yunho és a háta mögül elővett bukósisakot a kezébe nyomta.
- Megőrültél?! Ki lenne az a hülye, aki mögéd ülne? - nevette el magát cinikusan az igazgató.
- Minél hamarabb engedelmeskedsz, annál gyorsabban szabadulhatsz meg tőlem. Na gyerünk! - adta az utasítást Yunho, és felberregtetve a motort, próbálta sürgetni a másikat.
Jaejoong lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva próbálta lenyugtatni magát, ahogy egyre megalázóbbnak érezte a helyzetét. Kelletlenül húzta rá fejére a sisakot, majd Yunho mögé lépett, de egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy felüljön mögé.
- Mi van már?!!! - kiáltott rá ingerülten a férfi, mire összerezzent, majd elfintorodott arckifejezéssel és világfájdalommal ült föl a másik mögé, hogy aztán kétségbeesve meredjen rá az előtte ülő hátára. - Kapaszkodj te idióta! - adta a parancsot ismét, mire hátranyúlt a kezéért. Jaejoong szíve ismét heves dobogásba kezdett, ahogy az a semmirekellő megfogta a kezét és a saját derekára helyezte.
- Te barom... - motyogta magában, ahogy kelletlenül kényszerítette magát, hogy közelebb húzódjon Yunho hátához és megszorította a derekán a kabátot. Nem láthatta, ahogy sofőrje széles mosolyra húzza száját, majd végignyalt ajkain.
Végeláthatatlannak érezte a hosszú utat, míg száguldottak az autópályán, és csak sokára tudta elengedni magát abban a helyzetben. Volt már vagy öt éve, hogy utoljára motoron ült, és akkor sem autópályán száguldozott, csupán az egyetemi csoporttársaival közösen szórakoztak egy kibérelt versenypályán még Amerikában. Akkor is csak ésszel és mértékkel nyomta a gázt, sohasem vallotta magát adrenalin függőnek, mert az a túlzott óvatosság és veszélyérzet soha sem hagyta, hogy igazán elengedje magát. Most mégis, ahogy az elsuhanó fákat nézte és a gyönyörű tájakat, elképzelése sem volt arról, hogy mikor kapcsolt ki ennyire az agya utoljára. Talán már órák óta mehettek, minderről egyre jobban elzsibbadó hátsója tanúskodott, mégis felengedve, néma csöndben gyönyörködött a természet csodáiban és élvezte a friss levegőt. A hideg ellenére a nap magasan tűzött az égen, ezzel hátát kellemesen melengetve, már egyáltalán nem fázott. Yunho némán ült előtte, és az elején még kínos csend közöttük egyre inkább tűnt békésnek. Ha nem foglalkozott a ténnyel, hogy egy zsaroló, molesztáló, zaklató, semmirekellő koldus hátának lapulva ül egy rozoga motoron, ami bármelyik pillanatban széteshet alattuk, akkor akár egész kellemesnek is találhatta volna a helyzetet. Észrevétlenül suhantak túl a főváros határain, hogy aztán elérve Incheon tengerpartjának gyönyörű látképét, Jaejoong döbbenve vegye tudomásul, hogy mennyire messze kerültek a biztonságos, általa ismert környékről.
- Mit keresünk itt?! Állj meg! - kiáltott hirtelen, ahogy érezte, hogy rátör a pánik. Yunho előtte összerezzent, majd hátrasandítva egyet visszakiáltott.
- Fél óra és ott vagyunk, ne hisztizz!
Könnyű azt mondani... gondolta Jaejoong, mivel fogalma sem volt arról, hogy a férfi hová akarja vinni, csak közölte, hogy kirándulni mennek egy kicsit. Többször megfordult a fejében az út során, hogy rákérdez a dologra, még sem vitte rá a lélek, mert tudta, abból úgyis csak szóváltás lenne, ő pedig élvezni akarta a suhanó tájak látványát, a kellemes semmittevés érzését, és hogy nem kellett felelősségteljes dolgokkal foglalkoznia.
