Az árvák - 3. fejezet
Az első dolog, amire figyelmes lett,
az a hasogató fejfájás. Minden korábbi migrénes fejfájásán
túltett a mostani, ahogy az is fájdalmat okozott neki, ahogy
kinyitotta a szemeit. Szájában undorító keserű ízt érzett, és
torka kapart a szárasságtól. Ölni is képes lett volna egy pohár
vízért. Lassan fejét fogva felült az ágyon, majd ledöbbenve
tekintett körbe az ismeretlen helyen.
- Hol vagyok? - tette fel az első értelmes kérdést magának lesokkoltan, ahogy a rendetlen lakást pásztázta szemeivel. Már épp halálra rémült volna a gondolattól, hogy valaki elrabolta, amikor lépések hangjára lett figyelmes, majd kinyílt a bejárati ajtó. Ledöbbenve meredt rá a magas férfira, akin egy kopott köntös lógott, haja kócosan össze-vissza meredezett az ég felé, és kezében egy üres kávésbögrét, meg egy doboz cigit tartott.
- Áh... felébredt
a Csipkerózsika - húzta gunyoros mosolyra a száját, majd karikás
szemekkel odacsoszogott a kicsi hűtőhöz és kinyitotta.- Hol vagyok? - tette fel az első értelmes kérdést magának lesokkoltan, ahogy a rendetlen lakást pásztázta szemeivel. Már épp halálra rémült volna a gondolattól, hogy valaki elrabolta, amikor lépések hangjára lett figyelmes, majd kinyílt a bejárati ajtó. Ledöbbenve meredt rá a magas férfira, akin egy kopott köntös lógott, haja kócosan össze-vissza meredezett az ég felé, és kezében egy üres kávésbögrét, meg egy doboz cigit tartott.
- Mi történt? - hüledezett rémülten Jaejoong, ahogy ide-oda kapkodta tekintetét, hol a penészes lemálló tapétákra a falon, hol a nyúzott fejű férfira.
- Segg részeg voltál tegnap. Megköszönhetnéd, hogy nem hagytalak megfagyni az utcán - mutatott felé fenyegetően Yunho egy ásványvizes flakonnal, majd túlméretezett papucsában odacsoszogott elé és átnyújtotta neki.
Az ágyban ülő gondolkodás nélkül vette ki kezéből az üveget, majd letekerve kupakját mohón kortyolni kezdte a frissítő folyadékot lehunyt szemekkel.
- Istenem... istenem... olyan szánalomra méltó vagy - csóválta a fejét fintorogva, majd ellépve mellőle az egyik doboz tartalmát kezdte el turkálni és ruhákat kivéve belőle szagolgatni kezdte azokat, hogy tisztát találhasson.
- Nem emlékszem semmire - szólalt meg elfúló hangon a zilált külsejű Jaejoong, ahogy elemelte a szájától a flakont. - Ez a te műved? - nézett rá gyanús tekintettel, összeszűkült szemekkel.
- Cöh... még, hogy az én művem? Egy csepp szégyenérzet sincs benned? Csak úgy döntötted befelé a piát - nevetett fel Yunho, majd kioldotta köntösének az övét és vetkőzni kezdett. Ahogy kibújt a ruhaanyagból, az ágyban ülő nem tudott megálljt parancsolni magának, hogy ne nézze meg alaposan a másikat, aki háttal állt neki. Az izmos hát és széles vállak láttán maga sem értette, hogy miért kapta el a tekintetét róla elvörösödve. Megköszörülte a torkát.
- Minden esetre, a pénzed megkaptad. Tehát kérem a mobilod - nyújtotta felé a kezét rá sem nézve, mire Yunho megállt a mozdulatban, hogy felvegye a pólóját, majd odafordult.
- Hogy mondod? - kérdezte negédes hangon.
- Kitörlöm a fotót. Add a telefont! - adta az utasítást parancsoló hangnemben, majd hirtelen Yunho felé kapta a pillantását, ahogy szorítást érzett meg a csuklóján. A férfi meztelen kidolgozott mellkasára vándorolt pillantása, majd nagyot nyelve nézett fel annak elkomolyodott arcára.
- Mondd azt, hogy "Hyung... kérlek szépen, töröld ki a képet" - vékonyította el a hangját, mint egy kislány, de közben arca meg sem rezdült.
- Megőrültem én, hogy ilyet mondjak?! - kiáltott rá ingerülten, és kirántotta csuklóját a szorításából. Idegesen mászott le az ágyról a másik oldalon, minél távolabb a másiktól, majd zavartan toporogni kezdett egy helyben. - Merre van a mosdó?
Yunhoból felprüszkölt a nevetés és válaszra sem méltatva a másikat folytatta tovább az öltözködést. Jaejoong agyában lassan kezdett felmenni a pumpa, és úgy döntött önállósítja magát, hogy minél előbb tűnhessen el arról a koszfészekről. Idegesen trappolt oda az egyik ajtóhoz, majd felrántva azt, meredten bámult befelé a helyiségbe.
- Az a kamra - adta meg a némán feltett kérdésére a választ lesajnáló hangnemben a másik, majd nagy kegyesen hozzátette - A mellette lévő ajtó...
Elvörösödött fejjel viharzott be a pöttömnyi fürdőszobába, majd úgy csapta be maga után az ajtót, hogy a vakolat rápotyogott a fejére. Szitkozódva lépett a tükör elé, majd sokkot kapott saját maga látványától. Ez mégis hogy lehetséges? Ha a nagyapja látná, biztosra venné, hogy rögtön kitagadná a családból. Méregdrága öltözékét foltokban hányás maradék tarkította, arca püffedt és vörös volt, haja pedig csapzottan fogta körbe arcát. Amennyire csak lehetséges volt, megpróbálta magát rendbe szedni, hogy minél kevésbé érezze a helyzetét megalázónak. Végig az járt a fejében, hogy volt képes ilyen állapotba kerülni az előtt az ember előtt, aki nem csak hogy megtámadta két napja a klubban, majd megzsarolta, de emlékei szerint még molesztálta is. Kirázta a hideg, ahogy arra gondolt, hogy ért hozzá a parkolóban, majd akaratlanul is lelki szemei előtt termett az izmosra kidolgozott felső test. Megrázva magát próbálta a gondolatokat elhessegetni a fejéből, majd felszívva magát kilépett a fürdőszobából és egyenesen az ágy mellé ledobott kabátja felé vette az irányt. Yunho kíváncsian figyelte, ahogy kimért mozdulattal magára kapja a kabátját és a sértett büszkeséget előadva próbálja minél felsőbbség teljesnek mutatni mozdulatait.
- Megkaptad a pénzed. Töröld a képet - állt meg előtte kihúzott háttal, de tekintetét a mögötte lévő pókhálós falra függesztette.
- Aishhh... így a pénzed úgy a pénzed... Mást se tudsz mondani, mi?! - emelte fel a hangját idegesen Yunho, majd a mögötte lévő asztalról - amin eddig ücsörgött - a kezébe vette a kis sárga borítékot és hozzávágta az előtte álló mellkasához, aki felháborodva pillantott rá. - Nem kell a mocskos pénzed, vidd magaddal! - köpte a szavakat indulatosan, majd előkapta a mobilját és bőszen nyomkodni kezdte. Az igazgató elvörösödött arccal tekintett le a lába előtt heverő sárga borítékra, majd felpillantva az előtte tartott telefonon azzal a bizonyos fotóval nézett farkas szemet. - Nesze, töröld ki! - nyomta a kezébe a mobilt a másik, és ellépett előle.
Jaejoong tétován nézett a háta után, és nem értette a helyzetet, de nem sokáig gondolkodott a kép törlésén. Némán nyújtotta vissza a telefont gazdájának, majd felvette a borítékot a földről.
- Miért adod vissza? - kérdezte zavartan és tétován toporogni kezdett a szoba közepén.
Yunho összeszűkült szemekkel felé fordult.
- Talán szánalmasnak tűnök a szemedben, de nem vagyok rossz ember - adta egyszerűen a választ. - Egy kis leckéztetés nem ártott annak az elkényeztetett fejednek - húzta gúnyos mosolyra a száját, de abban semmi jó kedvet, vagy kárörömöt nem tudott felfedezni. Túlságosan furcsának találta a helyzetet.
