Macska-egér játék - 2. fejezet
Ami Jaejoongtól tellett, csupán egy lenéző és álmos pillantás volt, miközben próbálta tenyerében megtartani az igencsak nehéznek tűnő fejét. Csak nem mondhatta el barátjának, hogy kialvatlanságának oka a gyakorló konyha hideg padlójának volt köszönhető. Mikor éjjel pánikba esett a nagy találkozás után, csak az járt a fejében, hogy minél előbb eltűnhessen a szobából, így mint az egér, aki a macska elől menekül vágódott ki a szobából és keresett menedéket az első megfelelő helyen amit talált…
Bizony milyen fantasztikus dolog, hogy pont azon a héten ő volt a soros a konyhatakarításban, így a kulcsokkal könnyen utat talált egy biztonságos helyre, habár senki sem üldözte. Maga is tudta, hogy őrültség amit tesz, hiszen már nem kisgyerek többé, de mégis. Akkor ott, a pániktól vezérelve rohant el, és már ezerszer megbánta a dolgot. Később már azért nem ment vissza, mert kínosnak érezte volna a helyzetet és időre volt szüksége, hogy átgondolhassa a dolgokat. Hogy mit fog tenni… igazság szerint nem jutott sokra.
- Most meg mi van? – forgatta meg a szemeit barátja. – Remélem nem fogod elszúrni a dolgot vele. Yunho kedves srácnak tűnik és megbízhatónak, te meg az újratalálkozásotokkor végig csak a szádat húztad – nézett rá megrovóan, mire Jaejoong felegyenesedett felháborodásában.
Így tűnt volna? Húzta a száját? Ennyi? Hiszen halálfélelme volt! Mégis hogy tűnhetett a kívülállónak…? Nem… Yunho egyértelműen látta rajta, hogy ismét hatalmába kerítette a félelem.
- Ezzel mit akarsz mondani? Hogy bunkó voltam? – Hitetlenkedéséből az előadóterem ajtajának nyitódása rázta fel és elhűlten pillantott a bejárat felé.
- Így is fogalmazhatjuk… - morogta Yoochun, majd ő is az ajtó felé fordult és mosolyogva pattant fel a helyéről, majd kalimpálva végtagjaival próbálta jelezni a jövevénynek jelenlétüket. – Hyung, erre! Itt vagyunk!
Végre elérkezhetett az a pillanat is, mikor Jaejoong vére megfagyott ereiben és remegő kezeit a pad alá rejtve próbált egyre lentebb csúszni a széken, és a másik hátsó kijárat felé pillantgatott, megfelelő menekülőút után kutatva. Habozásának az lett az eredménye, hogy egy táska landolt közvetlen mellette, mire összerezzent.
- Jó reggelt srácok! – jelent meg közvetlen mellette az üde tekintetű fogpaszta reklám, régi ellensége személyében.
- Nem is gondoltam, hogy felvetted az angolt. Milyen király, hogy egy órára járunk! – rázott kezet vele Micky üdvözült mosollyal.
- Próbáltam minél több órámat délelőttre rakni, mert estefelé melóba megyek – válaszolta a fiú, majd Jaejoongra pillantott. – Szabad ez a hely?
A kérdezett igyekezett minél észrevétlenebb lenni, majd hirtelen felpillantott, mikor érzékelte, hogy a kérdést neki intézték. A válasz elmaradt, helyette kaptak a jelenlévők egy döbbent pillantást az elmaradhatatlan tátott szájjal.
- Persze! Ülj csak le! – mutatott Yoochun a mellettük lévő üres helyre. – Nézd el Heronak, nem tűnik túl kipihentnek – nevette el magát.
- Hmm… Biztos valami sürgős dolgot intézett el. Elég sietősen hagyta el a szobát az este, nem igaz? – pillantott rá gunyorosan. A szemek, amelyek megvillantak előtte csupa kárörömöt, felsőbbrendűséget, ugyanakkor kíváncsiságot is tükrözött. Mély levegőt vett és megpróbálta elfordítani róla a tekintetét.
- Hogy érted ezt? – kíváncsiskodott Micky.
- Nos… biztos valami lány van a dologban, igaz Jae-shi? Nem töltötte a szobánkban az éjszakát – adta meg a választ tűnődő hangon, miközben kivette táskájából a könyveit.
