A Tigris könnyei

Páros: Chikara x Kazuya (Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya)
Korhatár: 18
Megjegyzés: A történetet a 47 Ronin című film ihlette, mely ismerős lehet az Akanishi rajongók számára. A sztorim ott folytatódik, ahol a történet abba maradt, csak belevittem még Kame karakterét is, igen szokatlan módon. A történet tartalmaz erotikát és némi erőszakot is, szóval ennek fényében kezdjen hozzá mindenki. Kellemes olvasgatást! ^^
Ismertető: Chikara apja halála után útnak indul, hogy megtalálja Kait, aki a szóbeszéd szerint még életben van. Az erdőben bolyongva kimerülten és éhesen keresi a kiutat, mikor váratlan találkozásban lesz része.
Szerző: Andy


Tán a remény apró lángja volt, mely mozdulásra késztette fáradt, s megviselt testét, ahogy egyre csak haladt tovább és tovább az erdő mélyére. A remény, mely hajtotta előre, a verítéket és koszt letörölve arcáról újra és újra… csak ment előre. Egy percig sem bánta meg, hogy eljött otthonról. Már nem volt maradása. Hiába volt ez hagyomány, apja halála után már másként nézett rá környezete… De legfőképpen ő, saját magára. Az anyja óvó szeretete se tudta már visszahozni a régi énjét… valami elveszett benne, mikor látta bajtársait és apját dicsőségben meghalni… Ő mért nem tarthatott velük? A világon senki sem tudta elképzelni, hogy ezzel mekkora súlyt raktak szerettei a vállára… bár óvni akarták, mert még gyereknek számított… azokon, amiken keresztül ment és amit a harctéren látott… már soha többé nem térhetett vissza gyermeteg, álmodozó világába.
A szikra csak akkor bukkant fel ismét a szemében, mikor hallotta a pletykát: Kai él… Abban a pillanatban tudta, új küldetés vár rá: megtalálni apja barátját, s egyben a legerősebb embert, akit ismert. Kai mindig tudja a választ mindenre. Ő egy démon… persze, hogy nem halhatott meg. A remény, mellyel áltatni próbálta magát, mely tartotta benne a lelket. Bár az emberek mondanak ezt-azt, idővel legendákat szőnek, neki a hamis szavak igaznak tűntek. Maga is nehezen vallotta be magának… inkább csak el akart szabadulni otthonról. S most az erdő mélyén, éhesen, fázva, koszosan és betegen vonszolta magát, amíg csak ereje bírta.
Egy ideje olyan furcsa érzése volt, mintha valaki követné. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak a gyengeség és éhség okozta hallucinációk gyötrik, de a motoszkálás a bokrokban… körülötte… a feje fölött… mindenhol. Tudta jól, még egy napot nem bírna már ki az erdőben. Ha nem jut ki hamarosan, itt éri a vég szerencsétlenül és persze értelmetlenül. Nem elég, hogy anyjának fájdalmat okoz hirtelen eltűnésével, de még értelmetlen s céltalan útja a halálához is vezet. Bár ezt soha nem tudná meg senki… Ő egyszerűen csak eltűnik… mint a köd, mikor felszáll a horizonton. Csupán egy szóbeszéd miatt…
Ismét megzörrent a bokor mögötte. Hátrapördülve próbálta kirántani kardját a helyéről, de gyenge karjai miatt nehezen birkózott meg a feladattal. A kard beszorult.
- Ki van ott? – kérdezte elfúló hangon a szeme előtt elmosódott növényzettől. Ekkor a motoszkálás egyre inkább átcsapott hangos suhogásba, mint mikor a vad tigris bekeríti az erdőben áldozatát, és a levelek rejtekében körbe-körbe szaladgál körülötte, hogy megrémítse ezzel.
Boldog volt a gondolattól, hogy nem az éh-halál végez vele, hanem egy vadállat, mert az ellen küzdhetett… volna, ha kibírja húzni fegyverét helyéről. A közeledő zaj egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül már nem bírta elviselni tehetetlenségét s gyengeségét, ájultan esett össze az avaron.
Utolsó erejével még megpróbálta résnyire nyitni szemeit, hogy szembe nézhessen végzetével, de csak két meztelen lábfejet pillantott meg a feje mellett, majd minden elsötétült.

