Macska-egér játék - 1. fejezet

Páros: YunJae (Jung Yunho x Kim Jaejoong)
Korhatár: +18 (erőszak/erotikus tartalom)
Bevezető: Köztudott, hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Általános iskolában Jaejoong évekig volt a megaláztatások kereszttüzében, legnagyobb ellenségének hála. Évekkel később, egyetemista korára már lassan elfeledte mindazt a szörnyű emléket, ami múltját árnyékolta be, azonban minden a felszínre törni látszik az új kollégiumi szobatárs megjelenésével.
Szerző: Andy
Ahogy lassan és békésen besétált az előadó terembe, majd nagyot sóhajtva leült a már megszokott helyére a leghátsó sorban az ablak mellé – már napi rutinná vált számára. Sohasem szeretett a figyelem középpontjába kerülni, inkább ahhoz az embertípushoz tartozott, aki csendben meghúzza magát és igyekszik árnyéka lenni a társadalomnak. Határozottan szerette a csendet, melyhez gyerekkorában nem sok része volt, így felnőttként próbált kihasználni minden adódó alkalmat arra, hogy egyedül lehessen. Jaejoong ettől függetlenül nem érezte magát magányosnak, hiszen ott volt neki Yoochun… mondhatni a legjobb barátja. Jae nem tartozott a barátkozós emberek közé, inkább úgy fogalmazná meg, hogy kettejüket egymás mellé sodorta a sors, mikor középiskolában nem volt kire támaszkodnia. Meglehetősen zökkenőmentesen sikerült beilleszkednie akkoriban a tinédzser közösségbe, hála a fiúnak, aki az osztály menőmanói közé tartozott és úgy gondolta, a lehetséges gúnyolódásokkal szemben meg kell védenie a másikat. Hogy mivel adott okot a gúnyolódásra? Túl szép volt az arca… és ez sohasem jelentett előnyt. Kortársai között az számított a menőnek, ha valaki férfias, bár némelyik lány erről máshogyan vélekedett… úgy a 80%. Míg általánosban túl cikinek számítottak lányos vonásai, addig középiskolában féltékenykedésre adtak okot. Talán fel sem tudná idézni, hogy mennyi szerelmes levelet kapott akkoriban… Azt azonban igen, hogy mind a szemetesben végezte. Nem akart a birkák közé tartozni, akik a külső alapján ítélkeznek, és okot sem akart adni arra, hogy újra életre szóló ellenségeket szerezzen magának. Tehát Yoochun a legmenőbb fiúk klubjához tartozott, de ezzel sohasem élt vissza. Népszerűségének hátterében főleg az állt, hogy családja Amerikában él, de a fiú úgy döntött hazaköltözik Dél-Koreába, hogy egy itteni egyetemen folytathassa később tanulmányait. Sokakat lenyűgözött a tény, hogy már középiskolásként dolgozott és egyedül élt.
Figyelte a srácot, ahogy vidáman int barátainak a teremben, majd felé veszi az irányt… mint mindig. Nem mintha zavarta volna Yoochun társasága kora reggel, csak utálta, ha miatta hanyagolja el a többi barátját.
- Jó reggelt Hero – köszönt neki mosolyogva és táskáját leakasztva válláról helyet foglalt mellette, mire viszonozta a gesztust. A Hero nevet is a fiú adta neki, amire a válasz nagyon egyszerű: vezetéknevének angolra fordítása hőst jelent. Bár Jeajoong sohasem tartotta magát hősnek…
- Soyeon nagyon csinos lány – merengett el Jae, megtámasztva kezén az állát, míg a pár sorral előttük vidáman csevegő lányt figyelte.
- Csakugyan? – motyogott vissza Yoochun oda se figyelve, és folytatta könyveinek vadászatát a táskájában.
- Mindig téged bámul… főleg ebédszünetben – mondta álmatag hangon Jae.
- Nem tűnt föl – vont vállat a másik, majd nagyot sóhajtott. – A francba… otthon hagytam a könyvem.
- Miért nem mész oda hozzá beszélgetni? – fordult barátja felé hirtelen, mire attól csak meglepett pislogást kapott válasznak.
- Mióta izgat téged a szerelmi életem? – nevette el magát.
- Mindig velem lógsz… khm… elhanyagolod a barátaidat – köszörülte meg a torkát, hogy leplezze zavarát.