- He? – bámult rá felemelt szemöldökkel, mint aki nem biztos, hogy jól hallott.
Jaejoong arca rekord sebességgel borult lángba és észrevétlenül próbált a két srác között ülve minél lentebb csúszni a széken a pad alá.
- Úgy értem, mikor visszajöttem a zuhanyból, már nem volt sehol. – Azt a bizonyos szúró pillantást végig magán érezte, de a világ minden kincséért sem emelte volna fel tekintetét a padba ragasztott rágógumiról. Olyan szép rózsaszín volt… még biztos friss.
- Hero! – rázta meg hirtelen barátja a vállát. – Hol a fészkes francban voltááááál? – A kérdés szinte már szidásnak számított, mint puszta érdeklődésnek. Jobbnak látta hallgatni, míg elő nem tud hozakodni valami ésszerű magyarázattal. Annyira megalázó volt a helyzet…
- Ugyan hagyd… biztos nem akarja az orrunkra kötni – vont vállat Yunho.
- Egy barátomat látogattam meg – szaladt ki hirtelen Jaejoong száján, mivel semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe. Csakhogy elfeledkezett valamiről.
- De Hero… Neked nincsenek ba…
Mintha az idő állt volna meg , megfagyott a levegő körülöttük, ahogy Yoochun elharapta a mondat végét. Egyszeriben felerősödött a teremnyi ember morajlása, az öreg ablakok üvegtábláin az eső hangos kopogása. Az gyomorgörcs és az izmok megfeszülése egyszerre jelentkezett rajta. Most meg tudta volna ütni… meg bizony! Micky mindent elcseszett! MINDENT!
- Úgy értem… nincsenek ilyen baromi szar ötleteid… még hogy az éjszaka közepén elrohanni… cöh… - Mintha érezte volna a barátja is, hogy most majdnem olyat mondott, amit nem kellett volna, zavartan fordította el a fejét a döbbent kettősről és úgy tett, mint aki nagyon át akarja tanulmányozni a jegyzeteit.
- Ah… ez mindent megmagyaráz. – Yunho önelégült, érces hangjába beleremegett a teste. Félve pillantott fel a mellette ülőre, aki mindentudóan mélyesztette bele tekintetét az övébe és szüntelenül mosolygott. Látta! Belelátott Jaejoong fejébe! És ennél szörnyűbb dolgot el sem tudott képzelni. A leleplezés gondolatára gombóc szökött a torkába, de kitartóan állta az ostromló farkasszemnézést. Legalábbis addig, míg a professzor be nem lépett a terembe és megkezdődött az óra.
Eléggé ironikusnak tűnt a szituáció, hogy a legjobb barátja épp most adta az aduászt a legnagyobb ellensége kezébe.
***
Óra után fáradtan nyitott be szobájának ajtaján, mely immár nem csak neki adott otthont és menedéket, hanem egy számára elég ellenszenves ismerősének is. A szoba ugyanúgy állt, ahogy otthagyta, annyi különbséggel, hogy Yunho ágya egy hatalmas disznótúrásra emlékeztetett az összegyűrt takarókupac láttán. Ahogy bentebb haladt lassan egyre inkább szembetűntek neki az apróbb változtatások, melyeket szobatársa hajtott végre azon a helyen, mely eddig menedéket nyújtott számára az emberek elől. Néhány polcról lekerültek személyes tárgyai melyek a földön, mintsem az ágyán kaptak új helyet maguknak. Nagyot kellett nyelnie, mikor megpillantott egy bekeretezett képet öt vidáman pózoló fegyveres katonáról, akik között felfedezte Yunhot.
- Már csak ez hiányzott… - motyogta magában, majd sóhajtva szedte össze eldobált holmiját és keresett nekik máshol helyet.Álmosan rogyott le puha meleg ágyára, mely hívogatónak tűnt a hideg kőpadló után. Teljes biztonságérzetet nyújtott számára, hogy szobatársa legkésőbb este érkezik meg, így alkalma nyílhat arra, hogy nyugodt szívvel kipihenhesse magát. Az álom villámsebességgel ragadta el magával.
***
Kipihenten nyújtózkodott végig kényelmes ágyán, de szemét továbbra sem akarta kinyitni. Nem akarta, hogy az idill egy pillanat alatt szertefosszon, de a zavaró neszek továbbra is megakadályozták, hogy visszaaludhasson. Oldalára fordulva lassan kinyitotta pilláit, hogy utána eltorzult tekintete Yunhoéval találkozzon, aki az ágya melletti íróasztalnál ügyködött valamit.