Ha belegondolt, hogy normális esetben már rég feljelentette volna a férfit a rendőrségen azok után, amiken keresztül ment miatta, és soha de soha az életben nem lett volna hajlandó egy idegen férfi mögé ülni egy ilyen rozoga szarra... Mégis... ha ez a Yunho nevű szarházi megjelent, egyszerűen nem volt képes összeszedetten és normálisan döntést hozni, mint azelőtt. Egyszerűen a gondolat is megrémítette, ahogy arra gondolt a reggel, hogy mennyire várja ezt a találkozást a másikkal délután, és hogy ennyi érzelmet képes kiváltani fásult természetéből. Legfőképpen dühöt és izgatottságot... de azok mégis csak érzelmek voltak.
Ahogy lassan elhúztak a tenger melletti autópályán, megcsodálva a víz fodrozódó felületén tükröződő napsugarakat, már nem is annyira bánta, hogy elment vele. Vajon mikor lesz legközelebb alkalma ilyesmit látni? Csupán a szigorúan beosztott napirendje létezett számára, a vállalatnál lévő irodája, otthonában szobájának négy fala, s az azok között megtett autóút. Ennyi... Ajkába harapva gondolt arra, hogy a chebol világon kívül mennyi minden van, ami felfedezésre várna, s ő mégis a kis búra alatt előre eltervezett világát éli. Hiába voltak féltékenyek rá az emberek, hogy Amerikában járt egyetemre... Junsu végig mellette volt és nagyapja parancsára figyelte minden lépését, ahogy az ideje is be volt osztva minden másodpercre, időt sem hagyva egy lélegzetvételnyi pihenésre. Most először érezte igazán, hogy mennyire kimerült az utóbbi évek alatt.
- Már itt is vagyunk - zökkentette ki emlékei tavából Yunho mély, és elégedett hangja, majd észrevette, hogy nem messze a tengerparttól ráhajtanak egy földútra és látóterébe került egy kisebb ütött kopott épület, ami nagyon hasonlított egy kommunista időkből származó lerobbant kórházra.
- Mi ez a hely? - kérdezte összehúzott szemöldökkel, ahogy ráhajtottak a feljáróra és megpillantott az épület előtt egy játszóteret, ahogy pár gyerek vidáman ütötte el az idejét önfeledten játszadozva.
- Ezt most komolyan kérdezed? - sandított hátra Yunho rá, miután leparkolt a motorral és mindketten fellélegezve kászálódtak le a járműről, hogy kinyújtóztathassák elgémberedett végtagjaikat.
- Hé, ez Hyung! - hallott meg egy kiáltást messziről, majd levéve sisakját hátrafordulva döbbent le, hogy vagy tíz gyerek szalad feléjük őrült boldogsággal az arcukon.
- Yunho-hyung! Itt van Yunho-hyung!!! - kiáltották a kisfiúk hangosan, ahogy körbevették őket, majd rápillantva útitársára teljesen lesokkolta a férfi arckifejezésre. A széles mosoly és ragyogó boldogság, ami kiült arcára, teljesen döbbenetes volt számára. Az a perverz, semmirekellő bűnöző teljesen más embernek tűnt a gyerekek között, ahogy vigyorogva borzolta össze hol egyiknek hol másiknak a haját és hagyta, hogy össze vissza ölelgessék.
- Oppa, hol voltál eddig? - állt meg Yunho előtt egy kislány, piros pufi kabátkában, kettőbe copfozott hajjal és könnyes szemekkel, kipirult arccal.
- Ha Na - guggolt le mellé mosolyogva a másik és játékosan megfogta a két kis hajcsomót a kislány fején. - Oppának sok dolga volt mostanában, ezért nem tudott jönni.
- Gonosz vagy - pityeredett el a kislány, majd a szíve megállt a jelenet láttán, ahogy a gyermek a másik nyakába kapaszkodott, szorosan átölelve őt, majd Yunho a karjaiba véve, vele együtt állt fel.
- De Hyung, ki ez az Ajusshi? - nézett fel rá az egyik maszatos arcú, fintorgó kisfiú Jaejoongra, mire az döbbenten bámult le rá.
- Nézd a kabátját, milyen puha... - érezte meg, ahogy megrángatja valaki mellette a ruháját, és odafordulva látta, hogy egyre több gyerek veszi őt is körbe, miközben kíváncsian mégis valamiféle távolságtartással vették szemügyre.
