Sebhely - 19. fejezet

Törött csontjainak csodálatos gyógyulását mi sem bizonyította jobban, mint az a maratoni futás, melyet a kórház lépcsőházában nyomott le. A lift határozottan lassúnak mondható az ilyen percekben, így jobbnak látta a lábbuszt alkalmazni a hetedik emeletig, ahol a műtők voltak. „A hetes az egy szerencse szám, nem?” Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal szedte a lépcsőfokokat, melyek sehogy sem akartak elfogyni végre.

Már bánta, hogy ilyen sebesen elrohant, mihelyst magához tért a nagy döbbenetében. Csak egyetlen kérdést tett fel: Melyik kórház? Mikor megkapta a választ, már rohant is. A világ legnagyobb idiótájának tartotta magát azért, hogy nem kérdezte meg társaitól, ugyan miért került kórházba Kamenashi. Egyáltalán nem tudott józanul gondolkodni. De abban a pillanatban már mindegy is volt, mikor leintette az épület előtt éppen elhaladó taxit, és bevágódott a járműbe, hogy aztán Koki és Junno egy ideig futva kövesse őt az utcán, mind hiába. Nem álltak meg, még csak meg sem fordult a fejében, hogy szóljon a taxisnak, hogy lassítson.

Gondolataiban sorra vette a legrosszabbat is, ami megeshetett barátjával, és teljesen úrrá lett rajta az aggodalom. Mikor felért a hetedik emeletre, már húzta maga után egykor sérült lábát, de ez sem akadályozhatta meg abban, hogy elérje az információs pultot.

- Te jó ég! – kiáltott fel a nővérke ijedtében, mikor Akanishi verejtékezve rádőlt hirtelen a pultra és levegő után kapkodott.

- Kérem… a… barátom… műtik… merre? – Csak ennyit tudott összeszedni gondolataiban és zihálva próbálta rendezni légzését.

- Kérem, nyugodjon meg. Így semmit sem értek – köszörülte meg a torkát a fiatal lány, majd a géphez fordult. – Mi a barátja neve?

- Kame… - kezdte volna, majd hirtelen elharapta mondandóját. Ha most közli a barátja nevét, valószínűleg kinevetik és elzavarják. Egészen biztos, hogy egy őrült fanatikusnak néznék, és rövid úton kitessékelnék az épületből. Nem volt mit tenni… ha információra van szüksége, akkor muszáj megmondania: - Kamenashi Kazuya.

Ahogy azt gondolta, a nővérke széles mosolyra húzta a száját és elnézően emelte rá tekintetét.

- Ilyen nevű betegünk nincs – kuncogott fel, mire Akanishiben felment a pumpa és rávágott a pultra.

- Nézze, én sietek, szóval nem érek rá itt magával szórakozni! – kiáltotta, mire a folyosón mindenki feléjük fordult. A nővérke megszeppenve húzta hátra a fejét és nagyokat pislogott. Nagy nehezen elszámolt magában háromig, majd nyugodtabban folytatta. – Tudom, hogy a munkáját végzi, és nem engedhet tovább bárkit, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi van vele – vett egy reszketeg levegőt.

- Ön is… családtag? – kérdezte zavartan a hölgy, és igazgatni kezdte hajtincseit.

- Én… a bátyja vagyok. Kamenashi Koji – jött a hazugság egyből, ugyanis tisztában volt vele, hogy csak így juthat el Kaméig.

Meglepetésére a nőnek ismét gúnyos mosolyra görbült a szája és felhúzott szemöldökkel méregette őt.

- Az a Kamenashi Koji, aki húsz perccel ezelőtt ment be a beteghez?

Jin döbbenten állt a pult előtt és nem tudott kinyögni egy értelmes szót sem. „Ez a rohadt ribanc kijátszott.” – gondolta, és nem tudott semmi frappáns az eszébe jutni.

- Ha megbocsájt, még millió dolgom van – próbálta lazán félretolni Akanishit a karjánál fogva, hogy az időközben mögötte ácsorgó látogató is információhoz tudjon jutni. Már bele is kezdett a mondandójába az elé beálló idős bácsi, mikor ismét befurakodott a pult elé és nagyot sóhajtott. – Mit akar megint? – kérdezte felháborodva a nővér.