- Már azt hittem meghaltál – mosolygott rá vidáman. - Tudsz róla, hogy álmodban meg se moccansz? Még csak nem is horkolsz… ijesztő – fordította vissza tekintetét tűnődve az asztalra.
Jaejoong zavartan ült föl az ágyban, majd megköszörülte a torkát. Mégis mit válaszoljon neki? Ha belegondol, még csak nem is beszélgetett vele eddig.
- Mióta vagy itt? – kérdezte ügyetlenül halkan. Yunho felnevetett.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem a saját szobámba lennék – válaszolta fel sem pillantva tevékenységéből. – Egy órája kb…
Jaejoong a választól teljesen elborzadt. Egy teljes órán át feküdt öntudatlanul, míg legnagyobb ellensége bent tartózkodott vele egy szobában. A csendből lejött teljes zavartsága szobatársának, és nevetve figyelte kínlódását, ahogy megpróbálta magát kihámozni a takarótömegből. Mikor felállt az ágy mellett, végre teljes rálátása volt a másik ténykedésére. Elborzadva pillantott a férfi kezében tartott fegyverre, majd azon kapta magát, hogy a földre rogy és az ágy lábába kapaszkodik.
- MÉGIS MI A FRANCOT MŰVELSZ? – Hangja szinte már visításnak hatott. Teljes testében remegett és szinte már maga előtt látta, ahogy nekiszegezi ellensége a pisztolyt. Talán eljött a bosszú ideje?
- Ne lármázd fel az egész kollégiumot – sóhajtott a férfi, majd felé fordult a széken ülve és megmutatta Jaejoong rettegésének forrását. – Ez egy 44-es Colt. Egy ismerősöm küldte Amerikából. Király ugye? – villantotta rá sátánista mosolyát.
- Uramisten, ne tartsd erre! Azonnal tedd le! – jajveszékelt tovább Hero és megpróbált bemászni az ágy mögé.
- Ah… semmit sem változtál – húzta el a száját Yunho. – Még mindig az a beszari alak vagy, mint gyerekkorunkban - nevetett fel, majd Jaejoong csak azt hallotta, hogy a másik felhúzza a fegyveren a kakast.
- Mit akarsz csinálni? Tedd már le! Ide nem lehet fegyvereket hozni! – próbált hatni a másikra, mert komolyan egyre jobban elöntötte a félelem.
- Vettem bele töltényt, és gondoltam kipróbálom. Szeretnéd megnézni Jae-shi? Te lehetsz az első, aki látja… - Hallotta ahogy feláll a másik a helyéről és lassú léptekkel megkerüli az ágyát. Mindezt csak hallotta, mert szemét szorosan összezárta, kezét a fülére helyezte és úgy kuporgott a földön ülve. Most komolyan meg fogja ölni?
- Mi a baj Jae-shi? Nem nézed meg? – A mély és kárörömmel teli hang egészen közelről, a füle mellől érkezett, majd összerezzent, mikor megérezte a hideg fémet végigsiklani az alkarján. – Anacondának is hívják… mert egy pillanat alatt végez az áldozatával. Tudod… mint amikor a kígyó erősen szorítja a zsákmányát… - a fegyver egyre fentebb haladt, majd füleire tapasztott kezeiről áttért a másik arcára, ahol gyengéden cirógatta a fegyverrel. – És miután a kígyó összeroppantotta áldozatát… lassan bekebelezi magába.
Jaejoong zihált a félelemtől és a torkában ott volt a gombóc. Most azzal se tudott volna foglalkozni, ha zokogásban tör ki az előtt az ember előtt, aki előtt erősnek próbál mutatkozni. A félelem elvette a maradék józan eszét is.