Fogalma sem volt róla, hogy most mit kéne válaszolnia, csak arra tudott gondolni, hogy abból a nyomasztó és fullasztó légkörből szabadulnia kell. Szó nélkül indult meg a kijárat felé és belebújt a cipőibe. A torkában dobogott a szíve, bár maga sem értette, hogy miért. Megalázónak találta a helyzetet, és talán még soha életében nem fordult vele elő olyasmi, hogy ne tudott volna visszaválaszolni. Már nyomta volna le a kilincset, amikor szorítást érzett meg a karján és visszarántották. Összerezzenve fordult oda Yunhohoz, aki a tárcáját tartotta felé.
- Ezt itt hagytad.
Idegesen nyúlt oda remegő ujjaival, majd átvette tőle. Kipirult arccal nézett bele a másik remegő szemeibe, majd elkapta tekintetét. Furcsán bámult rá a másik, mintha mondani akarna még valamit, karját továbbra is szorította jobbjával. Aprót bólintott a másik felé, majd ismét az ajtó felé fordult, de amikor kinyitotta volna, Yunho mögé lépett és rátámasztotta kezét a falapra, hogy ne tudjon kimenni. Döbbenten fordult meg, és nagyot dobbant a szíve a férfi közelségétől. Szinte sarokba szorítva érezte magát, ahogy ott állt előtte, kinyújtott karral és furcsa tekintettel fürkészte az arcát.
- Téged örökbe fogadtak?
A kérdés hideg zuhanyként érte,
levegőt venni is elfelejtett, ahogy elfehéredett arccal meredt az
előtte állóra.
- Mi van? - jött a halk kérdés remegő ajkai közül és rémülten támaszkodott meg a mögötte lévő ajtón.
- A Szent Teréz Árvaházból fogadtak örökbe... ugye? - kérdezte Yunho újra rezzenéstelen arccal.
Jaejoong sűrűn pislogni kezdett, ahogy az információkat lassan feldolgozta az agya, de fogalma sem volt róla, hogy mit válaszoljon.
- Én... nem tudom miről beszélsz - válaszolta dadogva, és újra megpróbálta kirántani az ajtót, de azt a mögötte álló erősen szorította.
- Bárhol felismerném azt a sebhelyet a mellkasodon - szólalt meg újra Yunho, és ekkor már az igazgató úgy érezte, teljesen elmegy a józan esze. Csak a Hogyan? és Miért? kérdésekre tudott gondolni.
- Nem tudom, hogy mit... - kezdett bele a magyarázkodásba remegő hangján, mire a másik szembe fordította magával és az állát megragadva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Annyira váratlanul érte ez az egész, hogy teljesen lecövekelt.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek.
Heves érintéseket érzett meg a mellkasán, ahogy fogva tartója remegő végtagokkal gombolta szét rajta a kabátját, majd az ingének esett neki. Szólni sem tudott az ijedtségtől, csak megpróbálta lefogni a másik kezeit, de egyszerűen képtelen volt ellenkezni.
- Ez itt! - rántotta szét az inget mellkasán, ahogy melle fölött láthatóvá vált a heg, mely föl le mozgott Jaejoong heves lélegzetvételeitől. Kétségbeesve húzta össze magán kabátját és rázni kezdte a fejét. - Ezt az apád tette veled!
- HALLGASS! - kiáltott rá a zaklatott fiú és üvegszilánkokként remegő szemeivel Yunhora meredt rémülten. - Honnan...? Mégis honnan? - kérdezgette halálra vált arccal.
- Onnan, hogy ott voltam! - válaszolta remegő hangon és szaporán kezdett pislogni ő is, hogy vissza tudja tartani könnyeit. - Nem hittem, hogy újra láthatlak valaha... - suttogta halkan és kinyújtva kezét, mellyel eddig az ajtót támasztotta, megpróbálta volna megsimogatni az igazgató arcát, de az összehúzta magát előtte, egészen kicsire.
- Ki vagy te? - kérdezte elcsukló hangon és érezte, hogy nem sok kell már hozzá, hogy remegő lábai megadják magukat.
- Han Jae Joon... én vagyok az... Yunho - válaszolta megtört hangon és még jobban megszorította a karját.
Jaejoong levegő után kapott a rég el feledett nevek hallatán, majd áramütés szerűen, teljes erőből lökte el magától a másikat, mire az a hátára zuhanva terült el a bejárat előtt. Zihálva tépte fel az ajtót, és kezdett rohanni úgy, mintha csak az életét próbálná menteni. Nem telt el pár perc már több háztömbbel, több utcával maga mögött hagyta azt az embert, aki még mindig a földön fekve bámulta könnyes szemekkel a plafont és az ő nevét hajtogatta.
- Mi van? - jött a halk kérdés remegő ajkai közül és rémülten támaszkodott meg a mögötte lévő ajtón.
- A Szent Teréz Árvaházból fogadtak örökbe... ugye? - kérdezte Yunho újra rezzenéstelen arccal.
Jaejoong sűrűn pislogni kezdett, ahogy az információkat lassan feldolgozta az agya, de fogalma sem volt róla, hogy mit válaszoljon.
- Én... nem tudom miről beszélsz - válaszolta dadogva, és újra megpróbálta kirántani az ajtót, de azt a mögötte álló erősen szorította.
- Bárhol felismerném azt a sebhelyet a mellkasodon - szólalt meg újra Yunho, és ekkor már az igazgató úgy érezte, teljesen elmegy a józan esze. Csak a Hogyan? és Miért? kérdésekre tudott gondolni.
- Nem tudom, hogy mit... - kezdett bele a magyarázkodásba remegő hangján, mire a másik szembe fordította magával és az állát megragadva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Annyira váratlanul érte ez az egész, hogy teljesen lecövekelt.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek.
Heves érintéseket érzett meg a mellkasán, ahogy fogva tartója remegő végtagokkal gombolta szét rajta a kabátját, majd az ingének esett neki. Szólni sem tudott az ijedtségtől, csak megpróbálta lefogni a másik kezeit, de egyszerűen képtelen volt ellenkezni.
- Ez itt! - rántotta szét az inget mellkasán, ahogy melle fölött láthatóvá vált a heg, mely föl le mozgott Jaejoong heves lélegzetvételeitől. Kétségbeesve húzta össze magán kabátját és rázni kezdte a fejét. - Ezt az apád tette veled!
- HALLGASS! - kiáltott rá a zaklatott fiú és üvegszilánkokként remegő szemeivel Yunhora meredt rémülten. - Honnan...? Mégis honnan? - kérdezgette halálra vált arccal.
- Onnan, hogy ott voltam! - válaszolta remegő hangon és szaporán kezdett pislogni ő is, hogy vissza tudja tartani könnyeit. - Nem hittem, hogy újra láthatlak valaha... - suttogta halkan és kinyújtva kezét, mellyel eddig az ajtót támasztotta, megpróbálta volna megsimogatni az igazgató arcát, de az összehúzta magát előtte, egészen kicsire.
- Ki vagy te? - kérdezte elcsukló hangon és érezte, hogy nem sok kell már hozzá, hogy remegő lábai megadják magukat.
- Han Jae Joon... én vagyok az... Yunho - válaszolta megtört hangon és még jobban megszorította a karját.
Jaejoong levegő után kapott a rég el feledett nevek hallatán, majd áramütés szerűen, teljes erőből lökte el magától a másikat, mire az a hátára zuhanva terült el a bejárat előtt. Zihálva tépte fel az ajtót, és kezdett rohanni úgy, mintha csak az életét próbálná menteni. Nem telt el pár perc már több háztömbbel, több utcával maga mögött hagyta azt az embert, aki még mindig a földön fekve bámulta könnyes szemekkel a plafont és az ő nevét hajtogatta.
***
Fáradtan lépett ki a liftből, majd
nagyot sóhajtva sétált végig a folyosón. Titkon a szemben lévő
iroda ajtajára pillantott, ahogy belépett a sajátjába. Unta már,
hogy minden egyes alkalommal, mikor rossz hangulatban volt, az az
illető, mintha kiszagolta volna a dolgot, már ott is terem és
elkezdi a napi baszogatását. Pont ez volt az a nap, amikor aztán
semmi de semmi hangulata nem volt senkihez, az egész földkerekségen.
Csak csendben bezárkózik az irodájába és összeszedi magát...
Igen... Józan eszének apró darabkáit össze kell illesztenie és
helyesen kell gondolkodnia, különben a probléma nem fog
megoldódni. Sőt... félő volt, hogy teljesen kiborul.