- Hé Ajusshi! Honnan ismered Yunho-hyungot? - kérdezte újra az a kisfiú, aki az előbb is már gyanúsan méregette, mire Jaejoong felvette ugyan azt az arckifejezést mint a gyerek és rávicsorított.
- Ki neked az Ajusshi?! - szólt rá hirtelen, amivel sikerült kiváltani még nagyobb ellenszenvet a gyerekekből.
- Hééé hééé öcskös! Hagyd ezt az Ajusshit, mert a végén még hazaszalad - nevetett föl Yunho és kihívóan állta az említett bosszús pillantását.
- Ne fogdossatok már! - kiáltott rá a gyerekekre, ahogy egyre jobban rángatták rajta a ruhát és mindenki rajta nevetett.
- Aishh.... mekkora idióta - csóválta a fejét játékosan Yunho, majd figyelmen kívül hagyva őt, a motor csomagtartójából előhalászott egy nagyobbacska csomagot és a gyerekekhez fordult. - Hyung mindenkinek hozott egy kis meglepetést, szóval gyorsan menjünk be - adta a parancsot vidáman, mire minden gyerek őrjöngve tört ki visításban és szaladva, ugrándozva követték a főbejárat felé, maguk mögött hagyva a döbbenten ácsorgó igazgatót.
Jaejoong tátott szájjal bámult a kis csoportosulás után felháborodva, és elképzelése sem volt arról, hogy a másik miért rángatta őt oda egy csapat gyerekhez, ráadásul fogalma sem volt arról, hogy mi ez a hely. Kérdéseire a fejében egyből megtalálta a választ, ahogy követve őket lassan a bejárat előtt megtorpanva, lecövekelt lábakkal meredt az ajtó fölötti kopott és hiányos feliratra: "Szent Teréz Gyermekotthon". Érezte, ahogy torka kiszárad és talán még a szíve is megállt egy pillanatra, ahogy a levegő elakadt valahol félúton. Az agya teljesen kiürült, csupán a feliratra meredt halálsápadt arccal.
A gyerekek már mind bevonultak vidáman a lengedező üvegajtón, majd hosszú másodpercek után előbukkant Yunho feje mögüle.
- Mi van már? Nem jössz?! - kérdezte megrovóan, de mégis ott bujkált a hangjában a pajkos jókedv.
Nem volt képes válaszolni, csupán bután ácsorgott ott, mint egy madárijesztő, és halálra vált arccal meredt a lassan felé közeledő alakra. - Mi van már? Nem esznek meg - nevette el magát a férfi, ahogy elé lépve karon ragadta és húzni kezdte a bejárat elé, ezzel szemben ő egy lépést sem próbált megtenni. Érezte, ahogy kifeszített lábai csúsznak végig a porban, mint amikor az édesanya egy makacs gyereket próbál elráncigálni a játszótérről. Yunho kíváncsian pillantott vissza rá, de csak az elborzadt tekintetére lett figyelmes, ahogy meredten bámult újra a hatalmas fekete feliratra az ajtó fölött.
- Én... oda... nem megyek be - jött ki hang a torkán, de mintha az a hang nem is hozzá tartozott volna.
- Miről beszélsz? - nevette el magát a másik és húzni kezdte maga után Jaejoongot, aki erőt nem érezvén magában hagyta, hogy egyre közelebb és közelebb rángassák a bejárathoz.
- Nem akarok bemenni... - nyöszörögte halkan és próbálta elrántani a karját, de nem járt sikerrel.
A következő pillanatban már belökték az ajtón, hogy aztán merev végtagokkal földbe gyökerezzen a lába az előcsarnokban.
- Oppa, gyere ide! - kiáltott a korábbi kislány Yunho felé és észrevette, hogy a gyerekek az előtérben estek neki a nagy csomagnak, aminek tartalmát boldogan osztották szét maguk között. Cukorkák, apró játékok, édességek és minden egyéb kis dolog, aminek az árva gyerekek örülni tudnak. A mellette álló hirtelen hagyta magára őt az ajtó előtt ácsorogva, ahogy mosolyogva odasétált a gyerekek közé és boldogan segített szétosztani a sok kis ajándékot.