- Amúgy hazudtam – törte meg a pár másodperces csendet Yunho. – Nincs benne töltény – közölte egyhangúan és meghúzta a ravaszt, ami halkan kattant egyet, de mégis kiváltotta szobatársából, hogy halálra rémülve összerezzenjen. – Csak megjavítom, és már megy is vissza az államokba – tartotta maga elé a fegyvert és úgy gyönyörködött benne minden oldalról. – Amint nagykorú lettem, egyből besoroztak. – váltott csevegő hangnembe. Jae lassan kinyitotta szemeit, és ellensége kezében tartott fegyvert kezdte el remegve bámulni. – Én voltam a nyerő kártyájuk. Minden fegyvert meg tudtam javítani, amit csak a kezembe adtak. Minddel remekül bánok. Úgy is hívtak, a Gyilkoló gép – nevetett fel nosztalgikusan, majd lassan felállt mellőle. – Egyébként ne aggódj. Van fegyvertartási engedélyem – mosolygott rá bájosan, majd visszatelepedett az asztalhoz és tovább szerelgette a Coltot.
Gyilkoló gép? Na ez a becenév marhára megnyugtatta… Több se kellett, neki. Felpattant az ágy mellől és bevágódott a pöttömnyi fürdőszobába, majd kulcsra zárta annak ajtaját, miközben ott visszhangzott a fejében Yunho hangos kacagása.
***
- Yoochun, hidd már el, hogy egy elmebeteg az a srác! – rántotta meg a másik pulcsiját ismét, miközben barátja a könyvtár polcain pakolászott.
- Milyen menő! Szolgált a seregben és Coltokat javít. Mázlista vagy Hero, hogy ilyen barátaid vannak – sóhajtott féltékenyen.
- Kérlek Micky… én ezt nem bírom tovább. Hagy költözzek oda hozzád! Legalább egy kis ideig, míg nem találok máshol helyet – tette össze Jae a kezeit és úgy nézett könyörgően a másikra.
- Mondtam már, hogy nem! – jött az egyszerű válasz.
- De miért nem? – toporzékolt hisztisen barátja.
- Azért, mert a szüleid azt akarják, hogy a tanulásra koncentrálj, munka nélkül pedig nem bírnád fizetni a lakbért, azért! – rázta le magáról a másik kezeit.
- Micky… ne csináld… - nyüszített Jae, mire barátja ingerülten vágta fel a polcra az egyik könyvet.
- Idefigyelj Jaejoong! Ez egy rohadt jó alkalom arra, hogy másokkal is megpróbálj jó kapcsolatokat kiépíteni és ne csak az én nyakamon lógj folyamatosan. Idegesítő vagy!
Legjobb barátja szavai mélyen érintették. Fájón martak a mellkasába, de nem akarta, hogy a megbántottság látszódjon rajta, mivel a másiknak igaza volt. De mégis dühös lett.
- Áh, szóval idegesítőnek találsz? – kérdezte gúnyosan.
- Igen! Ilyenkor igen! Egy esélyt sem próbálsz neki adni… pedig régen barátok voltatok. Mi lesz az egyetem után? Velem is így fogsz bánni? – támadt neki Yoochun, és Jaejoongnak fájtak barátja szavai.
- Nem értesz te semmit… - motyogta megbántódva és ott akarta hagyni a fiút, de az elkapta a karját.
- Hát akkor magyarázd el!
Hero lassan felpillantott rá, majd csalódottan válaszolt:
- Nem akarlak traktálni a problémáimmal. Hiszen úgyis idegesítelek, nem? – emelte fel a szemöldökét, majd ingerülten kirántotta a karját a másik érintéséből és magára hagyta az összezavarodott Yoochunt.