Áldotta magát rögeszmés szokásáért, hogy tartalék öltönyt hord a kocsija csomagtartójában. Bár vagy fél óra volt, mire megtalálta a piac parkolójában autóját, és el is késett a munkahelyéről, de szerencsés volt, hogy feltűnés nélkül tudott beosonni az épületbe. Nehéz elkerülni a feltűnést, ha minden mellette elhaladó ember hajlongásba kezd.
Remegő lábakkal roskadt bele kényelmes bőrfotelébe és felkönyökölve az asztalra megtámasztotta a fejét. Még mindig borzasztó migrén és hányinger gyötörte. Mintha csak arra a reszketeg sóhajra vártak volna, hogy elhagyja a száját, feltépték az irodájának ajtaját és egy gúnyosan mosolygó jóképű férfi lépett be a helyiségbe.
- Láttam ám, hogy beosontál - intett neki vidáman Kim Hyun Joong, aki történetesen nem csak a marketing igazgató volt a vállalatnál, hanem az ő drágalátos és utálatos unokatestvére is.
- Most nincs hozzád hangulatom - hunyta le a szemeit, majd még mindig remegő kezeit az asztal alá rejtette.
- Hyung, hogy mondhatsz ilyet? Aaaaah - nézett rá elképedve, ahogy közelebb lépett hozzá. - Ezt nem hiszem el! A vezérigazgató másnapos? - hajolt rá az asztalára és csábító mosolyát ismét bevetette. A férfinak, mint mindig, gondosan be volt állítva frizurája, és fehér öltönyének vakító világossága már-már bántotta a szemét.
- Tűnj az irodámból - nézett rá vörös szemeivel dühösen, mire a másik arcáról leolvad a mosoly.
- Hyung, mi történt? - kérdezte elhűlt arccal, mire a másik észbe kapva elfordította pillantását.
- Nem érzem jól magam. Menny innen - válaszolta fáradtan és már megpróbált volna felkelni a székéből, mikor a másik megragadta a karját. Tessék... kezdődik megint...
- Te nem szoktál inni... Mi történt? - kérdezte ingerülten. - Kivel voltál? - szűkültek össze a szemei.
- Mi a bánat közöd van hozzá? - kérdezte Jaejoong felemelt szemöldökkel és lehámozta magáról a szorító ujjakat.
- Egy nő van a dologban mi? Ki az?! Háh?!!! - csapott rá ököllel az asztalra, mire a másik megforgatta a szemeit. - Velem bezzeg sohase jössz el inni!
Áldotta magát rögeszmés szokásáért, hogy tartalék öltönyt hord a kocsija csomagtartójában. Bár vagy fél óra volt, mire megtalálta a piac parkolójában autóját, és el is késett a munkahelyéről, de szerencsés volt, hogy feltűnés nélkül tudott beosonni az épületbe. Nehéz elkerülni a feltűnést, ha minden mellette elhaladó ember hajlongásba kezd.
Remegő lábakkal roskadt bele kényelmes bőrfotelébe és felkönyökölve az asztalra megtámasztotta a fejét. Még mindig borzasztó migrén és hányinger gyötörte. Mintha csak arra a reszketeg sóhajra vártak volna, hogy elhagyja a száját, feltépték az irodájának ajtaját és egy gúnyosan mosolygó jóképű férfi lépett be a helyiségbe.
- Láttam ám, hogy beosontál - intett neki vidáman Kim Hyun Joong, aki történetesen nem csak a marketing igazgató volt a vállalatnál, hanem az ő drágalátos és utálatos unokatestvére is.
- Most nincs hozzád hangulatom - hunyta le a szemeit, majd még mindig remegő kezeit az asztal alá rejtette.
- Hyung, hogy mondhatsz ilyet? Aaaaah - nézett rá elképedve, ahogy közelebb lépett hozzá. - Ezt nem hiszem el! A vezérigazgató másnapos? - hajolt rá az asztalára és csábító mosolyát ismét bevetette. A férfinak, mint mindig, gondosan be volt állítva frizurája, és fehér öltönyének vakító világossága már-már bántotta a szemét.
- Tűnj az irodámból - nézett rá vörös szemeivel dühösen, mire a másik arcáról leolvad a mosoly.
- Hyung, mi történt? - kérdezte elhűlt arccal, mire a másik észbe kapva elfordította pillantását.
- Nem érzem jól magam. Menny innen - válaszolta fáradtan és már megpróbált volna felkelni a székéből, mikor a másik megragadta a karját. Tessék... kezdődik megint...
- Te nem szoktál inni... Mi történt? - kérdezte ingerülten. - Kivel voltál? - szűkültek össze a szemei.
- Mi a bánat közöd van hozzá? - kérdezte Jaejoong felemelt szemöldökkel és lehámozta magáról a szorító ujjakat.
- Egy nő van a dologban mi? Ki az?! Háh?!!! - csapott rá ököllel az asztalra, mire a másik megforgatta a szemeit. - Velem bezzeg sohase jössz el inni!
- Addig tűnj el, amíg szépen mondom
- szűrte a fogai között ingerülten és remegő kezével a hajába
túrt. Nem sok választotta már el attól, hogy teljesen kiboruljon.
- Sajnálatos módon nem nővel voltam, így nem tudsz senkit sem
elcsábítani tőlem... - tette a megjegyzést, majd az ablakhoz
sétált karba tett kézzel és dühösen fújtatni kezdett.
- Te is tudod, hogy miért csinálom - lépett mögé unokatestvére, de még mielőtt megfoghatták volna gyengéden derekát, elkapta a csuklóját és hátracsavarta kézfejét. - Áhhhhh!
- Ma semmi kedvem veled játszadozni - engedte el Jaejoong, majd reszketeg sóhajt vett. - Menny...
Hyun Joong a kezét masszírozva aggódva kezdte bámulni, de jelét sem mutatta annak, hogy meg akarna mozdulni.
- Hyung... - próbálkozott újra a férfi, mire a vezérigazgatónál végleg elszakadt a cérna.
- RENDBEN! - kiáltotta el magát. - Ha te nem mész, akkor megyek én...
Az ingerültségtől már nem látott és nem hallott. Tényleg, már csak egy csepp hiányzott a pohárba. Szélsebesen vágódott ki az iroda ajtaján, majd a következő pillanatban már a mosdóban találta magát. Idegesen túrt bele a zsebébe és vette elő a kis tégelyt, melyben nyugtató pirulái pihentek. Nem teketóriázva vett ki belőle három darabot és bedobta a szájába, majd nagy levegőt véve a mosdókagylóra támaszkodott.
Unokatestvére mindig elérte, hogy teljesen kiboruljon, bár most ő is túlreagálta a helyzetet. Már tudta kezelni a dolgot, most még is elég volt ennyi ahhoz, hogy kikeljen magából. Ideges természet volt, és ezt a másik pontosan jól tudta, ezért minden alkalmat megragadott rá, hogy felhúzza az agyát. Az a férfi ott az irodájában szerelmes volt belé... legalábbis ezt állította, és lassan már több, mint tíz éve el is mondja neki ezt minden áldott nap. 15 éves volt, mikor először találkozott Hyun Joong-al egy családi összejövetelen. Akkoriban költözött haza apja testvérének családja Amerikából és úgy gondolták a felnőttek, nagyon jót tenne zárkózott személyiségének, ha összebarátkozna unokatestvérével. Azzal viszont senki sem számolt, hogy a nála egy évvel fiatalabb kisfiú első látásra belé szeret. Hiába... Jaejoong gyönyörű arca és törékenynek tűnő teste bárki figyelmét fel bírta kelteni. Attól a naptól viszont pokollá vált az élete. Hyun Joong mindent elvett tőle, amit csak tudott... a játékait... azt a kevés barátját... és később pedig a lányokat, akik megtetszettek neki. Sok ellentmondást talált szavaiban, miszerint szereti őt, mégis mindig keresztbe tett neki. Egyszerűen betegesnek tartotta, hogy ennyire próbálja felhívni magára a figyelmet és kisajátítani. Nem elég, hogy meg kellett küzdenie nagyapja szigorú elvárásaival, öccse kicsapongásaival, még ott volt neki ez a srác, aki minden másodpercet kihasznált, hogy a közelében legyen. Viszont soha nem volt szíve elküldeni maga mellől... soha... és ezt maga sem értette. Talán a magánynál még ezt is jobb volt elviselnie. Amíg tudja hárítani a támadásokat, addig nincsen semmi gond. Csupán Hyun Joongot szánta a viselkedése miatt... pedig már hányszor próbált beszélni a fejével.
