Macska-egér játék - 3. fejezet
A forró víz lassan melegítette át hideg bőrét, ami jóleső érzéssel töltötte el, bár az agyalást továbbra sem bírta abbahagyni. Az embernek mindig zuhany közben jönnek elő a legmélyebb gondolatai. Gombóc szorult a torkában, mikor arra gondolt, ez lesz az első éjszaka, melyet egy szobában kell töltenie gyerekkora megkeserítőjével. A tegnapi konyhapadlón alvás ma már nem volt opció, ugyanis tisztában volt vele, hogy ezt nem tudná sokáig csinálni, mikor egy kényelmes puha ágy várja a saját szobájában. Igen! A saját szobája! Yunho itt a betolakodó, nem pedig ő! Felbátorodva lépett ki a zuhanyzóból, majd egy törölközőért nyúlt. Gondolatban már lejátszott egy jó kis párbeszédet, hogy miként küldi el a másikat a jó büdös fenébe. Hiszen nem gyerekek többé! Képzeletbeli monológjában az ajtónyitódás zavarta meg, majd odapillantva egy döbbent arcú férfi nézett vissza rá. Talán még az utolsó pillanatban tudta maga elé rántani a törölközőt, hogy ne engedjen rátekintést… khm… mindenre.
- A francba is, nem tudsz kopogni? – förmedt rá Jaejoong a jövevényre elvörösödött fejjel.
- Ez az én fürdőszobám is, így nem szükséges kopognom – vigyorgott szélesen Yunho, majd belépett a kicsi helyiségbe és becsukta maga után az ajtót.
- Mé… mégis mit képzelsz, hol vagy? Azonnal tűnj innen! – kiáltott rá Jaejoong és hátrálni kezdett, ha tudott volna hova, így csak megmarkolta egyik kezével a mögötte lévő zuhanyfüggönyt, míg másikkal kitartóan szorította a törölközőt maga előtt.
- Gondoltam megmosom a hátadat, de úgy látom elkéstem. – A sátáni kacaj és a közelgő léptek hatására az ő pulzusszáma is emelkedni kezdett. Ennél kiszolgáltatottabb helyzetet el sem tudott volna képzelni. Ahogy a hideg háta a csempének ütközött libabőrös lett. Másik kezével elengedte a zuhanyfüggönyt és mellkasát kezdte takargatni a másik elől. Nem akart semmi okot sem adni a gúnyolódásra, bár ezt már amúgy is elszúrta akkor, mikor nem zárta be maga után az ajtót megszokásból.
- Köszönöm, de egyedül is le tudok zuhanyozni, szóval távozhatsz – hangja egyre inkább elhalkult, ahogy elé lépett a férfi, immár fél karnyújtásnyira tőle.
- Itt van a te Oppád, hogy vigyázzon rád, te meg elküldenéd? – mosolygott rá szélesen, és jól láthatóan végigmérte tetőtől talpig a vízcseppekkel borított fehér bőrét. Muszáj volt leemelnie zavart tekintetét Yunhoról… egyszerűen nem bírt azokba a ragadozó szemekbe nézni.
- Mégis kinek az Oppája? Menj innen – próbált meg kiiszkolni mellette, de ellensége a csempének támasztotta kezét, így menekülőútját elbarikádozták.
- Jae… miért vagy ilyen dühös? Hiszen annyi mindent tettem érted – gügyögte álszomorúsággal a hangjában Yunho, és Jaejoong arcához emelte kezét, majd végigsimított az állán. – Ah… kicsi Jae felnőtt… de még mindig puha a bőre… - kínozta tovább remegő lábú szobatársát, aki egyáltalán nem volt a helyzet magaslatán. Magában fohászkodott segítségért, de aztán rá kellett jönnie, ennél kínosabb szituba nem is keveredhettek volna.
- Szeretnék megtörölközni… szóval… - motyogta vörös arccal, és anélkül is el tudta képzelni az ördög mosolyát, hogy rá kellett volna néznie.