***
Az eső utáni friss levegőt mindig is imádta. Nyugtatólag hatott rá, és úgy érezte, másra nincs is szüksége csak egy nagy sétára a borongós időben, hogy össze tudja szedni a gondolatait. Ezek szerint Yoochun mindig is fullasztónak találta az ő társaságát? Vagy csak idegességében mondhatta? Valószínűleg egyfajta fordított pszichológiának szánta, hogy akkor hátha nyit Yunho felé, de ez teljességgel ki volt zárva a választási lehetőségei közül. Végül is ez az ember volt az, aki megkeserítette a gyerekkorát és tönkretette az emberekkel való kapcsolatát. Nem volt képes közelíteni egy emberhez sem. Az elszenvedett terror, bántalmazások és megszégyenítések hatására egy megnyomorodott lelkű ember vált belőle, akinek se önbecsülése, se önbizalma, se bátorsága nem volt. Évekig gondolkodott azon, hogy vajon miben hibázott? Mit tett, amivel azt érdemelte ki, amit kapott. Mégis mi volt az, ami miatt Yunho újra és újra kipécézte magának? Világ életében jófiúnak tartotta magát, de akkor régen… évekkel ezelőtt ő maga is elkövetett egy csúnya baklövést. Egyszerűen besokallt és olyat tett, amit éveken keresztül próbált elnyomni magában, elfelejteni… Tudta, hogy nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Tisztában volt vele, hogy mit művelt… hogy semmivel sem jobb Yunhonál, mert ő is tönkretette valakinek az életét. Aki most eljött, hogy mindenért bosszút álljon. Volt alapja a félelmeinek…
„Aznap kétszer is belegyömöszölték az iskola verőlegényei a szemetes konténerbe… Még az ebédszünet előtt nagy nehezen sikerült kimásznia, de akkor a menzán meglátták és egyből visszavitték… a többiek nem segítettek rajta… nevettek. Mint mindig. Mindig is szeretett olvasni, sűrűn járt a könyvtárba, de a szemetes kaland során tönkrement egy igen drága könyv, amit rábíztak. Kitiltották a könyvtárból… az egyetlen helyről, mely menedéket nyújtott neki. Soha nem fogja elfelejteni, mikor a kedves könyvtáros nő csalódottan és dühösen méregette. Se az iskolában, se otthon nem találta a helyét. Gondolkodott, hogy aznap bemenjen-e az iskolába, elvégre kisebb sokkon esett át előző nap az otthonában. Hallotta a ’szüleit’… a saját szájukból hallotta… örökbe fogadták. A vér szerinti apja felkereste őket és féltek… Mikor megtudta a dolgot, teljesen összeomlott. Hazudtak neki éveken át. Felfogni nem tudta, hogy mi történik vele. Egyszerűen túl sok volt minden. Az iskolában az állandó zaklatás, és otthon az elfojtott érzelmek, a megjátszott viselkedés. Ugyanis nem beszélt erről a nevelőszüleivel… Soha nem tudhatták meg, hogy ő tisztában van a dolgokkal. Azt akarta, hogy minden a régi maradjon. A legjobb módszer erre, ha az ember homokba dugja a fejét és megfeledkezik mindenről, amit hallott. Ez a legjobb módja. Csak egy rémálom volt az egész. Biztosan rosszul hallotta…
Szeméttől bemocskolva és megalázottan lépkedett az iskolaudvaron a vidáman játszó gyerekek között… Kicsik még… felfogni nem tudják, hogy a felnőttek behálózzák őket a hazugságaikkal. Naivak… úgy érezte egy éjszaka alatt felnőtt. Gyerekből egy megkeseredett, üresen vánszorgó robot lett. Soha többé nem lesz képes nevetni… Az éjszakát végigsírta és utána minden megváltozott. Felkelt a nap és többé nem az a Kim Jaejoong volt. Figyelte a vidáman focizó Yunhot. A fiút, aki megkeserítette mindennapjait. Hogy tud még így is önfeledten focizni, minden bűnbánat nélkül? Elképzelni sem tudta, hogy-hogy nem érez a másik bűntudatot tettei miatt? Hiszen egy nap kétszer is megalázott egy nála gyengébb diákot, ez hogy nem tölti el rossz érzéssel? Ha úgy igazából magába nézne, mit látna?
Elöntötte a düh… a bosszúvágy. Abban a pillanatban bármit szívesen megtett volna azért, hogy letörölhesse iskolatársa képéről azt az önfeledt mosolygást és megtorolhassa az összes lelki sebet, amit valaha neki okoztak…”
Elmerengve vánszorgott a parkban gondolataiba és emlékeibe mélyedve, mikor nem messze tőle gyereksírás hallatszott. Először döbbenten pislogott maga elé - nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, majd a gyerek újra felsírt. Ijedten torpant meg és nézett körül, de nem látott senkit. Talán már hallucinálna? Tétován tovább lépkedett, majd elhaladva egy nagy fa mellett megpillantotta a hang forrását nem messze tőle egy kis padon ücsörögni. A kisfiú hangosan sírt, térde sebes volt és könnyei áztatták az amúgy is nedves növényzetet. Azonban ült valaki a kisfiú mellett, aki nagyon ismerős volt neki. Némán meghúzódott a fa mögött és kíváncsian figyelte, hogy mi fog történni.