- Ne aggódj Hero, rád mindig jut időm. – Játékosan felemelte a kezét és összeborzolta a mellette ülő haját, aki morgolódva próbálta visszalapogatni fekete tincseit az eredeti helyére.
- Yoochun… figyelj… nem haragszok meg, ha másokkal is lógsz, nem csak velem. Már így is túl sok idődet pazaroltad rám – horgasztotta le a fejét.
- Ez hülyeség – rázta meg a fejét. – A többiek is megértik, hogy a barátom vagy, szóval… - kezdett bele a magyarázkodásba, majd követve Jaejoong merev tekintetét az alsó sorokba pillantott, ahol a haverjai rájuk mutogattak és sugdolózva mérges pillantásokat vetettek feléjük.
- Nem akarom, hogy miattam ennek legyél kitéve – pillantott vissza rá Hero.
- Könyörgöm, már nem a középiskolában vagyunk – vakarta meg idegesen a fejét. – Különben is te tehetsz róla, hogy így viselkednek. Még csak meg sem próbálsz barátságosabb lenni velük – emelte fel a hangját felháborodva.
- Nem szeretem az emberek társaságát – adta a könnyű választ.
- Akkor én mi vagyok? – tárta szét a karját a fiú és megrökönyödve fürkészte az arcát.
- Te Micky vagy – mosolyodott el szélesen a mellette ülő, ahogy kimondta a becenevet.
- Fuuu… - szűkültek össze Yoochun szemei, majd Soyeon hangos nevetésére előre pillantott. Szemmel láthatóan a csinos lány hallgatózott.
- Tudom, hogy téged se hagy hidegen… - suttogta odahajolva a másikhoz Jaejoong és a vigyort nem bírta letörölni a képéről.
- Rendben… te nyertél – nézett rá dacosan barátja. – Ebédszünetnél találkozunk – fújta ki a levegőt izgatottan, majd felpattant a helyéről és összeszedve cuccait lebattyogott Soyeon mellé, akinek a meglepetésszerű boldogságot nem lehetett nem észrevenni az arcán, mikor a fiú, akit eddig csak távolról figyelhetett, most oda akart ülni mellé. Hero teljes sikernek könyvelhette el a mai napot, bár egy kicsi űr tátongott a lelkében, hogy egyetlen társaságát elküldte maga mellől, mégis mosolyogva figyelte a zavarban lévő, szégyenlősen beszélgető párocskát.

***

A nap már alacsonyan járt mikor fáradtságtól meggyötört arccal nyitott be a kollégium épületébe, ahol hirtelen a nyakába ugrott vidám barátja.
- Randira hívtam! – újságolta boldogan és hallotta, ahogy barátja elégedetten szívja be a friss esti levegőt tüdejébe.
- Úgy sejtem jól alakult a beszélgetés – próbált egy fáradt mosolyt kikényszeríteni arcára Jaejoong.
- Ne haragudj, hogy nem veled ebédeltem. Soyeon fantasztikus! – tárta szét a karját és pár lépéssel előtte szökellt felfelé a lépcsőn.
- Két óra múlva zár a kolesz… Ugye nem akarod megint a szobámban felejteni magad? – szűkültek össze morcos barátja szemei.
- Nem, ma korán hazamegyek, csak elhozom azt a filmet, amiről beszéltünk. Holnap Soyeon átjön hozzám és megnézzük – csapta össze a tenyerét és ördögi kacajt hallatott.
- Nem hinném, hogy egy lány különösen odavolna a Galaktikus zombi támadásért – gondolkodott el a másik, majd hirtelen észbe kapott. – Azt mondod, átmegy hozzád? – esett le az álla.
- Igen – pillantott rá kiéhezett tekintettel barátja.
- Ez nagyon rossz ötlet! Még nem is ismeritek egymást – háborodott fel kellően, amitől kicsit éberebbnek érezte magát.
- Most mit papolsz? Különben is te beszéltél rá – mutatott rá a tényekre durcásan és karba font kézzel tért rá arra a folyosóra, ahol Jaejoong szobája volt.
- Ah… lehetőleg figyelj oda rá, hogy ne legyél tapintatlan… és ne erőltesd rá magadat – csóválta a fejét.
- Igenis anyu – szalutált vidáman Micky és megállt a szobaajtó előtt, ami már résnyire nyitva volt. Megvárta míg a fiú utoléri, majd döbbenten néztek össze a látottakon.