- Akkor engedd meg, hogy segítsek – suttogta bele fülébe közelebb hajolva, majd érezte, hogy a puha ruhaanyag kicsúszik a kezéből szélsebesen, és kétségbe esve kapta fel a fejét a másik arcára bámulva meredten. – Vajon itt is megnőtt a mi kis Jaejoongunk? – nevetett bele az arcába felszabadultan, majd észrevette, hogy a másik le akar pillantani kettejük közé. Abban a pillanatban a gondolkodásra sem volt ideje, két kézzel ragadta meg a másik arcát, és próbálta egyenesbe tartani, ezzel arra kényszerítve mindkettőjüket, hogy egymás szemébe nézzenek. Talán Yunhot még inkább megdöbbentette ez a reakciója, mint saját magát. Jaejoong már így is üvöltött belülről a megalázottságtól, hát ha még hagyja, hogy a másik jól megnézze pucéran, azt sohasem tudta volna elviselni. Bármi is történjék, ő el nem ereszti a másik arcát, amit két kézzel úgy szorított, mintha csak az élete múlna rajta. Mikor ismét nyílt a fürdőszoba ajtaja, Jaejoong valószínűleg sokkot kapott.
- Hyung, itt va…? – harapta el a mondat végét egy számára ismeretlen fiatal srác, aki most tátott szájjal meredt a kettősükre. Már csak ez hiányzott… pergett le Jaejoong élete a szeme előtt és Yunho számára tisztán hallatszott a nyüszítés, mely feltört a kétségbeesett férfi torkából.
- Sjangminy – próbálta kipréselni magából Yunho, ugyanis áldozata úgy szorította az arcát, hogy két összenyomott pofazacskója közül megszólalni is alig tudott.
- Én… bocsánat – kapta szája elé a kezét zavarában a jövevény és éles hátraarcot téve sikeresen lefejelte a kis polcot a falon, az ajtó mellett. Jaejoong mintha észhez tért volna a sokkhatás alól, kihasználva a figyelemelterelést, kikapta Yunho kezéből a törölközőt és maga köré csavarta, ami kiváltott egy dühös pillantást az előtte állóból.
- Changmin, ő itt a szobatársam, fürge lábú Jaejoong. Már meséltem róla. – Kicsit groteszk volt a gyilkoló tekintet mellé a csevegő hangnem és a helyzet is hagyott némi kívánnivalót.
- Áh… nagyon örvendek – intett meghunyászkodva a fiú és próbálta nem legeltetni a szemét meztelen testén. Jaejoong csak egy bólintást tudott magából kicsikarni, átmeneti némasági fogadalma miatt. Erős sokkhatás érte. Miért van ennyi ember a fürdőszobában, mikor ő csak zuhanyozni akart volna nyugodtan?
- Changmin, ne értsd félre a helyzetet… - kezdett magyarázkodásba Yunho és ellépett mellőle, ezzel egy megkönnyebbült sóhajt kiváltva a fogvatartottból. – Mire észbe kaptam, Jaejoong már rám is mászott. Eh… nem tudtam, hogy ilyen hajlamaid vannak – fordult vissza undorra torzult arccal felé és neki a pofája leszakadt Yunho megszólalásán. Mégis hogy van benne ennyi gerinc? Még hogy ő mászott rá? Ekkor eszébe jutott a pozíció, ahogy rájuk nyitott a fiú. Határozottan ő volt a meztelen, és határozottan Yunho arcát markolászta. Ebből csak arra lehet következtetni…
- Sajnálom… nem kellett volna kopogás nélkül benyitnom… csak láttam a fényt és… - habogott elvörösödve a fiú és közben Jaejoong testén futtatta végig tekintetét újra és újra.
- Ne bámulj már! – kiáltott rá hirtelen indulattól, mire a mellette álló felnevetett.
- Jaejoong, milyen zavarban vagy. Pedig az előbb még nem voltál ilyen szemérmes. – A sátáni fogpasztareklám egyenesen a törölközőjére pillantott, majd ismét a szemébe nézett. Nem lehetett eldönteni, hogy ez a pillantás kárörvendő-e vagy perverz. Neki sem kellett több, két marokra fogta magán a törölközőt és kiviharzott a szobába a Changmin nevű srác mellett.
- Ah… nagyon örülök, hogy megismerhettelek! – kiáltott utána a fiú, de ő mit sem törődve bújt be a szoba legtávolabbi sarkába, néhány ruhadarab társaságában.
- Menjünk… még a végén téged is letámad – sóhajtott Yunho és átkarolva fiatalabb barátját nevetve kisétáltak a szobából. Azért még egyszer alaposan végignéztek rajta, s miután becsukódott az ajtó, Jaejoong ordítva vágta hozzá törölközőjét a falapnak, a teljes megalázottság érzésével. Azzal az erővel a biztató kis hang is megszűnt elméjében, miszerint Jung Yunho teljesen megváltozott az általános iskola óta.