Érezte, hogy lassan hat a gyógyszer, ahogy egyre jobban ellazult a teste és felengedett az a feszült érzés, ami a mellkasát nyomta. Ahogy a mosdó fölé akasztott tükörbe nézett, észrevett néhány vakolat darabot a hajában, ami akkor hullott rá, mikor annak a férfinak a mosdójában magára csapta az ajtót. Nagyot nyelt a gondolatra, ahogy eszébe jutottak a reggel történtek... a hatalmas rohanásban szinte teljesen elfeledkezett róla. Ki akarta zárni a gondolataiból, egyszerűen kényszerítenie kellett magát... Yunho... gondolt vissza a másik nevére, majd tenyerébe temette az arcát. Ez csak is valami félreértés lehet. Ő nem lehet Yunho... De még is olyan dolgokat mondott a múltjáról, amiket nem tudhat csak úgy akárki... és a pénzt is visszaadta, amiért megzsarolta. Mély lélegzeteket véve tette tenyerét mellkasára, majd eszébe jutott az ing alatt elrejtett titka. Az a férfi látta... és tudta, hogy szerezte...
- Yunho-ya - szökött ki a száján a név, ahogy a kisfiúra gondolt a múltjában. A kisfiúra, aki megmentette az ő életét... Jaejoong pedig tönkretette az övét...
- Te is tudod, hogy miért csinálom - lépett mögé unokatestvére, de még mielőtt megfoghatták volna gyengéden derekát, elkapta a csuklóját és hátracsavarta kézfejét. - Áhhhhh!
- Ma semmi kedvem veled játszadozni - engedte el Jaejoong, majd reszketeg sóhajt vett. - Menny...
Hyun Joong a kezét masszírozva aggódva kezdte bámulni, de jelét sem mutatta annak, hogy meg akarna mozdulni.
- Hyung... - próbálkozott újra a férfi, mire a vezérigazgatónál végleg elszakadt a cérna.
- RENDBEN! - kiáltotta el magát. - Ha te nem mész, akkor megyek én...
Az ingerültségtől már nem látott és nem hallott. Tényleg, már csak egy csepp hiányzott a pohárba. Szélsebesen vágódott ki az iroda ajtaján, majd a következő pillanatban már a mosdóban találta magát. Idegesen túrt bele a zsebébe és vette elő a kis tégelyt, melyben nyugtató pirulái pihentek. Nem teketóriázva vett ki belőle három darabot és bedobta a szájába, majd nagy levegőt véve a mosdókagylóra támaszkodott.
Unokatestvére mindig elérte, hogy teljesen kiboruljon, bár most ő is túlreagálta a helyzetet. Már tudta kezelni a dolgot, most még is elég volt ennyi ahhoz, hogy kikeljen magából. Ideges természet volt, és ezt a másik pontosan jól tudta, ezért minden alkalmat megragadott rá, hogy felhúzza az agyát. Az a férfi ott az irodájában szerelmes volt belé... legalábbis ezt állította, és lassan már több, mint tíz éve el is mondja neki ezt minden áldott nap. 15 éves volt, mikor először találkozott Hyun Joong-al egy családi összejövetelen. Akkoriban költözött haza apja testvérének családja Amerikából és úgy gondolták a felnőttek, nagyon jót tenne zárkózott személyiségének, ha összebarátkozna unokatestvérével. Azzal viszont senki sem számolt, hogy a nála egy évvel fiatalabb kisfiú első látásra belé szeret. Hiába... Jaejoong gyönyörű arca és törékenynek tűnő teste bárki figyelmét fel bírta kelteni. Attól a naptól viszont pokollá vált az élete. Hyun Joong mindent elvett tőle, amit csak tudott... a játékait... azt a kevés barátját... és később pedig a lányokat, akik megtetszettek neki. Sok ellentmondást talált szavaiban, miszerint szereti őt, mégis mindig keresztbe tett neki. Egyszerűen betegesnek tartotta, hogy ennyire próbálja felhívni magára a figyelmet és kisajátítani. Nem elég, hogy meg kellett küzdenie nagyapja szigorú elvárásaival, öccse kicsapongásaival, még ott volt neki ez a srác, aki minden másodpercet kihasznált, hogy a közelében legyen. Viszont soha nem volt szíve elküldeni maga mellől... soha... és ezt maga sem értette. Talán a magánynál még ezt is jobb volt elviselnie. Amíg tudja hárítani a támadásokat, addig nincsen semmi gond. Csupán Hyun Joongot szánta a viselkedése miatt... pedig már hányszor próbált beszélni a fejével.
Érezte, hogy lassan hat a gyógyszer, ahogy egyre jobban ellazult a teste és felengedett az a feszült érzés, ami a mellkasát nyomta. Ahogy a mosdó fölé akasztott tükörbe nézett, észrevett néhány vakolat darabot a hajában, ami akkor hullott rá, mikor annak a férfinak a mosdójában magára csapta az ajtót. Nagyot nyelt a gondolatra, ahogy eszébe jutottak a reggel történtek... a hatalmas rohanásban szinte teljesen elfeledkezett róla. Ki akarta zárni a gondolataiból, egyszerűen kényszerítenie kellett magát... Yunho... gondolt vissza a másik nevére, majd tenyerébe temette az arcát. Ez csak is valami félreértés lehet. Ő nem lehet Yunho... De még is olyan dolgokat mondott a múltjáról, amiket nem tudhat csak úgy akárki... és a pénzt is visszaadta, amiért megzsarolta. Mély lélegzeteket véve tette tenyerét mellkasára, majd eszébe jutott az ing alatt elrejtett titka. Az a férfi látta... és tudta, hogy szerezte...
- Yunho-ya - szökött ki a száján a név, ahogy a kisfiúra gondolt a múltjában. A kisfiúra, aki megmentette az ő életét... Jaejoong pedig tönkretette az övét...
***
Ahogy Ajumma letette elé a forró,
gőzölgő levest, gondolataiból felocsúdva pillantott fel az idős,
kedves hölgyre.
- Már megint álmodozol - csóválta a fejét az asszony és leült vele szemben a földre, a kis asztalhoz.
- Csak fáradt vagyok - erőltetett mosolyt az arcára Yunho és a pálcikáért nyúlt.
- Mi nyomja a szíved gyermekem? Látom, hogy valami baj van - kérdezte kíváncsian a nő előredőlve.
- Csak elgondolkodtam... - válaszolta a férfi és egy nagy adag rizst nyomott a szájába.
- Tegnap este az az igazgató vagy kicsoda... mit akart tőled? - kérdezgette tovább fogadott fiacskáját.
- Az egy senkiházi - morgott fel teli szájjal.
- Ajj... már megint mit csináltál? - szidta össze az asszony és kikapta a rizses tálat a másik kezéből.
- Ajummaaaa! - hördült fel felháborodva Yunho, miközben ételdarabok röpködtek ki a szájából.
- Megint belekeveredtél valamibe! Érzem! - kiáltott rá az asszony, mire behúzta a nyakát.
- Mikor fogsz végre megbízni bennem? - kérdezte ingerülten és visszavette a tálat a kezéből.
- Amikor végre nem fogsz ennyi fejfájást okozni nekem. Istenem... amíg nem költöztél el, legalább szemmel tudtalak tartani. De mostanában csak úgy halmozod a bajt - csóválta a fejét.
- Ajumma, nem kell aggódnod semmi miatt. Már elrendeztem mindent azzal a fickóval - nyugtatta meg a szemben ülőt.
- És mégis milyen elrendezni valód van, egy gazdag fiúval, aki ráadásul annyi pénzt adott neked? - kérdezte kíváncsian.
- Az csak félreértés volt. És különben is... régebbről ismerem - motyogta el a mondat végét és egy kis falatot tett a szájába, majd kedvetlenül rágcsálni kezdte.
- Régebbről? - tűnődött el az asszony, majd meglátva a fiú gondterhelt arcát, újra kérdezte: - Ugye nem egy gengszter?
- Nem, dehogy! - mentegetőzött Yunho. - Még az árvaházból... - motyogott zavartan és letette az evőpálcikát. Ajumma ledermedt a mozdulatban, hogy töltsön magának egy kis vizet és döbbenten pillantott rá.
- Az árvaházból? Csak nem az a kisfiú, akiről annyit meséltél?
- Ühm - bólintott a férfi. - Azt hiszem ő lehet az... - pillantott fel a nénire.