Hirtelen úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, mintha a feje tetejére állt volna az egész világ és most egy szürreális álomba csöppenve próbálna talpon maradni, miközben szétmállik minden maga körül, amibe kapaszkodhatna. A hideg, szürke kőre pillantott a lábai előtt, ahogy lassan minden apró részlet, a helyiség, a falak... az ablakok... és minden felismerhetővé vált a számára. Emlékek hada tódult elméjébe, melyet kétségbeesve próbált elnyomni a hosszú évek alatt. Mikor már úgy érezte, az élete kiegyensúlyozottá vált, ismét felborult minden körülötte. Az elfeledett időszak, mely sötét árnyként telepedett rá lelkére, akárhányszor csak eszébe jutott a múlt... Csak bámulta a hideg követ, ahogy lassan eszébe jutott annak tapintása, ahogy a háta érintette régen... Ott... Pont azon a helyen... Érezte, ahogy testének remegése egyre jobban átveszi az uralmat fölötte, ahogy a hideg veríték kiült az arcára, míg légzése egyre nehezebbé és nehezebbé, mégis kapkodóvá vált. Nem is tudta már pontosan, hogy mit keres a padlón szemeivel, csak jobbra-balra kapkodta elködösült tekintetét... Talán valami nyomot keresne a múltból? Valami határozott bizonyítékot arra, hogy ő tényleg itt járt annak idején, és nem álmodta az egészet? Talán vérfoltokat keresett...? Ahogy a gondolat megállíthatatlanul erőszakolta be magát a tudatába és jelentek meg az emlékek lelki szemei előtt, szinte érezte, ahogy egy éles penge végighasít a mellkasán, s levegő után kapkodva próbálta észnél tartani magát.
- Hyung... az Ajusshi miért sír? - hallotta meg az egyik kisfiú bátortalan hangját a többi gyerek között, hogy aztán a néma csend beálljon a zsibongó előcsarnokban, s hallhatóvá váljanak fülsértő és zaklatott lélegzetvételei. Lassan feléjük fordítva tekintetét akart volna tudomást szerezni róla, hogy mi történik éppen, és nagy rémületére mindenki meredten bámult rá. Először még nem értette a helyzetet, majd mikor Yunho lassan felállt a gyerekek között és döbbent arccal elsápadva ejtette ki a nevét, akkor hirtelen a mellkasához kapott az éles fájdalomtól.
- JAEJOON-AH! - hallotta meg a kiáltást visszhangozni az előtérben, ami lassan eltompult, akárcsak látása, s már hangos zihálását sem hallotta, csak a könnyeket érezte az arcán, amik megállíthatatlanul folytak kifelé szeméből, immár a hideg padlóra, ahogy tehetetlenül rogyott össze lába. Akkor vált világossá számára, hogy mi történik vele és elfogta a kétségbeesés. Mikor már azt hitte, hogy kigyógyult belőle, ismét visszatért, és ezúttal nem tudta kezelni a helyzetet. Érezte, hogy túlnő rajta a fojtogató érzés, mely a mellkasára telepedve szorította ki belőle az utolsó szuszt is, míg végül ernyedten folyt szét a padlóra, átadva magát a teljes tudatlanság állapotának, miközben érezte a karokat körbefonódni a testén.
***
"Zihálva szaladt végig a
folyosón, ahogy barátját keresgélve minden hálóterem ajtaján
bekukkantott, de sehol sem találta. Érezte, hogy egyre jobban
kétségbeesik, és ijedten szorította rá mellkasára tenyerét,
ami alatt ott húzódott egy vastag kötés, melyet pár héttel
ezelőtt a kórházban tekertek köré. Néha még fájt neki a seb,
de ezúttal a fájdalmat nem külsőleg érezte... Olyan érzés
volt, mintha belül szét akarná szakítani az aggodalom. Már
lassan elkapta volna a pityergés, ahogy vonszolta magát tovább a
folyosón, mikor hirtelen megjelent a keresett személy a mosdó
ajtajában.
- Jaejoon-ah! - intett neki vidáman a szokásos teli vigyor mosollyal az arcán, amit úgy szeretett. Gondolkodás nélkül szaladt neki a másiknak, hogy aztán nyakába ugorva szorítsa magához teljes erővel a kisfiút.
