Sebhely - 18. fejezet

A nap nyugodtan és zavartalanul telt, akárcsak az utóbbi két hétben. Miyavi lelkesítő beszéde mintha visszarázta volna Jint a való világba, így bár nehézkesen, de ismét rálépett a gyógyulás útjára. Ha nem is teljesen összeszedettnek mondható barátja állapota, annál inkább aktívabb volt. Keveset beszélt ugyan, de teljes valóját a munkának szentelte. Lefoglalta a mindennapi gitáron való gyakorlás, a dalszövegírás és a tervezgetés. Nem is tudott elképzelni magának nagyobb meglepetést és örömet, miután két nappal az Akanishi apuka látogatása és az újabb összeomlás után, Jin magától ült neki serényen gyakorolni a teraszon ülve gitárjának társaságában. Kamenashi öröménél még elképesztőbb volt Miyavi boldogsága. Különböző ujjtechnikáknak és gyakorlatoknak köszönhetően Akanishi ujjai egyre tökéletesebben mozogtak a gitáron, és bár nem érhetett még nyomába a nagy rockernek, de Kame számára lenyűgöző volt a fejlődés. Végre látszott, hogy beköltözött a megnyugtató béke a házba és a stúdióba is ahol lázasan készülődtek Jin visszatérésére, így Kazuya is visszatérhetett a fotózások, fellépések és forgatások végeláthatatlan napjaihoz. Azonban a KAT-TUN vezére továbbra is aggódott, hogy mi lesz barátjával a jövőben, és ami a legaggasztóbb… mikor jelentkezik az apja? Több mint két hete még csak nem is jelentkezett Jin családja, és attól retteget, hogy az idillikus hangulatot egyszer csak hangos ajtókopogtatás töri meg és rendőrök viszik el tőle a férfit végzéssel a kezükben. Kazuya minden nap rettegett… és nem csak ettől.

- Ma is bent alszol a stúdióban? – szólította meg halkan a másikat az ajtófélfának dőlve, miközben figyelte, ahogy barátja néhány ruhát belegyűr egy nagyobb táskába.

- Igen… ma még gyakorlunk Miyavival, holnap pedig elkezdjük felvenni az új számot – sóhajtott Jin és a vállára kanyarította nehéz batyuját, majd felnyalábolta kezeibe a kottahalmot az asztalról.

- Azért elmehetnétek enni valami normálisat is… Ne rendeljetek megint pizzát – mosolygott rá álszigorúsággal az arcán, de vidáman. – Terebélyesedik az a formás kis hátsód.

- Oh ne féltsd az én kis hátsómat. Még amúgy sem értem el a versenysúlyomat – nevetett fel halkan Jin és a másik elé lépett mosolyogva.

Néhány másodperces meghitt vidámsággal teli farkasszemnézés után Kazuya felemelte kezét és végigsimított a másik sebhelyes arcán.

- Úgy örülök, hogy végre összeszedted magad. Mondd… hogy érzed magad? – hangja remegett, és attól félt, hogy bármikor eltörhet a mécses, ami valljuk be, egy férfihoz nem éppen méltó szokás.

- Ne aggódj Kazu, minden rendben. – Akanishi lassan megfogta az arcán pihenő kezet és leemelte onnan. – Holnap este már itthon leszek – lépett el mellőle és az ajtó felé vette az irányt.

- Jó munkát! Vigyázz magadra… - intett neki mosolyogva, mire barátja vissza se nézve viszonozta a gesztust és kilépett az ajtón.

Kamenashi remegő kezekkel túrt bele farmerja zsebébe, hogy előhúzhassa onnan a fájdalomcsillapító üres dobozát, majd az ajtóra siklott elmélázó pillantása, melyen barátja az imént távozott.

- Mikor mondod el végre? – Suttogására csupán Matt halk nyüszítése adott választ.

***

- Remek – csapta össze tenyerét a gitármester és benyitott a hangszigetelt stúdiószobába, ahol meglepetten pislogott rá hatalmas mikrofonja mögül tanítványa.

