Sebhely - 20. fejezet

Ha tehette volna, akár napokig képes lett volna mozdulatlanul feküdni és nem gondolni semmire. De mivel fontos dolgok vártak még rá, nem tehette meg, hogy csak úgy lazán átadja magát a lustálkodásnak. Bár mi nevezhető lustálkodásnak? Hiszen akárhogy akarta, képtelen volt kinyitni a szemeit, pedig ő aztán igencsak próbálkozott, de eddig hiába. Ugyanakkor a hangok egyre erősebbek lettek körülötte, és lassan már azt is felbírta fogni, hogy egy kanapén fekszik ernyedten, miközben néhányan szólongatják és rázzák a testét, ébredésre késztetve ezzel. Fel akart ő kelni, a szándék meg volt benne, de egyszerűen nem volt hozzá ereje. Már a gondolat is beteggé tette, hogy mennyi mindent várnak el tőle. A könnyű utat akarta választani…
- Hívjak orvost? – figyelt fel egy tompa, de ismert hangra, nem messze tőle. Talán a basszusgitáros, Masaki-san hangja lehetett.
- Nem hiszem, hogy szükséges. Adjunk még neki pár percet… - Az aggodalommal és csalódottsággal megtelt hang csak is Miyavihoz tartozhatott, aki feltehetőleg ott guggolt mellette és a csuklóját szorította.
- Már egy órája el kellett volna kezdeni. Talán le kéne fújnunk a dolgot. – Yuichiro ideges hangja kizökkentette, az eddigi feketeségből, mely folyamatosan húzta magába.
- Ne… - nyöszörögte fáradtan és nagy nehezen kibírta nyitni végre a szemeit.
- Akanishi-kun! – Miyavi aggódó, de megkönnyebbült arca volt az első, melyet felfedezett maga előtt. Jó pár évvel öregebbnek tűnt a rocker, mint egy órával ezelőtt.
- Elájultam? – kérdezte rekedten, és lassan megpróbálta megmozdítani végtagjait.
- Még hogy elájultál? Szabályosan kiütötted magad pajtikám – paskolta meg az arcát nevetve a gitármester.
- Sajnálom – motyogta fáradtan és megpróbált felülni, de még így is Miyavi tartotta oldalról, hogy ne zuhanjon vissza a kanapéra. Nagyon gyengének érezte magát.
- Srácok! Itt van egy ügyvéd az öltöző előtt és beszélni akar valakivel – nyitott be a szobába egy fiatal asszisztens lány és várakozóan tekintett végig a jelenlévőkön.
- Küld vissza a helyére! Öt perc és kezdünk – adta ki a parancsot Miyavi.
- Jól van, jól van, de már nagyon idegesek odakint – morgott az asszisztens és rájuk csukta az ajtót.
Akanishi rémülten nézett körbe a szobában a jelenlévőkön, akik az elmúlt egy órában mind rá vártak. Elszégyellte magát.
- Ne haragudjatok rám – hajtotta le a fejét bűnbánóan, mire Yuichiro hátba veregette.
- Nem a te hibád. Itt mindnyájan neked szorítunk. Miattad vagyunk itt – mosolygott rá bíztatóan a fiú, mire gyengén viszonozta a gesztust.
- Sietnünk kell! Fel tudsz állni? – sürgette Miyavi, akinek a nyugtalanság miatt már gyöngyözött a homloka. Két ember segítségével talpra tudott állni, akik elkísérték az ajtóig, mert még mindig imbolygó volt a járása. Időközben a kezébe nyomtak egy nagy pohár vizet, meg valami felismerhetetlen pirulát, amitől elméletileg jobban kéne éreznie magát. Mire eljutott ismét a színpadig, addigra nagyjából egyenesen tudott járni segítség nélkül.
- Csak fél órát nyomj le. Ennyi a kívánságom… Csupán fél óra – állította magával szembe mestere és a ruháját, valamint frizuráját kezdte el igazgatni.
- A stáb nagyon mérges. Ha nem kezdjük el, kifutunk a műsoridőből – dünnyögött a hangtechnikus mellettük és a színpad felé intett.
- Jól van… megcsinálom – mondta rekedten Jin, de szemei kétségekkel voltak teli, ahogy kipillantott a színpadra. Segély kérőleg pillantott vissza Miyavira, akitől most talán csak az utolsó, bíztató szót várta, ami nem is maradt el, miután a vállára akasztotta kedvenc akusztikus gitárját:
- Adj bele mindent! – paskolta meg az arcát a férfi és a színpad széléhez lökte.
Már csak egy lépés választotta el. Hallotta az emberek zúgolódását, ahogy a várakozáshoz benyomott alapzene elhalkul és derengős fény borította el a színpadot. A morajlás lassan elhalkult és nem maradt más, mint szívének hangos dobogása. A mikrofonállvány egészen aprónak tűnt abból a szögből, ahonnan ő nézte. „Csak menj oda, a többi majd jön magától. Csak indulj el!” – győzködte magát. Mindig az első lépés a legnehezebb. Nagy levegő után végre kiadta a parancsot remegő lábainak, melyek egyenes úton vezettek a színpad közepére. A közönség elhalkult…
- Ez most jó vagy rossz? – kérdezte idegesen Masaki-san Miyavitól, aki karba tett kézzel figyelte oldalról tanítványát.
- Nem tudom… - válaszolta már maga is remegve és idegesen összefonta karjait maga előtt.
Végeláthatatlan hosszú útnak tűnt eljutni a mikrofonig Jinnek. A léptei visszhangoztak a színpadon, ahogy haladt lehajtott fejjel. Nem mert felnézni. Mikor odaért az állvány mellé összeszorította szemeit. „Gyerünk! Meg bírod csinálni! Nyisd ki a szemed!” Próbálta cselekvésre utasítani saját magát, de sehogy sem ment neki. Ott állt a közönség előtt, lehajtott fejjel és a gitár nyakát szorította. Eszébe jutott Kame… ha most itt lenne, egészen biztos, hogy volna elég bátorsága szembenézni másokkal. Ekkor arra gondolt, hogy barátja valószínűleg minden mozdulatát figyelemmel kíséri a kórházi ágyából a televíziót nézve. Nagyot nyelt, majd szembe állt a közönséggel. Lassan felemelte a fejét és kinyitotta szemeit.
Azt hitte, a következő pillanatban ismét elájul. Reflektorok világítottak a szemébe, vakuk villantak és a csönd félbeszakadt. Felmorajlott a közönség… Sebhelyes arcát bámulták mind. Rémülten tekintett körbe, és egyre nehezebben vette a levegőt. A sokkos tekintetek és leesett állak látványától rosszul lett. Miért bámulják? Mi baj van az arcával? Miért pont ő? Ahogy egyre jobban úrrá lett rajta a kétségbeesés, zihálni kezdett. Ott állt az éhes tekintetek kereszttüzében és már nem szólalt meg a kis belső hang a fejében, hogy megnyugtassa. Többé már nem volt semmi, ami megvédheti.