- Utállak - tört fel belőle a zokogás, ahogy Yunhoba csimpaszkodva próbálta megtartani magát, mit sem törődve sebének fájdalmával.
- Mi történt? - kérdezte elhűlve a kisfiú és elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.
- Itt vannak már megint. Egy csomóan jöttek - hadarta zokogva, levegő után kapkodva. - El fognak vinni tőlem - kapaszkodott bele úgy, mintha sohasem akarná elengedni.
- Kik? - kérdezte rémülten.
- A felnőttek. Itt vannak. Elvitték Min Bok-ot is! - hadarta kétségbeesve.
- Ma van a családi nap? - kérdezte hirtelen Yunho, és valami félelmetes izgatottság látszódott végigfutni az arcán. - Lehet, hogy eljöttek a szüleim is? - csillant fel a boldogság az arcán, mire Jaejoon levegő után kapva meredt rá a másikra. - Mi van ha keresnek? Ott kell lennem! - próbálta magától ellökni a kisfiút és kiiszkolni mellette, de az visszarántotta.
- NEM MEHETSZ! - kiáltotta torka szakadtából.
- Jaejoongie! Gyere gyorsan te is! - fordult vissza vidáman és megpróbálta magával rántani a kisebbet, de az nem hagyta magát.
- NEM MEHETSZ! NEM AKAROM! - kiáltotta kétségbeesve, majd pillantása lassan a mosdó melletti kis raktárhelyiség nyitott ajtajára tévedt.
- De mi van ha ők is itt vannak? Ha keresnek engem? Gyere gyorsan! - kiáltozta továbbra is vidáman, majd döbbenve érezte, ahogy lökni kezdik a raktár felé. - Jaejoon-ah! Mit csinálsz?
- Nem engedem! - szűrte a fogai között a kisfiú, majd nagyot taszítva a másikon belökte a kis szekrény méretű helyiségbe, ahol aztán össze vissza dőltek a seprűk és a felmosó rongyok a földön fekvő fejére. Yunho szemei lassan megteltek könnyekkel és rémülten pillantott barátjára.
- Ezt miért csináltad? - csillantak meg a könnyek szemébe, míg a másik zihálva állta el az utat az ajtóban, kipirult arccal.
- Yunho-ya... sajnálom - hallatta az elcsukló hangot, amik az utolsó szavai voltak legjobb barátjához, majd hatalmas csattanással lökte be az ajtót. Halk kattanás ütötte meg a fülét, ahogy felpillantva látta, hogy a kallantyús zár magától ráfordult az ajtóra és nagy levegőket véve lépett el az ajtó elől.
- JAEJOON-AH! JAEJOON-AH! - Yunho hangja kétségbeesett volt. - JAEJOON-AH, NYISD KI AZ AJTÓT! - A folyosón ácsorgó fiú remegő kezekkel törölgette le a könnyeket arcáról és befogva füleit próbálta kizárni elméjéből a másik hangos sikolyait. - NE HAGYJ ITT JAEJOON-AH!
Kétségbeesett rohanásba kezdett. Bárhol jó, csak ne kelljen hallania Yunho kiáltásait. Nem akarta őt elveszíteni. Tudta jól, hogy minden egyes családi nap veszélyt jelentett a számukra. Barátja helyzete nem úgy tűnt, mintha csak úgy egyszerűen lepasszolták volna a szülei. Egészen biztosan kereste már a családja, és attól félt, ha egy nap megtalálják, akkor elszakítják őket egymástól. Nem veszíthet el még több embert az életéből! Ha így történne, akkor nincs értelme tovább élnie... Nehéz gondolatok voltak ezek egy öt éves kisfiú számára.
Érezte, ahogy hirtelen valami puhának ütközik, majd tehetetlenül rogyott össze zokogva az árvaház udvarán. Remegő kezekkel fogta körbe felhorzsolt lábát, majd könnyes szemeit a rá vetülő árnyék okozója felé fordította.
- Miért sírsz kincsem?