- Úgy gondolod, jó lesz? – kérdezte bátortalanul.

- Igen. Ez az a dal, amit mindig is vártam tőled, de még valami hiányzik. Az utolsó sorok… valami olyannak kell lennie, ami teljes mértékben kifejezi az érzelmeidet.

- Ez teljes mértékben… lehetetlen… - sóhajtott Jin és fejéről leemelve ráakasztotta a mikrofonra a fejhallgatóját. – Ennél többre nem vagyok képes jelenleg.

- Lehetnél picit lelkesebb is. Hiszen majdnem felkészültél a visszatérésre. Ütősnek kell lennie, ami megmarad mindenki emlékezetében – mosolygott rá bátorítóan.

- Ha még egyáltalán kíváncsi rám valaki – vont vállat a férfi és kisétált a szobából az előtérbe ahol ledobta magát egy fotelba.

- Úgy pár százezren – vont vállat Miyavi, de nem ült le a másik mellé, hanem idegesen elkezdett járkálni előtte. – Tudod… van valami… amit el szeretnék mondani. - Az ideges hangra Akanishi megilletődve emelte fel a fejét. – Szóval… beszéltem Kamenashi-kunnal, aki beszélt az apáddal, aki aztán át lett irányítva hozzám, és nemsokára itt lesz. De ne aggódj, kézben tartom a dolgokat.

A gyors szöveghadarásból először semmit sem értett, majd lassan leesett neki, hogy mit is mondott mestere.

- Hogy mi van!? – pattant fel idegesen a helyéről Jin és kétségbeesve nézett Miyavira.

- Tegnap délután, miután eljöttél otthonról, az apád beállított Kamenashihoz… végzéssel a kezében – tett egy tétova lépést a másik felé, hogy el tudja kapni, ha esetleg rosszul lenne. Akanishin a teljes pánik futott végig, és zihálva kapkodta a fejét jobbra-balra, menekülő utat keresve.

- Ezt nem hiszem el… - motyogta zavartan, mire a másik visszaültette a helyére.

- Mondtam, hogy ne aggódj. Van egy tervem. – Bíztató mosolya mögött azonban némi feszültség is lappangott.

- És Kame megmondta, hogy hol vagyok? Miért mondta meg neki? – nézett rá kétségbeesve, mire a másik zavarba jött és kereste a szavakat.

- Hát… gondolom… belefáradt már a küzdelembe… ezért is hívott fel engem, hogy mit tegyen. Én pedig azt mondtam, küldje csak őket hozzám – szorította meg bizakodóan a vállát.

- Miért tette ezt Kazu? Végem van… - csuklott el a hangja és a térdére borította fejét.

- Semmi gond. Te nem leszel ott a találkozón – nyugtatta a férfi és rápillantott az órájára, majd felegyenesedett a másik mellől. Ha minden igaz, lassan megérkezik. A fenti irodában leszünk, de én azt ajánlom neked, hogy ne gyere fel. Elintézem… - tette még utoljára a vállára a kezét és az ajtó felé indult.

***

Idegesen járkált fel s alá a tágas nappaliban, egyik kezével a szájában, melyről körmeit rágcsálta le, másik tenyerében pedig ott szorongatta a telefonját. A tárgyalás túlságosan elhúzódott, így Miyavi írt neki egy üzenetet, hogy nyugodtan menjen haza Kazuyához, majd később beszámol a történtekről.

Kamét sajnos nem találta otthon, így még csak le se ordíthatta a fejét a helyéről, amiért a stúdióba irányította át az apját. Hatalmasat csalódott barátjában, mintha elárulta volna.

„Végem van… tudják hol dolgozom, tudják hol lakom. Mindent el fognak tőlem venni, amiért eddig küzdöttem.” – gondolta magában és sóhajtva roskadt le a kanapéra, hogy immár telefonja kijelzőjét bámulja meredten.

Hallotta a zár kattanását, majd lépteket az előszobában. Idegesen kapta fel a fejét és rohant a bejárati ajtó elé, hogy lássa, ki érkezett meg.