***
Karikás szemekkel pihentette fejét az asztalon, reggelije mellett. Az éjjel egyfolytában a fürdőszobában történt dolgokon pörgette az agyát, és azon, hogy miért is hagyja még mindig kitenni magát ennek a bánásmódnak. Azon is görcsölt, hogy mi fog történni, ha Yunho visszamegy éjszaka a szobájukba. Talán megint molesztálta volna? Megkönnyebbülésére erre nem került sor, mivel a férfi „elfelejtett” visszamenni a szobájába éjszakára. Bár mintha hallott volna olyasmit, hogy késő este jár dolgozni… Jaejoong mégis egész éjjel a rettegésre pazarolta az idejét… Nem mert elaludni. Már épp becsukta volna szemeit érintetlen reggelije mellett, mikor az ütemes evőeszköz visszhangzó csörömpölésének hangját és az emberek morajlását az ebédlőben egy fémes csikorgás zavarta meg. Összeráncolt szemöldökkel nyitotta ki szemeit és felemelve fejét megpillantotta az illetőt, aki helyet foglalt vele szemben a kis asztalnál.
- Jó reggelt Jae! Hogy aludtál? – köszönt gyanúsan barátságosan Yunho, aki mit sem törődve a szemben ülő döbbent arckifejezésével, kényelmesen elhelyezkedett és reggelizni kezdett. Fél perces csönd után Yunho ismét felnézett tányérjából és meglepődve bámulta a mozdulatlanná merevedett szobatársát. – Miért nem eszel? – mutatott rá tányérjára, közben a falatok röpködtek teli szájából. Jaejoong nagy nehezen beszédre nyitotta ajkait.
- Már végeztem – nyögte ki és megpróbált felkelni az asztaltól, de a szemben ülő megragadta csuklóját és visszarántotta a helyére. Elkerekedett szemekkel, kérdően nézett rá a másikra, aki kimért mozdulatokkal tett egy nagy halom kaját a saját szájába, miközben őt nézte és mosolyogva csócsálni kezdett. Másik kezével továbbra is az övét szorította.
- Nem illik felkelni az asztaltól, míg nem ettél meg mindent. – Jaejoong úgy látta, a srác halálosan komolyan gondolta, amit mondott, ugyanis a szorítás továbbra sem eresztett.
- Nem vagyok éhes – motyogta lehajtott fejjel, hogy ne kelljen a másik szemébe néznie.
- Én nem vagyok abban olyan biztos… - nevetett fel Yunho és olyan erősen szorított rá a fiú kezére, hogy az felszisszent fájdalmában. – Ezzel az elbaszott ábrázattal elveszed a másik étvágyát! Inkább egyél… - meresztette rá fenyegetően a szemeit. Jaejoong kétségbe esve pillantott körbe a menzán, ami lassan kezdett üressé válni, mert mindenki igyekezett az első órájára. Segítséget nem remélhetett sehonnan, mivel a kutya sem foglalkozott velük. Nagyot nyelt és kelletlenül emelte fel pálcikáit, hogy aztán egy kis falat rizst rakjon a szájába. Yunho szemöldöke a homlokáig szaladt, ahogy figyelte a szemben ülő kínlódását az étellel. Hirtelen a pálcikájával összefogott egy nagy adag kimchit és Jaejoong szájához emelte, akin nem igazán látszott, hogy ki akarná tátani a száját. Yunho arcizmai fenyegetően megrándultak és egy erős kézszorítás elég unszolásnak bizonyult ahhoz, hogy a másik engedelmeskedjen. A következő pillanatban már öklendezve köhécselt az óriási adag kimchitől.
- Áh… Jae, anyukád nem tanított meg szépen enni?
A kérdés mélyen érintette, még a köhögést is belé fojtotta. Hirtelen jött merészséggel pillantott fel szúrós tekintettel a vele szemben ülőre és lenyelte a falatot.
- Anyámat ne merd a szádra venni... - közölte hidegen, amitől Yunho kíváncsian pillantott rá, majd ezt az alkalmat kihasználva kirántotta a kezét a másik karmaiból. Indulatosan kelt fel a helyéről és vitte vissza tálcáját, magára hagyva a döbbent férfit, aki egy percig sem hezitált utána menni. Ahogy megállt a szemetes előtt, hogy kidobja a megmaradt reggelijét, érezte ahogy valaki szorosan mögé áll és a füléhez hajol.
- Remélem az éjjel is ilyen bátor leszel - kuncogott Yunho, majd a kezébe nyomta a saját tálcáját és kisétált a menzáról.