***

- Óvatosan! Fel fog szakadni a seb! Kame! – kiabált barátjával Ueda, ahogy berontottak a koncertnek helyet adó épület előcsarnokába. Kamenashi Kazuyát – akárcsak a tornádót – semmi sem állíthatta meg, még a két biztonsági őr sem, akik az útjukat próbálták állni a személyzeti folyosó előtt.
- Belépő kártya nélkül nem engedhetem be önöket! – morogta a nagydarab férfi, de mikor elkapta Kazuya szúrós tekintetét, aki hasára szorított kezei és bicegő járása ellenére is tekintélyt parancsoló tudott lenni elugrott előle a férfi. Valószínűleg felismerte őket.
Egész könnyen tudott megszökni a kórházból, hála Tatsuya önzetlen segítségének. Bár idősebb csapattársa felettébb hisztériás állapotba került ettől a kis kalandtól. Borzasztóan féltette barátját, elvégre tegnap még egy műtőasztalon feküdt, most meg beesett arccal és frissen öltött sebével szelte át a folyosókat, mint aki a világot megváltani készül éppen.
- Hé! Hé! Ide nem mehetnek be! – kiáltott utánuk egy staffos pólóban mászkáló munkás és utánuk szaladva próbálta visszatartani őket.
- Én bemehetek! – közölte nemes egyszerűséggel Kazuya, és ingerülten lökte be maga előtt a lengőajtót. Pár másodperc múlva észrevette, hogy senki sem követi. Valószínűleg Ueda feltartotta az emberüket, így könnyedén vette az irányt a színpad felé. Egy kisebb fellépés alkalmával már volt szerencséje bejárni az épületet, így ismerte a járást. Hamarosan meg is pillantotta azt a helyet, amit keresett. Miyavi ott állt háttal neki a színfalak mögött és hatodmagával meredten bámult kifelé a színpadra. „Most megvagy te szemét…” – gondolta magában, bár se ereje se türelme nem lett volna most összeszólalkozni a gitárossal, így csak megveregette a vállát, mire egy borzasztóan ideges rocksztár fordult vele szembe.
- Kamenashi-kun? – tágultak burgonya nagyságúra Miyavi szemei, erre a többiek is odafordultak felé. Mindenki döbbenten és elámulva bámulta megkínzott külsejét. – De… neked a kórházban kéne lenned! – hápogott döbbenten a férfi, de Kazuya mit sem törődve vele, elnézett a válla fölött és végre megpillanthatta azt a személyt, akit keresett.
Ettől tartott… Akanishi halálra rémülve remegett a színpad közepén, sóbálvánnyá amortizálódva. Hát ez nem dobott a debütáláson egy cseppet sem.
- Mit csinál? – kérdezte ijedten Kame, de közben felszisszent és a hasára szorította mancsait.
- Nem tudom… lehet, hogy megint rosszul van. Istenem… ha nem csinálja meg, akkor… - fogta a fejét Miyavi és bűntudatosan nézett a fiatalabbra. – Belementem valami óriási baromságba…
- Igen, hallottam… Ezért még később számolunk – villantotta rá tigrisszerű tekintetét az idol, majd újra barátját kezdte figyelni a színpadon. – Szóljon neki valaki, hogy itt vagyok – mutogatott a többieknek, ugyanis nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy oda tudjon kiáltani neki.
- Hé, Akanishi!!! Nézz ide!!! – kiáltozta felváltva Masaki és Yuichiro, de reakció nem érkezett. Talán a tömeg morajlása is közrejátszott, hogy Jin nem érzékelt semmit, ami a színpadon túl történt, de az is lehet, hogy a sokkhatás nem hagyta elszakadni tekintetét a több ezer emberről.
- Hasztalan. Kimegyek! – mondta Kame, de Ueda hirtelen ott termett mellette és elkapta a karját.
- Nem mehetsz ki! Az ügynökség kirúgna ezért… - Tatsuya szigorú tekintete sem tudott hatni rá, csak kirántotta karját csapattársa szorításából és így szólt:
- Szüksége van rám… hát akkor mellette leszek.
Ahogy kilépett a színpadra, már semmi sem érdekelte. Nem érdekelte Johnny, nem érdekelte az ügynökség, sem a rajongók, sem a több ezer néző, vagy a több millió tévénéző véleménye. Csak az az egyetlen ember érdekelte, aki ott állt halálra vált arccal, teljesen megsemmisült állapotban. Segítenie kellett rajta… Érzékelte, hogy néhányan felsikoltanak az első sorokban a nézők közül, majd egyre többen felkiáltottak, ahogy lassan felismerték az arcát, miközben végigtrappolt a színpadon barátja felé. Egy operatőr végig követte útját a kamerájával. Most már nincs megállás.