- Szia – nézett rá megdöbbenve Kamenashi, aki kicsit sem palástolta meglepődött arckifejezését. – Már vége is a megbeszélésnek? Mi volt? – kérdezte unott kíváncsisággal a hangjában, és elfordítva tekintetét, kibújt a csizmájából.

- Hogy vége van-e? Normális vagy Kamenashi? – kiáltott rá hirtelen a másikra, de az meg se rezzenve lépett be mellette a lakásba és a nappaliban lehajította a kanapéra teleshoppingolt szatyrait. – Látom jól szórakoztál, amíg én halálra aggódom magam – vetette szemére a gúnyos megjegyzést.

- Gondolom nem miattam – nevetett fel Kame és hátra se nézve a konyhába sétált. – Kérsz egy kávét?

- Hogy beszélhetsz most a kávézásról? Miért küldted a nyakamra az apámat? – fakadt ki indulatosan Jin és rávágott a konyhapultra a másik mögött.

- A te apád… és nem engem keresett – válaszolta félvállról a férfi és vizet töltött a kávéfőzőbe.

Kamenashi furcsán viselkedett. Mitöbb… mintha fordítva lett volna bekötve. Ellent mondott saját magának az előző napi anyáskodó viselkedésével. Teljesen közönyös volt mindenre, amit mondott. Heves léptekkel odasétált mögé, és karjánál fogva maga felé fordította, hogy szembe nézhessen vele.

- Miért csinálod ezt… ha? Miért viselkedsz így velem? Mi rosszat tettem? – kiabálta, szinte már kétségbeesetten.

- Nem az én dolgom felügyelni rád! Elegem van! Nem vagyok az anyád, hogy egész nap rólad gondoskodjam, hogy nyomon kövesselek, éppen mit csinálsz, eszel-e rendesen vagy nem csinálsz-e hülyeséget! Belefáradtam. Világos? – vágta a fejéhez indulatosan és lehámozta a szorító ujjakat a karjáról, majd ellökte magától.

- Senki nem mondta, hogy gondoskodj rólam. Te döntöttél úgy, hogy segítesz nekem… - kereste a szavakat zavartan, de semmi értelmes nem jutott eszébe visszavágásként.

- Senki sem mondta? Ugyan nézz már magadra… Egy csődtömeg vagy! És engemet is azzá teszel. Tudod mit? Jobb is lesz neked az apádnál!

Nézte Kamenashi feldúlt arcát, ahogy zihálva vette a levegőt, ezzel szemben ő maga még levegőt is elfelejtett venni. A már jól ismert fülzúgás és mellkas szúrás most együtt jelentkezett, ahogy lassan leemelte remegő tekintetét barátjáról. Fájt neki ezt hallani, és még jobban fájt olyantól, akit a legjobban szeretett, és ezekben a nehéz időkben végig mellette állt.

- Értem… Hát ne haragudj, hogy tönkretettem az életedet… - vett egy reszketeg sóhajt és miután látta, hogy Kazuya arca egy cseppet sem enyhült meg elkínzott látványától, a hálószobájába vánszorgott el. Úgy érezte, elhagyja az a csöpp ereje is, ami maradt. Mégis mi történhetett? Miért fordult ellene és miért pont most? Csak azért nem omlott össze teljesen a hallottaktól, mert ezek a kérdések cikáztak a fejében. Mintha egy teljesen másik Kamenashi Kazuya sétált volna be azon az ajtón és ezzel eltűnt az a kedves, gondoskodó, szeretnivaló ember, akivel egy fedél alatt élt. Vagy csak őszinte lett volna? Vajon mindig is ezt gondolta, és csak azért nem dobta ki őt még, mert túlságosan sajnálta? Néma könnycseppjeit letörölve roskadt le az ágyára és előhúzta alóla az utazó táskáját, miközben Matt besétált a szobába és nyüszítve ugrott fel az ágyra, belemászva a táskába.

- Matt… te nem jöhetsz velem. Nekem sincs hova mennem – szipogott Jin és letessékelte kutyáját az ágyról, majd felkelve odasétált a szekrényhez, és kivett belőle egy kupac ruhát.