- Istenem... - tette össze a kezeit a hölgy. - Tehát jól alakult a sorsa.
- Meglehetősen - fintorodott el Yunho, majd nagyot sóhajtott. Jaejoon legalább jó körülmények között nevelkedett föl, nem úgy mint ő, az utcán... Gondolatait mintha megérezte volna Ajumma, gyengéden előre nyúlt és megszorította a kezét.
- Azért vagy úgy elkeseredve, mert neked nem jutott egy boldog család? - Hangja gyengédséget sugárzott.
- Ajumma... nekem itt vagy te. Nem is kell más - mosolygott rá szeretetteljesen és megszorította a ráncos és meleg kezet.
- Tinédzser voltál már, mikor befogadtalak és előtte sok mindenen mentél keresztül... Megszakad a szívem, ha arra gondolok, nélkülöznöd kellett... - csóválta a fejét a néni.
- Nekem mindenem megvolt azzal, hogy Ajumma végig mellettem volt, és segített, hogy egy normális felnőtt váljon belőlem - nézett rá csillogó szemekkel, mire kapott egy jó nagy tockost a fejére. Hát nem erre számított.
- Normális felnőtt? Istenem... A normális emberek nem keverednek mindig bajba! - kiáltott rá az asszony, mire felnevetett.
Hong asszony volt számára a támasz az életben. El sem tudta volna képzelni, hogy alakult volna az élete, ha 14 évesen nem sodorja mellé a sors. Mikor elkapta a kezét a piacon, mikor gyümölcsöt akart lopni tőle. Más volt, mint a legtöbb felnőtt, nem rohant vele egyből a rendőrségre, hanem hazavitte és megetette... adott neki tiszta ruhát, megfürdette... Akkor sírt utoljára, úgy igazából.
- Már megint álmodozol - csóválta a fejét az asszony és leült vele szemben a földre, a kis asztalhoz.
- Csak fáradt vagyok - erőltetett mosolyt az arcára Yunho és a pálcikáért nyúlt.
- Mi nyomja a szíved gyermekem? Látom, hogy valami baj van - kérdezte kíváncsian a nő előredőlve.
- Csak elgondolkodtam... - válaszolta a férfi és egy nagy adag rizst nyomott a szájába.
- Tegnap este az az igazgató vagy kicsoda... mit akart tőled? - kérdezgette tovább fogadott fiacskáját.
- Az egy senkiházi - morgott fel teli szájjal.
- Ajj... már megint mit csináltál? - szidta össze az asszony és kikapta a rizses tálat a másik kezéből.
- Ajummaaaa! - hördült fel felháborodva Yunho, miközben ételdarabok röpködtek ki a szájából.
- Megint belekeveredtél valamibe! Érzem! - kiáltott rá az asszony, mire behúzta a nyakát.
- Mikor fogsz végre megbízni bennem? - kérdezte ingerülten és visszavette a tálat a kezéből.
- Amikor végre nem fogsz ennyi fejfájást okozni nekem. Istenem... amíg nem költöztél el, legalább szemmel tudtalak tartani. De mostanában csak úgy halmozod a bajt - csóválta a fejét.
- Ajumma, nem kell aggódnod semmi miatt. Már elrendeztem mindent azzal a fickóval - nyugtatta meg a szemben ülőt.
- És mégis milyen elrendezni valód van, egy gazdag fiúval, aki ráadásul annyi pénzt adott neked? - kérdezte kíváncsian.
- Az csak félreértés volt. És különben is... régebbről ismerem - motyogta el a mondat végét és egy kis falatot tett a szájába, majd kedvetlenül rágcsálni kezdte.
- Régebbről? - tűnődött el az asszony, majd meglátva a fiú gondterhelt arcát, újra kérdezte: - Ugye nem egy gengszter?
- Nem, dehogy! - mentegetőzött Yunho. - Még az árvaházból... - motyogott zavartan és letette az evőpálcikát. Ajumma ledermedt a mozdulatban, hogy töltsön magának egy kis vizet és döbbenten pillantott rá.
- Az árvaházból? Csak nem az a kisfiú, akiről annyit meséltél?
- Ühm - bólintott a férfi. - Azt hiszem ő lehet az... - pillantott fel a nénire.
- Istenem... - tette össze a kezeit a hölgy. - Tehát jól alakult a sorsa.
- Meglehetősen - fintorodott el Yunho, majd nagyot sóhajtott. Jaejoon legalább jó körülmények között nevelkedett föl, nem úgy mint ő, az utcán... Gondolatait mintha megérezte volna Ajumma, gyengéden előre nyúlt és megszorította a kezét.
- Azért vagy úgy elkeseredve, mert neked nem jutott egy boldog család? - Hangja gyengédséget sugárzott.
- Ajumma... nekem itt vagy te. Nem is kell más - mosolygott rá szeretetteljesen és megszorította a ráncos és meleg kezet.
- Tinédzser voltál már, mikor befogadtalak és előtte sok mindenen mentél keresztül... Megszakad a szívem, ha arra gondolok, nélkülöznöd kellett... - csóválta a fejét a néni.
- Nekem mindenem megvolt azzal, hogy Ajumma végig mellettem volt, és segített, hogy egy normális felnőtt váljon belőlem - nézett rá csillogó szemekkel, mire kapott egy jó nagy tockost a fejére. Hát nem erre számított.
- Normális felnőtt? Istenem... A normális emberek nem keverednek mindig bajba! - kiáltott rá az asszony, mire felnevetett.
Hong asszony volt számára a támasz az életben. El sem tudta volna képzelni, hogy alakult volna az élete, ha 14 évesen nem sodorja mellé a sors. Mikor elkapta a kezét a piacon, mikor gyümölcsöt akart lopni tőle. Más volt, mint a legtöbb felnőtt, nem rohant vele egyből a rendőrségre, hanem hazavitte és megetette... adott neki tiszta ruhát, megfürdette... Akkor sírt utoljára, úgy igazából.
Nem emlékezett a múltjára... se a
szüleire, se a nevére... se arra, hogy honnan származott. Mikor az
árvaházban magához tért, fejét egy kötés borította és minden
korábbi emléke elveszett öt éves kora előttről. Azokban a nehéz
időkben, csupán egy másik kisfiú volt számára a menedék, aki
szintén olyan elveszett volt mint ő, ha nem jobban... "Bár
csak én se emlékeznék semmire."- gondolt vissza azokra a
megtört szavakra, melyek az apró ajkakat elhagyták. Jaejoongie az
után került oda nem sokkal, ahogy ő. Emlékezett még a törékeny,
porcelán bőrű testre, melyet majdnem teljesen elfedtek a kék zöld
foltok és zúzódások. Látta, ahogy az anyja kézen fogva vezeti
be az árvaház kapuján, majd magára hagyja. Nem sírt... Jaejoon
sohasem sírt. A megtört tekintete találkozott az övével, és
akkor minden megváltozott. Végre volt miért élnie, végre volt
valaki akire vigyázhatott. Mosolyogva nyújtotta a megvert kisfiú
felé mancsát, aki gondolkodás nélkül kapaszkodott bele az apró
kézbe, ami talán abban a pillanatban a legbiztonságosabbnak tűnt
a számára...
***
Végignézett a hatalmas épületen,
ahogy leszállt ütött kopott motorjáról. A épületkomplexum
csupa üveg és vas szerkezete lenyűgöző látványt nyújtott,
talán Szöul legimpozánsabb épületeinek egyike volt. A hatalmas
AngelPassion felirat láttán nyelnie kellett egyet. Hát itt van...
soha sem gondolta, hogy valaha is beteheti ide a lábát, de ezúttal
a belépőkártyája ott lapult a zsebében, ami nem más volt, mint
az igazgató pénztárcája. Mikor a másik elszaladt a lakásáról,
valószínűleg elejtette. Nem hibáztatta, hiszen meggondolatlanul
szembesítette őt a múltjával, nem is törődve azzal, hogy a
sebhelyet felemlítve milyen mélyen beletrafál a lelkivilágába.
Nagyot sóhajtva simított végig viszonylag jó állapotban lévő
fekete öltönyén, és belépett az épület előcsarnokába,
melynek látványától ismét csak eltátotta a száját.
- Kis mázlista - motyogta mosolyogva, ahogy gyönyörködött abban a tömérdek luxusban, ami gyerekkori barátjának kijutott. Tétován odalépett a meglepett tekintetű recepciós hölgyhöz, majd felkönyökölt a pultra és bevetette az ezer wattos csajozós mosolyát.