- Maga egy fiatal nő. Pont abba a generációba tartozik, amelyik él-hal a Johnny’s-os idolok munkásságától. Egészen biztosan nagy Kamenashi Kazuya rajongó, ezért foggal-körömmel védi, hogy akár bárki is bejuthasson hozzá, hiszen titokban kell tartania. - Ahogy nyugodt hangnemben közölte a tényeket, a nő idegesen mocorogni kezdett a székében és elfordította a tekintetét róla. A lényegre tapintott. - Az viszont számomra totálisan nem tiszta, hogy bár fél évet kihagytam a szórakoztató iparban, és ezt a nevetséges frizurát kaptam, már fel sem ismernek az emberek – nézett a mennyezet felé és idegesen felnevetett. A nővérke ezzel szemben lopva rápillantott és kíváncsian kezdte bámulni az előtte állót összehúzott szemöldökkel. Kisidő után a szája elé kapta a kezét és elvörösödött fejjel felpattant a helyéről. – Leesett végre? – kérdezte ingerülten Jin és önkéntelenül hátrasimította ezüst tincseit az arcából, ami láttatni engedte a sebhelyét. Egy kis ideig a pulton dobolt az ujjaival, majd mikor már másodpercek óta csak a sebhelyét bámulta a nő tátott szájjal, megköszörülte a torkát, mire az idegesen kezdett turkálni a fiókjában, és előhúzott egy nyomtatványt.

- Ezt… írja alá… és bemehet – motyogta a nő, és Jin egy szempillantás alatt odakörmölte a nevét. – A folyosó végén a zöld ajtó, majd balra a kettes műtő. De azt hiszem, már befejezték a…

A mondatot már nem tudta végig mondani, mert faképnél hagyta és az ajtó felé kezdett rohanni. „Egy csomó időt elpazaroltam.” – fortyogott magában, és ahogy bevágódott a zöld lengőajtón, majdnem elsodorta az egyik látogatót, aki épp kifelé igyekezett onnan.

- Hékás! – szólt rá döbbenten a fiatal férfi, de mit sem törődve ment tovább mellette. – Akanishi-kun? - Na erre már megtorpant és a hang irányába fordult. – Tudtam, hogy te vagy – terült szét a vigyor az arcán, és szinte kísérteties volt a hasonlóság a férfi és Kazuya között.

- Koji? – kérdezett vissza motyogva Jin, de továbbra is a műtő felé akarták vinni lábai, így egy helyben topogott.

- Oh… ne arra menj. Már kivitték – mosolygott rá tovább, és arra gondolt, ha a Kame testvérének ilyen jó kedve van, akkor nem lehet komoly baj, de még mindig aggódott.

- Azt mondták, hogy… - mutogatott zavartan az egyik irányba, de a férfi odalépett mellé és megragadta a kezét.

- Semmi baj, már vége a műtétnek. Egy másik kijáraton leviszik a harmadik emeletre. Gyere! – Koji zavarba ejtően mosolygott rá, így muszáj volt elfordítania a fejét a másikról, de követte arra, amerre a kezét húzta. Évekkel ezelőtt látta utoljára Kazuya bátyját, és eléggé zavarban volt. A férfi tökéletes hasonmása volt barátjának, csupán magasabb, izmosabb és férfiasabb vonásai voltak. A feszült csönd, és a meleg tenyér a kezén eléggé feszéjezte, míg a liftet várták, így óvatosan kihúzta végtagját a másik érintéséből. – Oh, bocsánat – mosolygott rá tovább rendületlenül. – Jól nézel ki Akanishi-kun. Nagyon sokat változtál.

- Kazu… mi van vele? – Végre felbírta tenni a kérdést, amire eddig a legkíváncsibb volt. Bár tudta, hogy jól van, mégis aggódott érte.

- Gyomorfekély… az idegtől valószínűleg – sóhajtott egy nagyot, mire megérkezett a lift és beszálltak. – Pár napja volt egy orvosnál, és figyelmeztette, ha így folytatja tovább, műtétre lesz szüksége. Nem hallgatott a dokira, így ma reggel rosszul lett és behozták ide.