Yunho mosolyogva csitítgatta a gyereket, miközben egy zsebkendővel próbálta elállítani a seb vérzését. Bohóckodott és folyamatosan beszélt a kisfiúhoz, aki lassan bár, de abbahagyta a sírást. Miután kapott egy csinos kis ragtapaszt a térdére és egy cukorkát a kezébe, már jele sem volt a szomorúságnak, csupán a fültől fülig érő mosoly virított mindkét arcon.
Jaejoong el volt képedve… Hogy lehet, hogy ez az ember… ez az ember ilyenre képes legyen? Aki mások megfélemlítésében talál magának örömet? Hogy tud így viselkedni? Hogy lehetséges? A kérdések össze-vissza kavarogtak a fejében és nem értett semmit. Más ember lett volna? Megváltozott volna több mint 10 év leforgása alatt? És mi van, ha a kemény külső mögött mindig is egy kedves személy volt? Aki csak megértésre vágyott, hogy meglássák a maszk mögött az embert! Hiszen ő is csak ember!
Hamarosan felbukkant a kisfiú anyukája, aki sűrű hálálkodás után magával vitte porontyát, így Yunho pár perc után magára maradt. Zavarban volt az anyuka előtt, de miután elmentek ismét visszakerültek megkeményedett vonásai és a padon elhelyezkedve kényelmesen rágyújtott egy cigire. Arca merev volt, de mégis visszaszökni kívánt egy kósza kis mosoly ajkaira.
Jaejoong nehezen lélegezve fordította el róla tekintetét és dőlt neki a fának. Reszketve sóhajtott és a szája elé emelte a kezét, majd halk hangon suttogott:
- Mit műveltem?
„Sokáig bent maradt az iskolában. Maga sem értette miért, csak az utolsó óra után bent felejtette magát a tanteremben. Mereven ült a széken és üveges tekintettel bámult maga elé… néha izmai kis önkéntelen mozdulatokat tettek, de próbálta őket figyelmen kívül hagyni.
- Jaejoong, jól érzed magad? – lépett mellé az üres tanteremben tanárnője, aki szelíden megszorította a vállát. – Az órának vége, ideje hazamenned – nézett rá mosolyogva.
Lassan emelte fel tekintetét a gyönyörű hölgyre, de arca semmi kifejezést nem árult el. Olyan volt, mint egy robot.
- Még egy kicsit itt maradnék Sunsengnim, ha nem haragszik… nem érzem túl jól magam. – Izmai önkéntelenül is megfeszültek, ahogy magán érezte tanára tenyerének érintését. A fejében végig azt hajtogatta „ne érj hozzám”, de a tanárnő immár aggódó arckifejezéssel tette rá homlokára kézfejét.
- Nincs lázad… de tényleg nem nézel ki túl jól. Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? – kérdezte ismét mosolyogva.
Jaejoong izmai megfeszültek és hirtelen mozdulattal csapta el tanára kezét arcától és szúrós, gyilkos tekintetét belefúrta a hölgy döbbent pillantásába.
- Azt mondtam, hogy itt maradok… - A mély és ingerült felelet megijesztette a tanárnőt, aki a mellkasához szorította megütött kezét és kirohant a teremből. A kedvenc énektanára… volt… Ezután a nő már hozzá se fog szólni. Egyszerűen nem értette, hogy mi ütött belé. Hirtelen az összes felnőttet gyűlölte… mi több! Az embereket is. A mindig csendes, segítőkész és stréber diák hirtelen a tanára ellen fordul. Mi ez, ha nem bűn? De a felnőttek még bűnösebbek.
A nap már lenyugvóban volt, a narancssárga fény besütött a terem ablakain, ami bántotta a szemét. Merev testtartását felengedve kitolta a székét és lassú lépésekkel elindult az ajtóhoz. Mikor lenyomta a kilincset Yunho hangját tisztán hallotta. És a többi csatlósáét is. Kíváncsian nyitotta ki résre az ajtót, majd megpillantotta a fiúkat, ahogy halkan nevetgélve osontak végig a folyosón. Érzelmi állapotán felül kerekedett a kíváncsiság, és már az sem érdekelte volna, ha meglátják, és ismét bántani fogják. Eljutott arra a pontra az életében 10 éves fejjel, hogy már semmit sem veszíthet. Halkan csoszogott utánuk, néhány bútor mögött elrejtőzve és követte őket.