A gyengéd hang egy elbűvölően gyönyörű asszony ajkait hagyta el, ahogy lassan felé hajolt, hogy jobban szemügyre bírja venni. A sírást mintha abban a pillanatban belé fojtották volna, elkerekedett szemeit az asszonyra meresztve tátotta el a száját. Egyetlen másodpercet sem szalaszthatott el. A nő gyönyörűen hosszú, hullámos haja lágyan omlott kerek vállaira, a hosszú szempillák és a gyengéd mosoly, mind-mind lenyűgözőleg hatott rá.
- Olyan hatalmas szemeid vannak - mondta gyengéden a hölgy és óvatosan végigsimított a kisgyerek puha arcán. Egymásban gyönyörködtek. - Miért sír egy ilyen kis angyal ezen a szép napon?
Abban a pillanatban tudta, mikor az érintés hatására nem a félelem és undor érzése jelentkezett, hanem a meleg, szeretetteljes nyugalom. Már akkor tudta! Ez az asszony kell neki!
- Kim asszony, indulnunk kell - szólalt meg mögöttük egy szigorú arcú öltönyös férfi, mire a nő lemondóan sóhajtott egyet. Már épp felállt volna mellőle, amikor automatikusan nyújtotta a kezét felé, s megragadta a szoknyája szélét.
A gyönyörű hölgy döbbenten fordult vissza Jaejoon felé, aki reszkető kezeivel kétségbeesve kapaszkodott ruhájába, és nagy szemei lassan megtelve könnyekkel megbabonázta a körülötte lévőket.
- Anya... - ahogy a reszketeg sóhaj elhagyta csöpp ajkait, mintha csak a varázsszó lett volna, mindezek után szempillantás alatt változott meg az élete. A nő lassan visszahajolt hozzá és két reszkető tenyerébe véve az apró gyermek arcát hagyta, hogy könnyei megcsillanjanak a hosszú szempillák mögött.
- Asszonyom... ez a fiú nem Yun Dae... - hallották meg ismét az öltönyös szigorú hangját, de ahogy a nő magához ölelte őt, egyszerűen már semmi sem számított.
- Tudom - válaszolta a nő az alkalmazottjának, mégis olyan szorosan tartotta a karjaiban a kisfiút, mintha a sajátja lenne.
- Kim asszony... - próbálkozott újra a férfi, de a nő félbeszakította.
- Őt hazaviszem - hagyta el ajkait a reszketeg hang.
- De... az elnök úr...
- Nem érdekel - szorította magához a gyermeket, majd felnézett a férfira. - A férjem és a gyermekem halott. Csak egyszer az életben... kérem... - nézett rá könyörgően a nő, és ekkor Jaejoon apró kezei még szorosabban ölelték a nőt, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban magára hagyják.
- Asszonyom... - tette a férfi a vállára a kezét együtt érzően.
- Yun Dae... soha sem fogom megtalálni az én Yun Dae-mat - tört fel a zokogás belőle, és Jaejoon mindent megtett, hogy még szorosabban tarthassa az őt ölelő gyönyörű angyalt.
- Még körül sem néztünk asszonyom... talán ha...
- Nekem ő kell! - kiáltott rá az asszony és karjaiba véve a kisfiút felegyenesedett vele. - Majd... majd legközelebb... majd visszajövünk... - nézett rá a tébolytól elködösült szemeivel és magához szorította Jaejoont. - Nekem most... én... - dadogta az asszony zavartan, majd a férfi melléjük lépett.
- Rendben - válaszolta halkan és végigsimítva a gyermek buksiján elmosolyodott. - Megkeresem az igazgatónőt...
Ekkor már semmi sem számított. Még csak eszébe sem jutott Yunho... többé már nem. Volt egy hely, ahova tartozhatott, volt egy ember, akinek szüksége volt rá. Pont rá! Ahogy érezte maga körül a szerető ölelést, ahogy pont az ő gyenge és sebesült teste nyújtott támaszt valakinek... a boldogság melyet akkor érzett leírhatatlan volt. Úgy érezte, soha többé nem akarja elereszteni ezt a szerető kezet, mely annyi de annyi melegséget adott számára néhány pillanat alatt, amire a saját anyja egész élete során képtelen volt."