Jaejoong egy ideig csak meredten bámult maga elé és próbálta feldolgozni a hallottakat. Mi lesz éjjel? Miért kell bátornak lennie? Aggódó pillantást vetett a lengőajtó felé, ahonnan az imént távozott ellensége.
***
Ahogy végigmérte a küszöbtől a tetejéig a kicsi ajtót, mely mögött szobája rejtőzött, nagyot kellett nyelnie. Nem menekülhet el ismét. Ha azt akarja, hogy szobatársa legalább egy hangyányit tisztelje, akkor szembe kell néznie vele. Nem lehet egy gyámoltalan nyuszi, aki mindig a tankonyha hideg padlóján szándékozik tölteni az éjszakáját. Arra gondolt, talán a reggelinél kicsit túllőtt a célon. Nem akart szembeszállni a fiúval, de egyszerűen érzékeny pontra tapintottak nála. A család az szent! Hiába nem az igazi szülei, bárkivel szembe szállt volna értük. Egy bizonyos mértékig ez büszkeséggel töltötte el, hogy saját rettegését félre téve válaszolt vissza. Másnak kis lépésnek tűnne, de neki óriási tettnek számított.
Lassan nyomta le a szoba kilincsét, majd belépett a sötét helyiségbe. Sehol senki. Megkönnyebbülve fújta ki a benntartott levegőt, s leheveredett az ágyára. Szinte nevetni tudott volna, hogy mennyire boldoggá tette a tudat, hogy az éjjel ismét egyedül lesz. A takarodó ideje már rég elmúlt, így biztos volt benne, hogy Yunho már nem fog visszatérni éjszakára. Vidáman kapta elő könyveit, hogy tanuljon a jövő heti vizsgákra, ugyanis az utóbbi pár napban felére csökkent a koncentrációs képessége, amit egy ösztöndíjas hallgató nem engedhet meg magának. Keményen kell tanulnia, hogy lépést tudjon tartani a többiekkel, és meg tudjon felelni nevelőapja elvárásainak, hogy egy nap átvehesse a kis családi éttermet. Sokszor álmodozott róla, hogy miként fogja a kis porlepte, öregecske tésztás büfét egy ötcsillagos étteremmé fejleszteni. Ha sikerrel jár, akár több helyet is nyithatna, így a szüleinek mindent megadhatna, hogy meg tudja hálálni azt a sok szeretetet és törődést, amit nevelésébe öltek bele. A lehető legjobbat kellett kihoznia magából.
Valamikor hajnali kettő körül már egyre homályosabbak lettek a betűk a könyvben, ezért úgy döntött lehunyja csöppet a szemeit, hogy megpihentesse őket, de arra nem számított, hogy ezzel együtt az álom is elragadja majd. Talán az utóbbi napok nyugtalansága tehetett róla, hogy száz százalékosan nem tudta magát átadni a mély alvásnak, minden apró neszre, vagy a szomszéd szobából jövő hangokra kinyitotta szemeit, hogy utána kábán ismét lehunyja azokat. Mikor picit hosszabb időre elszenderedett, érzékelte hogy az ágy mellette besüppedt, de nem akart különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. Érezte, de nem fogta fel. Rettentően álmos volt, így betudta a fáradság által okozott hallucinációnak. Próbálta figyelmen kívül hagyni a lágy érintést, mely végigcikázott az oldalán, végig a bordái fölött egészen finoman, amitől kirázta a hideg. Félálomban mocorogni kezdett és önkéntelen mozdulattal próbálta meg magára húzni a takaróját, hogy ne fázzon, majd az oldaláról a hátára fordult. Hallott egy halk puffanást, ami valószínűleg a könyve lehetett, amit sikeresen letúrt maga mellől az ágyról. Szemeit még mindig nem volt ereje kinyitni, így csak kényelmesen nyújtózkodott halk nyögést hallatva, majd mozdulatsora közben szépen lassan visszaaludt. Ahogy a fáradtság egyre jobban szerette volna elragadni elméjét, valami továbbra is félálomban tartotta. Érezte, ahogy a takaró alatt valami végig simít a hasfalán, egyre lentebb haladva, majd