- Az idegtől… - ismételte bűntudatosan Jin és összeszorította a szemeit. „Miattam történt.”

- Most gondolom azt hiszed, hogy miattad történt – mosolygott rá a férfi, mire Jin ráemelte nedves szemeit. – Mielőtt bevitték a műtőbe, Kazuya odahívott magához és ezt mondta: „Ha Akanishi befutna véletlenül, nyugtasd meg, hogy nem lesz semmi baj… és, hogy ne hibáztassa magát.”

Koji szavai valóban megnyugtatták Jint és ismét mardosta a bűntudat, hogy Kame egy ilyen helyzetben is, csak ő miatta aggódott. Csak most döbbent rá, mennyire önző volt, és mennyi-mennyi aggodalmat okozott a körülötte lévőknek és főleg barátjának. Csak a saját szenvedésével volt elfoglalva, és az, hogy mások miként szenvedtek – főleg miatta – nem is érdekelte. Nem szólt a betegségéről, mert félt, hogy nem fog tudni a debütálásra koncentrálni. Egy utolsó, aljas szemétládának érezte magát. Annyi aggodalmat okozott…

Mikor kinyílt a lift ajtaja, gyorsan letörölte az arcáról a kósza könnycseppet és követte az idősebb testvért, végig a folyosón. Egy végeláthatatlan hosszú útnak tűnt, míg elérték az egyszemélyes kórterem ajtaját.

- Úgy sejtem most ébredezik. Nyugodtan menj be, én addig idekint várok – veregette vállba Jint, mire döbbenten kapta fel a fejét.

- De én nem vagyok családtag – szipogott egyet, és már fordult volna meg, de Koji elkapta a karját és az ajtó felé irányította, majd benyitott az ajtón és gyengéden betessékelte.

Zavartan toporgott egy ideig a küszöbön, majd belépett és becsukódott mögötte az ajtó. Az első rögtön az ágyban fekvő volt, akin megakadt a tekintete. Kame karjai kilógtak a takaró alól, az egyikben infúzió volt, a másik pedig hátrahajtva a feje alatt volt. Mintha csak pihengetne a kanapén egy laza délután, bár arca beesettebb volt, mint egy olyan embernek, aki épp csak szundít. Lassan közelített az ágy felé, és még oda sem ért teljesen, mikor a neszezésre odafordította a másik a fejét.

- Aniki? – motyogta kótyagosan és álmos tekintetén keresztül próbálta kivenni a közelgő alakot.

- Nem… én vagyok – cincogta Jin és megtorpant az ágy mellett.

- Ah… Jin… a francba – döntötte vissza a fejét a párnára Kazuya és nagyot sóhajtott. – Mi a francot keresel itt?

- Taguchiék mondták, hogy…

- Taguchi… remek. Csak találkozzak vele – motyogta, mintha részeg lenne és megpróbált felülni, de Akanishi odaugrott mellé, és gyengéden visszanyomta a párnák közé. – Ne nyúlj hozzám, nem vagyok rokkant – hadonászott ingerülten, de beleakadtak a mancsai az infúzió csövébe és végül megadta magát. Jin emlékezett, hogy mennyire nehéz is volt az az időszak, mikor mozdulatlanul kellett feküdnie hetekig egy kórházi ágyban. Szinte maga a halál az olyan örökmozgó embereknek, mint nekik.

- Szólnod kellett volna… - szipogott Jin, és alig látott ki a könnyek között, miközben Kame párnáját és takaróját igazgatta.

- Ugyan mi értelme lett volna elrángatnom téged? Nagyfiú vagyok, ez meg egy rutin műtét. Három nap és otthon vagyok… - hangja nagyon morcos volt, de ahogy egyre jobban magához tért, a fájdalom is egyre jobban jelentkezett, ami megmutatkozott arcán.

Akanishi abbahagyta a piszmogást körülötte és mozdulatlanul állt mellette. A csönd egyre kínosabb lett, így Kame mocorogni kezdett.