- Mégis hova készülsz? – A fagyos hang irányába tekintett, és meglátta Kamét az ajtófélfának támaszkodva karba tett kézzel… A tegnap reggeli készülődés után deja vu-je támadt, annyi különbséggel, hogy most a férfi arcára nem az aggodalom ült ki… hanem a teljes közönyösség.

- Megszabadítalak magamtól – nevetett fel erőltetetten Jin, és a táskába hajigálta a ruhákat.

- Haza mész? Hívjak egy taxit? – kérdezte újra rezzenéstelen arccal.

- Te most komolyan szórakozol velem? – fakadt ki Akanishiből és a földhöz vágta az éppen kezében lévő tornacipőjét. – ÁRULD MÁR EL, MI A FENE BAJOD VAN? – ordította az ajtóban lévőnek, mire Matt kislisszolt a szobából.

- Hogy nekem mi bajom? – kérdezett vissza mosolyogva Kame, majd elővett egy kis sárga tégelyt a zsebéből és hozzávágta Jinhez. – Ezt még te kérded tőlem? – A mélységes szomorúság és csalódottság kiérezhető volt a hangjából.

Akanishi lassan fordította tekintetét a földön guruló üres dobozkára, majd a levegő is megállt benne.

- Tudod… csak kérned kellett volna – szipogott Kame, ahogy indulatosan odasétált az ágyra ledobott táskához és hevesen turkálni kezdett benne. – Ha ennyire tönkre akarod tenni magadat, akár csinálhatnád jobban is – nevette el magát, de a könnyek megállíthatatlanul folytak végig keskeny, megviselt arcán. Könnyedén megtalálta azt, amit keresett. Agresszíven előhúzta a táska egyik rekeszéből a három gyógyszeres dobozkát és feltartotta, hogy a másik jól lássa, hogy mi van a kezében.

Akanishi csak állt némán, és félelemmel telt tekintettel bámult a gyógyszeres dobozaira, melyeket Kame remegő keze szorított.

- Azt hitted nem tudom meg? – Barátja arca groteszk látványt nyújtott, ahogy mosolyogva, oldalra billentette fejét, ellensúlyozva ezzel könnyektől nedves arcát.

- Én… - Jinnek nem jött ki hang a torkán. Meg akarta magyarázni… de erre nem volt megfelelő szó. Lebukott, és ezen már semmi sem segíthet. Pedig el akarta mondani neki. El akarta mondani… amint újra debütálhatott volna. De most minden romba dőlt.

- Igen? Mit szeretnél? – nézett rá szinte már tébolyultan az előtte ácsorgóra.

- Szükségem volt rá… - Akanishi könyörgőnek szánt pillantása nem érte el a kellő hatást, akárcsak remegő mancsai, melyekkel pulcsija szélét gyűrögette.

- Szóval szükséged van rá? – horkantott fel Kazuya, majd agresszíven elkezdte letekerni a kis tégelyek kupakját.

- Most mit csinálsz? – kérdezte ijedten, remegő hangján a férfi, de a válasz már meg is érkezett. A férfi dühösen öntötte saját tenyerébe a gyógyszereket, majd erőből hozzá vágta azokat, hogy aztán össze-vissza guruljanak szét a szobában, hangosan pattogva a padlón.

- Szóval ez kell neked? Tessék, itt van, zabáljad! – kiáltotta hisztérikusan nevetve és újabb adag gyógyszerrel dobta meg barátját, aki az arca elé tartott kezével próbálta védeni magát az apró bogyók támadása elől.