az alhasán gyengéd masszírozást érzett meg. Egész kellemesnek találta, ahogy az érintések egyre intenzívebbek lettek, s lassan kezdett izgalomba jönni. A kimerültségnek tudta be a hirtelen felébredő vágyát, s csak hagyni akarta, hogy az érzés egyre jobban a hatalmába kerítse. Fogalma sem volt arról, hogy mikor könnyített magán utoljára, így meglehetősen nehezére esett visszafognia magát, ahogy az ágyon lelassult és talán lusta vonaglásba kezdett, halk nyögdécselés kíséretében. Ahogy a masszírozó érzés lecsúszott ágyékára, már nyitott szájjal nyögött fel, testét megfeszítve. Ekkor meredező férfiassága már szabadulásra vágyott a nadrág szoros fogságából. Talán már el is aludt, ahogy a finom érintések kényeztették, de csípőjének egyenletes mozgása továbbra sem maradt abba. Csak az érzés maradt meg, elméje már rég valamilyen édes álmot vetített ki maga elé. Egy másik test melegét érezte meg egészen szorosan maga mellett, amit kellemesnek talált. Apró vonaglásaival megpróbált minél jobban közelebb férkőzni ehhez a melegséghez, pedig a takaró alatt már bőre mindenhol izzadt a feltörő vágytól. Sóhajtozni kezdett, ahogy egyre durvábbá vált a masszírozó érzés a nadrágján keresztül. Nyakát megfeszítve vetette oldalra fejét a párnán, s alsó ajkába harapva próbálta felvenni a gyorsabb tempójú ritmusos táncot csípőjével. Egy idő után teste érzékelte, hogy az intenzív érzés, mely egyre jobban sodorta a beteljesülés felé, hirtelen abbamaradt s benne feltört a hiány érzete. Szükségletei miatt nem bírt már magával, félálomban vezette le ujjait a saját testén, s kigombolva nadrágját lassan benyúlt lábai közé és ujjait érzékeny testrésze köré fonta. Megremegett az érzéstől, ahogy szorosan megmarkolta magát, lábait enyhe terpeszbe nyitotta, hogy minél gyorsabban dolgozhasson izgalmán. Izmait megfeszítve emelkedett meg gerince az ágyról, ahogy csípőjét és vállait próbálta minél jobban leszorítani, és tátott szájjal zihált az élvezettől. A hirtelen jött reakcióitól mintha egy kicsit éberebbnek érezte volna magát, de szemeit továbbra sem akarta kinyitni. Mi van ha kinyitja és megszűnik a varázs? Már olyan rég csinálta, és szüksége volt erre.
Ahogy az egyre gyorsabb és gyorsabb mozdulatok az öröm felé sodorták, már nem sok volt hátra neki, amikor a forró lehelet a fagyos, rekedt hanggal társulva megsimogatta fülét, közvetlen mellőle:
- Ah... fürge lábú... ez igen!
Szemei abban a pillanatban kipattantak, és az amúgy is szapora pulzusa a kétszeresére gyorsult. Kipirosodott arca hirtelen adta át magát az elsápadásnak, és halálfélelemmel remegő szemeiben bámulta közvetlen közelről Yunho ijesztő arcát a félhomályban. Arckifejezését nem is vette észre... csupán a szemeit. Amik úgy bámulták őt, mintha csak a bőre alá látna... mintha fel akarná falni egészben. Levegő után kapva próbálta meg kirántani nadrágjából kezét, de a férfi hirtelen elkapta csuklóját, hogy ne tudja véghez vinni tervét.
- Vagy nevezzelek inkább fürge ujjúnak? - Ekkor már kiült az arcára a már megszokott ördögi mosoly, és hallotta ahogy a szorosan mellette fekvő is felettébb hangosan veszi a levegőt. Jó mélyen... mintha csak magába akarná szippantani az izzadsággal kevert vágya illatát.
Megszólalni sem mert, nem hogy ellenkezni, ahogy érezte az erős szorítást a kezén, nem hagyva, hogy elengedhesse meredező férfiasságát. - Csináld végig! - adta az egyértelmű utasítást rezzenéstelenül komoly arccal, ekkor már eltüntetve széles mosolyát.