***

 Egyre inkább érezte, hogy eltűnik körülötte a sötétség, mely eddig magába szívta. A teljes tudatlanság lassan adta át a helyét az éberségnek, ahogy az egyre jobban kitisztuló hangfoszlányok eljutottak tudatáig. Az egyik fél nagyon dühös lehetett a másikra, mert kiabált. Kellett egy kis idő, mire fel tudta fogni a mondatokat:
- Mégis mit képzeltél fiam? Tudod ki ez itt? Mégis mi a fenéért hoztad őt ide? Pont ide! – A hang egy idősebb férfihoz tartozhatott.
- Hagytam volna ott az erdőben? És különben is! Ne ordibálj velem… nincs jogod hozzá! – szólt egy fiatalabb férfi vissza, akinek csak úgy sütött a hangjából az arrogancia. Emlékeztette valakiére…
- Csak bajt hozol a fejünkre ezzel a fiúval… ha tudnád… - kezdett bele a férfi, de elakadt a szava. A csend egyre jobban zavarta, így megpróbálta kinyitni a szemeit. Homályos látása hamar kitisztult és egy faház gerendáit bámulta, majd a képet kitakarta szemei elől egy arc, mely mosolyogva tekintett le rá.
- Hékás, felébredtél! – a korábbi arrogáns hang gazdája egy gyönyörű arcú fiatal fiúhoz tartozott, aki nem sokkal lehetett nála idősebb. A szemei ragyogtak.
Megzavarodva tekintett körbe a helyiségben, mire észrevette a nem messze tőlük ácsorgó férfit a sarokban. A férfi tekintélyt parancsolónak tűnt, ruhája nemesekéhez hasonló volt, s karba font kézzel bámulta kettősüket.
- El kell őt küldened. MOST! – kiáltott a férfi, mire Chikara összerezzent az apró futonon. Kicsit össze volt zavarodva.
- Én vagyok a főnök, nincs jogod beleszólni! – nézett hátra megvetően a fiú, majd a következő pillanatban mögé lépett a férfi és egy hatalmas tockost vágott a fejére.
- Ha az embereim megtudják, hogy itt van, kitör a botrány. Apró darabokra fogják szétszaggatni őt is és téged is, amiért idehoztad. Tűntesd el! – mondta indulatosan a férfi és a következő pillanatban felráncigálták a futonról ruhájánál fogva és farkasszemet nézhetett az idősebb férfival. Szemeiből csak úgy sugárzott a gyűlölet, s bajsza alatt remegett szájának sarka az indulattól. Még felfogni sem volt ideje a történteket, nemhogy válaszolni, mikor a férfi folytatta: - Tudod te ki ez? Az apád gyilkosának a fia… - köpte a szavakat a férfi, majd durván visszalökte őt a helyére.
- Mi a kénköves istenről be… - kezdte a fiatal férfi döbbenten, de félbeszakították:
- Ez Oishi fia te agyalágyult! – szűrte a fogai között a választ, mire mindkét fiú teljesen ledermedt.
Chikara elképzelni sem tudta, hogy honnan ismeri az a borzalmas ember az apját, és főleg őt. Egyre jobban felmerült benne a gondolat, hogy az ellenség karmaiba sétált bele.
- Az igazat mondod? – sápadt el a fiú mellette és úgy nézett a földön fekvőre, mintha maga lenne a legsötétebb démon az egész világon.
- Kik maguk? Honnan ismernek? Mi ez az egész? – jöttek végre szavak a szájára, de a következő pillanatban egy hatalmas pofon érte az arcát. Döbbenten pillantott fel a dühösen fújtató fiúra, aki már ismét emelte volna kezét a levegőbe, amit az idősebb férfi kapott el.
- Légy eszednél Kazuya… meghallanak minket! Ezzel mi is bajba kerülünk – mondta a férfi és megpróbálta lenyugtatni a fiatalabbat.
- Megöltétek az apámat! – torzult el a fiatalabb arca a tömény gyűlölettől, s esküdni mert volna rá, hogy szemei vörösen izzottak fel, ahogy őt bámulta. Össze sem lehetett volna hasonlítani azzal az arccal, ahogy ránézett, mikor felébredt.
Chikara arcára szorított kézzel próbált arrébb kúszni mellőlük, de még gyengének érezte magát ahhoz, hogy egyszerűen csak kirontson közülük és elmeneküljön.
- Igen, jól teszed ha félsz! Na várj csak… - próbált az oldalához kapni a fiú és előhúzni egy tőrt, mire az idősebb férfi lefogta karjait:
- Ebből elég legyen!
- Maguk mind őrültek! – rázta meg a fejét Chikara és megpróbált felállni, de a következő pillanatban saját takarója magától csavarodott rá lábára és elgáncsolta. – Mi a…? – nézett körül döbbenten.
- Nekem nem kell fegyver – mosolyodott el ördögien a Kazuya nevű fiú, s hagyta, hogy a kést kihúzzák kezéből, majd ismét felparázslottak szemei.
Hirtelen érezte meg a szorítást a torkán, ahogy a takaró immár nyakára feltekeredve próbálta megfojtani. Kétségbeesve próbálta lefejteni magáról ujjaival, de túl gyenge volt a küzdelemhez.
- Az istenért Kazuya, hiszen csak egy kölyök! Olyan, mint te! Engedd el! – próbált ráparancsolni a férfi, de az elszánt, vörös szemű fiút ez nem hatotta meg.
- NEM! Ő nem olyan, mint én! – remegett meg a hangja.
- Ne akarj olyan lenni, mint az anyád! Azonnal fejezd be! – kiáltott rá a férfi, mire Kazuya szeme ismét visszanyerte eredeti állapotát, s a takaró ellazult a nyaka körül. Chikara félájultan terült el a padlón, mire a férfi odatérdelt mellé, s letekerte róla a ruhaanyagot.
- Miért teszik ezt velem? – kérdezte köhögve Oishi, s megpróbálta megkeresni szemeivel Kazuyát. Be kellett vallania, megijedt. Soha nem gondolta volna, hogy egy démonba botlik az erdő kellős közepén, aki először kedves, aztán meg akarja ölni. Semmi logikát nem látott a történtekben.
- Kötözd meg. Addig ránézek a többiekre – mondta fásult arccal a fiú, majd felállt és kisétált a faházból.
- Kik maguk… - motyogta fáradtan két levegővétel között Chikara, mire a férfi gyűlölt pillantással nézett le rá.
- Céltalanul vándorló szamurájok, kiknek urát megölték. Pontosabban az apád… Oishi… - a nevet teljes utálattal ejtette ki a száján.
- Az nem lehet – dermedt le teljesen és hitetlenkedve tekintett fel a férfira.
- Üdvözöllek Kira nagyúr roninjainak táborában… Oishi Chikara.

***

Ahogy megérezte az étel illatát, egyből kipattantak a szemei, s észrevette, hogy száját bekötötték egy ronggyal. Úgy ébredt fel, mintha el sem aludt volna, csupán pislantott egyet. Csalódottságot érzett, ahogy körbetekintett a kis faházban… hát nem álmodta. Még mindig ott volt, azoknak az embereknek a fogságába, és ő teljesen tehetetlennek érezte magát. Karjai egy faoszlophoz voltak hátrakötözve, így minden végtagjában hasogató fájdalmat érzett. Ott ülhetett már órák óta. Ennél gyengébbnek még sohasem érezte magát.
- Ennie kell, mert meg fog halni. Te hoztad ide, a te felelősséged – mondta a már korábban látott idősebb férfi, aki egy tál rizst hozott magával és lerakta a sarokban ülő sötét alak elé. Fejét kótyagosan oldalra fordította és megpillantotta a nem messze tőle ülő Kazuyát, aki meredten bámult rá a félhomályból. Vajon egészen idáig ennyire kiszolgáltatva ücsörgött a másik mellett? Már a gondolattól is rosszul volt. Éles fájdalmat érzett a gyomrában és halkan nyöszörögni kezdett.
- Kazuya! – szólt rá a férfi a fiúra, mire az nemtörődöm arckifejezéssel pillantott rá.
- Miért nem te eteted meg Sensei? Nem te akartad, hogy életben maradjon? – húzta el a száját és visszafordította gyilkos tekintetét, hogy tovább bámulja a fiút.
- Én ide se hoztam volna, te idióta kölyök – korholta le a férfi. – A többiek azt hiszik, hogy egy szomszédos faluból megszökött halászfiú.
- Nem volna egyszerűbb megölni? – kérdezte rezzenéstelen arccal, szemét le nem véve róla. Chikara talán még félt is volna tőle, ha nem kötötte volna le, hogy az éhséggel küzdjön. Ennél már a halál is jobb lett volna.
- Ne kínozd tovább. Nem vagyunk állatok – válaszolt a férfi és elindult az ajtó felé. – A te döntésed Kazuya…
Ahogy kilépett a házból feszült csend telepedett rájuk. Chikara kétségbeesve pillantott a férfi után. Lehet, hogy ő is gyűlölte, de mégis csak megvédte eddig. Most pedig otthagyta… egyedül… a démonnal. Szaporán véve a levegőt fordította vissza fejét, s elkerekedett szemekkel, rémülten nézett bele a vörös tekintetbe, melyek közvetlen az orra előtt voltak. Ő tényleg egy démon…
- Nem vagyok démon – közölte vele a fiú, amivel ismét csak ráhozta a frászt. Mintha olvasott volna a gondolataiban. – A démon az te vagy… meg az apád!
Dühös pillantást vetett fogvatartójára, ahogy megemlítette az apját.
- Ne merj rám így bámulni! – torzult el Kazuya arca és megragadta a haját, majd hátrarántotta a fejét. – Ha akarnám, bármikor megölhetnélek… - Hirtelen tépte ki szájából a rongydarabot, majd durván megragadta az állánál fogva. – Megértetted?
A válasz egyértelmű és lényegre törő volt. Minden erejét összeszedve köpte arcon az előtte térdelőt, mire az teljesen lemerevedett. Talán másként nem mert volna packázni vele, de mégis csak az apja becsülete forgott kockán. Dühösen és félve várta a megtorlást, ami csak egy tétova nevetés volt.
- Próbálsz bátornak látszani, mi? – törölte le a köpetet arcáról, majd megragadta a nyakát és megszorította. Chikara minden erejét összeszedte, hogy állja a kihívó pillantást, de a füléhez hajolt a másik. – Van rosszabb a halálnál. Majd én betörlek – suttogta a fülébe, majd teljes döbbenetére, megnyalta azt. Oishi mindent beleadva próbálta kirántani fejét a szorításból, s vergődését látva Kazuya hangos nevetésben tört ki.
- Ahh… ezt élvezni fogom – könnyesedtek be szemei a nevetéstől a fiúnak. – Csak te és én… - billentette oldalra a fejét s tébolyultan meresztette rá nagy szemeit. – Szenvedni fogsz az idő végezetéig. – A megkötözött fiú kétségbeesve pillantott ki a bedeszkázott ablakon ejtett törött részen, s a csillagokat kereste a sötét égbolton. Egyet sem látott. Csak remélni tudta, hogy az apja sem látja most őt, odafentről, ahogy megalázottan vergődik egy démoni kölyök karmai között.
Érezte az arcán a másik tekintetét, ahogy kíváncsian fürkészi pillantásait, a megtörtséget keresve rajta. Nem akarta megadni neki ezt az örömet. Dacosan fordult felé vissza, és felemelt fejjel tért ki pillantása elől.
- Te csak egy boszorkány és egy halott tömeggyilkos koszos kölyke vagy. Félelem helyett csupán sajnálatot érzek. – Nem nézett rá a másikra. Nem mert. Persze, hogy félt tőle, hiszen mégis csak emberből van, szavai mégis határozottan csengtek. Nem adhatja meg magát. Soha…
Kazuya remegett az indulattól, s szemei parázslóan izzottak helyükön. Mint egy vulkán, mely ki akar törni, de még saját erejétől is fél. Lassan próbálta venni a levegőt, hogy lenyugodhasson. Ha nem lenne megkötözve és alultáplálva, talán még nevetett is volna a másikon, annyira szánalmasnak tűnt. Két kölyök, akik egymás előtt próbálták tartani magukban azt a maradék büszkeséget, ami megmaradt.
- Hát majd félni fogsz… félni fogsz… - ismételte önmagát, majd egy határozott mozdulattal rúgta fel a rizses tálat maguk mellett. Talán Chikara első megtört pillantása az volt, ahogy az ételre nézett a földön. – Jó étvágyat! – mosolygott az arcába gonoszan, majd lassan felkelt mellőle, s kisétált az ajtón.