- Ne csináld ezt – kérte Jin halkan, de szavai süket fülekre találtak. Kazuya egyre inkább utat engedett az eddig magába fojtott érzéseknek:

- Mégis mit képzeltél? Hogy nem jövök rá? Mióta tömöd magad ezzel a szeméttel? Nem is akarsz meggyógyulni, pedig én mindent megtettem érted, de már nem bírom tovább! Szenvedni akarsz? Hát szenvedj máshol, de ne az én orrom előtt. Ha halálra akarod gyógyszerezni magad, akkor csak rajta – lépett oda hozzá, és megragadva kezét a harmadik dobozból beleöntötte tenyerébe a tömérdek fájdalomcsillapítót. – Tessék! Egyed! Mi van, már nem kell? – szorította a másik csuklóját és egyre több könny fojt le mindkettejük arcán. – Vagy talán a konyhakést adjam? Az jobb lenne? Oh… de miért is nem ugrasz ki egy magas épület ablakán, az még gyorsabb lenne! – mosolygott rá tébolyult tekintettel Kazuya, és Jin halálra volt rémülve. Minden sebet felszakított a másik, aminek eddig gondos eltemetésével küszködött.

- Sajnálom… oké? Elég lesz már… - tört fel Akanishiből a zokogás, és ő is megragadta a másik pólóját, csak hogy valami támaszt leljen ebben a káoszban.

- Tudom mit akarsz elérni… – hajolt közel hozzá Kamenashi és nagyra tágult szemei szinte elnyelték a tekintetét. – Ki akarsz készíteni ugye? Azt akarod, hogy végignézzem. De miért pont én, hah? Ha ezt akarod csinálni, talán jobb is lesz, ha apád elvisz tőlem. Nem kell végignéznem, ahogy lassan megölöd magad és mindenkit tönkreteszel magad körül. Tesztelni akarod, hogy mennyien szeretnek, mi? – nevetett a képébe ismét. – Annyi mindent megtettem érted… egy csomó mindent kockára tettem, amiért én magam is egész életemben küzdöttem, csak azért, hogy a te álmaid valóra válhassanak… de most elnézve téged… már nem vagyok benne biztos, hogy megérte-e. És tudod mit? Miyavit is sajnálom, amiért ennyi bizalmat fektetett beléd. Ezek után nem érdemled meg senki bizalmát… - Monológja végére lassan lehiggadni látszott, csupán az elborzadt és csalódottsággal teli arckifejezése maradt meg, majd ellökte magától Jint, ezzel elengedve csuklóját és kifordult a szobából. Nehezen lélegezve vágtatott át a saját szobájába, majd hangos csattanással magára is zárta azt, ezzel kirekesztve barátját, aki kétségbe esve rohant utána, de csak egy zárt ajtóba ütközhetett.

- Kame… én… annyira sajnálom – zihálta az ajtólapra támaszkodva és lehunyta a szemeit. – Kérlek, gyere ki…

- Tűnj innen… - hallotta tompán az ajtó mögül, majd elfojtott zokogást. Kamenashi Kazuya, aki egészen idáig, szinte már kétségbe esve tartotta magát Jin előtt, hogy ezzel is erőt és bátorságot adjon a másiknak, most összetörve és sírva bezárkózott a saját szobájába. Akanishi még életében nem szégyellte annyira magát, mint akkor. Csalódtak benne… ismét csalódtak benne. És nem is akárki… az, aki a legtöbbet adta neki az utóbbi időbe. Levegő után kapkodva sétált vissza a nappaliba, ahol leroskadt a földre. Matt nyüszítve szaladt oda hozzá, és ő remegve ölelte magához kutyuskáját. „ Most ne… csak most ne… tarts ki…” - győzködte magát gondolatban, hogy ne vehesse át ismét az őrület az elméje fölötti irányítást. Nehéz volt a valóságban tartania magát. Borzasztóan fájt neki minden… a levegővétel, a puszta létezés, a gondolatok, a végtagjai, a feje… minden egyes könnycseppje fájdalommal járt.

- Légy erős – nyögte fájdalmasan, ahogy érzékelte, hogy elmosódnak körülötte a dolgok és egyre jobban kezdi átadni magát az üresség érzésének. És az üresség érzése elől kutyája bundájában keresett vigaszt, aki megadóan bújt közelebb hozzá, hogy támaszt nyújtson számára a nehéz percekben. Akanishi nehéz küzdelmet vívott, és nem mással, mint saját magával.