Yunho az oldalán feküdt mellette, mellkasuk kis területen összeért, de még így is érezhették egymás szapora szívverését. Jaejoong teljesen elszégyellte magát, hogy ennyire hozzásimult a másikhoz alvás közben, s arcukat csupán pár milliméter választotta el egymástól. A sokktól egy hang se jött ki a torkán, csupán könnyes szemeivel megrázta picit a fejét, ezzel tudtára adva a másiknak, hogy nincs benne a dologban. Ekkor ellensége tekintete komor lett, s keze csuklójáról becsúszott egyenesen a nadrágjába, hogy aztán Jaejoong ujjaival összefűzze az övét nedves péniszén. A félelemtől le sem tudta venni a szemét Yunho arcáról, s ahogy arra kényszerítette, hogy durván rárántson magára, felkiáltott. Ekkor a férfi másik kezével leszorította a száját, mire áldozata próbálta lefejteni onnan az ujjakat szabad kezével, sikertelenül. Újra rárántott agresszíven, mire potyogni kezdtek a könnyek a szeméből, testét heves remegés fogta el, s izmai kezdtek megfeszülni a közelgő orgazmustól. Kiáltani akart, de nem bírt. Halálosan félt, s még csak a tekintetét sem tudta elfordítani a másik kiéhezett pillantásaitól, amivel próbálta magába inni minden másodpercét szenvedéseinek. Csupán egy utolsó heves mozdulat kellett hozzá, hogy zihálva megfeszüljön karjaiban, szabad kezével a másik vállába kapaszkodva, körmeit a bőrébe mélyesztve egészen mélyen, hangos nyögést hallatva. Ahogy az öröm több hullámban elérte, úgy vonaglott öntudatlanul Yunho karjaiban s ekkor már meg sem próbálta megállítani záporozó könnyeit. Az orgazmustól ellazulva ernyedtek el végtagjai, s egyszerre húzták ki kezüket a nadrágjából. A mellette fekvő továbbra sem engedte el, lassan a saját szájához emelte és a fehér testnedvet éhesen nyalta le ujjairól. Ekkor már tényleg úgy érezte, mintha egy groteszk rémálomba sodródott volna, ami nem engedi, hogy felébredjen. Reszketve rántotta ki mancsát a furcsa érintésből és mellkasához szorította. Yunho továbbra sem tudta levenni szemét a könnyekkel áztatott lángvörös arcról. Jaejoong remegő ajkakkal próbálta minél jobban magához szorítani kezét, melyen még mindig magán érezte a másik nyelvének lágy érintését. A nyelvjáték kiűzött mindennemű félelmet elméjéből, s csupán az értetlenség és felháborodás maradt helyette.
- Szép álmokat... fürge ujjú - mosolygott rá a férfi, és ahogy lassan felkelt mellőle, még utoljára végigsimított a másik felső testén, amibe beleremegett teste. Próbálta minél kisebbre összehúzni magát, míg szobatársa lustán kivánszorgott a fürdőszobába és megnyitotta a zuhanyt. Az ágyban döbbenten fekvő gondolatai végig csak a menekülés körül forogtak. "Indulj! Kelj fel és rohanj! Most, amíg nem lát! Menny!" De egyszerűen teste nem akart engedelmeskedni a parancsoknak. Még mindig fáradtnak érezte magát, és kielégülése utáni remegő gyengesége sem akart elmúlni. Ilyenkor mindig használhatatlanná vált egy időre, mintha lebénult volna, emellett a sokkhatás sem engedte, hogy meg merjen mozdulni. Hallotta, ahogy a másik dolga végeztével kijön a fürdőhelyiségből, hallotta a villanykapcsoló kattanását, ahogy az ágyához vánszorog, majd jóleső nyögés kíséretében elterül a helyén. Jaejoong eközben végig meredten bámulta a plafont, még mindig a mellkasához szorítva bemocskolt végtagját. Fogalma sem volt róla, hogy mikor aludhatott el, csak a rettegés érzése maradt meg, hogy képtelen megmozdulni. Abban a pillanatban azt kívánta, bár soha többé ne kéne felébrednie.
***
- Egy kis figyelmet kérek! Szeretnék bemutatni nektek valakit - próbálta magára vonni a tanár a figyelmet a kis csoportban, ahogy a tankonyhában megkezdődött az óra. Látszólag senkinek sem fűlött a foga a tanuláshoz, mindenki álmosan pislogott maga elé és várták, hogy a reggeli kávé hasson agyuk működésére. Viszont Jaejoong számára a világ összes kávéja sem lett volna elég, hogy össze tudja szedni magát. Kis konyhapultja mögött állva próbálta lábait arra kényszeríteni, hogy állva tudjon maradni, és ne úgy kelljen a padlóról felmosni bármelyik pillanatban. Álmos, kimerült és feszült volt. Az éjjel történteken kattogott végig az agya, és úgy érezte, minél többet gondol rá, annál rosszabbul érzi magát. Toporzékolni tudott volna a tehetetlenségtől, hogy miért nem reagált semmit, amikor a másik elkapta? Miért hagyta magát, hogy ezt műveljék vele? Nem volt már olyan gyenge, mint gyerekkorukban, simán lelökhette volna magáról és jól behúzhatott volna neki. Miért? Miééééért?