***

Talán azt várta, hogy ott, abban a pillanatban mindennek vége legyen. Nyugalmat akart. Miért bántják folyton? Miért kell ezt csinálni? Hagyják békén! Akárhogy is, nem tudott mit tenni… a színpadról nem mehetett le, de egyszerűen képtelen volt megmozdulni, nemhogy megszólalni. A zihálás miatt egyre kevesebb levegő jutott a tüdejébe, így látása is kezdett tompulni. Már épp lecsordult volna az első könnycsepp sebhelyes arcán, mikor egy érintést érzett meg a karján. Remegve pillantott oldalra és teljes döbbenet ült ki az arcára. Kamenashi Kazuya teljes valójában ott állt mellette! Megszólalni sem bírt, de Kame ezzel szemben összeszedett volt. Kimért mozdulattal nyúlt oda a mikrofonhoz és magához vette. Bíztató mosolya Jin felé csak álca volt, ugyanis frissen műtött teste lassan megadni készülte magát, de muszáj volt kitartania. Kegyetlen fájdalmai ellenére mégis képes volt mosolyogva köszönni:
- Jó estét kívánok mindenkinek – hajolt meg egy picit, aminek hatására megrándult az állkapcsa. Érezte, hogy felszakad a sebe. Jin mintha megérezte volna, halálra rémülten fordult felé, de hiába nyitotta szóra a száját, a másik nem figyelt rá. – Elnézést kérünk, amiért megvárakoztattunk titeket. Bizonyára vannak, akik felismernek engemet. Kamenashi Kazuya vagyok a KAT-TUN-ból.
A tömeg felmorajlott, a káosz teljes volt. Az egyik operatőr a kamerát egyenesen rájuk irányította, míg a másik a közönség reakcióit figyelte. Sokan a szájuk elé kapták a kezüket és izgatottan figyelték a történteket.
- Ő itt a barátom – nézett rá vidáman a mellette állóra és megfogta a kezét, majd a magasba emelte. – Ez itt az ő visszatérése. Eljöttem szurkolni neki, ahogy itt mindenki.
Akanishi mindig is gyűlölte Kamenashinak ezt a fajta viselkedését. A megjátszás, a hazugság a színpadon… a folyamatos színészkedés, ez neki sohasem ment volna. Talán ezért is nem volt alkalmas arra, hogy a KAT-TUN tagja maradhasson. Most viszont minden tisztelete a mellette állóé volt, aki ilyen fájdalmak közepette képes volt ennyi embernek színlelni a jókedvet, miközben a karrierjét és egészségét kockáztatta azzal, hogy fellépett a színpadra.
- Ha megengeditek, szólnék néhány szót Jin nevében. Szegény nagyon megijedt tőletek – nevetett rá elnézően, mire a közönség sorai között is oldódni kezdett a hangulat és néhányan szintén felnevettek. Az ujjai továbbra is Jin csuklóját szorították… Kazuya keze remegett. – Sok minden történt az elmúlt hónapokban és elég sok mindent kéne megmagyarázni, úgyhogy rövid leszek – mondta határozottan és a közönség szépen lassan elhallgatott. Mindenki figyelte őket. – Ez az ember itt mellettem nagyon sok szenvedésen ment keresztül az utóbbi időben. Csodával határos módon túlélt egy nagyon komoly autóbalesetet, aminek következtében két barátját elvesztette.
Akanishi gyomrába felkúszott a fájdalom, ahogy eszébe jutottak a nyáron történtek. A fekete férfi gúnyos mosolyát a karambol előtt soha sem fogja tudni elfelejteni. Beleégett a retinájába, és a mai napig kísérti az emlék.
- A kórházban töltött hónapok, a küzdelem hogy fel tudjon állni ismét a tolószékből és a külsejében végbement változás… ez mind-mind olyan dolog, amit egy embernek nagyon nehéz feldolgoznia, akárcsak a környezetében lévő embereknek… a családjának… - szemei Jin apját keresték a közönségben, majd kis idő után a stáb mellett álldogálva megpillantotta az idős férfit, akinek arcáról nem a düh és harag tükröződött… hanem az apai aggódás. – Akanishi-san! – szólította meg Kamenashi a terem túlsó végében ácsorgót, mire mindenki forgolódni kezdett a nézőtéren és szemeikkel keresni kezdték Jin apját. Kis idő múlva már az Akanishi apuka arcában is ott volt egy kamera, majd Kazuya folytatta: - Akanishi-san… ön igazán büszke lehetne a fiára!
Jin önkéntelenül fogta szorosabban a mellette álló kezét, de nem bírt az apjára nézni. Minden idegszálával igyekezett a mellette állóra koncentrálni. A rajongók néma csöndben hallgatták a KAT-TUN vezérét.
- Elképzelni sem tudja, hogy miken ment keresztül a gyereke… nem csak a családjától, de a barátaitól is eltávolodott. Nagyon nehéz volt talpra állnia, de megcsinálta. Büszkének kéne lennie, nem pedig bizonyítást keresni arra, hogy képes a saját életét irányítani. Ő egy tehetséges művész, akit ezrek támogatnak… mi sem bizonyítja jobban, mint ez a rengeteg ember ebben a teremben – Kame hangja egyre dühösebb lett. Félő volt, hogy kibillen a már megszokott szerepjátékából. De ez már nem érdekelte. Akanishi apja láthatóan zavarba jött, de továbbra sem mozdult meg. Kazuya ismét a közönség és a kamerák felé fordult és folytatta:
- Itt áll ez az ember, készen arra, hogy az érzéseit megmutassa nektek… Hogy megossza a fájdalmát és a köszönetét… a háláját, hogy még van, aki támogatja a nehéz időkben is…
Jin az első sorokba pillantott, ahol helyet foglaltak barátai. Junno és Nakamaru arcát már könnyek borították, Koki bár nehezen, de még tartotta magát, akárcsak Ryo. És ott volt Yamashita… Yamapi állt a széke előtt és megtört tekintettel figyelte őket, próbálva visszatartani zokogását. Akanishi abban a pillanatban, ha tehette volna, a teremben lévő összes embert egyszerre ölelte volna magához. Most már értette, hogy mit akart ezzel Kazuya… megértette végre. Őt itt mindenki szereti…
- Engedjétek meg neki, hogy ezt elmondhassa egy dalban – nézett végig könyörgően Kame könnyes szemekkel, és lassan már senkinek sem volt száraz az arca a teremben. -  Nincs mit bizonyítania már, hiszen annyi mindent tett le az asztalra. Kérlek, támogassátok őt… és hallgassátok meg – csuklott el a hangja és lopva a mellette állóra mosolygott fájdalmasan. – Csak ennyit akartam. Köszönöm. – Rekedt hangja kijózanító volt mindenki számára, de főleg Jinre nézve, aki most hálától túlcsordult pillantásokkal figyelte, ahogy a fiatalabb visszarakja a mikrofont a helyére, majd egy utolsó kézszorítás után mosolyogva rábólintott és visszasétált a színpad mellé.
Akanishi azt hitte, nehéz lesz elengednie Kazuyát, most mégis könnyedén hagyta, hogy a hideg ujjak kicsússzanak tenyeréből, majd távolodó alakját figyelve egyre erősebbnek és erősebbnek érezte magát. Már nem félt semmitől…
Könnyektől borított sebhelyes arcát a mennyezet felé emelte, hagyva hogy a már jól megszokott reflektorfény melengesse bőrét, magába szívva az energiát, ami körülvette. Ahogy pengetni kezdte az első akkordokat, már az utolsó kétsége is szertefoszlott arról, hogy ő erre született. Ott kell állnia és meg kell osztania ezeket az érzéseket mindenkivel. Mindenkinek tudnia kell! Mikor az első hangok elhagyták a száját, még maga is meglepődött rajta, hogy mennyi érzelmet zúdít rá a közönségre. Néma csendben hallgatta mindenki a szívfájdító éneket, mintha csak egy haldokló pillangó lejtené utolsó táncát, amit könnyek között meghatódva néztek végig az emberek.
Abban a pillanatban már Kamenashinak sem volt semmi kétsége afelől, hogy ez az ember ismét feltámadt, újjászületett akár a hernyó kikelve a bábból, gyönyörű pillangóvá érve. Könnyeit nyeldesve dagadt a melle a büszkeségtől, hogy ismerheti ezt az embert. Azt az embert, aki képes volt megírni egy ilyen gyönyörű dalt. Mikor elhangzott a dal utolsó sora, már meg sem próbálta visszatartani a meghatott zokogást, amit elnyomott a közönség őrjöngése és a hangos tapsvihara.