Mikor látta, hogy a fiúk az igazgatói iroda ajtaján beosonnak egy pillanatra tétovázott. A józan esze azért nem hagyta még el teljesen, tisztában volt vele, ha követi őket, akár nagy bajba is kerülhet. De a kíváncsiság tovább hajtotta… Tudni akarta, hogy miben sántikálnak. Lábujjhegyen odaosont az ajtó melletti nagy cserepes növény mögé és elbújva hallgatózott. Az ajtót résnyire nyitva hagyták.
- Igyekezz Kang… azt mondtad, hogy tudod a kombinációt! – hallotta meg Yunho sürgető hangját.
- Persze-persze. Itt van a cetli. Az öreg elhagyta a zsebéből, mikor kivette a cigijét – válaszolt a másik fiú.
- Hogy lehet ilyen ostoba ez a Lee… vén iszákos bolond – nevetett fel egy másik gyerek.
- Megvan! – kiáltotta a Kang nevű. – Wooo… nézzétek mennyi pénz! Ebből simán vehetnék magamnak egy új bringát!
- Fogd be Kang, és add ide! – utasította Yunho. – Tudod, hogy miért jöttünk, ehhez tartsd magad!
- Oké, oké, tessék. Még soha nem volt ennyi pénz a kezemben – nevetett fel a másik.
Hirtelen hangos csattanás hallatszott a folyosó végéről, mire Jaejoong összerezzent. Csak a zseblámpa cikázó fényét látta a hang irányából. Odakint már sötét volt, és a gondnok épp átnézte a termeket és irodákat, hogy bezárhasson.
- Mi volt ez? – kérdezte riadtan az egyik fiú.
- Az a vén trottyos gondnok! Nyomás! Add a pénzt! – kiáltott rá hirtelen Yunho, de a következő pillanatban kivágódott az ajtó és Jaejoong ijedten húzta be magát még jobban a növény mögé. Egy vékony és egy kövér srác rontott ki az irodából és a folyosón a kijárat felé kezdett rohanni.
- Hé, megállni! Kik vagytok? – kiáltott utánuk a gondnok a folyosó végéről és szaladni kezdett feléjük.
Pár másodperc múlva Yunho is követte őket, aki egy kis zacskót tartott a kezében. Mikor kirohant az ajtón, Jaejoong nem tudta mit cselekszik. A lába magától mozdult, mikor kinyújtotta. A következő pillanatban már csak arra volt figyelmes, hogy elterül mellette a hideg kövön iskolatársa. A zacskó kiesett kezéből és tartalma a kőpadlóra folyt. Rengeteg pénz… Yunho ijedten emelte fel tekintetét, majd döbbenten nézett farkasszemet kedvenc áldozatával. Jaejoong arca rezzenéstelen volt. Megfeszített állkapoccsal, bosszúszomjas tekintettel méregette ellenfelét. Onnantól kezdve az ellenfele volt… Nem csupán egy áldozat, akit minden nap boxzsáknak használhatnak. Attól a pillanattól kezdve, hogy visszavágott, elöntötte valami furcsa érzés. A bosszúvágy… Szúrós szeme láttán Yunho zavartan fordította el tekintetét és kapkodva próbált annyi pénzt összeszedni a földön, amennyit csak tudott.
- Nem értesz semmit… - motyogta halkan, majd irdatlan rohanásba kezdett, nyomában a gondnokkal, de sikerült meglógnia.
Jaejoong megmérgezve érezte magát. A negatív érzésektől vezérelve cselekedett másnap, teljes nyugalomban… csak a bosszúra tudott gondolni. Mikor bekopogtatott az igazgatói iroda ajtaján, majd átlépte a küszöböt, úgy érezte, elhagyta régi, sebekkel teli önmagát és egy új Jaejoong született. Csak pár nap múlva döbbent rá, hogy Yunho szótárában mit jelent az árulás.
A veremben töltött éjszakája után minden megváltozott. Az utolsó morzsányi jó érzést is kiirtották belőle. Teljesen megtörve és magába zárkózva töltötte el a tanév hátralévő részét otthonába zárkózva, félelemtől remegve. Ez volt az a pont, mikor szülei biztosították őt a szeretetükről, és közbeavatkoztak… Mikor nem hunytak szemet tovább az iskolában történteken. Yunhot senki sem látta többé az iskolában…”
Megjegyzések