- Pedig bezártam… - motyogta elhalóan Hero, mire Yoochun összehúzott szemöldökkel, kicsit sem habozva belökte az ajtót.
Megdöbbenve figyelték, ahogy a szobában lévő egyik ágyon egy hatalmas bőrönd foglalt helyet nyitott állapotban, melynek tartalmában, ha egy hullát fedeznének fel, már azon sem csodálkoztak volna. Maga a bőrönd tulajdonosa az ágy mellett állt, és bőszen pakolászott csomagjából kifelé – már ha a gyűrött és feltehetően mosatlan ruhák kihajigálása a padlóra annak nevezhető. Az idegen észre se vette, hogy mások is tartózkodnak immár a szobában.
- Te ki vagy? – kérdezte hirtelen Yoochun, mivel szemmel láthatóan barátját annyira lesokkolták a látottak, hogy nem igen látszott rajta, hogy meg kívánna szólalni. Az idegen kiegyenesedett és megfordult, ezen mozdulatsorával tudtukra adva, hogy igen nagydarab és termetes alakja van. – Hű… öhm… úgy értem mit csinálsz itt másnak a szobájában? – vett vissza a fiú kezdeti felbátorodásából és udvariatlan hanglejtéséből. Nem rossz dolog, ha valaki bátor, csak tudni kell kivel szemben kakaskodunk.
- Inkább te ki vagy? Ez az én szobám – válaszolta mély hangon és fejével az ajtó felé bökött. A megszeppent páros kíváncsian pillantott az ajtóra ahol a Kim Jaejoong név alatt Jung Yunho felirat foglalt helyet, melyet nem túl szép kézírással firkantottak fel a kis táblára.
- Áh… szóval te vagy Jae új szobatársa – váltott hirtelen baráti társalgásba Yoochun, majd közelebb lépett és vállba veregette, ami kicsit furcsán hatott, mivel a férfi ujjatlan felsőt viselt, láthatóvá téve izmos karjait a ruhadarab alól. Hogy mindeközben a szoba másik tulajdonosa mit csinált? Jaejoong elfehéredett ujjakkal markolta az ajtófélfát és meredten bámulta a jövevényt. A markáns arc és fegyelmet parancsoló tekintet nagyon ismerősek voltak neki. A név pedig… csak a véletlen műve lehet…
- Az én nevem Park Yoochun – mutatkozott be mosolyogva barátja, ami kizökkentette merengő állapotából. A srác viszonzás kép csak bólogatott és hümmögött egyet. – De a barátaim csak Mickynek szólítanak – tette hozzá zavartan a fiú, mire ismét csak egy hümmögés volt a válasz.
A következő pillanatban Jaejoong lélegzete is elállt, mikor a férfi felé fordította tekintetét, észrevéve, hogy még mindig áll valaki az ajtóban. A vér zubogását hallani vélte a fülében, akárcsak szívének heves dobogását, mikor az idegen szemei hatalmasra tágultak és az ajkai is leheletnyit elváltak egymástól. Közelebb lépett hozzá… aztán még közelebb. Hero, ezzel szemben kihátrált volna a folyosóra, ha lábai engedelmeskedtek volna agyának, amik most veszett remegésbe kezdtek.
- Nem te vagy…? – húzta össze szigorú arcán szemöldökét a férfi elgondolkodva és még közelebb lépett hozzá, míg egy méteres távolságon belül nem volt a másikhoz. Jaejoong már ekkor tudta… hogy is felejthette el? Csak annyit tehetett, hogy lehajtja a fejét, hogy még véletlenül se kelljen a másik szemébe néznie… Talán ő már nem is emlékszik rá…
- Megvan – csapta össze hirtelen a tenyerét a másik, mire ijedtében megugrott és felpillantott a csillogó szemekbe, mely alatt hatalmas vigyor terült szét az arcán, a sátán fogait megvillogtatva. – Ah… fürgelábú Jaejoong! – kiáltotta el magát és közelebb hajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vegye a sápadt arcot. Valahogy déja-vu érzés kúszott fel a másik gyomrában arcuk közelségétől. Yunho azonban szemmel láthatóan boldog és szórakozott lett, mihelyt felismerte.
- Oh… ismeritek egymást? – fordult kérdőn Yoochun barátja felé, aki immár remegő ajkakkal nézett farkasszemet a tőle pár centire vigyorgó alakkal.