***

A fél órásnak szánt koncert bőven túlnyúlt még egy órával, ami egyáltalán nem okozott problémát a zenekarnak, és legfőképpen nem Akanishi Jinnek. Minden pillanatát élvezte, akár a régi dalok újrajátszását, akár az újak bemutatását. Kitörő lelkesedéssel fogadtak tőle minden egyes hangot… minden egyes levegővételt. A debütálás sikerét mi sem bizonyította jobban, mint nevének hangos kántálása, melytől húsz percen keresztül zengett a koncertterem. Bár a rajongóinak adta a szívét azon az estén, Kamenashiról sem feledkezett meg. Aggódott érte, de főleg miatta akarta, hogy az este tökéletesre sikerüljön. Úgy is lett.
Mikor lement a színpadról, barátját már nem találta ott, ugyanis mentőt hívtak hozzá, amivel ismét bevitték a kórházba, hogy újravarrják felszakadt sebét. Kazuya tisztában volt vele, miként fog erre reagálni Jin, így hagyott neki egy rövid üzenetet, melyben ez állt: „Maradj a seggeden, mert megöllek!” Nem tudta visszafogni a nevetést, ahogy barátjára gondolt. Sok aggodalmat okozott neki az utóbbi időben, talán jobban tenné, ha hagyná a másikat pihenni. A papírdarab aljára még más is oda volt firkantva, amitől meghatódottan mosolyodott el: „Köszönöm.”
Az este még koránt sem ért véget a koncerttel és a két ráadással. Várt még rá egy rajongói találkozó, ahol szintén minden a tervezettek szerint alakult, talán még annál is jobban. Meglepő módon a külsejében végbement változás nagy sikert aratott. Frizurája, sminkje és öltözete… de még a sebhelye is! A kezdeti döbbenet után a rajongók felfedezték eme hegben rejlő vonzalmat és mindenki meg akarta érinteni a „porcelánbaba törött arcát”. Először hagyta néhány lánynak, hogy megtapogassák a sebhelyet, de később már idegesítette a dolog. Ugyan miért ilyen nagy szám ez a heg? És ekkor döbbent rá, hogy ő maga is nagy feneket kerített a dolognak. Ezen muszáj volt mosolyognia.
Bár hulla fáradt volt a debütálás után, azért még várt rá egy-két dolog, miután távoztak a rajongók. Ez nem más volt, mint egy jó hosszú beszélgetés az apjával. Mikor belépett az öltözőjébe, azt se tudta mit mondjon neki. Kereste a szavakat, de azt sem tudta hogyan kezdjen neki, mikor váratlanul megölelte az apja. Akanishi-san úgy szorította magához a fiát, mintha soha sem akarná elengedni és vagy százszor kért bocsánatot csemetéjétől. Miyavi rájuk csukta az ajtót és hagyta, hogy órákig beszélgessenek az öltözőben. Mikor elújságolták Kazuyának a kórházban, hogy apa és fia átkarolva egymást, nevetve sétált ki az épületből, egyszerűen nem hitt a fülének. Nem hitte el, hogy a dolgok valaha is rendeződni fognak. Már csak neki kellett szembe néznie az ügynöksége által rárótt büntetéssel. Végül az a bizonyos büntetés meg sem történt, mivel a KAT-TUN rajongói több napon keresztüli tüntetéssel tiltakoztak az ügynökség előtt a kegyetlen bánásmód ellen, amit Jin felé tanúsítottak, és hogy mindezek tetejében még Kamenashi Kazuyát is meg akarták büntetni. Johnny Kitagawa a száját húzva bár, de futni hagyta Kamét, valamint a rajongói nyomás hatására felajánlotta a lehetőséget Akanishinek, hogy visszatérhessen az ügynökség szárnyai alá… aki persze… nem élt a megtisztelő lehetőséggel.
A megható élő közvetítés hatására számtalan más ügynökség, stúdió és kiadó kereste fel Jint különböző ajánlatokkal. A sajtó hetekig az ő ügyével foglalkozott és minden híradó a fellépésétől volt hangos. Egy egész ország mozdult meg a hatására. Miyavi - akinek ezzel hatalmas munka szakadt a nyakába – mégis vidáman próbált eleget tenni minden felkérésnek, így Akanishi napjai is elég sűrűvé váltak.
Két hét telt el azóta, hogy Kamét utoljára látta, mikor magára hagyta a színpadon. Egyszerűen nem volt ideje meglátogatnia a férfit, még csak telefonon sem tudtak beszélni, mivel a fiatalabb ki volt kapcsolva, hogy ne tudja senki megzavarni a felépülését. Barátaitól megtudta, hogy pár nap alatt kiengedték a kórházból, és egy hét után már vissza is ment dolgozni… ami valljuk be, nem meglepő ha Kamenashi Kazuyáról van szó. Most viszont úton volt végre közös otthonuk felé, hála Miyavinak, amiért biztosított neki két nap pihenőt. Rengeteg hálával tartozik ennek az embernek…
A bejárati ajtó előtt ácsorogva elgondolkozott, hogy most sok mindenről kell beszélniük és sok mindenért is kell köszönetet mondania barátjának. Nem merte használni a kulcsot, így jobbnak látta, ha bekopog. Szíve a torkában dobogott, mikor meghallotta a közelgő lépteket az ajtó túlsó feléről.
A zár kattant, majd hatalmas meglepetésére egy Yamashita Tomohisa landolt a nyakában.
- Gratulálok a visszatérésedhez! – kiáltotta bele a fülébe, amitől kicsit megtántorodott, de a vigyor az ő arcára is felkúszott.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte vidám meglepettséggel a hangjában. Talán csalódott is volt picit, hogy nem az az ember ugrott a nyakában, akire épp számított.
- Gyere gyorsan – ragadta meg mindkét karját legjobb barátja és bevonszolta a lakásba, ahol aztán hatalmas kurjongatás fogadta a nappaliban. Pukkanásokat hallott, majd a következő pillanatban szerpentinek borították teljes ruházatát.
- Gratulálunk! – kiáltották barátai és ő letaglózva állt a nappali közepén, körbevéve barátaival, volt csapattársaival, de még az öccse is ott volt, akivel több hónapja nem beszélt már. Hatalmas lendülettel ugrott neki Matt, akit eddig Koki próbált visszatartani attól, hogy rögtön az ajtóban nekiugorjon rég nem látott gazdájának. Jin nevetve dögönyözte meg kedvencét, majd szemeivel Kazuyát kezdte keresni a zsúfolt helyiségben, de nem látta sehol.
- Mesélj el mindent! – örvendezett mellette Yamapi, és le sem tudta vakarni magáról egész délután cimboráját. Fogalma sem volt róla, hogy Kame egy kisebb összejövetellel várja haza, talán egy picit csalódott is volt, de mikor megpillantotta barátját, ahogy egy rekesz sört cipelt ki a konyhából megkönnyebbült. Tekintetük találkozott, és abban a pillanatban egy csomó minden futott át az agyán, hogy miket fog majd mondani neki, mikor már csak ketten lesznek a lakásban. Kazuya sejtelmesen mosolygott rá.
- Kamenashi, tedd azt le rögtön! – kiáltott rá Tatsuya, amint meglátta, hogy lábadozó csapattársa nehéz dolgot cipel, és kikapta a kezéből.
- Igen Kamenashi, add csak ide nekünk! – intett vidáman Nishikido és már nyúlt volna egy doboz felé, de Ueda elfordult előle.
- Te nem kapsz! – morogta a férfi, mire mindenkiben kitört a nevetés.
Vidám délután volt, és Jin számára elég szokatlan. Nagyon rég volt már, hogy szórakozni ment valahova, vagy csak egy rögtönzött házibulin részt vett. Nosztalgikus érzések kerítették hatalmába, és borzasztóan boldog volt. Eleinte kicsit szótlan volt, de a többiek folyamatosan bombázták kérdéseikkel, így hamar megeredt a nyelve, és Kamenashi is mosolyogva figyelte, ahogy régi barátja ismét visszatalál önmagához, és lassan bár, de újra az a felszabadult és vidám ember lesz, aki annak idején volt.
Késő este volt már mire meg tudtak szabadulni az utolsó vendégtől is, aki nem más volt, mint Tanaka Koki. Meggyőződése volt, hogy addig a vendéglátó nyakán kell maradni, míg el nem fogy az összes pia. Hát igen… Azonban Kamenashi unszolásának köszönhetően – miszerint Jin már borzasztó fáradt lehet és pihenni szeretne – elhagyta végre a lakást. Mikor a fiatalabb visszatért az előszobából, Akanishi már a konyhapultról próbálta összeszedegetni az üres sörös dobozokat.
- Azt hagyd csak, majd holnap eltakarítom – mosolygott rá fáradtan és odaszaladt, hogy kiszedje a törlőrongyot is a másik kezéből.