- Na mi van, itt vagy még? – nézett fel hunyorogva, és lassan kitisztuló látásával ki tudta venni, azt a sírásra görbült, eltorzult ábrázatot, melyet a mellette álló vágott. Teljesen úgy nézett ki, mint egy óvodás, aki egy hatalmasat esett a biciklijével, csak éppen Akanishi hangok nélkül zokogott. Öklével az egyik szemét dörzsölte, kócos és zilált haja pedig össze-vissza meredt a levegőben a nagy rohanástól.

- Hé, te gyerek! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – szidta le Kamenashi rémületében, ahogy a szenvedő férfit bámulta.

- Semmit… - bömbölt fel Jin, ami roppant férfiasra sikeredett és már mind a két mancsát a szemeire tapasztotta.

Az ágyban fekvő tátott szájjal figyelte és zavartan forgolódott körbe, hogy nincs-e valaki a közelükben. Nagy nehezen összeszedte gondolatait.

- Hát épp ez az, hogy semmit sem csinálsz. Szomjas vagyok! Hozz nekem egy kis vizet, mielőtt szomjan halok – mutogatott a szoba másik felében lévő csap felé, de Akanishi csak sírt tovább és egyre hangosabb lett, a fiatalabbat is kiborítva ezzel. – Az Isten szerelmére, csinálj már valamit – mondta remegő hangon, mire a férfi megindult a csap felé, de továbbra is artikulált hangokat adott ki magából. – Szedd össze magad! Ha valaki meglát így, vége az imidzsednek – utasítgatta tovább a másik, majd megtöltötte a csap szélén lévő poharat vízzel és visszacsoszogott az ágy mellé.

Míg Kame ivott, addig az idősebb könnyes pilláin keresztül nézte őt. Még most is csak miatta aggódik… hogy teljesen komplett idiótát csinál magából… bár az is megeshet, hogy borzasztóan zavarba hozta a viselkedésével. Nem is bőgött így, az utóbbi 20 évében, az biztos. Nem értette mi hozta ki belőle ezt a viselkedést, de egyszerűen nem tudta irányítani, hogy mit csinál. – Ülj már le végre… - morogta a beteg és az ágy melletti székre mutatott. Jin lehuppant rá, és reszketve vette a levegőt, hogy visszatartsa a zokogást. – Add a kezed, te majom – nyújtotta gyenge végtagját a másiknak, mire az a hideg tenyérbe eresztette meleg ujjait. – Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg… - Kamenashi hangja nagyon gyengéd volt, imádta mikor ezen a hangszínen beszélt hozzá. Egyből érezte, hogy megnyugszik és egyre egyenletesebben vette a levegőt.

- Nagyon sajnálom – remegtek meg az ezüsthajú ajkai és pulcsija ujjával törölgette az arcát.

- Igen, tudom…  De nem a te hibád, ugye tisztában vagy vele? – szorította meg az ujjait, mire ismét felköhögte könnyeit. – Gyere ide! – nyújtotta felé másik kezét is az ágyban fekvő, mire Akanishi tétovázva bár, de a karjára hajtotta a fejét és ráborulva sírdogált tovább. A fiatalabb szabad kezével a férfi hajába túrt és gyengéden cirógatta, míg álomba nem sírta magát. Tekintetét az ablak felé fordította. Az égen már magasan járt a Hold, így jobbnak látta, ha hagyja, hogy Jin kipihenje magát. Elvégre holnap nehéz napja lesz, ami lényegében a sorsáról fog dönteni. Most ő sem tudott a debütálásra gondolni, csak arra, hogy ez az ártatlan és együgyűen aranyos férfi ott szuszog mellette, és teljes nyugalomban adta meg magát a fáradtság érzésének, mély álomba zuhanva.

***

Ijedten riadt fel rémálmából - amire már maga sem emlékezett, hogy mi volt – és döbbenten pillantott rá a mellette szunyókálóra. Kamenashi Kazuya rezzenéstelen arccal aludt, halkan szuszogva. Íves arcvonásait megvilágította a Hold fénye, amitől még sápadtabbnak tetszett. A kezét még mindig ugyanúgy szorította, és egy pillanatra elszégyellte magát, hogy már biztosan elzsibbadhatott a másik karja a rá nehezedő súly alatt. Egy ideig még békésen figyelte az alvó férfit, majd a zsebében kezdett kotorászni és rövid időn belül elő is húzott onnan egy üres papír fecnit, majd az éjjeliszekrényről fölvett tollal serényen írni kezdett a holdfényben.