***

Mikor ismét felébredt, érezte, hogy kicserepesedett ajkaihoz érintenek valami hideget.
- Igyál.
Nehezen kinyitva szemeit próbált az idősebb férfira fókuszálni, de erőt próbáló feladatnak tűnt. A hang nyugodt volt, és talán még kedves is. Ahogy megérezte a vizet a szájában, egyből nyelni kezdett. Már az sem érdekelte volna, ha megmérgezik a vízzel, csak ihasson valamit. Mohón nyelte a hideg folyadékot, majd lassan kinyitotta szemeit. A férfi komoly arccal, monoton mozdulatokkal tette le a vizes edényt, majd felemelt egy másik tálat, s pálcikán nyújtotta felé az ételt. Meg akarta kérdezni a másikat, hogy miért teszi ezt, de szavak helyett automatikusan nyelte el az első falatot, majd a következőt és a következőt. Gyorsan fogyott el a tálból az ennivaló, szinte másodpercek alatt tűntette el az egészet. Újra megitatták, majd nagyot sóhajtva dőlt neki az oszlopnak.
- Mégis mi járt a fejedben, mikor az ellenséges területre kószáltál? Öngyilkos akartál lenni? – kérdezte a férfi szemrehányóan, míg összeszedegette a tálakat.
- Nem tudtam, hogy… - kezdte rekedten, majd ismét felsóhajtott és kinézett az ablakon a törött deszkákon át.
- Hát persze… hisz csak egy kölyök vagy – felelte.
- Ki maga? – kérdezte hirtelen, továbbra is a távolba révedve.
- A nevem Watanabe  Ken. Annak a 83 katonának a vezére, akik mind arra várnak odakint, hogy szétszaggathassanak. Szóval ne próbálkozz semmivel. – Mögé térdelt és egy késsel levágta kezéről a köteleket. Döbbenten húzta előre végtagjait és csuklóit dörzsölgetve figyelte az idősebb kimért mozdulatait, ahogy a késsel felé mutat. – És ne idegesítsd fel Kazuyát. Jelenleg az ő kezében van az életed.
- Normális ember mióta áll össze egy démon fattyával? – kérdezte Chikara, mire a férfi megpróbálta felhúzni őt a földről, cseppet sem finomkodva. Nehezen bírt megállni a lábán, így a másikba kellett kapaszkodnia.
- Ő a tanítványom. Az anyja boszorkány, törvényen kívüli gyermeke Kira nagyúrnak. Ha még egyszer becsmérelni merészeled Kazuyát, kivágom a nyelvedet. Megértetted? – rántott a karján egyet, majd elkezdte kifelé vonszolni a házból.
Bukfencet vetett a gyomra, ahogy arra gondolt, hogy épp most viszik ki egy csomó katonához, akik mind a vérére pályáznak. Watanabe kilökte az ajtón, majd épp hogy nem ütközött neki Kazuyának.
- Mit csinálsz? – kérdezte a férfit morcosan a fiú, majd Chikarára pillantott. - Látom már sokkal jobb színben vagy – mosolyodott el szélesen.
- Bűzlik. Vidd le a forráshoz, hogy megmosakodhasson – közölte a férfi és nagyot lökve hátán Kazuya karjaiban kötött ki. Mindketten megdermedtek a másik érintésétől, majd a fiú magához húzta a karjánál fogva s megérzett valami szúrósat az oldalába fúródni.
- Ha meg mersz nyikkanni, felhasítalak. Világos? – kérdezte viszonylag jókedvűen, mire a fiú bólintott.
- Vigyetek tiszta ruhát is – nyújtott át Chikarának egy kopott, s néhol foltozott régi kimonót, de legalább tiszta volt.
- Na gyerünk már – lökött rajta Kazuya és elindultak a táboron át a forráshoz. A katonák mind megbámulták kettősüket és főleg őt. Meg kellett hagyni, úgy nézett ki, mint akit eltiport egy egész csorda ló, a férfiak többsége mégis… kicsit másként tekintett rá. Bár vonásai mindig is szépnek bizonyultak, a mellette álló fiú talán még szebb volt nála, így nem értette, hogy a sok vadbarom miért pont őt nézegeti kiéhezve. Míg haladtak a kis szürke, porig rombolt egykori falucska utcáin, végig a furcsa tekintetek kereszttüzében érezte magát.
- Emeld a lábad – szólt rá a fiú, mikor kitértek a táborból és egy lejtős hegyoldalon kezdtek el lefelé menni. Chikara fáról fára kapaszkodott, mert a mögötte haladó folyton fellökte, így nehéz volt talpon maradnia a nagy rohanásban. Mikor már épp elkezdett volna játszani a szökés gondolatával, hirtelen megragadta a másik a karját és nagyot taszított rajta. - Megérkeztünk!
A hegyoldalban egy kisebb vízesés zuhogott egy melegvizű forrásba, amit alig lehetett látni a gőztől és párától. Talán itt az alkalom, hogy végre eltűnjön a másik szeme elől.
- Most akár meg is ölhetnélek – hangsúlyozta Kazuya, mire felé fordulva, immár egy kihúzott kardot tartott a mellkasához a fiú.
- Csak rajta – válaszolta unottan a kócos hajú. Kazuya tekintetében nem tudott olvasni. Se gyűlölet se utálat nem volt kivehető belőle, az uralkodni vágyás viszont annál inkább. Élvezte az irányítást, pont mint az apja.
- Nem kéne vetkőznöd? – kérdezte néhány perces néma ácsorgás után.
- Csak utánad – próbált visszavágni, de túl gyengének érezte magát a gúnyolódáshoz.
Lassan kezdett lecsúszni válláról ruhája, melyet döbbenten vett tudomásul. Mintha láthatatlan erők kezdték volna vetkőztetni, öve kioldódott, s kétségbeesve kapott ruhái után, melyek már a hátán csúsztak lefelé.
- Hagyd abba! – kiáltott rá Kazuyára, de az nyakához szorította a kard pengéjét, ami arra késztette, hogy felegyenesedjen, ezzel elejtette ruháját is.
- Szépen haladunk – állapította meg mosolyogva és alaposan felmérte Chikara testének minden négyzetcentiméterét, majd alsóneműjén állapodott meg tekintete. – Ha magadtól nem veszed le, akkor… - kezdett bele Kazuya, mire a másik dühös arccal megfordult és belelépett ágyékkötőstől a forrás vizébe, mire a démoni fiú felnevetett.
- Kis rohadék – morogta a vízbe merülve, majd jóleső sóhajjal mászott egyre bentebb és bentebb a vízbe. Mikor úgy érezte, már kellő távolságba került a másiktól, visszatekintett a partra, de ott nem volt senki. – Hát ezt nem hiszem el – motyogta zavartan és körbe-körbe forgatva fejét próbálta megkeresni szemeivel a párán át a másikat.