- Szívesen segítek. Ne erőltesd meg magad – próbálkozott újra az idősebb, de Kame elvett mindent a keze ügyéből.
- Menj pihenni! Biztos elfáradtál – motyogta a férfi és a nappaliba sétált.
- Abban reménykedtem, hogy tudunk majd beszélgetni – topogott utána Jin tétovázva.
- Még van erőd beszélgetni? – nevetett fel Kazuya, és lehuppant a kanapéra. – Mire vársz? Ülj le – paskolta meg a mellette lévő helyet, mire az idősebb odatámolygott és lehuppant mellé.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódó arckifejezéssel, mire Kame felnevetett.
- Nincs semmi bajom. Vasból vagyok, tudod.
- Igen… - bólintott Jin mosolyogva, majd a dohányzó asztal lábát kezdte el bambulni. – Tegnap többször hívtalak, de nem vetted fel – mondta csalódottan.
- Úgy voltam vele, hogy ma találkozunk. Nagyobb volt a meglepetés így, nem? – mosolygott rá vidáman.
- Hát meglepetés az volt – nevetett fel Jin. – Így legalább nem kellett azon agyalnom, hogy mit mondok, mikor kinyitod az ajtót.
- Hmm… talán egy Szia is megtette volna – tűnődött el Kame. – Viszont én is szeretnék veled beszélni, úgyhogy most van időnk bőven.
Jin aggódva pillantott rá a másikra, mint aki rossz fát tett a tűzre, míg a másik hátradőlt kényelmesen és összefonta karjait.
- Ugye nem szedsz már fájdalomcsillapítót?
A kérdés váratlanul érte, és döbbenetében elejtette a kis mogyorós zacskót, amit épp gyűrögetett a kezében.
- Nem… - válaszolta őszintén. – Mióta kiabáltál velem, azóta egyszer sem. – Hangja halk volt, amit kínos csend követett.
- Hiszek neked – sóhajtott Kame, mire a másik ráemelte kérdő tekintetét. – De előre figyelmeztetlek, hogy elrejtettem az összeset. Nem azért, mert nem bízom benned, de…
- Teljesen igazad van – bólintott Jin. Kazuya kérdő tekintetére folytatta: - Sokszor eljátszottam a bizalmadat az utóbbi időben. Megértem, ha nem bízol meg bennem…
Akanishi csüggedtségét látva a mellette ülő nagyot sóhajtott és előre hajolva megfogta a kezét.
- Miattad aggódom. Mostantól ha nyomaszt valami, azt el kell mondanod. Világos?
Jin mosolyogva bólintott és kissé elvörösödött az arca, mikor érzékelte, hogy a másik közelebb húzódik hozzá.
- Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, ahogy Kazuya az arca felé nyújtotta a kezét, majd hátrasöpört egy ezüstös tincset a homlokából.
- Tetszik a hajad – válaszolta a férfi mindenféle komolytalanságot mellőzve és egyre merészebben kezdte simogatni Akanishi haját.
„Uramisten!” – gondolta magában az ezüsthajú. Elég régóta ismerte már barátját ahhoz, hogy tudja, mikor készül a csábításra. Bár az utóbbi időben egyre közelebb kerültek egymáshoz, és a ragaszkodás csak nőtt és nőtt, ennyire nem gondolt bele a helyzetükbe. Bár őszinte érzéseket táplált a mellette ülő irányába, mégis nehezére esett elfogadnia, hogy ez nem egy hetero kapcsolat.
- Ah… öhm… és… a… a dal hogy tetszett? – kérdezte dadogva váratlanul, csak hogy ne maradjon meg az a zavarba ejtő csend, míg a másik taperolta hosszú fürtjeit.
- A dal? Nagyon tetszett – sóhajtott Kame, és Jin döbbenten figyelte, ahogy barátja lassan egy szerelmes kisfiú szerepébe avanzsálódik át. – Főleg az utolsó sor…
- Oh… az… - motyogta az idősebb, de ekkor a cirógatások áttértek a nyakára, ezzel pedig minden józan gondolatot kiűztek a fejéből.
- Tudod mi jutott eszembe? – kérdezte hirtelen Kamenashi.
- Mi? – motyogta kótyagosan az idősebb. Ekkor már áttértek a cirógatások az ajkára.
- A hársfatea. – A hatalmasra szétterült vigyort Jin nem tudta hova tenni, főleg nem a választ. Ez mégis hogyan juthatott a másik eszébe?
- Te… teázni akarsz? – kérdezte rekedten, de válasz helyett csak éhes ajkak érintését kapta a száján, melyek hevesen kezdték falni az övéit. Párszor már csókolózott lakótársával, de még egyszer sem érezte a helyzetet ennyire zavarba ejtőnek, pedig volt, hogy ő is akarta a testi kontaktust közöttük. A nyelvjáték egyre mélyebbre sikeredett, hála a Kamenashi féle terápiás módszernek, melyről – hogy őszinte legyen – soha az életben nem tudna már lemondani. Míg a fiatalabb szemei csukva voltak, Akanishi félt, hogy akár egy pillanatot is elmulaszt a dologból. Mi van ha behunyja a szemeit és addig történik… valami? Ideges lett, és ezt a másik is megérezte.
- Sajnálom… - motyogta csalódottan Kazuya és már el akart húzódni tőle, mire ösztönösen nyúlt két kézzel a másik után és az arcára szorította tenyereit.
- Nem! Ne! – A kétségbeesett megszólalás megdöbbentette mindkettejüket. – Úgy értem… Én…
- Igen? – billentette oldalra a fejét társa és kíváncsian figyelt.
- Csak nagyon zavarban vagyok – vörösödött el.
- Te… Akanishi… mégis mire gondoltál, miközben csókolóztunk? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, mire még vörösebb lett a másik feje. – Csak bátran…
- Hát… - motyogta zavartan és leeresztette kezeit Kame vállára. – Mikor nem láttam… és… segítettél megfürdeni… akkor… - Még mindig jól emlékezett azokra a vágytól remegő érintésekre.
Kamenashinak nem is kellett több magyarázat, mivel élénken élt lelki szemei előtt az eset, mikor egymásnak estek, és csak egy hajszálra volt attól, hogy elveszítse az irányítást vágyai fölött.
- Valóban… az egy szép emlék – sóhajtott egyet a férfi és ismét közelebb hajolt hozzá, kezeit a combjára téve a másiknak, végigsimított a derekáig. Az idősebb beleremegett az érintésbe, majd ő is közelebb húzódott hozzá.
- Nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem – makogta elpirult arccal Jin és felsóhajtott, mikor megérezte szerelme forró leheletét a nyakán.
- Nem kell mindent tudnod – mordult fel a férfi, és mint egy éhes vámpír az áldozatára, rávetette magát a mellette ülő bőrére és erőteljesen szívni kezdte, mire a másik felkiáltott.
- Ezt ne csináld! – kiáltott rá Akanishi, de testének teljesen más reakciói voltak a harapásról. Testét megfeszítve nyomta magát közelebb Kazuyához, aki lassan combjáról, lábai közé csúsztatta huncut ujjait.
- Akanishi… te durván szereted? – nevetett fel a férfi, amivel sikerült kellően zavarba hoznia a másikat. Az idősebb megpróbált elhúzódni tőle, de Kame nem hagyta neki.
- Fogd be! – nyögött fel Jin és megszorította az énekes kezét, amivel épp férfiasságát masszírozta heves mozdulatokkal.
- Middel? – kérdezett vissza kéjesen, majd ismét falni kezdte a telt ajkakat, szinte már a fogával tépte. Az ezüsthajú csak nyögdécselni tudott, közben megkísérelte az ellenállást, már csak azért is, mert jól esett neki. Tényleg ennyire perverz lenne? Élvezte, ahogyan erősen szorítják a tarkójánál, csókokra kényszerítve, és egy erős marok fogva tartotta becses szervét a ruháin keresztül, nem engedve az ellenállásnak. – Te ezt élvezed – nevetett bele a szájába Kazuya, mire ledermedt zavarában. Már is rájött volna?
- Én csak… még férfival nem… - A halk motyogást a lángba borult arccal egyszerűen elragadónak találta Kamenashi. Néha ő maga sem tudta eldönteni, hogy most gyengéd legyen, vagy erőszakos a másikkal, mert mindkettőt izgatónak találta.
- Eddigi viselkedésedből nem az jött le, hogy zavarna a dolog – vetette fel a dolgot a fiatalabb, és tenyerét visszacsúsztatta a másik derekára, amit egy csalódott nyögés követett.
- De… ennyire még nem gondoltam bele… a dologba – húzta be a nyakát a férfi, mint aki fázik és épp, hogy észrevehetően, hozzá akart simulni a mellette ülőhöz.
- Te nem gondoltál bele… de én évek óta erre várok – suttogta az ajkaira, mire Jin felpillantott rá.
- Évek? – A teljes döbbenet volt érezhető a hangjában.
Kazuya érezte, hogy ideje őszintének lennie szerelmével.