***

A napsugár lágyan melengette az arcát, majd hunyorogni kezdett, mert egyenesen a szemébe sütött a fény. Lassan ébredezni kezdett, és hatalmas ásítás kíséretében nyitotta ki csipás szemeit. Borzas haja az ég felé meredezett, és lassan felegyenesedett a széken. Mérgesen nyugtázta, hogy iszonyatosan fáj a dereka. Az első amit megpillantott, Kazuya vigyorgó feje volt. A fiatalabb teljesen kipihenten és vidáman figyelte ébredező barátját, majd az arcába tódult egy mobiltelefon kamerája. Kattanás.

- Mi a francot csinálsz? – háborodott fel Jin, ahogy leesett neki, hogy épp lefotózták.

- Egy tökéletes emléket – vigyorgott magában a fiatalabb és a mobilját nyomkodta. – Csináltam egy csomót, míg aludtál. Eszméletlen, hogyan tudsz aludni. Mint akit halálra szúrtak egy szamuráj karddal a székben. Teljesen hátrabicsaklott a nyakad. Nézd! – mutatta nevetve a másiknak a képet, mire Akanishi elszörnyülködve bámulta saját magát a telefonban.

- Azonnal töröld ki! – kiáltott felháborodva és a mobil után kapott, de nem volt még elég éber és gyors.

- Hogyisne… ez a kép még nagyon sokat fog érni később – húzta fel az orrát Kame és elrejtette a telefont a takarója alá.

- Ah… miért nem ébresztettél fel? Újra elaludtam… - vakarta meg a fejét és körbenézett a szobában. Nem volt ott rajtuk kívül senki.

- Újra? Vagyis egyszer már felkeltél… azért, hogy ezt megírd. – A férfi a hang irányába nézett, és megpillantotta a papírt Kazuya kezében, amire az éjjel írt rá.

- Hogy kerül az hozzád? – vált hamuszürkévé az arca és villámsebességgel tépte ki a másik kezeiből a fecnit.

- Úgy sejtem, sikerült végre befejezned a dalt – vigyorgott tovább Kazu. – Rövid, frappáns és lényegre törő – bólogatott vidáman a férfi.

- Ez nem is az… - motyogta Jin és a zsebébe süllyesztette kincsét.

- Akkor egy levél nekem? – hajolt hozzá egészen közel Kame, kíváncsian felemelve szemöldökét.

Akanishi rákvörös fejjel nézett farkasszemet a másikkal, majd zavarában elfordult a széken.

- Pff… csak szeretnéd – morogta a borostája alatt, de Kazuya jókedvét szinte lehetetlen volt letörni.

Meglepődve pillantott le magán, és egy mintás pokrócot fedezett fel az ölében összegyűrve. A mellette fekvő, látva zavarodottságát, megszólalt:

- Koji volt. Mindig beleüti az orrát mindenbe – húzta el a száját Kame, míg a másik értetlenül fürkészte az arcát. – Ha felbírtam volna kelni, én takartalak volna be. - Bár nem annyira volt szembetűnő, mégis észre lehetett venni a fiatalabb féltékeny arckifejezését. Ennek borzasztóan örült és vigyorogni kezdett. – Mit somolyogsz ott? – morgott rá ismét a másik, mire Jin megrázta a fejét.

- Igyekezned kéne – pillantott rá Kamenashi a falon lévő órára. – Miyavi-san már egész biztosan a haját tépi, hogy hová tűnhettél. Ma van a nagy nap.

Ahogy ezt kimondta, Jin arcáról egyből leolvadt a mosoly, és mint akit gyomron vágtak, fájdalmas kifejezés telepedett az arcára. Mintha csak megérezte volna barátja, határozott mozdulattal nyúlt oda a kezéért és megszorította.

- Innen foglak figyelni téged – mutatott másik kezével az ággyal szemben felfüggesztett plazmatévére, melyen most némán ment az időjárás jelentés. Látva az idősebb arcán végbemenő nyugtalanságot még jobban rászorított ujjaival. – Hallani akarom a dal utolsó sorát. Szóval muszáj megcsinálnod. – Akanishi lassan az ágyban fekvőre pillantott, aki meredten kezdte bámulni a tévét. – Hallani akarom tőled… - mondta egészen halkan, majd visszapillantott rá.