- Engem keresel? – hallott meg egy hangot a háta mögül, mire megpördült és felnézett. A mellette lévő szikla tetején ücsörgött Kazuya, felhúzott lábakkal, rajta karjai, s azon fejét pihentette, mint egy kisgyerek.
- Nem hagynál egy kis teret nekem?  - kérdezte Chikara gúnyosan, majd arca teljes lángba borult, mikor felbukkant alsóneműje a víz felszínén. Talán még levegőt venni is elfelejtett, mikor a rajta nevető fiú megfogta kardját és kihalászta az apró fehér ruhadarabot a vízből.
- Kifogtam az aranyhalat – mosolygott a fiú. – Maradj a szemem előtt. Nem akarjuk, hogy húsevő halak lepjék el a vizet, ugyeee? – kérdezte negédes hangon, mire a másik összehúzta magát és nyakig elmerült a vízben. Talán igaza volt a Watanabe nevű embernek, és nem kéne újat húzni ezzel a kölyökkel. Elvégre már egyszer majdnem megölte, és ahhoz nem kellett neki kard. Félénk mozdulatokkal kezdett mosakodni, s minden apró dologra összerezzent, ami hozzá ért a víz alatt, míg Kazuya csak mosolyogva figyelte, végül pedig már csak a szemét legeltette rajta.
Lassan már alkonyodott, mikor Chikara már egyre kellemetlenebbnek érezte a gyönyörködő pillantásokat. Ki akart mászni a vízből, de nem akarta megadni azt az örömet a másiknak, hogy meztelenül lássa. A fiú türelmesen várt dudorászva, míg végez. Ekkor gondolt egyet és a víz alá merült, majd úszni kezdett a part felé. A lehető leggyorsabban akart kimenekülni a vízből, majd arra a helyre szaladt, ahol a ruhákat lerakták. De az nem volt az eredeti helyén. Dideregve ácsorgott tanácstalanul, majd lépteket hallott meg a közelben. Vissza akart rohanni a vízbe, de mikor hátraarcot csinált, már ott állt vele szemben Kazuya, aki dühösen fújtatott.
- Azt hitted megszökhetsz előlem? – Szemei ismét vörösen parázslottak.
- Én csak a ruháért…
- Hallgass! Nyomorult gyilkos kölyke! – kiáltott rá a fiú, mire Chikara is dühbe gurult. Karja automatikusan lendült és úgy volt vele, ideje visszaadnia a tőle kapott ütést. A démoni fiú az ütéstől meg se rezzent, csupán felrepedt ajka és Oishi fájó ökle adta tudomására, hogy célba talált.
- És a te apád mégis micsoda? Ő talán nem gyilkos? Ahogy a mocskos anyád is! Nem vagy más, csak egy szerencsétlen marha, aki megpróbál a múltba kapaszkodni! A háborúnak vége! – kiáltotta Chikara teljesen kikelve magából és a másik döbbenten meredt rá. – Az én apám is meghalt! Nekem is meg kell volna halnom, érted? – már könnyei potyogtak, ahogy elkezdte kiadni magából gondolatait. Az apja halálakor se tudott sírni. Hosszú idő óta először, törtek felszínre érzései. – Miért nem haltam meg? Miért nem állsz végre bosszút? Engem már semmi sem érdekel – csuklott el a hangja és zokogásban tört ki. Már nem érdekelte, hogy teljesen csupaszon törik darabjaira a világ körülötte az ellensége előtt, csak a szúró fájdalmat érezte mellkasában és a gyászt… az önutálatot.
Levegő utáni kapkodását hirtelen egy éhes száj akadályozta meg, ahogy Kazuya magához rántotta őt, nyelvét erőszakosan a szájába tuszkolva. Sokkot kapott a hirtelen érintésektől, ahogy a fiú ledöntötte a földre és végigsimított a mellkasán. Chikara kerekre tágult szemekkel, zihálva vette a levegőt és kiáltani akart, de a másik befogta a száját.
- Nem tudsz te semmit rólam! Se az anyámról! – sziszegett rá az alatta vergődőre, mint egy kígyó, s nyakába harapott, majd erősen kezdte szívni a bőrét. A meztelen fiú felnyögött fájdalmában, és erőtlen próbálkozásokat tett arra, hogy Kazuyát letaszítsa magáról, majd hirtelen megérezte a combján ujjának érintését.
- Ne! Nem akarom! – feszítette le szájáról a tenyeret, majd beleharapott a másik ujjába.
- Nyomorult – vicsorított rá a fiú, és szemei lángvörössé váltak.
- Eressz el! – kiáltotta újra Chikara, majd nagy levegő után kapott, mikor megérezte az érintést a lábai között.
- Nem! Engedelmeskedni fogsz! – válaszolta dühösen, és beleharapott kulcscsontjába, majd egyre lejjebb haladt testén a bőrét szívva.
- Undorító vagy! Gyűlöllek! – kiabálta kétségbeesve Oishi, majd kezével kitapogatott maga mellett egy ököl nagyságú követ. Egy percig sem gondolkodott, ahogy megragadta és megütötte vele a fölötte terpeszkedő fejét.  Kazuya abbahagyta kínzását és megdermedt az ütéstől. Chikara hirtelen azt sem tudta mi történt, nem látta a másik arcát, így nem tudta, hogy célba talált-e a kő. Zihálva kapkodta a levegőt, ahogy kísérletet tett kikúszni a másik alól remegő testével, mikor lassan ránézett a démoni fiú. Arcán hosszú csíkban folyt vére a fejéből, szemei továbbra is vörösen izzottak. Remegő kezével előrenyúlva ragadta meg Chikara haját és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
Abban a pillanatban, mintha a fiú elméjére sötét fátylat borítottak volna, szörnyű emlékképek bukkantak fel a szeme előtt. Apját látta újra és újra meghalni, ahogy a kardot döfi testébe, vele együtt megannyi bajtársa is. Lassan véreztek el, kínok között… apja fájdalmasan ordított és vele együtt ő is felkiáltott. Nem akarta ezt látni. Nem akarta újra átélni. Végül már nem csak apja haldoklását nézhette végig, hanem anyja szenvedését is… betegen feküdt otthon és nevét kiáltozva haldokolt. Olyan mértékű félelem és rettegés fogta el, amit ember ésszel felfogni sem bír. Nem bírta tovább elviselni a látottakat. Keservesen kiáltozva vergődött a földön, míg Kazuya felpattanva róla tétlenül nézte szenvedését. Nem volt tisztában vele, hogy mit szabadított rá a másikra.