- Furcsa, hogy eddig nem vetted észre. Azt hittem nyilvánvaló – sóhajtott csalódottan és elhúzódott Akanishitől.
- Nyilvánvaló? De hát mégis mióta…? – teljesen össze volt zavarodva.
- Nem akarok nyálasan fogalmazni… de lényegében te voltál az első szerelmem. – Az őszinte tekintet láttán Jinben fel sem merült, hogy esetleg viccelne ezzel a másik. Látva zavarodottságát, Kamenashi tovább folytatta: - Nem akartam felborítani az életedet azzal, hogy vallomást teszek. Meg a sajátomat sem… - hajtotta le a fejét.
- De hát… akkor is! Ez így… - Jin teljesen kétségbeesett. Most mit mondjon a másiknak? – Miért romlott meg ennyire a viszonyunk? Miért nem maradtunk legalább barátok?
- Ezt én szúrtam el. A viselkedésemmel elmartalak magam mellől. Azzal hitegettem magam, hogy túl különbözőek vagyunk, és úgy sem illenénk össze…
- Erről talán engemet is megkérdezhettél volna – fogta meg a kezét az idősebb.
- Ami volt, elmúlt… most már csak a jelennel szeretnék foglalkozni – mosolygott rá Kazuya és végigsimított Jin arcán, aki – mint egy kiscica – belesimult az érintésbe, és ha Kame jól hallotta, akkor még dorombolt is hozzá. – Szóval az első alkalmad férfival mi? – vigyorodott el és közelebb húzta magához a tarkójánál fogva.
- Nem mondom, hogy fogd vissza magad, de azért… - pillantott rá remegő szemeivel, amikből a vágy volt kiolvasható. Nem sok kellett neki, magához ragadva a férfit ujjaival már a pólója alatt kalandozott, miközben hevesen csókolta a puha nyakat, halk nyöszörgést váltva ki szerelméből.
- Nem kell félned semmitől – csábította magához egyre inkább, majd szoros ölelésbe vonták egymást egy mély csókra.
Akanishi kezdett elveszni az érzésben. Hónapok óta vágyott Kazuya érintéseire, és most végre valósággá váltak a vágyai. Ahogy lassan fel és lesimítottak hasfalán, olykor elkalandozva a mellbimbói körül, többször összerándult a kéjtől. Teljesen elvesztette az eszét.
- Minden rendben? – A fülledt hang egyenesen a fülébe lehelte a szavakat, amitől csak még inkább elgyengült. Ha jól belegondol, elég rég nem könnyített már magán ilyen téren, így képes lett volna akár a másik hangjától is elmenni.
- Hah? – Kábultan nyitotta ki szemeit és hagyta, hogy lassan kicsatolják az övet a nadrágján.
- Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elveszti az eszméletét. – Lassan kezdte lehúzni a farmert a másik combján, mintha nem akarta volna, hogy észrevegye szerelme a vetkőztetést.
- Mindjárt… összeszedem… magam – nyögdécselt Jin a karjaiban, és lassan a férfi ölébe mászva találta magát, ahol lassú csípőmozgásba kezdett. Már alig tudta visszafogni magát.
- És még te játszottad a szende szüzet – horkantott fel Kazuya és párja fenekébe markolt, amin immár csak egy alsónadrág volt. Kicsit fészkelődni kezdett a másik alatt, mire Akanishi kéjesen felnyögött, ahogy feneke találkozott a másik merevedésével. A fiatalabbnak se kellett több, szabályosan leszaggatta volt csapattársáról a pulcsit, melyet messzire hajított a nappaliban, majd feltűrte a vékony pólót egészen a másik nyakáig, közszemlére téve annak gyönyörű felsőtestét.
- Kame – nyögött fel ismét Jin és a fiatalabb vállát markolta remegő kezeivel. – Sajnálom, de… nem bírom sokáig – nyüszített fel kétségbe esve, és teljes testével hozzápasszírozta a kanapéhoz Kazuyát, aki szintén hangosan felnyögött. Lassan a rajta ülő lábai közé vezette a kezét, és döbbenten vette tudomásul, hogy Akanishinek már tényleg nem kell sok, hogy a nadrágjába élvezzen.
- Te aztán beindultál. – Rövid nevetés után magához rántotta a férfit tarkójánál fogva, és nyelvét – amilyen mélyen csak tudta – ledugta a másik torkán. Még maga is meglepődött, hogy képes ilyen hévvel csókolni valakit. Jin csak akkor szakadt el a másiktól, mikor megérezte az alsójában matató ujjakat nedves merevedésére kulcsolódni. Felkiáltott, majd Kame keze után kapott, hogy megpróbálja lefejteni ujjait férfiasságáról. Bár mindennél jobban vágyott rá, mégis túl intenzívnek találta a közvetlen érintést bőrével, amitől egy kicsit megijedt.
- Várj… ahm… - lehelte vágytól fűtött hangon, mire a fiatalabb elütötte Jin kezét és még erősebben dörzsölte hímtagját.
- Ez itt nem akar várni… - nyögte Kazu és szabad kezével magához húzta a férfit derekánál fogva, majd ajkait rátapasztotta annak mellbimbójára és erősen szívni kezdte. Ezzel egy időben felnyomta csípőjét, így merevedése erősen Akanishi fenekéhez nyomódott. Eme fizikai hatások, na meg az erőteljes rászorítás hatására Jin hatalmasat kiáltva ívbe feszült Kazuya ölében és remegve élvezett bele nadrágjába és az alatta ülő tenyerébe.
Az ezüsthajú kielégülve dőlt előre, ránehezedve Kaméra és nyakába temetve arcát zihálva vette a levegőt. Bár Kamenashi rossznéven is vehette volna, hogy szerelme jóval azelőtt ment el, minthogy bármit is csinálhattak volna, egyszerűen nem tudott haragudni arra a csodálatos teremtésre, akit a karjaiban tartott. Furcsa érzéssel töltötte el, hogy láthatta végre Akanishi vágytól fűtött tekintetét, és a látvány, ahogyan eléri a gyönyört… Bármint megadott volna, hogy újra láthassa megfeszült, remegő testét, melyet még erotikusabbá tett a forró bőrön végigcsorgó veríték.
- Kár, hogy nem volt nálam kamera – mosolyodott el Kazu és simogatni kezdte a karjaiban pihegő férfi haját gyengéden. – Mennyit fantáziáltam erről… de ez minden képzeletemet felülmúlta – kuncogta, mire Jin nagy nehezen felemelte a fejét és csábító tekintetét az övébe fúrta.
- Ne haragudj rám… Te még mindig… - motyogta elpirulva és beharapta alsó ajkát. Kamenashinak ekkor az jutott az eszébe, ha a jövőben is mindig így fog ránézni a másik az orgazmus után, akkor nagyon nehéz lesz visszafognia magát, hogy ne váljon egy szexmániás állattá. Nagyot nyelt.
- Ha hajlandó vagy kiengesztelni, azt hiszem, túl tudom tenni magam rajta – mosolyodott el és Jin kulcscsontjára vezette ujjait, mire a másik levegő után kapott… na meg a keze után.
- Ezt tudod jól, hogy utálom! – förmedt rá felháborodva, de Kazuya még csak most kezdte jól érezni magát. Ujjait ismét végighúzta az íves testrészen, mire a rajta terpeszkedőből előcsalt egy kisebb sikolyt. – Ne mááár! Áh!
- Ha azt akarod, hogy befejezzem, most azonnal vetkőzz meztelenre és feküdj le a hálószobámban az ágyamra – ragadta meg a nyakát az idősebbnek, akiben ismét ébredezni kezdett a vágy. Ez az erőszakos viselkedés tényleg nagyon imponálónak bizonyult nála. Arca lángba borult, ahogy belegondolt, hogy mégis mit fognak ők ketten művelni azon az ágyon. Erre talán még nem volt felkészülve lelkiekben…
- Lehet, hogy… túl… túl gyorsan haladunk. Nem? – nyekeregte összehúzva magát egészen picire és legszívesebben visszaszívta volna az egészet, ahogy megpillantotta Kazuya parázsló tekintetét.
- Na azt már nem! – közölte indulatosan a férfi és lelökve magáról az idősebbet megragadta a csuklóját és erőszakosan rángatta be a hálószobájába. Jin egyre kínosabban érezte magát, ahogy a mocskos alsónadrágjában és gyűrött pólójában próbált lépést tartani a másikkal, miközben majd letörték a kezét a helyéről.
- Állj már meg! Ez fáj! – kiáltott rá dühösen a fiatalabbra, de akkor már bependerítették a szobába és elengedték fájós végtagját.
- Most ugye csak szórakozol velem? Felhúzol teljesen, aztán, mint aki jól végezte dolgát, otthagynál? – mutatott végig magán és Akanishi nagyot nyelt, ahogy a fiatalabb nadrágjára tévedt pillantása. Azon se csodálkozott volna, ha a ruhaanyag bármelyik pillanatban szétrepedt volna Kamenashin a nekifeszülő izgalmától.