- Jaejoon-ah! - intett neki vidáman a szokásos teli vigyor mosollyal az arcán, amit úgy szeretett. Gondolkodás nélkül szaladt neki a másiknak, hogy aztán nyakába ugorva szorítsa magához teljes erővel a kisfiút.
- Utállak - tört fel belőle a zokogás, ahogy Yunhoba csimpaszkodva próbálta megtartani magát, mit sem törődve sebének fájdalmával.
- Mi történt? - kérdezte elhűlve a kisfiú és elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.
- Itt vannak már megint. Egy csomóan jöttek - hadarta zokogva, levegő után kapkodva. - El fognak vinni tőlem - kapaszkodott bele úgy, mintha sohasem akarná elengedni.
- Kik? - kérdezte rémülten.
- A felnőttek. Itt vannak. Elvitték Min Bok-ot is! - hadarta kétségbeesve.
- Ma van a családi nap? - kérdezte hirtelen Yunho, és valami félelmetes izgatottság látszódott végigfutni az arcán. - Lehet, hogy eljöttek a szüleim is? - csillant fel a boldogság az arcán, mire Jaejoon levegő után kapva meredt rá a másikra. - Mi van ha keresnek? Ott kell lennem! - próbálta magától ellökni a kisfiút és kiiszkolni mellette, de az visszarántotta.
- NEM MEHETSZ! - kiáltotta torka szakadtából.
- Jaejoongie! Gyere gyorsan te is! - fordult vissza vidáman és megpróbálta magával rántani a kisebbet, de az nem hagyta magát.
- NEM MEHETSZ! NEM AKAROM! - kiáltotta kétségbeesve, majd pillantása lassan a mosdó melletti kis raktárhelyiség nyitott ajtajára tévedt.
- De mi van ha ők is itt vannak? Ha keresnek engem? Gyere gyorsan! - kiáltozta továbbra is vidáman, majd döbbenve érezte, ahogy lökni kezdik a raktár felé. - Jaejoon-ah! Mit csinálsz?
- Nem engedem! - szűrte a fogai között a kisfiú, majd nagyot taszítva a másikon belökte a kis szekrény méretű helyiségbe, ahol aztán össze vissza dőltek a seprűk és a felmosó rongyok a földön fekvő fejére. Yunho szemei lassan megteltek könnyekkel és rémülten pillantott barátjára.
- Ezt miért csináltad? - csillantak meg a könnyek szemébe, míg a másik zihálva állta el az utat az ajtóban, kipirult arccal.
- Yunho-ya... sajnálom - hallatta az elcsukló hangot, amik az utolsó szavai voltak legjobb barátjához, majd hatalmas csattanással lökte be az ajtót. Halk kattanás ütötte meg a fülét, ahogy felpillantva látta, hogy a kallantyús zár magától ráfordult az ajtóra és nagy levegőket véve lépett el az ajtó elől.
- JAEJOON-AH! JAEJOON-AH! - Yunho hangja kétségbeesett volt. - JAEJOON-AH, NYISD KI AZ AJTÓT! - A folyosón ácsorgó fiú remegő kezekkel törölgette le a könnyeket arcáról és befogva füleit próbálta kizárni elméjéből a másik hangos sikolyait. - NE HAGYJ ITT JAEJOON-AH!
Kétségbeesett rohanásba kezdett. Bárhol jó, csak ne kelljen hallania Yunho kiáltásait. Nem akarta őt elveszíteni. Tudta jól, hogy minden egyes családi nap veszélyt jelentett a számukra. Barátja helyzete nem úgy tűnt, mintha csak úgy egyszerűen lepasszolták volna a szülei. Egészen biztosan kereste már a családja, és attól félt, ha egy nap megtalálják, akkor elszakítják őket egymástól. Nem veszíthet el még több embert az életéből! Ha így történne, akkor nincs értelme tovább élnie... Nehéz gondolatok voltak ezek egy öt éves kisfiú számára.
Érezte, ahogy hirtelen valami puhának ütközik, majd tehetetlenül rogyott össze zokogva az árvaház udvarán. Remegő kezekkel fogta körbe felhorzsolt lábát, majd könnyes szemeit a rá vetülő árnyék okozója felé fordította.
- Miért sírsz kincsem?