- Hát persze, hogy ismerjük egymást. A legjobb barátok voltunk az általánosban. Igaz Jaejoong-shi? – karolta át hirtelen a vállánál fogva és magához húzta úgy, hogy szembe legyenek Mickyvel.
- Hiszen ez remek! – kiáltott fel a fiú. – Jae, miért nem meséltél még róla?
- Szóval semmit se meséltél a barátaidnak a te Hyung-odról? – nézett rá hirtelen a mellette álló döbbenten, mire a megszólított csak annyit tehetett, hogy egészen picire összehúzta magát.
- Hát az csak… - motyogta zavartan a fiú és próbálta lassan úgy mozdítani a vállát, hogy ki tudjon bújni a másik szorításából.
- És miért hívnak fürgelábúnak? – kérdezte hirtelen Yoochun, mire teljesen lemerevedett a megszólításon.
- Ah tudod… a mi kis Jae-shink futott a leggyorsabban az egész iskolában. Lenyűgöző volt… - lépett a másik elég barátságosan és merengve nézett a távolba mosolyogva, ahogy felidézte az emlékeket.
- Mégis mi elől szaladtál Hero? – nevetett fel Yoochun, mire Yunho is elnevette magát. Meglehetősen hamar közös nevezőre jutottak a kezdeti kellemetlen légkör után. A kérdésre viszont jobbnak látta nem válaszolni, ugyanis nem „mi elől?”, hanem „ki elől?” szaladni volt a helyes kérdés. Hozzátéve még egy infómorzsát, „fürgelábú” után ott szerepelt még a „kis mocsok” jelző is.
A beszélgetés hamar ráterelődött a régi emlékek boncolgatására és a múlt felidézésére, aminek Jaejoong a legkevésbé sem örült, főleg hogy a történetek egy csöppet átalakultak, mintha az egész gyerekkoruk csupa móka és kacagás lett volna. Ezzel szemben figyelme kiterjedt barátja arcának ragyogására is. Micky felettébb boldognak tűnt és beletelt egy kis időbe mire rájött, hogy miatta boldog… hogy végre a többi barátjára is szakíthat majd időt, mert tudja, hogy a kis védence végre nem lesz egyedül nélküle és bűntudat nélkül hagyhatja magára olykor-olykor.
- Istenem, már ennyi az idő? Mindjárt zárják a kapukat. Na én mentem srácok, holnap találkozunk a suliban – intett nekik és felkapva a dvd-t a kis asztalról már ki is viharzott az ajtón jókedvűen. Persze Jeajoong örült barátja boldogságának… csak épp Yoochunnak fogalma sem volt róla, hogy magával a sátánnal hagyta az imént egy szobában…

***

- Melyik szakon tanulsz? – kérdezte tőle hirtelen Yunho, miközben visszasétált a bőröndjéhez és folytatta a ruhák kihajigálását onnan.
- Vendéglátás – válaszolta halkan és enyhe megdöbbenéssel, hogy csevegés szintjén folytatódott közöttük a kommunikáció, miután Micky lelépett.
- Nahát… én is azon tanulok. Feltehetően találkozunk majd néhány órán – fordult hátra egy mosolygás erejéig. Jaejoong hátán még a szőr is felállt. Túl gyanús… az nem lehet, hogy… - Gondolom, valamilyen gasztronómiával kapcsolatosat tanulsz… emlékszem, hogy háztartástanon nagyon finom sütiket sütöttél – merült el ismét a férfi emlékei tavában, mire a másikat kirázta a hideg. A sütik, amiket galádul ellopott tőle és a sajátjaként mutatta be.
- Szakács akarok lenni – motyogta halkan Hero, csak hogy ne álljon ott a két ágy között úgy, mint egy néma fadarab.
- Egy kicsit több önbizalommal kéne mondanod – egyenesedett fel a férfi a bőröndje mellett, mire a mellette álló egészen kicsinek érezte magát abban a pillanatban. – Meglepő, hogy nem sokat változtál… Még mindig ugyanolyan babaarcod van – tört fel belőle a gúnyos nevetés.
- Te viszont sokat változtál – jegyezte meg bátortalanul a másikat végigmérve. Ha az érettebb viselkedésbeli változástól is eltekint, talán tripla akkorára nőtt, mint mikor utoljára látta.
A légkör hirtelen változott vérfagyasztóvá, mintha egy légkondi lépett volna heves működésbe mellettük. Yunho lassan elindult felé, majd közvetlen előtte megállt, szúrós pillantását a másik retinájába mélyesztve, megkeményedett arcizmaival hajolt közelebb hozzá. Jae előtt abban a pillanatban lepergett az egész élete és elsápadt.