- Akkor esetleg… - makogta Jin és hátrálni kezdett a kiéhezetten közeledő férfi láttán. – Talán… ha nem megyünk el a végsőkig… úgy talán rendben van – bólintott komoly arccal, mint aki épp most beszélte rá magát is a dologra, de Kazuya nem várta meg az eszmefuttatás végét. Az idősebb elé lépett és határozott mozdulattal lökte rá az ágyra, majd rámászott a döbbenten fekvőre és fölé tornyosulva próbálta tudtára adni, hogy most ő osztja a lapokat.
- Mit értesz végső alatt? – kérdezte ördögi vigyorral, majd lerántotta róla a pólót, ezáltal teljesen felfedve gyönyörű bőrét, melyet még az apróbb hegek sem tudtak elcsúfítani. Jin döbbenten próbálta rendezni egyre szaporább légzését. Ő maga sem tudta, hogy ennyire izgatott a szeretkezés gondolatára, vagy csak szimplán meg van rémülve.
- Hát amikor… érted nah… - motyogta fülig elvörösödve és felhúzta vállait, ahogy megérezte Kazuya érintését a karján, mely egyre fentebb és fentebb haladt, majd válláról átcsúszott a kulcscsontjára. Ekkor Jin lehunyta szemeit és felnyögött.
- Baka… - mosolyodott el szerelmesen Kame és lehajolt, hogy megnyugtató csókban részesítse zaklatott szerelmét. A Kamenashi féle terápiás módszer ismét sikert aratott, ahogyan egyre csak elmélyültek egymásban, s ekkor már Akanishinek sem okozott gondot, hogy mégis meddig fognak eljutni. Immár ismét keménnyé válva próbálta felnyomni magát a másikhoz, hogy testeik minél nagyobb felületen érintkezzen egymással. Az idősebb ujjai Kazuya hajába túrtak, s még többet akarva húzta közelebb magához. Remegő kezeivel felbátorodva kezdte vetkőztetni a fölé tornyosulót, aki néhol lihegve és zihálva próbálta legyőzni a csókcsatában. Mikor már meztelen mellkasuk egymáshoz simulhatott, Jin remegve kiáltott fel és még ennél is többet akarván lábait körbekulcsolta a másik derekán.
- Kazuuu…. – nyújtotta el kéjes hangján Akanishi, ahogy a férfi belemélyesztette fogait a nyakába, majd harapásnyomait nedves nyelvével körbetáncolta.
- Ezt az oldaladat mostantól csak én láthatom. Világos? – adta ki az utasítást birtokló hangnemben, majd szavainak nyomatékosítására végighúzta fogait és nyelvét a gyönyörű kulcscsonton.
- Áhhh… állj! – kiáltott fel Jin, és megpróbálta letaszítani magáról a másikat, de az nem hagyta magát. Egyre csak lentebb haladt az idősebb felső testén, végignyalva minden apró négyzetcentimétert, ezzel izgatott zihálást és nyöszörgést kicsalva belőle. Mikor céljához ért, lassan lehúzta áldozatáról az alsónadrágot és felszakadt belőle egy szerelmes sóhaj.
- Nem csalódtam benned Akanishi… Ez gyönyörű! – becézgette hímvesszejét, mire Jin mindkét kezét a szemére tapasztotta zavarában.
- Kussolj már! – próbálta megszidni, majd egy hangos kiáltással vette tudomásul, hogy egy nyelv pásztázza körbe szerszámát. Le és föl, le és föl… aztán az egészet… Akanishi kéjtől eltorzult arccal markolta maga alatt a lepedőt és lábaival zavart ficánkolásba kezdett. – Siess már! Ez olyan zavarba ejtő! – förmedt rá ismét, mire Kazuya felemelte a fejét lábai közül és kéjesen végignyalt az ajkain.
- Nem jó érzés? – kérdezte álmatagon, majd jobban szétfeszítve lábait, beleharapott a combja belső felébe.
- Ahhh… De én… nem csináltam még neked… semmit sem – nyögdécselte a férfi újra és újra összerándulva az őt ért támadásoktól. Határozottan élvezte, ha erőszakosak vele az ágyban. Kénytelen volt beismeri, eme gyönyörben még soha sem volt része. Mennyivel izgatóbb, ha hagyod magad kiszolgáltatni annak, akit szeretsz…
- Majd legközelebb… most addig foglak kínozni, míg a nevemet nem sikoltozod – vigyorgott Kazu és szerelme térde alá nyúlva megemelte annak lábait, bepillantást nyerve ezzel az áhított célra. – Jackpot! – villantotta ki fehér fogait, mire Akanishi a nyögdécselésből észhez térve, kirántotta egyik lábát az erős szorításból.
- Mégis mit képzelsz? Mit akarsz ott? Azt mondtam, hogy nem! Nem mondtam, hogy ez oké! Én azt ott nem…! – hadarta felháborodva Jin és vergődve próbálta magát ülésbe tornázni, de hiába rúgkapált, másik lábát erősen szorították.
- Ugyan már… Ha ennyire makacs vagy, talán te szeretnéd csinálni? – húzta fel szemöldökét kíváncsian, mire Akanishi szavai elálltak, s csak a zavart hápogás maradt. – Ismerd be végre! Szereted, ha veled foglalkozik a partnered… mindig is a figyelem középpontjában szerettél lenni. Hát most megkapod! – közölte Kazuya, majd ismét elkapta a másik lábát és magasba emelve végtagjait a hátára döntötte. – Engedd, hogy apuci lekezeljen és nem fog fájni…
Jin ekkor bánta meg azt a pillanatot, mikor hagyta, hogy a másik belökje a hálószobájába. Tudhatta volna, hogy a fiatalabb ravaszabb lesz nála és kihasználja tapasztalatlanságát a férfiak közötti szexben. Azt sem tudta, hogyan került síkosító a teknős keze ügyébe, csak arra lett figyelmes, hogy valami hideg és nyúlós dolog végigfolyik az alsó fertályán. Remegve harapott rá az öklére, hogy elfojtsa a kikívánkozó nyögéseket, majd összerándult, mikor megérezte Kame ujjainak érintését a bejáratánál.
- Mit fognak szólni a többiek… Istenem… - motyogta elkeseredetten, mire Kazuya felhúzott szemöldökkel tekintett fel lábai közül, akárcsak egy komoly nőgyógyász a hisztis betegére.
- Mégis mihez? – tette fel a száz pontos kérdést a férfi, de válasz már nem érkezett, mivel erőteljesen nyomta be középső ujját a fenekébe. Jin felkiáltott, majd nyöszörögni kezdett. Idegen érzés volt számára, mégis izgató, bár ha nem meredezett volna a mennyezet felé hímtagja, már rég lerúgta volna magáról a fiatalabbat.
- Vedd ki! Ez olyan mintha lány lennék! – nyüszítette Akanishi, mire Kame felnevetett. Édesnek találta az alatta fekvőt, hogy még ebben a pillanatban is – ahol nem létezett más, csak ők ketten – azon sopánkodott, hogy mit szólnak mások, ha ő van alul. Kemény dolog, mikor a férfiúi büszkeség a sárban landol. De majd hozzászokik – gondolta magában, és ördögi vigyorral nyomta egyre bentebb ujját és erőteljesen mozgatni kezdte. Jin hangos kiáltásaitól megijedhettek kutyáik, ugyanis a szobaajtó előtt ugatás és kaparászás hallatszott.
- Halkabban JinJin… még a végén Matt és Ran-chan azt hiszik, hogy kínozlak – nevetett fel a férfi és hozzáadta még egy ujját a tágításhoz. Akanishi hangosan zihált és úgy vonaglott alatta, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Határozottan minden képzeletét felülmúlta a jelenet. – Jó érzés itt lent? – kérdezte buján szerelmétől, majd egyre gyorsabban mozgatta ujjait, észrevéve, hogy már kellően kitágult a nagy pillanathoz. Bár Jinnek ez volt az első alkalma, mégsem tűnt már annyira szívbajosnak, mint az elején. Épp hogy nem kiáltott rá Kazuyára: Mi a francra vársz még? Ezüst haja a homlokára tapadt az izzadságtól, telt ajkai közül pedig csillogó nyálcsík csordogált végig a sebhelye mentén. Kamenashi erős embernek tartotta magát, de mikor megpillantotta azokat a remegő szemeket, melyekkel a férfi rátekintett, a gyönyörű ajkakat melyek a nevét formálták hangtalanul, majd reszkető kezeit, melyekkel utána akart nyúlni… Kamenashi Kazuya ekkor úgy érezte magát, mint akibe hatalmas dózis narkotikumot fecskendeztek… előrelendült és rátapasztva ajkait szerelméére, beléhatolt. Akanishi kiáltásait elnyelte a fiatalabb csókja… újra és újra. Mindketten eszüket vesztve hajtották testüket a vágytól fűtve, kizárva a kutyaugatást, az ágy nyikorgását vagy az éppen eleredt eső hangos kopogását az üvegablakon. Mikor már mindketten elértek a gyönyör kapujába – mintha az időjárás is velük tombolt volna – mennydörögés rázta meg a ház falait, mely elnyomta mindkettejük hangos élvezettel teli kiáltását.