- Helló angyalom, tudnál nekem segíteni? - emelte meg szemöldökét, mire a nő elfintorodva végigmérte külsejét.
- Miben segíthetek... uram...? - húzta el a száját, közben látszott rajta, hogy segítségkérő pillantásokkal körbenéz.
- Az igazgatóhoz jöttem. Esetleg, ha megmondaná, hogy...
- Van előre megbeszélt időpontja? - tette fel a száz pontos kérdést a nő, mire beharapta az alsó ajkát.
- Az nincs, de ha lennél olyan kedves... - kezdte, mire a mellé lépő nagydarab, kopasz biztonsági őr félbeszakította.
- Van valami probléma? - kérdezte a recepcióst a őr, mire Yunho nyelt egy nagyot.
- Az igazgatónak kell átadnom valami fontos dolgot, ugye megérti? Szóval, ha megmondanák, hogy hol találom az irodáját... - kezdett a magyarázkodásba, mire megragadta az őr a gallérjánál fogva.
- Persze... az igazgatónak... - mosolyodott el ördögi ábrázattal a férfi, és már rántotta volna magával a kijárat felé, mire benyúlt a zsebébe.
- Várjon, várjon! Nézze! Tessék, nézze! - vette elő a fekete pénztárcát, majd abból előhúzta az igazolványt, amin a Kim Jae Joong név szerepelt. A férfi összeszűkült szemekkel vette át tőle az igazolványt, hogy jobban szemügyre vegye.
- Hívja a rendőrséget - szólt oda a recepcióshoz, aki habozás nélkül felemelte a telefont és tárcsázni kezdett.
- Mi? Nem! Várjon! Ez valami félreértés - próbálta meg visszavenni az igazolványt, mire az őr hátracsavarta a kezét, majd fájdalmasan felkiáltott. - Ah! Az igazgató úrral iszogattam az este... és ezt elhagyta. Csak visszahoztam neki! - kiáltott rájuk, mire az előcsarnokban minden szempár rájuk szegeződött.
- A mocskos tolvajok mind ezt mondják - vicsorított dühösen a férfi és nagyot rántott a karján.
- Ahhhh! Hívják fel! Hívják fel, majd ő megmondja! - kérlelte a recepcióst, aki tétovázva emelte el a telefont a füle mellől és az őrre nézett tanácsot várva.
- Kis mázlista - motyogta mosolyogva, ahogy gyönyörködött abban a tömérdek luxusban, ami gyerekkori barátjának kijutott. Tétován odalépett a meglepett tekintetű recepciós hölgyhöz, majd felkönyökölt a pultra és bevetette az ezer wattos csajozós mosolyát.
- Helló angyalom, tudnál nekem segíteni? - emelte meg szemöldökét, mire a nő elfintorodva végigmérte külsejét.
- Miben segíthetek... uram...? - húzta el a száját, közben látszott rajta, hogy segítségkérő pillantásokkal körbenéz.
- Az igazgatóhoz jöttem. Esetleg, ha megmondaná, hogy...
- Van előre megbeszélt időpontja? - tette fel a száz pontos kérdést a nő, mire beharapta az alsó ajkát.
- Az nincs, de ha lennél olyan kedves... - kezdte, mire a mellé lépő nagydarab, kopasz biztonsági őr félbeszakította.
- Van valami probléma? - kérdezte a recepcióst a őr, mire Yunho nyelt egy nagyot.
- Az igazgatónak kell átadnom valami fontos dolgot, ugye megérti? Szóval, ha megmondanák, hogy hol találom az irodáját... - kezdett a magyarázkodásba, mire megragadta az őr a gallérjánál fogva.
- Persze... az igazgatónak... - mosolyodott el ördögi ábrázattal a férfi, és már rántotta volna magával a kijárat felé, mire benyúlt a zsebébe.
- Várjon, várjon! Nézze! Tessék, nézze! - vette elő a fekete pénztárcát, majd abból előhúzta az igazolványt, amin a Kim Jae Joong név szerepelt. A férfi összeszűkült szemekkel vette át tőle az igazolványt, hogy jobban szemügyre vegye.
- Hívja a rendőrséget - szólt oda a recepcióshoz, aki habozás nélkül felemelte a telefont és tárcsázni kezdett.
- Mi? Nem! Várjon! Ez valami félreértés - próbálta meg visszavenni az igazolványt, mire az őr hátracsavarta a kezét, majd fájdalmasan felkiáltott. - Ah! Az igazgató úrral iszogattam az este... és ezt elhagyta. Csak visszahoztam neki! - kiáltott rájuk, mire az előcsarnokban minden szempár rájuk szegeződött.
- A mocskos tolvajok mind ezt mondják - vicsorított dühösen a férfi és nagyot rántott a karján.
- Ahhhh! Hívják fel! Hívják fel, majd ő megmondja! - kérlelte a recepcióst, aki tétovázva emelte el a telefont a füle mellől és az őrre nézett tanácsot várva.
- Hívja fel Kim titkárt és kérdezzen
rá a dologra - mondta a nőnek, mire bólintott és
tárcsázott.
Yunho fájdalmas arckifejezést vágva próbálta kiszabadítani magát a szorításból, de az erősen tartotta. Már megbánta, hogy csak úgy besétált az épületbe, de egyszerűen nem látott rá más esélyt, hogy újra láthassa Jaejoont.
- Halló, Junsu? Figyelj, itt egy furcsa alak... az igazgató urat keresi - pillantott rá feszélyezve a lány Yunhora. - Nála van Kim igazgató úr tárcája és igazolványa... Igen... Igen, értem... Akkor felküldöm - hallgatta a telefonbeszélgetést, majd a lány letette a kagylót. - Azt mondja, a biztonság kedvéért kísérd fel az urat - húzta el a száját a nő, mire a férfi rosszallóan morgott egyet, majd karon ragadta Yunhot és nagyot taszított a hátán.
- Normális, hogy így bánnak az emberekkel? Mégis kinek képzelik magukat? - förmedt rájuk, de kelletlenül hagyta, hogy az őr betuszkolja a liftbe és felkísérje az irodáig.
Ahogy végighaladtak a folyosón, minden dolgozó megbámulta őket, és már eléggé kezdte zavarni a dolog. Hiába... a gazdagok világa teljesen más volt, és akin egy kicsit is látszódott, hogy nem hozzájuk tartozik, azt kegyetlenül megalázták. Kezdett benne felmerülni a gyanú, hogy egy piti tolvajnak tartják. A folyosó végén egy nagy faajtóval találták szembe magukat, ahol megtorpantak és az őr bekopogott. Nem telt el kis idő, az ajtó kitárult, mire a Junsu nevű illető meglepődve nézett kettősükre.
- Ő lenne az? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a fiatal fiú, mire Yunhonak grimaszba fordult az arca. Egy ilyen kis piszok lenne a titkár? Felismerte az üzletből a fiút, mikor az igazgató az alkalmazottaknak ment bemutatkozni. Szőkére festett haja és elegáns kék öltönye volt... hát persze. Még egy gazdag seggfej...
- Ez volt nála, Kim titkár - nyújtotta át a biztonsági őr a pénztárcát és az igazolványt, melyet korábban elvettek tőle. A Junsu nevű fiú elkerekedett szemmel meredt főnöke fotójára, majd Yunhora pillantott összeszűkült szemekkel.
- Honnan szerezted?
- Ne beszélj velem ilyen lekezelően. Sokkal fiatalabb vagy nálam - vakkantotta indulatosan Yunho és próbálta elrántatni karját a biztonsági őrtől.
- Ha nem akarod, hogy úgy bánjunk veled, mint egy tolvajjal, akkor válaszolj - fonta karba a kezét a fiú felsőbbség teljesen. Valószínűleg ezen a helyen mindenki többnek érzi magát nála, és egyszerűen nem tudott belenyugodni a gondolatba.
- Az az idióta nálam felejtette reggel. Hulla részeg volt az éjjel - válaszolta ingerülten, mire Junsu arcára kiült a döbbenet, ahogy visszagondolt arra, hogy főnöke késve és másnaposan ment be aznap dolgozni.
- Egy kis türelmet - köszörülte meg torkát, majd befordult az irodába és intett az őrnek, hogy menjenek utána. Ahogy beléptek a titkári irodába döbbenten nézett körbe a gyönyörű berendezéseken. Talán most lát ilyet először és utoljára. A kisebb irodából egy újabb, gyönyörűen faragott kétszárnyú ajtó nyílt, amin bekopogott Junsu, majd benyitott.