***

- Kicsikém. Minden rendben lesz – simogatta meg anyja a haját, miközben ölében pihentette a fejét. A szenvedés hirtelen maradt abba, majd átadta a helyét a teljes tudatlanságnak, míg végül az anyja jelent meg előtte. A fájdalmaktól kimerülten feküdt pihegve anyja óvó kezei között. Talán végre vége. Megnyugodhat. Ahogy kinyitotta szemeit, és felnézett, a nő, akit mindennél jobban szeretett, gyengéden mosolygott rá és szóra nyitotta száját: - Fel kell ébredned gyermekem. Küzdened kell minden áron. Apád büszke rád, fiam, bármi is történjék… mi mindig szeretni fogunk…
Hangja és alakja egyre távolibbnak tűnt, ahogy a meleg érintés elhagyta arcát. Kezét nyújtotta a távolodó női alak felé, de hiába kúszott utána a földön, már nem érhette el. Sírva kiáltott utána…
Hirtelen pattantak fel a szemei, ahogy valami hideg zúdult az arcába. Zihálva kapkodott levegő után és rémülten tekintett körbe. A gondolatai teljesen kiürültek, talán abban a pillanatban még a saját nevét sem tudta volna megmondani.
- Hála az égnek – sóhajtott Watanabe, aki eddig mellette térdelt, kezében egy üres vizes tálat szorongatva. – Azt hittem újra kezdődik. Ne haragudj – mondta a férfi és aggódva fürkészte nedves arcát.
- Hol vagyok? – tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott. Érezte, hogy egy tatamin fekszik, immár egy kopott nadrágban, felsőtestét és homlokát hideg vizes borogatások fedték le.
- A kunyhóban. Hogy érzed magad? – kérdezte furcsamód aggódó tekintettel Watanabe.
- Ő hol van? – kérdezte újra rémültem Chikara és megpróbált felülni, hogy körbetekintsen.
- Nincs itt. Elküldtem, ne aggódj – válaszolta a férfi és visszanyomta a párnára fejét.
- Ne engedje többé a közelembe – rázta meg hevesen a fejét és az arcához kapott volna, de a férfi lefogta a kezét.
- Ne nyúlj az arcodhoz. Így is tele van sebhelyekkel – szólt rá, mire a másik kérdőn pillantott fel, pánikkal a szemében. – Valamiféle rohamod volt. Szétkarmoltad az arcodat.
Chikara összezavarodva forgatta jobbra-balra tekintetét és alig bírta visszatartani a kikívánkozó sírást.
- Hol van az anyám? Mit tettek vele? – gördültek le az első könnycseppek az arcán.
- Nem ismerem anyádat – válaszolta Watanabe szánalommal a hangjában.
- Ne bántsák, kérem. Ő nem tehet semmiről… én vagyok a hibás… én tehetek róla – nyöszörgött kínjában és feltört belőle a zokogás.
- Ah te gyerek - sóhajtott lemondóan a férfi és mellé telepedve leült a földre. - Ez kellett annak a kölyöknek. Most láthatta, hogy mire képes az ereje, ha nem tudja kordában tartani az érzéseit - csóválta a fejét és megvárta, míg a mellette fekvő fiú rendezni tudja a légzését és összekaparja a gondolatait.
- Nem tudom már mi a valóság és mi az álom - nézett fel megtört szemekkel Chikara, mire a másik ismét felsóhajtott.
- A szemünk és a fülünk becsap minket néha. Emelt fővel kell elfogadnunk azt az utat, amit nekünk szán a sors - válaszolta a férfi és elfordította róla tekintetét.
- Az én sorsom, hogy szenvedjek. De már elfáradtam... - Chikara összerázkódott a bőrét ért hideg fuvallattól, mely hirtelen érte, ahogy a kinti szél besüvített a bedeszkázott ablakon keresztül.
- Hogy mondhatja ezt egy ilyen fiatal kölyök? Előtted az élet, még sok mindent meg kell tenned ahhoz, hogy eljuss ezekhez a gondolatokhoz - szorította össze szemöldökét az idősebb és elszorult szívvel tekintett le a reszkető fiúra. - Úgy tűnik lentebb ment a lázad - jegyezte meg, majd levéve róla a hideg borogatásokat betakargatta egy kopott pokróccal. - Kazuya jó gyerek... nem volt ő mindig ilyen - kezdett bele ismét, ahogy a takarót igazgatta a másikon. - Úgy neveltem, mintha a sajátom lett volna. Az a nő nem törődött vele... és az apja sem. Ha megakart volna ölni, már rég megtette volna.
Ahogy tekintetük találkozott a Hold fényében, Chikarát ismét elöntötte a gyász érzése. Az apai szeretet, mely iszonyatosan hiányzott neki, a bűntudat, hogy nem tudott kellő méltósággal bajtársaival tartani. Elbukott, mint fiú...
- Csak az ég tudja, hogy milyen sorsot szántak nektek. Nem tudom mit akar veled tenni, de nekem követnem kell őt, még ha nem is értek egyet a tetteivel. Most őt szolgálom, egészen addig míg ő maga el nem küld. Sajnálom... - mondta a férfi és a keze után nyúlt, melyet eddig mellkasán pihentetett és erősen megszorította azt, majd szavak nélkül felállt és magára hagyta a kunyhóban, hogy ki tudja pihenni a történteket, amire talán soha többé nem lesz képes.