- Hagy mutassa be nektek Kim Junsut - ütötte meg a fülét a tanár harsány hangja, ami arra késztette, hogy végre felemelje tekintetét a padlóról. Az idős kopaszodó férfi mellett most először vette észre a fiatal srácot, aki végig ott állt és arrogáns mosollyal felsőbbség teljesen tekintett végig azon a hét emberen, aki szándékozott bevánszorogni a kora reggeli főzés órára. Ahogy találkozott a tekintete az övével, egyből lesütötte a szemeit. Nem szeretett idegen emberekkel kontaktusba kerülni.
- Junsu egy volt tanítványom, aki Olaszországban tanult, és most egy híres étteremben főszakácsként dolgozik - hangzott el a mondat, mire néhányan sugdolózni kezdtek a konyhában. Ahogy Jaejoong körbeforgatta tekintetét látta, hogy minden konyhapultnál párban állnak, csak neki jutott ismét a magányos, stréber pult legelől. Már megszokta, hogy senki sem akar vele párban lenni... miért is stresszeli magát? Fele annyi idő alatt végez a kiadott feladattal, mintha ott állna mellette valaki és lassítanák. Sokkal jobbnak érezte magát bárki másnál a teremben. Lassan visszafordult előre, és hallgatta tovább a tanár monológját:
- A távollétem alatt Kim mester lesz az oktató a főzés órán. Boldog voltam, hogy elvállalta a feladatot és haza repült a kedvemért Szöulba, hogy kicsit gatyába rázza ezt a társaságot - nevette el magát a tanár és fentebb tolta szemüvegét, ami izzadtságtól gyöngyöző arcáról lecsúszott. - Kérnék mindenkit, hogy ez alatt a három hónap alatt legalább olyan tiszteletet tanúsítsatok iránta, mintha csak én tanítanálak benneteket. Bár egyidős lehet veletek, de sokkal többet elért az életben, mint amiről ti valaha is álmodhatnátok. - Újra a fiúra pillantott majd végigmérte. Az élére vasalt inge és mellénye, a testtartása és frizurája mind-mind arról árulkodott, hogy ő már valaki a szakmában. Fogalma sem volt róla, hogy az a fiú mindezt hogy érte el, de neki még jobbnak kellett lennie. Régóta nem érezte már a vágyat, hogy végre versenyre kelhessen valakivel. Ahogy lassan elmosolyodott, miközben végigmérte a fiút, elsápadt ahogy ismét elkapta az arrogáns pillantást. Újra a padlót kezdte bámulni maga előtt és elkönyvelte magában, hogy az önbizalmán bizony javítania kell, ha le akarja győzni azt a ficsúrt a konyhában. Észre se vette, hogy a professzoruk mikor búcsúzott-és hagyta el a termet, annyira a gondolataiba merült, mikor végre megszólalt az új tanáruk.
- Nagyon örvendek mindenkinek. Szeretném ha mindannyian jóban lennénk és nem éreznétek magatokat feszélyezve a jelenlétemben. A tanár úr elfelejtette közölni a hírt, ami miatt végül is elvállaltam, hogy három hónapig mentorállak benneteket - szavain érezhető volt az enyhe akcentus, de még így is szépen fejezte ki magát. - A félév végén a legjobban teljesítő hallgató lehetőséget kap Olaszországba repülni velem, hogy a legjobb séfektől tanulhasson a legfelkapottabb szakácsiskolában, Rómába. - Végre sikerült elérnie, hogy Jaejoong elkerekedett szemekkel felemelje a fejét és ránézzen, amit a fiú észrevett és elmosolyodott. - Szeretném, ha mindent beleadnátok ezalatt a rövid idő alatt, hogy megmutathassátok a tehetségeteket. Annak idején én is örültem volna egy ilyen lehetőségnek, de nekem mindenért keményen meg kellett küzdenem. Ugyan ezt várom el tőletek is, megértettétek? - kérdezte a döbbenten ácsorgó diákokat, mire mindenki vidáman felélénkülve bólogatott és helyeselt. - Hát akkor ne is vesztegessük tovább az időnket - tette csípőre kezeit, majd kipécézte magának a leggyengébb láncszemet és elé állt. - Te! Mi a neved?