- Mi is a neved? - pillantott rá hátra a fiú, mire kelletlenül válaszolt:
- Jung Yunho.
A titkár eltűnt az ajtó mögött, magukra hagyva őket, mire morogva nézett a biztonsági őrrel farkas szemet. Viszketett a tenyere, és fogadalmat tett, hogy egyszer mindenkit földbe fog döngölni, aki valaha is megalázta bármilyen módon. Hangos trappolásra lett figyelmes, majd a kétszárnyú ajtó hirtelen kivágódott. Döbbenten fordította fejét vissza és a falfehér vezérigazgatóra lett figyelmes, aki halálra vált arccal meredt rá levegő után kapkodva.
- Te mit keresel itt? - szakadt ki belőle a kérdés és hol a biztonsági őrre, hol Yunhora vándorolt zavarodott pillantása.
- Mondtam, hogy ismerem - vicsorított rá kárörvendően az őrre, mire az morogva bár, de elengedte a karját.
- Talán ismeri? - lépett mögé titkára és kíváncsian figyelte kettősüket.
- Te! Te... - dadogta zavartan a dühtől Jaejoong, és odaviharzott Yunho mellé, majd megragadva annak karját bevonszolta az irodájába és bevágta maguk mögött az ajtót, mit sem törődve a döbbent pillantásokkal. - Hogy van képed idejönni? - kérdezte elhűlten és az asztalához lépett.
- Nagyon szívesen, hogy visszahoztam az elhagyott cuccodat - mutatott rá az asztalon heverő kis tárcára. - És itt még úgy bántok az emberrel, mint egy utolsó tolvajjal! - kiáltott rá az igazgatóra, mire az levegő után kapott.
- Mi van? - Felháborodásából lassan kezdett megnyugodni, ahogy összerakta a dolgokat az agyában. - Szóval ezért jöttél?
- Jah... meg beszélni is akartam veled - vágta zsebre kezeit, majd elkezdte körbesétálni a hatalmas irodát és mindent alaposan megcsodálni. - Vááá... neked aztán van pénzed, mi? - kérdezte mosolyogva és az asztalon elhelyezett hatalmas fémből kovácsolt földgömböt kezdte piszkálni.
- Nincs miről beszélnünk. Mit akarsz tőlem? - kérdezte gyanakvóan Jaejoong és próbálta minden egyes mozdulatát nyomon követni a másiknak.
- Csak tudnám, miért vagy annyira ellenséges velem, mikor annyit segítettem neked - csóválta a fejét rosszallóan, majd ledobta magát az egyik kényelmes bőrkanapéra. - Nem is rossz - vihogott fel, ahogy tapogatni kezdte a kényelmes ülőalkalmatosságot.
- Megint meg akarsz zsarolni, mi? - szűkültek össze az igazgató szemei és tétován odalépett mellé. - Tudsz valamit a múltamról, és akkor már azt hiszed, hogy bátran beleavatkozhatsz az életembe.
- He? - Yunho grimaszolt tekintettel nézett végig a dühtől kipirult Jaejoongon és úgy látta, hogy a másik mindjárt elszáll az idegtől. - Ne gyártsd itt az összeesküvés elméleteket. Ülj le és beszéljünk! Elvégre te voltál az aki lehányt engem, ennyivel tartozol! - emelte fel a hangját, mire az igazgató a füle hegyéig elvörösödött és megköszörülte a torkát. Valószínűleg eszébe juthatott a kínos élmény.
Lassú léptekkel odasétált a szemben lévő fotelhoz és feszengve helyet foglalt rajta.
- Mondd gyorsan és menj - válaszolta halkan és elfordítva tekintetét kerülte a pillantását.
- 20 év után újra találkozunk, és így viselkedsz velem... komolyan nem értelek... - sóhajtott egy nagyot Yunho és értetlenül nézve a másikat a háttámlának dőlt. Lazán végignyúlt a kanapén, kezei továbbra is a zsebében, mintha csak egy szórakozóhelyen lenne.
Jaejoong lehunyva szemeit elszámolt tízig, hogy nyugodt tudjon maradni, majd arrogáns hangján megszólalt:
- Valahonnan információhoz jutottál a múltamról, és most akarsz tőlem valamit. Így van? - Próbált fenyegetőnek tűnni, de Yunho szemében csak egyre nevetségesebbé vált a fiú.
- Tudom, hogy emlékszel rám - mosolygott rá sejtelmesen, mire az igazgató nyelt egy nagyot. - Az arcodra volt írva, hogy felismertél.
Jaejoong nem válaszolt, helyette az asztal lábára kezdett meredten bámulni. Yunho egyre dühösebbnek érezte magát, de érzéseit mégsem akarta kimutatni. Élvezte, hogy a markában tarthatja azt az arrogáns balfácánt. Le akarta tagadni mindazt, amin együtt mentek keresztül évekkel ezelőtt. Most először érezte azt, hogy valaki nagyon sokkal tartozik neki mindenért, és most ideje, hogy behajtsa rajta az adósságot.
- Nekünk már semmi közünk egymáshoz - nézett rá hirtelen határozottan a szemben ülő, mire meglepetten pislogott egyet. Látta, hogy lassan megjön a bátorsága. - Ha valaha ismertem is egy Yunho nevű fiút, az már a múlthoz tartozik. Semmi okom sincs rá, hogy visszaemlékezzek azokra az időkre - vette elő az igazgatóhoz méltó hangszínét, mely tekintélyt parancsoló volt, Yunho mégis mosolyogva figyelte a műsort. - Nem tudom ki vagy, és őszintén, nem is érdekel. Ami viszont számomra fontos, hogy minél előbb eltűnj az életemből, hogy elfelejthessem ezt a szerencsétlen találkozást kettőnk között. Az őrületbe kerget, ahogy csak rágondolok - meresztette rá szemeit fenyegetően, mire Yunho izgatottan nyalt végig alsó ajkán és előre dőlt a kanapén.
- Én viszont fel akarom eleveníteni a régi szép időket - mosolyodott el szélesen. - Nem felejtettem ám el... amit akkor tettél - tűnődött el játékosan, majd a másik remegő tekintetébe mélyesztette a sajátját. - Hogy bezártál arra a sötét helyre... és otthagytál - villantotta rá fehér fogait, mire Jaejoong arca egyszeriben sápadt el és egy pillanat alatt leolvadt róla a felsőbbség teljes arrogancia, melynek a helyét átvette a félelem.
Yunho érezte, hogy élvezni fogja a csatát, melyet Kim Jaejoonggal készült megvívni. Bár nem látszott rajta, szíve hevesen dobogott az izgatottságtól, ahogy a kétségbeesett szempár rabja lett az ő kiéhezett tekintetének.
Yunho fájdalmas arckifejezést vágva próbálta kiszabadítani magát a szorításból, de az erősen tartotta. Már megbánta, hogy csak úgy besétált az épületbe, de egyszerűen nem látott rá más esélyt, hogy újra láthassa Jaejoont.
- Halló, Junsu? Figyelj, itt egy furcsa alak... az igazgató urat keresi - pillantott rá feszélyezve a lány Yunhora. - Nála van Kim igazgató úr tárcája és igazolványa... Igen... Igen, értem... Akkor felküldöm - hallgatta a telefonbeszélgetést, majd a lány letette a kagylót. - Azt mondja, a biztonság kedvéért kísérd fel az urat - húzta el a száját a nő, mire a férfi rosszallóan morgott egyet, majd karon ragadta Yunhot és nagyot taszított a hátán.
- Normális, hogy így bánnak az emberekkel? Mégis kinek képzelik magukat? - förmedt rájuk, de kelletlenül hagyta, hogy az őr betuszkolja a liftbe és felkísérje az irodáig.
Ahogy végighaladtak a folyosón, minden dolgozó megbámulta őket, és már eléggé kezdte zavarni a dolog. Hiába... a gazdagok világa teljesen más volt, és akin egy kicsit is látszódott, hogy nem hozzájuk tartozik, azt kegyetlenül megalázták. Kezdett benne felmerülni a gyanú, hogy egy piti tolvajnak tartják. A folyosó végén egy nagy faajtóval találták szembe magukat, ahol megtorpantak és az őr bekopogott. Nem telt el kis idő, az ajtó kitárult, mire a Junsu nevű illető meglepődve nézett kettősükre.