***

Álom nélküli szunnyadásából egy furcsa érzés ébresztette. Testét elöntötte egy különös, de jóleső melegség, egy bizsergés, mely lábujja hegyétől a feje búbjáig elkísérte. Mintha a sok rossz dolog, emlék és fájdalom mind lassan elpárologna és megnyugvást, kipihentséget hagyna a helyén. Lassan nyitotta ki szemeit, majd nyugorogni kezdett a feje körüli kékes fény láttán. Egy pillanatra megrémült, mert nem értette mi folyik körülötte, amikor egy szorítást érzett meg a vállán és egy halk mormogó hang ütötte meg a fülét:
- Ne mozogj, még nem végeztem.
Kazuya gubbasztott a feje mellett és ujjait a homlokán tartva, valamiféle kékes fényű energiát áramoltatott végig a testébe. Bár a fiú mellette teljes nyugalomban ült, Chikara mégis feszélyezve érezte magát. Nyugtalanságát a másik megérezve ismét lenyomta a tatamira, mikor elkezdett mocorogni.
A furcsa érzés, hogy a másik most valami természetfelettit és megmagyarázhatatlan dolgot művel a testével, nem hagyta nyugodni. A legjobban az rémítette meg, hogy ez az érzés kellemes volt. Valamilyen okból azt várta, hogy mikor következik a fájdalom? Talán ez is a kínzás részét fogja képezni?
- Nem akarom megint - suttogta kábán és lassan felemelve kezét megragadta Kazuya csuklóját a feje fölött. Ahogy ajkait elhagyták ezek a szavak, a kék fény elhalványodott felette és immár rálátása nyílt a fölötte tornyosuló arcára is. A fiú szemei alatt sötét karikák húzódtak, s tekintetében láttatni engedte a szomorúságot.
- Akkor tartsd meg a maradék karmolás nyomot emlékbe - válaszolta vontatottan, majd hátra dőlt a falhoz és az ablakot kezdte meredten bámulni.
- Mit tettél velem? - emelte kezét az arcához és végigtapogatva azt érezte, hogy alig maradt rajta egy-két seb.
A válasz ezúttal elmaradt. Ahogy feltekintett a mellette ülőre, a fiú sokkal öregebbnek tűnt a koránál. Arca beesett, kivörösödött szemei s alattuk elhelyezkedő karikái arra következtettek, hogy már hosszú ideje nem aludt és még talán sírt is. Hirtelen most először látott benne valami igazán emberi vonást és talán még a mérhetetlen magányt is. Tekintete, ahogy a másik arcán fentebb kúszott megpillantotta a homlokán húzódó mély sebet, amit ő okozott neki.
- Mit bámulsz? - nézett rá bosszúsan az előtte fekvőre és újra visszaköltözött szemeibe a megvetés.
- Nagyon fáj a fejed? - kérdezte bátortalanul és a homlokára mutatott, mire a másik felhorkantott.
- Még ebben a helyzetben sem tudsz magaddal foglalkozni? - kérdezte cinikusan és visszafordult az ablak felé. Chikara lassú mozdulatokkal feltornászta magát ülő helyzetbe. Végtagjai teljesen elzsibbadtak a sok fekvéstől.
- Igazad van. Mégis miért kéne érted aggódnom? - nevetett fel halkan, és odafordult hozzá. Kazuya rá se nézett egészen addig, míg meg nem érezte a fiú ujjait a homlokán, ahogy gyengéden megérintik. Elkerekedett szemekkel meredt a másikra, aki elgondolkodva tartotta ott az ujjait továbbra is a bőrén. - Hmmm... úgy látszik nem mindenki képes rá - mosolyodott el, mire elütötték a kezét indulatosan.
- Ne merd azt hinni, hogy ezek után elengedlek. Csak kompenzálni akartam a fájdalmat amit okoztam. Még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnék ilyet - közölte hidegen Kazuya.
- Oh, szóval jóvátetted? - pislogott rá érdeklődve a fiú.
Viccesnek gondolta a helyzetet, ahogy ott ültek egymás mellett és beszélgettek, akár a barátok. Talán benne is felértékelődött néhány dolog a másikkal kapcsolatosan.
Csupán egy pillanatra kalandozott el és hagyta hogy hatalmába kerítse a bizalom. Ez a tette túl korainak bizonyult, ahogy a démon szemű előredőlt és kinyújtott kezével tarkójánál fogva közelebb rántotta magához, nem túl finoman.
- Túlságosan leeresztetted a védelmedet - közölte vele vészjóslóan, mire Chikarának bukfencet vetett a gyomra. - Szó sincs róla, hogy mi ketten barátok lehetünk ebben az életben. Verd ki a fejedből! - rántotta magához olyan közel, hogy az orruk már-már összeért.
- A sorsod elől úgy sem menekülhetsz el - válaszolta remegő hangon és meg kellett kapaszkodnia a másik ruhájában, hogy ne veszítse el a maradék tartását, amit össze bírt erejéből kaparni. - Ha egyszer nem gyilkosnak születtél, nem tudod magadra erőltetni a szüleid természetét.
Ahogy befejezte mondandóját csak a döbbenet köszönt vissza az egész testében remegő fiútól. Dühös volt s talán most kezdte felismerni, hogy valóban nem döntheti el ő maga, hogy mivé szeretne válni. Nincs értelme annak amit tesz, se annak, hogy próbálja a háborút újjáéleszteni, mely kőszívű apját már úgy sem hozhatja vissza az életbe. Nem érheti már el soha, hogy az anyja egy kicsit is szeresse. Kazuya szája sarka megremegett majd erőltetett mosolya a gyertyafényben, lecsorduló könnyeivel együtt maszkszerű hatást kölcsönzött... Mint azok a festett színházi maszkok. Szilárdnak és keménynek látszanak, de egy pillanat alatt össze tudnak törni. Először érzett igazán sajnálatot a másik iránt.
Mintha csak belelátott volna szívének legmélyebb zugaiba, a könnyes arcú tekintetét felé fordította, hogy immár a szomorúság helyét átvegye valami más. Vörösen izzott a gyűlölettől, melyet saját maga iránt érzett, de ott volt előtte apja gyilkosának fia. Mennyivel egyszerűbb a gyűlöletet rávetíteni másokra... Annyira egyszerű...
Chikara tarkóján pihentetett kéz lassú, gyengéd mozdulattal húzta magához a fiút, másik karjával körbeölelve őt. Egy pillanatra összezavarodott, hogy most tényleg ilyen gyűlölt pillantással fogja őt megölelni. Vagy csupán összeroppantani, mint a kígyó az áldozatát? Ahogy megérezte a másik testének melegét nyugtalanság fogdta el a szoros közelségétől. Kazuya a füléhez hajolva suttogott neki, lehellette fagyos volt, akár a téli szellő, beleborzongott:
- Ki mondta, hogy meg foglak ölni? Lassan foglak kínozni életed végéig, míg magad nem fogsz könyörögni a halálért...
Két ujjának lágy érintését érezte meg a háta a közepén, ami lassan csúszott le gerince mentén, egészen a derekáig, fura érzést hagyva maguk után, miközben vörösen ragyogott fel az érintett terület. Szinte levegőt venni is alig jutott ideje, ahogy hatalmas lökést érzett belülről, mintha az erei ki akarnának robbanni testéből. Nem fájdalmas, mindinkább ilyesztő érzést keltett benne. Vére egyre gyorsabban kezdett áramolni benne, légzése felgyorsult és érezni kezdte ahogy elzsibbad csípője, miközben máshol egyre jobban életre kelt benne valami.
- Mit műveltél velem? - kérdezte elfúló hangon, ahogy teljes testével rádőlt a másikra és ruháiba kapaszkodva próbálta észnél tartani magát és felfogni, hogy mi történik vele.
- Elszórakozunk egy kicsit - kuncogott fel a fiú és lassan elkezdte lehúzni a vállán lazára kötött kimonóját, ami egy apró mozdulat hatására csúszott le róla. Ekkor már ő maga is érezte a benne felszikrázó vágyat és a lüktető érzést, ahogy arra vágyott, hogy valaki megérintse. Abban a pillanatban minden gondolat elpárolgott az elmélyéből és csak a döbbent ijedség volt jelen, hogy miért érez ilyen dolgokat, ebben a helyzetben. Ráadásul egy férfival... - Jobban szeretnéd nővel csinálni? - kérdezte váratlanul, és ekkor már biztos volt benne, hogy Kazuya olvas az emberek gondolataiban. Nem tudott megálljt parancsolni a feltörő hangos sóhajnak, ami akkor hagyta el a száját, mikor a másik rámarkolt a combjára. A szíve és az elméje nem akart azonos módon működni, testének többé már nem tudott parancsolni. - Oh, úgy látom így is jó lesz - nevetett fel megbűvölője és hajába markolva hátrahúzta a fejét, hogy éhes ajkaikat végre összeérinthesse. Eszébe se jutott ellenkezni, készségesen kínálta fel a másiknak minden egyes porcikáját, hogy még többet kaphasson, belülről viszont tombolt. Ki akart szabadulni, mintha börtönbe zárták volna ahol hiába kiáltozott, nem hallhatták meg.