Jin némán hagyta, hogy az őszinte, és meleg pillantás magába szívja, talán még a szája is nyitva maradt a merev bámulásban, majd hirtelen megrántották a karját. – Hajolj közelebb. Mondani akarok valamit – unszolta a másikat, mire az felocsúdva lassan feltápászkodott a székről és közelebb hajolt. – Még közelebb… - morogta durcásan Kame, mire Jin megszeppenve hajolt még közelebb. Nem igazán jutott ideje, hogy felfogja, ami épp vele történik, ugyanis barátja elmarta tarkóját és magához rántotta a fejét, egyenesen a szájára tapasztva ezzel az ajkait. Bár rövid csók volt, mégis annyira elég volt, hogy kiűzzön minden gondolatot az ezüsthajú fejéből.

- Emlékszel? Ez a Kamenashi féle terápiás módszer – suttogta a férfi szájára. – Szerencsét fog hozni.

***

A szíve még mindig hevesen dobogott. Nem is érzékelt mást, csak a hangos lüktetést a fülében, mikor belépett a félhomályban úszó koncertterembe, idülten mosolyogva. Útját a színpadig döbbent pillantások kísérték, ahogy álomittasan csoszogott. Épp, hogy a nyál nem folyt ki a szájából, mikor előtte termett hirtelen egy nagyon mérges rocksztár és megragadva pulcsiját a nyakánál fogva, magához rántotta őt.

- HOL A PICSÁBAN VOLTÁL EDDIG? HÁT BIZISTEN MEGÖLLEK! – Miyavi ordítása kissé kizökkentette idült állapotából és csillogó szemekkel nézett fel rá.

- Elnézést. Megyek, behangolom a gitárt… - motyogta Jin rózsaszín ködfelhőtől borított ábrázattal. A gitármester annyira megdöbbent a reakciótól, hogy zavarában eleresztette és hagyta futni a másikat. Ott állt értetlenül és kérdőn nézett szét a mellette álló technikusokon, mire azok széttárt karokkal bámultak vissza rá ugyanolyan tanácstalanul.

Ahogy a próbák megkezdődtek, Akanishi is lassan észhez tért, valamint előjött a lámpaláz és idegesség is, ami most többszörösen jelentkezett nála, mint eddig. Délutánra már úgy érezte magát, mint aki bármelyik pillanatban elhányhatja magát, keze folyton a hasán volt és idegesen járkált. Nem segített a helyzeten az sem, mikor már fellépő ruhában feszítve, idegesen várták a kapunyitást.

- Ne mocorogj már – förmedt rá a sminkes lány, aki már harmadjára kente szét a szemhéjtust az arcán, és indulatosan szorította le Jin izgő-mozgó térdeit. Mindeközben Miyavi a mellette lévő székben foglalt helyet, és tanítványa dalának utolsó sorát tanulmányozta át.

- Hát ez… - motyogta a rocker.

- Sajnálom… csak ennyi tellett tőlem – szorította össze a szemeit a férfi, mire a sminkes ismét szitkozódni kezdett.

- Nem… nem… Ez… jó… - gondolkodott el a mellette ülő. – Azt hiszem, úgy is fogalmazhatunk, a te esetedben tökéletes.

- De a rajongók nem fogják érteni – sóhajtott idegesen.

- Igazából nem tudom. Ha nyomon követték a veled történteket és a terjengő pletykákat, akkor érteni fogják. Bár elüt a szövegtől, de ez… ide most… tökéletes – nyújtózkodott végig a székében a gitáros és megkönnyebbülten sóhajtott. – Egy kibaszott nagy show-t csinálunk Akanishi! – kiáltott diadalittasan, majd felpattant a helyéről, és újabb hangszerellenőrző körútra indult. Jint mindezen szavak sem tudták megnyugtatni. Halálosan ideges volt. Bár a barátai megígérték, hogy eljönnek neki szurkolni, eddig még senkivel sem találkozott. Az idegesség lassan de biztosan adta át a helyét a rettegésnek.