Jaejoong lesokkolt állapotban próbálta összeszedni minden bátorságát, hogy a lehető leg önbizalommal telibb bemutatkozást produkálhassa élete során.
- Kim Jaejoong - válaszolta halkan és próbálta állni a kemény pillantását ifjú tanárának.
- Rendben JaeJae, keress magadnak egy helyet valahol - bökött a fejével hátra a többiek felé, mire meghallotta, hogy sugdolózni kezdenek. Nem tudta mi volt a legfurább... az új beceneve, vagy az, hogy arra kényszerítik, hogy odaszegődjön valamelyik korlátolt elméjű csoporttársához.
- Ez az én helyem. Nekem jó itt - felelt halkan, ami szemmel láthatóan nem tetszett Junsunak. Lassan elé sétált, majd az arcába hajolt.
- Mondtál valamit? - kérdezte mosolyogva, ami egy csöppet ijesztő volt.
- Mindig egyedül főzök. Nekem jó így. - Idegességében gyűrögetni kezdte köténye szélét úgy, hogy a másik ne láthassa. Ugyan miért mindig őt pécézik ki maguknak az emberek?
- Jobbnak érzed magadat a társaidnál? - A kérdés váratlanul érte, akárcsak egy hideg zuhany. A csoportban kézzel foghatóvá vált a csend és mindenki az ő reakcióját várta.
- Nem... erről... szó sincs - hajtotta le a fejét és gyűlölte magát, hogy dadogása felszínre tört.
- Akkor kérlek csatlakozz egy csoporthoz, mert nálam nagyon fontos a csapatmunka - veregette vállba Junsu, majd várta, hogy végre megmozduljon.
Jaejoong nagy levegőt véve hátrafordult és szemével körbepásztázta a helyiséget. A többi diák mind kerülte vele a szemkontaktust. Szemmel láthatóan senki sem akarta, hogy odaálljon hozzájuk felesleges harmadikként, sőt volt aki még picit arrébb is állt, mintha nem volna több hely közöttük. Egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett drága konyhapultjára, amit már több mint két éve használt és lassan már sajátjának mondhatta. Lassú léptekkel indult el a terem végében lévő legtávolabbi asztalhoz, s le tudta olvasni a szidalmakat az ott állók szájáról, amikor megállt mellettük.
- Helyes! Akkor most már kezdhetjük az órát! - Összecsapta tenyerét, majd heves magyarázásba kezdett, de Jaejoong nehezen tudott koncentrálni. Végig az járt a fejében, hogy a mellette álló két srác határozottan nem kívánja az ő társaságát és megpróbálták minél jobban figyelmen kívül hagyni a rájuk akaszkodott koloncot. Tétlennek érezte magát, ahogy elkezdték az első ételt főzni, és nem engedték, hogy bármihez is hozzányúljon. Amint egy fakanál felé nyújtotta volna a kezét, azt elmarták előle a pultról. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan kell csapatban dolgozni, és őszintén, nem is kívánt volna kommunikációt létesíteni ezekkel a bunkó emberekkel. Még csak nem is látta őket soha. Végig velük együtt tanult volna két éven át? Hiszen nem is ismeri őket. Rosszul érezte magát, hogy ennyire nem foglalkozott mással hosszú idő alatt, csak a saját kis komfort zónájára összpontosított. Nyugtalan toporgása új mesterük figyelmét sem kerülte el, szemét végig rajta tartotta, ami még jobban feszültté tetté. Kezeire pillantott melyeket üresen pihentetett a hideg pulton, s akkor ismét eszébe villantak az éjjel történtek. Ahogy megérezte a hatalmas gombócot a torkában, sűrűbben kezdett pislogni, hogy vissza tudja tartani érzelmi kitörését, és akkor találkozott zavart tekintete Junsuéval.
- Hé, JaeJae! - szólította meg hirtelen a fiú, amitől egyszerre csak rátört valami. Leleplezve érezte magát, mert egyszerre mindenki felé kapta a fejét és meredten bámulni kezdték. Eddig olyan jól volt észrevétlenül, és egyszer csak a tanár különleges figyelmének kitüntetettjévé vált, ami ebben az esetben sehogyan sem jelentett jót a számára. Soknak érezte a dolgot, és immár lábainak sem tudott parancsolni, amik sebes léptekkel vitték a kijárat felé, hogy aztán útközben kötényét eldobva valahol, menekülőre fogja az épület magányos folyosóin.
Megjegyzések