***

Lassan kezdett kitisztulni körülötte a világ, ahogy fejfájása egyre csak erősödött. Nem éppen kedves ébresztőnek volt mondható, ahogy lakótársa teljes erőből rázogatta, így fájós feje jobbra-balra billeget, akárcsak egy mérleghinta, amin a gyerekek éppen jót játszanak.

- Hagyd abba – nyögött fel fáradtan és elkapta az őt rázó mancsokat.

- Elájultál? Beütötted valamidet? – Kazuya aggódó hangja egyből elűzte az álmosságot szemeiből és hirtelen ült fel a padlón, majd meredten bámult rá, mire szépen lassan visszatértek a tegnap esti emlékei. - Süket vagy? Fáj valamid? – Barátja arca immár morcosságot is sugárzott az aggodalmon kívül.

- Nem… bocsi… azt hiszem elaludtam – nézett körbe a nappaliban és saját gyűrött ruháját vizsgálva megvakarta kócos fürtjeit.

- Eszednél vagy? A padlón aludtál egész éjjel? – A megrovás kicsit hangosra sikerült, ami erős migrénes fájdalommal járt Jinnek. – Esküszöm olyan vagy, mint egy gyerek… - sóhajtott Kame és feltápászkodott mellőle, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen neki felkelni, ami hangos jajgatásokkal járt, mivel teljesen elfeküdte a hátát a kemény felületen.

- Kame… én… - motyogta Jin, ahogy próbálta összeszedni gondolatait.

- Meglepődtem, mikor megláttalak. Azt hittem már rég leléptél, de itt fetrengtél a padlón – nevetett fel zavarában a férfi és lehuppant a kanapéra. – Azt hittem, hogy valami baj van – túrt idegesen a hajába. – Sose bocsájtottam volna meg magamnak… - hangja rekedt volt.

- Kazu… - Csak ennyit tudott kinyögni, majd egy csigát meghazudtolva csoszogott oda a kanapéhoz és leült barátja mellé. – Sajnálom… - bámulta a térdeit bűnbánóan.

- Ezt ne most beszéljük meg – fordította el a fejét a másik irányba. Még nem érezte magát teljesen nyugodtnak ehhez a beszélgetéshez. – Miyavi keresett téged. Mivel egy üzenetére sem válaszoltál, így felhívott engem.

Áramütés szerűen emelte fel a fejét, és a másikra nézett. Hogy is feledkezhetett meg Miyaviról és az apjáról? Tegnap este, egy csomó fontos dologról megfeledkezett. Talán ez a hívás dönthet a sorsáról a továbbiakban, de ő békésen végigszunyálta az egészet. A rocker biztosan dühös most rá…

- Mit mondott? – kérdezte remegő hangján félve, ugyanakkor izgatottan.

- Ultimátumot kaptál… - jelentette ki teljes nyugalommal a választ.

- Ultimátum? Nem értem… - fogta meg izgatottan a férfi karját, mire az végre visszafordította a fejét.

- Miyavi egyezséget ajánlott az apádnak. Visszavonja a gyámsági jogokra vonatkozó kérelmét, ha egy hét múlva debütálni tudsz… méghozzá sikeresen.

- Debütálni? – ismételte utána Akanishi halálra vált arccal. – Hiszen az lehetetlen… Egy hét alatt? – nézett rá kétségbe esve.

- Szerintem ez egy korrekt megállapodás. Bizonyíthatsz, hogy teljesen rendbe jöttél, és képes vagy önálló döntéseket hozni. Bár szorít az idő, de ha mindent beleadsz, sikerülnie kell – magyarázta a férfi.

Hirtelen beállt a csönd kettejük között. Jin sóhajtva dőlt hátra a kanapén, és szinte érezni lehetett, ahogy dolgoznak a fogaskerekek az agyában. „Egy hét? Hiszen az lehetetlen! Még egy hónap is kevés lenne. Még aludni se lenne ideje és…”

- Mire vársz még? Tapsra? – rázta meg a vállánál fogva Kazuya, mire gondolataiból visszatért a valóságba. – Indulj átöltözni! Egy csomó dolgod van. Miyavi már bent vár a stúdióban.