- Ne - nyögött bele a szájába, de teste ezzel szemben még jobban hozzásimult a másikhoz, majd azon kapta magát, hogy Kazuya ölébe mászik. - Ne - ismétlelte meg újra ezúttal már kétségbe esve, hogy semmi ráhatása nincs a saját cselekedeteire.
- Pedig nekem úgy tűnik, hogy élvezed - mosolyodott el hátradőlve a démoni fiú szemeit Chikara meztelenül reszkető felső testén legeltetve, majd masszírozni kezdte combtövét, ezzel halk nyögéseket kiváltva belőle. Verejtékező homlokára tapadtak hajtincsei, s mintha egy lázálomba került volna, levegővételei már fülsértőek voltak. Az alatta ülő vállaiba kapaszkodva próbálta ellenállásra bírni és eltolni saját magát a fiútól, de vágya egyre erősebb és erősebb lett, szinte már karikák táncoltak a szemei előtt. Úgy érezte, ha nem érhet magához, ott menten belehal a szenvedélybe. De nem akart teljesen kivetkőzni magából... ezzel a saját önbecsülését is meggyilkolná.
- Azt akarom, hogy magadhoz érj - suttogta rá mellkasának bőrére Kazuya és miután jó mélyen magába szívta annak illatát, nyelve hegyével megérintette azt. Azon a ponton, mintha áramütés érte volna, összerázkódott, és minden erejére szüksége volt, hogy kezeit a másik vállán bírja tartani. Nem szégyenülhet meg... - Oishi, nyúlj magadhoz! Gyerünk! - folytatta rekedt hangján, és ahogy ujjai gyengéden táncoltak a hátán, szájával mellbimbója körül kezdett matatni. Abban a pillanatban zihálva kezdte el csípőjét előre lökni a másik ölében, aki ezt egy szélesre terült mosollyal díjazta. Immár hatalmasra nőtt férfiasságát se tudta volna elrejteni, ahogy egyre jobban dörgölte magát az alatta ülő testéhez, ami forrón és hívogatólag hatott rá. Még többet és többet akart. Azt akarta, hogy hozzá érjen.
- Én nem fogok hozzád érni... Látni akarom, ahogy magadnak csinálod, ahogy elér a gyönyör és utána a szégyen - szívta be mélyen nyakának illatát, majd beleharapott gyengéden az íves testrészbe, mire az ölében ülő összerázkódott. Tudta, ha eleget tesz a kérésnek és szükségleteinek, akkor a megaláztatás gondolata örökkön örökké elkíséri majd, de lassan már úgy érezte felrobban a benne feszülő vágy. Remegő kezét lassan vezette le lábai közé, hogy aztán nadrágján keresztül rámarkolhasson férfiasságára. Jólesően nyögött fel lehunyt szemekkel, majd kinyitva azokat megpillanthatta Kazuya arcát egészen közelről, ahogy csodálattal gyönyörködött benne, és szavaival ellentétben gyengédséget sugárzott minden porcikája. Fejüket csupán miliméterek választották el egymástól, és kínzója kiéhezett pillantása, amivel vörösre csókolt telt ajkait bámulta, szinte már sokkoló volt számára. Szinte tátott szájjal, elmélázva próbált minden másodpercet magába inni, mintha életében most látna először ilyet. Hiába... Kazuya is legalább olyan fiatal volt mint ő, ha nem fiatalabb, elképzelhető volt, hogy most él át először ilyet. Mintha egy csodaországba csöppent volna az a fiatal fiú, vékony ajkait benedvesítve, izgatottan meredt rá, várva a következő megmozdulásait. Ahogy egymás szemébe néztek, szinte kézzel foghatóvá vált az a kapcsolat, ami abban a pillanatban kialakult kettejük között. Talán a démoni csáberő tehetett róla vagy azok a hosszú szempillák melyek takarásában ott remegtek a vörösen izzó szemek, mégsem bírta ki, hogy ne hajoljon hozzá és vegye szájába a vékony alsó ajkat, melyre óvatosan harapott rá, miközben egész testét nekipasszírozva próbált minél közelebb férkőzni hozzá. Próbálta a bűbáj számlájára írni a dolgot, de ez valami más volt.
- Chikara - sóhajtotta bele a szájába nevét, melytől libabőrös lett és kezdte úgy érezni magát, mintha egy lidérces álomba csöppent volna. - Csináld! - jött az utasítás ismét, aminek már nem tudott ellenállni. Nadrágjába vezette egyik kezét és rászorítva ujjaival nedves testrészére mozgatni kezdte, miközben légzése egyre csak gyorsult. Végig a vörös szempár fogságába esett, s minél tovább nézte annál jobban megrémült saját magától, hogy épp miket művel, miközben egymást bámulják. A szégyenérzet sokkal hamarabb érkezett mint öröme, és zavartan próbált nem tudomást venni legördülő könnycseppjeiről. Megpróbálta másik kezével eltakarni arcát ügyetlenül, amitől még szánalmasabbnak tűnt. Csuklóján még ott voltak a vörös horzsolás nyomok melyeket a kötél égetett bőrére, és ettől kicsit Kazuya is kizökkent révületéből.
- Ne takard el az arcod, látni akarom! - szólt rá hirtelen, és megragadva kezét elrántotta onnan, majd ujjaikat összefűzte.
Ahogy egyre jobban gyorsultak saját magán érintései és érezte a közeledő beteljesülést, annál jobban kezdett darabjaira hullani a világ körülötte. Ha kezeik nem kulcsolódtak volna így egymásba, talán már rég elveszett volna. Már érezte, hogy egyre közelebb van, mikor már csak a monoton nyögdécselései visszhangoztak a fülében, akkor hirtelen egy láthatatlan erő hátrarántotta és hanyatt vágódott a tatamin, kezei a feje fölött leszorítva és zihálni kezdett. Kazuya ezzel szemben meg se rezdült, csupán kimért mozdulattal előre nyúlt és elkezdte lassan lehúzni róla a nadrágját, mely épp a lényeget takarta.
- Ne vedd le, kérlek - nyöszörgött hangosan önkívületi állapotban, de moccanni se bírt. Ekkor mintha valaki valami végigsiklott volna a mellkasán, megpillantotta magától életre kelt övét, mely leszorította a száját, hogy ne tudjon kiáltani.
- Azt szeretnéd, ha a katonáim meghallanának? Szerinted mit szólnának ha így látnának téged? - mosolygott rá Kazuya és miután befejezte a vetkőztetést, szégyenérzet nélkül legeltette a szemét a másik izgalomban lévő testén, ahogy nagy terpeszben feküdt előtte. - Amint meglátnák ezt a csodálatos testet, csapatostul tennének magukévá addig, amíg fel nem kel a nap - sutyorogta halkan és végigsimítva lábán haladt felfelé érintése a combján, onnan a csípőjére, majd lassan feltérdelt a másik előtt. - Nem akartam durva lenni veled, de... - motyogta tovább, ahogy alhasát cirógatta, gondosan kikerülve meredező testrészét. Chikara egyre jobban pánikba esett, hogy a láthatatlan erő a tatamihoz szögezte karjait, csak vergődni tudott kínjában. - Megszabadulok a korlátaimtól, ha a közelemben vagy - jött a rekedt hang és lassan látóterébe került a fiú, ahogy vadmacska módjára mászott fölé négykézláb. Az alatta lévő rémülten pillantott fel az immár reszkető fiúra, akiről úgy folyt a veríték, mintha komoly betegség kínozná, szemei parázslóan izzottak a helyükön és levegő után kapkodott. Az imént még higgadt Kazuya vadállat módjára kivetkőzve magából vedlett át valami egészen mássá, aminek ő nem akart szemtanúja lenni. Még épp időben hunyta le szemeit reszketve, mikor meghallotta a hatalmas vadállati üvöltést. Érezte, hogy valami szörnyű dolgot fog látni, de úgy érezte, bármelyik pillanatban elvesztheti az eszét... muszáj volt kinyitnia a szemeit.
Arcába hajolva egy kiéhezett tekintetű hatalmas testű fehér tigris állt fölötte, aminek hatalmas szemfogai kivillantak pofájából. Ahogy a halálfélelem elérte elméjét, villámcsapás szerűen vágott végig testén a gyönyör, megfeszítve izmait, mindennemű érintés nélkül. Ahogy a harmadik hullám hatására ismét összerázkódott és megfeszült, könnyei már megállíthatatlanul folytak végig arcán a leírhatatlan érzésektől. A haláltól és a szégyentől már nem félt... valami egészen különös, elmondhatatlan megkönnyebbülés könnyei voltak ezeket, mely már lassan súrolta a fizikai fájdalom állapotát. Ahogy megfeszült teste lassan elernyedt, s pihegő mellkasán végigfolyt saját csillogó testnedve, úgy homályosodott el látása, de még láthatta a visszaváltozó Kazuya alakját és a zokogást, mely belőle is feltört.