- Ő lenne az? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a fiatal fiú, mire Yunhonak grimaszba fordult az arca. Egy ilyen kis piszok lenne a titkár? Felismerte az üzletből a fiút, mikor az igazgató az alkalmazottaknak ment bemutatkozni. Szőkére festett haja és elegáns kék öltönye volt... hát persze. Még egy gazdag seggfej...
- Ez volt nála, Kim titkár - nyújtotta át a biztonsági őr a pénztárcát és az igazolványt, melyet korábban elvettek tőle. A Junsu nevű fiú elkerekedett szemmel meredt főnöke fotójára, majd Yunhora pillantott összeszűkült szemekkel.
- Honnan szerezted?
- Ne beszélj velem ilyen lekezelően. Sokkal fiatalabb vagy nálam - vakkantotta indulatosan Yunho és próbálta elrántatni karját a biztonsági őrtől.
- Ha nem akarod, hogy úgy bánjunk veled, mint egy tolvajjal, akkor válaszolj - fonta karba a kezét a fiú felsőbbség teljesen. Valószínűleg ezen a helyen mindenki többnek érzi magát nála, és egyszerűen nem tudott belenyugodni a gondolatba.
- Az az idióta nálam felejtette reggel. Hulla részeg volt az éjjel - válaszolta ingerülten, mire Junsu arcára kiült a döbbenet, ahogy visszagondolt arra, hogy főnöke késve és másnaposan ment be aznap dolgozni.
- Egy kis türelmet - köszörülte meg torkát, majd befordult az irodába és intett az őrnek, hogy menjenek utána. Ahogy beléptek a titkári irodába döbbenten nézett körbe a gyönyörű berendezéseken. Talán most lát ilyet először és utoljára. A kisebb irodából egy újabb, gyönyörűen faragott kétszárnyú ajtó nyílt, amin bekopogott Junsu, majd benyitott.
- Mi is a neved? - pillantott rá hátra a fiú, mire kelletlenül válaszolt:
- Jung Yunho.
A titkár eltűnt az ajtó mögött, magukra hagyva őket, mire morogva nézett a biztonsági őrrel farkas szemet. Viszketett a tenyere, és fogadalmat tett, hogy egyszer mindenkit földbe fog döngölni, aki valaha is megalázta bármilyen módon. Hangos trappolásra lett figyelmes, majd a kétszárnyú ajtó hirtelen kivágódott. Döbbenten fordította fejét vissza és a falfehér vezérigazgatóra lett figyelmes, aki halálra vált arccal meredt rá levegő után kapkodva.
- Te mit keresel itt? - szakadt ki belőle a kérdés és hol a biztonsági őrre, hol Yunhora vándorolt zavarodott pillantása.
- Mondtam, hogy ismerem - vicsorított rá kárörvendően az őrre, mire az morogva bár, de elengedte a karját.
- Talán ismeri? - lépett mögé titkára és kíváncsian figyelte kettősüket.
- Te! Te... - dadogta zavartan a dühtől Jaejoong, és odaviharzott Yunho mellé, majd megragadva annak karját bevonszolta az irodájába és bevágta maguk mögött az ajtót, mit sem törődve a döbbent pillantásokkal. - Hogy van képed idejönni? - kérdezte elhűlten és az asztalához lépett.
- Nagyon szívesen, hogy visszahoztam az elhagyott cuccodat - mutatott rá az asztalon heverő kis tárcára. - És itt még úgy bántok az emberrel, mint egy utolsó tolvajjal! - kiáltott rá az igazgatóra, mire az levegő után kapott.
- Mi van? - Felháborodásából lassan kezdett megnyugodni, ahogy összerakta a dolgokat az agyában. - Szóval ezért jöttél?
- Jah... meg beszélni is akartam veled - vágta zsebre kezeit, majd elkezdte körbesétálni a hatalmas irodát és mindent alaposan megcsodálni. - Vááá... neked aztán van pénzed, mi? - kérdezte mosolyogva és az asztalon elhelyezett hatalmas fémből kovácsolt földgömböt kezdte piszkálni.
- Nincs miről beszélnünk. Mit akarsz tőlem? - kérdezte gyanakvóan Jaejoong és próbálta minden egyes mozdulatát nyomon követni a másiknak.
- Csak tudnám, miért vagy annyira ellenséges velem, mikor annyit segítettem neked - csóválta a fejét rosszallóan, majd ledobta magát az egyik kényelmes bőrkanapéra. - Nem is rossz - vihogott fel, ahogy tapogatni kezdte a kényelmes ülőalkalmatosságot.
- Megint meg akarsz zsarolni, mi? - szűkültek össze az igazgató szemei és tétován odalépett mellé. - Tudsz valamit a múltamról, és akkor már azt hiszed, hogy bátran beleavatkozhatsz az életembe.
- He? - Yunho grimaszolt tekintettel nézett végig a dühtől kipirult Jaejoongon és úgy látta, hogy a másik mindjárt elszáll az idegtől. - Ne gyártsd itt az összeesküvés elméleteket. Ülj le és beszéljünk! Elvégre te voltál az aki lehányt engem, ennyivel tartozol! - emelte fel a hangját, mire az igazgató a füle hegyéig elvörösödött és megköszörülte a torkát. Valószínűleg eszébe juthatott a kínos élmény.
Lassú léptekkel odasétált a szemben lévő fotelhoz és feszengve helyet foglalt rajta.
- Mondd gyorsan és menj - válaszolta halkan és elfordítva tekintetét kerülte a pillantását.
- 20 év után újra találkozunk, és így viselkedsz velem... komolyan nem értelek... - sóhajtott egy nagyot Yunho és értetlenül nézve a másikat a háttámlának dőlt. Lazán végignyúlt a kanapén, kezei továbbra is a zsebében, mintha csak egy szórakozóhelyen lenne.
Jaejoong lehunyva szemeit elszámolt tízig, hogy nyugodt tudjon maradni, majd arrogáns hangján megszólalt:
- Valahonnan információhoz jutottál a múltamról, és most akarsz tőlem valamit. Így van? - Próbált fenyegetőnek tűnni, de Yunho szemében csak egyre nevetségesebbé vált a fiú.
- Tudom, hogy emlékszel rám - mosolygott rá sejtelmesen, mire az igazgató nyelt egy nagyot. - Az arcodra volt írva, hogy felismertél.
Jaejoong nem válaszolt, helyette az asztal lábára kezdett meredten bámulni. Yunho egyre dühösebbnek érezte magát, de érzéseit mégsem akarta kimutatni. Élvezte, hogy a markában tarthatja azt az arrogáns balfácánt. Le akarta tagadni mindazt, amin együtt mentek keresztül évekkel ezelőtt. Most először érezte azt, hogy valaki nagyon sokkal tartozik neki mindenért, és most ideje, hogy behajtsa rajta az adósságot.
- Nekünk már semmi közünk egymáshoz - nézett rá hirtelen határozottan a szemben ülő, mire meglepetten pislogott egyet. Látta, hogy lassan megjön a bátorsága. - Ha valaha ismertem is egy Yunho nevű fiút, az már a múlthoz tartozik. Semmi okom sincs rá, hogy visszaemlékezzek azokra az időkre - vette elő az igazgatóhoz méltó hangszínét, mely tekintélyt parancsoló volt, Yunho mégis mosolyogva figyelte a műsort. - Nem tudom ki vagy, és őszintén, nem is érdekel. Ami viszont számomra fontos, hogy minél előbb eltűnj az életemből, hogy elfelejthessem ezt a szerencsétlen találkozást kettőnk között. Az őrületbe kerget, ahogy csak rágondolok - meresztette rá szemeit fenyegetően, mire Yunho izgatottan nyalt végig alsó ajkán és előre dőlt a kanapén.
- Én viszont fel akarom eleveníteni a régi szép időket - mosolyodott el szélesen. - Nem felejtettem ám el... amit akkor tettél - tűnődött el játékosan, majd a másik remegő tekintetébe mélyesztette a sajátját. - Hogy bezártál arra a sötét helyre... és otthagytál - villantotta rá fehér fogait, mire Jaejoong arca egyszeriben sápadt el és egy pillanat alatt leolvadt róla a felsőbbség teljes arrogancia, melynek a helyét átvette a félelem.
Yunho érezte, hogy élvezni fogja a csatát, melyet Kim Jaejoonggal készült megvívni. Bár nem látszott rajta, szíve hevesen dobogott az izgatottságtól, ahogy a kétségbeesett szempár rabja lett az ő kiéhezett tekintetének.
Megjegyzések