Kamenashi teljesen komolyan beszélt hozzá, arckifejezése és hangja mellőzött mindennemű viccelődést. Ha jól belegondolt, igen remek lehetőség ez a bizonyításra, de kételkedett benne, hogy ilyen rövid idő alatt sikerülhet bármi is.

- Akkor… én most… - tápászkodott fel habozva a kanapéról és tanácstalanul álldogált a másik előtt.

- Igyekezz. Hívok egy taxit – sürgette Kame, majd ahogy megpillantotta a gyenge kis mosolyt a vékony ajkakon, felbátorodva indult el a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát.

***

Az izgatottság a tetőfokára hágott az utóbbi pár napban, és még levegővételre is alig volt ideje, nemhogy aludni vagy enni. Persze erősnek kellett maradnia, hogy mindezt végig bírja csinálni… ha másért nem, hát Kazuyáért. Fotózások, megbeszélések, stúdiózás, ruhapróbák… Miyavi pozitívan állt hozzá az egy héthez, és még saját magával is sikerült elhitetnie, hogy sikerülhet nekik a debütálás, ami nem más lesz, mint egy fellépés egy kisebb koncertteremben, rajongói találkozóval egybekötve és élő televíziós közvetítéssel. Számára elképzelhetetlen volt, hogy mindezt hogy tudta a férfi leszervezni a hétvégére, mindössze három nap alatt. A rocksztár bedobta minden ismertségét és kapcsolatát, hogy ez lehetővé váljon, ezzel együtt nőtt a bukás kockázata és a félelem is… Ha ő bukik, bukik Miyavi is. A keserű rettegés járta át a testét, miközben a gitárját hangolta a nagy színpadon. Az üres, több ezer férőhelyes nézőtérre, még csak rá sem bírt gondolni, nemhogy ránézni. A fáradság lassan kezdte az agyát is eltompítani, mivel a próbaterem volt a hálószobája az utóbbi napokban.

- Hé Jin! – a vidám kiáltás irányába fordította tekintetét és sikerült is meglepődnie rendesen.

- Koki! Junno! – kiáltott vissza vidáman, mert nem akart hinni a szemének. A két barátja, és egyben régi bandatagjai vidáman sétáltak le a nézőtérről és kocogtak oda a színpadhoz integetve neki. – Hát ti mit kerestek itt? – kérdezte meghatottsággal és örömmel a hangjában. Hetek óta nem látta barátait, és jól esett neki a találkozás.

- Hát jöttünk meglátogatni. – Nagyot nyögött Tanaka, ahogy felugrott a színpadra, majd kezet rázhatott rég nem látott volt csapattársával, majd Taguchi is így tett.

- Gondoltuk kell valaki, aki tartja benned a lelket ebben a hajtásban – ütögette meg a vállát széles mosollyal Junno.

- Az egyéni dorama forgatásokon kívül úgy is rettenetesen ráértünk, így gondoltuk beugrunk – nézett körül vigyorogva a rapper.  – Wááá micsoda díszlet – gyönyörködött a plafonról lelógó pókháló szerű anyagokban. – Mi is akar ez lenni? – kérdezte hunyorogva a kezét a szeme fölé tartva, hogy a lámpák fényéből próbálja kivenni a nonfiguratív berendezést.

- Tündér ország – húzta el a száját Akanishi, mire Koki hangosan felröhögött.

- Na ne szívass… - fogta a hasát a nevetéstől.

- Ne aggódj, a zenét nem adom ennyire alá – kacsintott rá játékosan.

- Az első sorokból fogjuk nézni, ahogy csillogó szoknyácskában énekled a Somewhere Over the Rainbow-ot. – Tanaka megállíthatatlanul nevetett, miközben Akanishi karba tett kézzel, morcos fejjel tűrte, ahogy Taguchi a haját taperolja álmélkodva.

- Még az is előfordulhat – vont vállat Jin és elütötte végre Junno kezét.

- Ez festve van? – tette fel a kérdést a cingár énekes, ami már egy ideje kikívánkozott belőle.