***

Azt hitte, csupán álmában hallja a madarak gyönyörű énekét, hogy egy elképzelt tudatalatti világban melengeti a nap az arcát, ahogy a lágy szellő fújja körülötte a növényeket, melynek zizegését érzi maga körül. A vakító napfény egyre jobban zavarta csukott szemhéján keresztül, így belátta nincs mit tenni, ki kell nyitnia végre szemeit. A kék égen lassan úszkáló bárányfelhőket pillantotta meg maga fölött, s hirtelen azt hitte, hogy talán meghalt és most lebeg valahol a föld és a felhők között. Ijedten tekintett körbe, hogy tényleg így van-e, s arra lett figyelmes, hogy egy mező közepén fekszik, mely gyönyörű virágokkal van borítva, s ezt a nagyobbacska területet bástyaként fogták körbe az erdő fái, mintha csak óvni akarnák a behatolóktól ezt a darabka mennyországot. Lassan visszaeresztette fejét a virágok közé és közben észrevette, hogy összegömbölyödve fekszik egy ember mellette, aki szorosan fogja a csuklóját.
- Gyűlölsz engem, igaz? - kérdezte Kazuya megtört hanggal és oldalán feküdve egyenesen rá meredt elbűvölő, de fáradt szemeivel.
- Nem gyűlöllek - válaszolta halkan és hátáról átgurult az oldalára, hogy egymással szemben legyenek. Arcukat pár fűszál választotta el egymástól, így láthatták a másiknak minden arcrezdülését.
- Szabad vagy - csuklott el a hangja Kazuyának, és a másik kezével zavarában elkezdte csavargatni az egyik fűszálat. Chikarában egy magányos kisgyerek képét keltette a jelenet.
- Jól vagy? - kérdezte a fiút összevont szemöldökkel, mire a mellette fekvő ráemelte pillantását.
- Mióta magammal hoztalak az erdőből, még saját magamtól is megrémülök...
Gondolta messze lehetnek a tábortól, mert a madarak és a természet hangján kívül semmit sem hallott. Testén ugyanaz a ruha volt, mint amiben útnak indult s tisztán, rendezetten ráöltötték minden egyes darabját. A mellette fekvő ruházata ezzel szemben zilált volt, s borzasztó fáradtnak tűnt viselője.
- Ott kellett volna hagynod meghalni. Már rég meg kellett volna halnom... - Tekintetük találkozott egymással és lágyan elmosolyodott - Apámmal együtt.
- Nem te mondtad legutóbb? A sorsod elől úgysem menekülhetsz el - mosolygott vissza és szorosabban fogta a másik kezét.
- Igen... talán ez meg volt írva. De úgy érzem folytatnom kell az utam.
Lassan hátára fordult és ismét a felhőket kezdte bámulni, másik kezét a feje alá téve, mintha csak pihenne.
- Azt a démont keresed ugye? Anyám gyilkosát... - kérdezte halkan Kazuya. - Láttam a gondolataidban.
- Ha még esély van rá, hogy...
- Te is tudod, hogy meghalt. Tisztában vagy vele - fejezte be helyette a mondatot, mire remegő szemekkel oldalra pillantott.
- Mit kéne tennem akkor? - vett nagy reszketeg levegőt, majd lassan kifújta.
- Menj haza az anyádhoz - válaszolta gondolkozás nélkül. - Ha nekem ilyen szerető anyám volna...
Az elkezdett mondatot már nem fejezte be, ő is a hátára fordulva kezdte fikszírozni a felhőket.
- Sajnálom a szüleidet... de tudnod kell, hogy...
- Én tudom. Romlott emberek voltak - mosolyodott el Kazuya könnyes szemekkel.
- De te nem vagy az - fogta meg ezúttal ő a szorító kezet.
- Én egy démon vagyok - pillantott rá oldalra fordulva és azzal a lendülettel folytak végig arcán a könnyek egyenesen a fűre.
- Utam során egy démont kerestem. Úgy tűnik találtam egyet - mosolygott rá szelíden, ahogyan a síró fiú tudtára próbálta adni, hogy nem neheztel rá semmiért.
- Jó ég, még mindig itt vagy? Húzz innen a francba - nevetett fel sírva Kazuya, ahogy törölgetni kezdte könnyeit.
- Szorítod a kezemet - tört ki nevetésben Chikara is.
- Lehet... hogy, nem akarom.... hogy, itt hagyj engem - hangja egészen halk volt.
Ahogy a szél feltámadt, a fák levelei hangosan zizegtek, s a felhők gyorsabban úsztak tovább a kék égen.
- Nem kell itt maradnod, ha nem akarsz - válaszolta egyszerűen. Rápillantott a fiatal fiúra, aki álmodozóan gyönyörködött az égben csillogó szemeivel, s talán gondolatban már el is szárnyalt valahova nagyon messzire. - Felszabadíthatnád a katonáidat is - folytatta tovább, mire egy elgondolkodott bólintás volt a felelet.

Akkor már tudta, hogy a sors nem véletlenül sodorta Kazuya mellé, hogy talán az életnek célja van velük. Talán egymás életét megmentve vagy kioltva fogják végezni, az teljesen mindegy volt abban a pillanatban. Ez a furcsa kapcsolat már létrejött és egyiküket sem akarta ereszteni. Chikara már nem tudta mi az álom és mi a valóság, hogy harcolni akar-e az érzések ellen vagy hagyni magát az árral sodródni. Vágyott az édes fájdalomra, melyet egy démon okozott neki, s vágyott a magányos kisfiúra aki az álarc mögött rejtőzött. Különlegesnek érezte magát azáltal, hogy a tigris könnyeit csak ő láthatta...


the end