Mikor elkezdtek özönleni az emberek az épületbe, már nem bírta tovább cérnával. A mosdókagyló fölé görnyedve adta ki magából azt a keveset is, amit le tudott diktálni a torkán a nap folyamán, miközben Yuichiro, a dobos masszírozta a hátát és nyugtatgatta.

- Mi folyik itt? – lépett be döbbenten a mosdóba Miyavi, és tekintete a szerencsétlen párosra esett.

- Csinálj vele valamit – lépett el Akanishi mellől Yuichiro, sajnálkozó fintorral az arcán és átadta a helyét a főnöknek.

- Azt mondták rosszul vagy. Mi történt? – lépett mellé és átkarolta a derekát, hogy meg bírja tartani.

- Ez nekem nem fog menni – remegett teljes testében és a tükörképét bámulta rémülten.

Nem ismerte ezt az embert a tükörben. Ezüstös haja gyönyörűen beállítva omlott rá fehér zakójára, sebhelye kristályosra sminkelve ékeskedett kerek arcán, mint az első alkalommal. Egy megtört porcelánbaba volt, mely feketével vastagon kihúzott szemeivel meredt rá. Teljesen idegen volt neki a látvány.

- Már hogy a francba ne menne? Ez csak lámpaláz… Hogy történhet meg ilyesmi? – sóhajtott idegesen Miyavi és segített felegyenesedni a másiknak. – Egy tapasztalt előadó hogy félhet ennyire a színpadtól?

- Kame nélkül nem fog menni – szorította össze a szemeit, míg egy pohár vizet nyújtott felé segítője.

- Már hogy ne menne? Muszáj megcsinálnod! Egy csomó ember számít rád. Ne hagyj cserben minket – bíztatta a férfi, míg Akanishi itta a vizet, addig egy törölközővel szárítgatta fel az izzadságcseppeket a másik homlokáról. – Bízom benned, hallod? Még a gyerekeimet is rád bíznám, szóval ne hagyj cserben!

Jin lassan kinyitotta a szemeit és mesterére pillantott, akin látszott az aggodalom, de tekintetéből kiolvasta az őszinteséget. Egy csomó gondot okozott már ennek a férfinak, aki rengeteget segített már neki, és ő pont most, a cél előtt próbálja feladni. Bűntudata támadt.

- Nagyon félek – remegtek a kezei és megkapaszkodott a másik bőrdzsekijében.

- Tudom, hogy nehéz. De muszáj ezen túllendülnöd. Az a sok ember mind arra vár, hogy újra hallhassák a hangodat. És a barátaid is! Ott vannak a nézőtéren. Mindenki neked szurkol.

- Csalódást fogok okozni – csuklott el a hangja, de mielőtt teljesen kiborulhatott volna, hatalmas csattanás érte az arcát.

- Szedd össze magad! – rázta meg a vállánál fogva, majd sokkosan nézett az előtte álló szemeibe. – Odakint nincsenek táncosok… nincs pompa és csillogás… Csak te és a zenéd! Egyedül kell elkezdened… Az egyetlen támaszod a gitárod, és Te magad! Bízz magadban!

Pár másodperc csönd kellett, hogy megnyugodjanak mindketten. Lassan rendeződni látszott a lélegzetvétele és gyengén elmosolyodott.

- Kimegyek – közölte halkan.

- Ez a beszéd öcsi – paskolta meg a vállát mestere, már ő is a könnyeit nyeldesve. – Megcsinálod! – bíztatta tovább, majd kitessékelte a mosdóból.

Mikor odaértek a színpad mellé, egy staff-os szaladt oda hozzá, és elkezdte behálózni a ruháját a szokásos kütyükkel, míg Miyavi a kezébe vette féltve őrzött gitárját, melyet most a nagy alkalom kedvéért, életében először kölcsön akart adni valakinek.