A gyengéd hang egy elbűvölően gyönyörű asszony ajkait hagyta el, ahogy lassan felé hajolt, hogy jobban szemügyre bírja venni. A sírást mintha abban a pillanatban belé fojtották volna, elkerekedett szemeit az asszonyra meresztve tátotta el a száját. Egyetlen másodpercet sem szalaszthatott el. A nő gyönyörűen hosszú, hullámos haja lágyan omlott kerek vállaira, a hosszú szempillák és a gyengéd mosoly, mind-mind lenyűgözőleg hatott rá.
- Olyan hatalmas szemeid vannak - mondta gyengéden a hölgy és óvatosan végigsimított a kisgyerek puha arcán. Egymásban gyönyörködtek. - Miért sír egy ilyen kis angyal ezen a szép napon?
Abban a pillanatban tudta, mikor az érintés hatására nem a félelem és undor érzése jelentkezett, hanem a meleg, szeretetteljes nyugalom. Már akkor tudta! Ez az asszony kell neki!
- Kim asszony, indulnunk kell - szólalt meg mögöttük egy szigorú arcú öltönyös férfi, mire a nő lemondóan sóhajtott egyet. Már épp felállt volna mellőle, amikor automatikusan nyújtotta a kezét felé, s megragadta a szoknyája szélét.
A gyönyörű hölgy döbbenten fordult vissza Jaejoon felé, aki reszkető kezeivel kétségbeesve kapaszkodott ruhájába, és nagy szemei lassan megtelve könnyekkel megbabonázta a körülötte lévőket.
- Anya... - ahogy a reszketeg sóhaj elhagyta csöpp ajkait, mintha csak a varázsszó lett volna, mindezek után szempillantás alatt változott meg az élete. A nő lassan visszahajolt hozzá és két reszkető tenyerébe véve az apró gyermek arcát hagyta, hogy könnyei megcsillanjanak a hosszú szempillák mögött.
- Asszonyom... ez a fiú nem Yun Dae... - hallották meg ismét az öltönyös szigorú hangját, de ahogy a nő magához ölelte őt, egyszerűen már semmi sem számított.
- Tudom - válaszolta a nő az alkalmazottjának, mégis olyan szorosan tartotta a karjaiban a kisfiút, mintha a sajátja lenne.
- Kim asszony... - próbálkozott újra a férfi, de a nő félbeszakította.
- Őt hazaviszem - hagyta el ajkait a reszketeg hang.
- De... az elnök úr...
- Nem érdekel - szorította magához a gyermeket, majd felnézett a férfira. - A férjem és a gyermekem halott. Csak egyszer az életben... kérem... - nézett rá könyörgően a nő, és ekkor Jaejoon apró kezei még szorosabban ölelték a nőt, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban magára hagyják.
- Asszonyom... - tette a férfi a vállára a kezét együtt érzően.
- Yun Dae... soha sem fogom megtalálni az én Yun Dae-mat - tört fel a zokogás belőle, és Jaejoon mindent megtett, hogy még szorosabban tarthassa az őt ölelő gyönyörű angyalt.
- Még körül sem néztünk asszonyom... talán ha...
- Nekem ő kell! - kiáltott rá az asszony és karjaiba véve a kisfiút felegyenesedett vele. - Majd... majd legközelebb... majd visszajövünk... - nézett rá a tébolytól elködösült szemeivel és magához szorította Jaejoont. - Nekem most... én... - dadogta az asszony zavartan, majd a férfi melléjük lépett.
- Rendben - válaszolta halkan és végigsimítva a gyermek buksiján elmosolyodott. - Megkeresem az igazgatónőt...
Ekkor már semmi sem számított. Még csak eszébe sem jutott Yunho... többé már nem. Volt egy hely, ahova tartozhatott, volt egy ember, akinek szüksége volt rá. Pont rá! Ahogy érezte maga körül a szerető ölelést, ahogy pont az ő gyenge és sebesült teste nyújtott támaszt valakinek... a boldogság melyet akkor érzett leírhatatlan volt. Úgy érezte, soha többé nem akarja elereszteni ezt a szerető kezet, mely annyi de annyi melegséget adott számára néhány pillanat alatt, amire a saját anyja egész élete során képtelen volt."
Megjegyzések