***

Minél keményebben próbálkozott, annál zavarba ejtőbbnek találta azt az érzést, hogy valaki őt bámulja. Az a furcsa érzés, mikor beleremeg még az ember gerince is. Résnyire nyitotta szemeit, majd jobbjára pillantott, ahol hozzábújva nagy szemeket meresztett rá Akanishi.
- Mit akarsz? – morogta fáradtan és cirógatni kezdte ezüstös fürtjeit. Jin csak álmatagon felsóhajtott majd így szólt:
- Csináljuk!
A hang határozottan és szerelmesen csengett Kazuya fülében. Bár más esetben kapva kapott volna az alkalmon, de az elmúlt éjjelt követően képtelen lett volna már többször elélvezni. Aludni akart.
- Jin… nyugodj le egy picit és pihenj. Nekem is vannak határaim – morogta ingerülten, mert már majd leragadtak a szemei az álmosságtól.
Már hajnalodott, s bár a vihar elvonult, az esőcseppek hangos kopogásának dallama járta be az egész szobát. Ernyedten bámultak ki mindketten az ablakon, még tán a levegőt is egyszerre vették a meghitt pillanatban.
- De Kazu… én szeretlek… -  suttogta halkan Akanishi.
Kame szívét melegség töltötte el a szavak hallatán és lehunyva szemeit hagyta, hogy átjárja egész testét az érzés. A kellemes zsibbadtság, melyet a rá nehezedő szerelme okozott végtagjaiban, a gyönyör és az izzadság bódító illata a szobában, a halk szuszogás a mellkasán… Nagyot sóhajtva nyitotta ki szemeit és pillantott le a rajta fekvőre, aki már az igazak álmát aludta egészen mélyen. Akár egy biztonságra vágyó ezüst bundájú kiscica. Mosolyogva simított végig Jin sebhelyén arra gondolva, mennyire közhelyes lenne, ha most ő is azt válaszolná: Én is szeretlek. Csókot nyomott homlokára, majd úgy gondolta, tökéletesen illik erre a pillanatra Akanishi szívszaggató dalának utolsó sora, mely mintha elnyomta volna az eső hangos kopogását:
- Légy örökké mellettem, s akkor nem létezik számomra több akadály…

VÉGE

Megjegyzések

NiyYa üzenete…
Szia!
Nos, először is nagyon szépen köszönöm ezt a remek ficit. Tudod, hogy számomra Jin örök seme, és Kazu való alá :D De nem mostanában olvastam ilyen élvezettel szexjelenetet :D
Na, de kezdem az elejéről a mondandóm.
Szerencsére én nem 3 éve várok a befejezésre, mert már begolyóztam volna x'D
Az elejétől kezdve nagyon jó, figyelmesen kidolgozott, következetes és érthető a történet. Remekül fogalmazol, és mindig tudtál beletenni olyan csavarokat és szálakat, amiktől nem vált lapossá, vagy unalmassá, és mindig fenntartottad az érdeklődésemet a folytatásra.
Alapból szadista vagyok a kedvenceimmel kapcsolatban, így rettentő mód élveztem szegény kicsi JinJin kínzását, és azt, hogy mindeközben Kame is szenvedett legalább annyit, hiszen bár a történtek közvetlenül Jinre hatottak, Kame életébe is elég szépen belekúsztak és felbolydították.
A kedvenc jelenetem az egészben az utolsó fejezetet leszámítva a nagy veszekedés volt, a gyógyszerek miatt, illetve természetesen a fürdetéses rész :D Kame terápiáját én is igénybe tudnám venni néha XD XD *tudom, ez csak Jinnek jár XD*

Kapsz tőlem három nagy piros pontot:
1. Miyavi behozataláért :D
remek ötlet volt őt behoznod szerintem, sokat hozzátett a történethez, és amolyan háttérmegmentőként ott volt Jin mögött.
2. EZÜST HAJ <3
3. uke Jint ennyire jól nem lehet leírni, ahogy te tetted :D
És ezzel rá is térnék magára az utolsó fejezetre *-*

Amikor Kazu megjelent a színpadon, és elmondta a monológját, még én is meghatódtam. Magam előtt láttam a jelenetet. igazából az egész fejezetet láttam magam előtt, olyan jól írtad le, annyira bele tudtam élni magam, miközben olvastam.
*külön köszönet ezért a fejezet 2. részében, mert remek pornó forgott le előttem XD*
Kame szavai szerintem az egész történetet összefogták így a végén, felidézve a régi történéseket, előhozva az emlékeket és értelmet adva a boldog befejezésnek. Örültem, hogy happy end lett, ennyi szenvedés után el sem tudtam volna képzelni mást.

És amikor végre kettesben maradtak *-* Hát az a kis nyuszómanó JinJin, a szende szűzlány feelingjével XD Te leszel a hibás, ha átszokok uke Jinre XD De be kell vallanom, nagyon jól állt Kazunak az irányító szerep, főleg, mikor berángatta Jint a hálószobába. Hiába vagyok annak a híve, hogy neki kell behódolnia és széttennie a lábát, és ártatlan kislány módjára nyögdécselnie Jin alatt, ez most nagyon tetszett :D

"Engedd, hogy apuci lekezeljen és nem fog fájni…"
Ez volt a kedvenc mondatom :D

Köszönöm szépen, igazán szerettem ezt a történetedet :) Remélem, olvashatok még tőled Akamet :)
Andy üzenete…
Ahhhhh! :3 Nagyon szépen köszönöm, hogy szántál rá időt, hogy ilyen szépen megfogalmazd a véleményed. És én is külön köszönettel tartozom, hogy nem volt benne semmi negatív kritika (bár jól szoktam viselni ^-^).
Nem véletlenül tartott ilyen sokáig megírni az utolsó fejezetet. :D Kb dupla olyan hosszú lett, mint egy átlagos fejezethossz nálam, de hát az utolsónak meg kell adni a módját. xD
Bár értem én, hogy miért van alapja az ukeKame semeJin felállásnak, de mivel a csapból is ez folyt, úgy gondoltam muszáj valakinek ilyet is írnia, mert kihalófélben van. :'D Hát sajnos már úgy ahogy az egész Akame is, de van néhány lelkes ember legalább, akik fent tartják a "kultuszt" XD.
Az a véleményem, az ember általában azt teszi meg uke szerepbe, akit a legjobban szeret, mert így több mindent tud nyújtani neki "képzeletben". :3 Szóval nekem Jin mindenek felett a legszeretettebb idol a világon, szóval őt nyújtom különleges élvezetben. :D Bár ha reálisan gondolkodik az ember, akkor egy meleg párkapcsolatban, ha mindkét fél szereti eléggé egymást, akkor váltakozó a felállás. ^-^ Legalábbis ez az elképzelésem. :D
Köszönöm, hogy elolvastad és számíthatsz még ficre a jövőben is tőlem. ;D