- Pár perc és kezdünk – mosolygott idegesen a gitáros és mindketten kilestek a nézőtérre. Jin tökéletesen rálátott abból a szögből, szinte mindenre… és mindenkire. Akit a leges legelőször pillantott meg, az Yamashita Tomohisa volt a nézőtéren, rögtön legelöl. Meg volt döbbenve. Azok után, amit a fejéhez vágott, ahogy otthagyta őt, régi barátja eljött neki szurkolni és teljes vállszélességgel mellette állt. Rögtön jobbra tőle ott foglalt helyet Nishikido, Koki, Junno és Nakamaru. Két személy hiányzott a gárdából csak. Ueda Kamenashi mellett volt a kórházban és együtt nézték az élő közvetítést. Mikor megpillantotta a kamerákkal felszerelkezett stábot, bukfencet vetett a gyomra. Ha bakizik, akkor azt az egész ország látni fogja. Egy élő szereplés sosem volt félvállról vehető dolog. Egy idol karrierje is múlhat egy ilyen fellépésen. A félhomályban azonban mást is észrevett… Nem messze a kameráktól foglalt helyet az apja, aki karba tett kézzel, szigorú arccal várta a kezdést. Szorosan mellette ott ült egy öltönyös fickó, akiről messziről lerítt, hogy egy ügyvéd.

Kiszáradt a torka és úgy érezte nem kap levegőt.

- … és akkor bejön a második szám előtt Yuichiro… Hé, figyelsz te rám? – fogta meg a vállát Miyavi, majd maga felé fordítva őt döbbenten meredt rá. – AKANISHI!

Elvesztve teste fölött az irányítást, már csak tompán hallotta a kiáltást. Nem tudott parancsolni se remegő végtagjainak, se fennakadt szemeinek… már a hatalmas puffanást sem érzékelte, mikor a földre zuhant erőtlenül.

***

„- …a nézőközönség egyre türelmetlenebb, ahogy visszatérő kedvencükre várnak. A kezdés ideje már túlnyúlt húsz perccel, de az élő közvetítés dacára még hírét hamvát nem látta senki Akanishi-sannak. És most kapcsolom a stúdiót.” – mesélte izgatottan a riporternő, háttérben a hatalmas, és üres színpaddal.

- MI LESZ MÁR? – kiáltotta idegesen Kame és össze-vissza ficánkolt a takaró alatt kórházi ágyában, míg Tatsuya a karját fogta le barátjának, hogy az ki ne essen az ágyból a nagy vagdalkozásban.

- Kazuya, ha így ugrálsz, felszakadhat a sebed! – próbálta megdorgálni, de szavai süket fülekre leltek. Látva fölösleges próbálkozásait visszafordította tekintetét a televízióra, ahol most a stúdióban egy férfi és egy nő beszélgetett, míg várakoztak a kezdésig.

„- Igaz, az, hogy Akanishi-kun jövője múlhat ezen a fellépésen, ugye?” – kérdezte a hölgy a mellette álló öltönyös férfitól.

„- Valóban. A cég, amely a gyors lefutású marketinget folytatta, azt az információt adta szerkesztőségünkbe, hogy ez egyfajta ultimátumként szolgál az amúgy is nagyon labilis idegállapotú Akanishi Jinnek. Biztos hallott ön is arról a csúnya incidensről, mikor megtámadott egy védtelen autóst az utcán.”

„- Oh, igen. Tele voltak vele a lapok. Betörte a szélvédőjét. Ijesztőőőő…” - visította nyávogva a nő, mire Kame remegő kézzel szorította össze a takarót a kezében.

„- De mégis miféle ultimátumról van szó Sanada-san?” – kérdezte a nő a férfit.

„- Az apja, és egy ügyvéd is jelen van az eseményen. Ha nem teljesít jól a mai estén, kezelésre kényszerítik egy Osakai pszichiátriai intézetben, és gyámság alá helyezik.”

„- Nahát, ez borzasztó!” – kiáltott fel ismét a nő, mire Kamenashi arcából kiszaladt az összes vér és sokkos állapotban ült fel az ágyon. Tatsuya szinten döbbenten mered a képernyőre, még barátjára is elfelejtett rászólni, hogy feküdjön vissza.

- O…sa…ka? De nem erről volt szó… – dadogta Ueda és kérdőn tekintett a mellette ülőre, akin látszott, hogy szintén nincs a helyzet magaslatán.

- Tat-chan, hozd a ruháim – adta ki a parancsot Kazuya és egy határozott mozdulattal tépte ki az infúziót a kezéből.