- Igen… Nem tetszik? – nézett rá meglepődve barátjára, ugyanis ő volt az első, aki nem fogadta valami kitörő lelkesedéssel a külsejében végbement változást.

- Jaj nem… szó sincs erről… csak ez annyira nem te vagy – válaszolta idegesen a férfi és zavarában a nyakát kezdte vakargatni.

- Nekem baromira bejön… főleg így hátrakötve – mutogatta Koki mosolyogva. – De tényleg furcsa rajtad ez a feltűnősködés…  A te ötleted volt?

- Kettőt találhatsz – nevetett fel Jin és sandítva mesterére pillantott, aki elmélyülten folytatott eszmecserét a dobossal.

- Áh… Miyavi-san egy elképesztő ember – bólogatott vigyorogva Tanaka, a tekintetét követve, majd visszapillantott rá. – És izgulsz már? Holnap van a nagy nap.

Az ezüsthajú férfinak már attól görcsbe állt a gyomra, ha csak a fellépésre gondolt,  de barátainak sikerült emlékeztetnie őt a holnap estére.

- Inkább ne beszéljünk róla – vágott morcos képet, majd hirtelen témát váltott: - Hogyhogy ennyire ráértetek eljönni? Úgy tudtam készül már az új kislemez…

- Áh… most szüneteltetjük a bandát egy ideig – biggyesztette le az ajkait Taguchi.

- Micsoda? – tágultak nagyra a szemei a megdöbbenéstől.

- Eh… tudod… kell a lazítás nekünk is – próbálta zavartan kivágni magukat Koki valamivel, de teljesen átlátszó volt a viselkedése.

- Hát amíg Kame beteg szabin van, addig úgy sem tudnánk melózni, így…

- TAGUCHI! – kiáltott rá hirtelen barátjára a rapper és hirtelen magyarázkodásba fogott. – Hát tudod, mostanában sok minden összejött Kazuyának, és egy kicsit szeretne pihenni…

- Mi van Kazuval? – nézett hol az egyikre hol a másikra zavartan. – Beteg?

- Ááááh, kutya baja… Taguchi csak mindig jártatja a száját, még akkor is, mikor nem kéne – nézett fintorogva az emlegetettre, mire az meghunyászkodva behúzta a nyakát.

- Most komolyan… ne próbáljatok meg átverni… - ragadta meg Koki kabátját a nyakánál fogva. Sikerült barátainak felidegesíteni őt, és aggódott Kame miatt.

- Tudd, hogy mit csinálsz. – Szűkültek össze Tanaka szemei és ellökte magától a másikat. Mindig is utálta, ha provokálják.

- Hé skacok! Ugye nem akartok most verekedni? – próbált közéjük állni Junno, széttárt karokkal.

- Mi folyik itt? – lépett melléjük a dühös Miyavi és hátrébb húzta Jint a vállánál fogva.

- Valamit titkolnak Kaméról – válaszolta indulatosan és dühösen fújtatott Kokira.

- Most minek is idegesítenélek fel vele egy nappal a visszatérésed előtt? – hadonászott a férfi magából kikelve.

- Rendben, akkor felhívom – vicsorított rá ingerülten és a zsebéhez kapott a mobiljáért, mire Miyavi elkapta a karját.

- Hagyd… - suttogta a rocker.

- Mi van? Te is benne vagy? Mi az, amit nem akartok elmondani? – nézett körbe, szinte már megrémülve. Taguchi beharapta az alsó ajkát és ellépett Tanaka elől.

- Direkt azért nem akartuk neked elmondani, mert akkor hanyatt homlok menekülnél a kórházba… - dobbantott a lábával idegesen a rapper és elfordult.

- Kórház? – Akanishi hangja megremegett és kérdőn pillantott Miyavira. - Mégis mi a fene folyik itt?

- Nem akarta elmondani, mert félt, hogy elszúrod a fellépést. Ha minden igaz, már a műtőben van…

Jinnek meg kellett kapaszkodnia a mellette állóban, hogy remegő lábait állva bírja tartani, miközben a színpad folyamatosan forgott körülötte.