- Nem gondolnám, hogy olyan sokat változtam. – Mély és reszelős hangja a csontjáig hatolt… a korábbi kedveskedő hangnem teljesen szertefoszlott. Ismét maga előtt látta évekkel ezelőtti legnagyobb ellenségét… aki tönkre tette az egész életét… csak ezúttal sokkal nagyobb kiadásban kívánta halálra rémíteni. Általánosban azt pletykálták, Yunho kivájta egy vadállat szemét harc közben, és a sajátja helyére tette azt. Persze felnőtt fejjel ez a sztori cseppet sem tűnik reálisnak, most mégis ez jutott eszébe hirtelen. A vadállat… ő pedig a zsákmány. A még ennél is ijesztőbb a mosoly volt az arcán, ami hirtelen szétterült rajta.
- A te Hyungod elmegy lezuhanyozni. Jae-shi, megtennéd, hogy ezt összeszeded nekem? – mutatott körbe a szobában az elhajigált ruhákra célozva.
Szóhoz sem tudott jutni… Jaejoong évek óta nem érzett ekkora félelmet és szíve szerint sikítva menekült volna a szobából, ugyanakkor rá kellett jönnie, már nem gyerek többé. Meg tudja védeni magát. Nagy levegőt vett annak szándékaként, hogy visszautasítsa eme kecsegtető ajánlatot, mikor a füléhez hajolt a másik és belesuttogott:
- Vagy keressünk egy nagyobb vermet?
Kiszáradt a torka. Mindenre fel volt készülve, de erre nem… mivel már rég elfelejtette. A verem, ahova az iskola kitaszítottjait lökték be és kegyetlenül megalázták. A ragasztós eset hirtelen villant be neki és az emlékek csak folytak és folytak, míg nem teljesen elárasztották gondolatait. Tartotta magát egészen addig, míg Yunho távozott a szobából nevetve, majd megadóan rogyott le a hideg padlóra és kétségbeesve kapkodta tekintetét jobbra-balra a szétdobált ruhákon. Nyugodt mindennapjainak ezennel végleg búcsút inthetett.

***

„ Sűrű és hatalmas pelyhekben esett a hó, melynek olyan hatása volt a tiszta udvaron, mintha a természet csak megkezdett párnacsatáját játszaná. A gyerekzsivaj lassan elhalt, ahogy a tanítást kezdő csengőszó végighasított az iskola területén, azonban néhány diák nem a tanterem felé vette az irányt. Kilépve a szabadba megcsapta arcukat a friss csípős szél és fázósan húzták összébb magukon a kabátot.
- Hozzátok – hangzott az utasítás a legmagasabb kölyök szájából és elindult az iskola területe mögött lévő kis erdő felé. A csapat négy gyerekből állt, ebből egy a csapat élén haladt, a másik kettő pedig a negyediket vonszolta magával, aki szemmel láthatóan nem akarta követni a kis társaságot. Lassan és csendben haladtak a fák között, ruhájuk néha beleakadt a szúrós bokrokba, de tovább haladtak úti céljuk felé, ahogy a csendben is csak a kisebbik fiú szapora levegővételeit lehetett hallani. – Megérkeztünk – jelentette be hirtelen a csapatvezető és megtorpant a kis ösvény mentén. – Oda vigyétek!
A következő pillanatban a másik két nagydarab fiú felkapta a negyediket és odacipelték a körülbelül másfél méter mély kiásott veremhez. Úgy nézett ki, mint egy koporsó helye.
- Kérlek, ne tegyétek… Sajnálom! – kiáltotta kétségbe esve a kisfiú, de a válasz csak gúnyos nevetés volt és hamarosan a verem alján találta magát, hatalmas puffanással földet érve.
- Majd most megtanulod, hogy mi történik akkor, ha eljár a tanároknak a szád – húzta le lassan és precízen a magasabbik a kezéről kesztyűjét.
- Annyira sajnálom… komolyan – zokogott a fiú a veremben térdelve. Arcát és ruháját latyak és sár borította.
- Azt hiszem eddig kedves voltam veled… de most elérted, hogy pokollá tegyem a hátralévő életedet – nevetett fel a fiú keserűen, hangjában semmi jele sem volt a jókedvnek.
- Kérlek… visszamegyek a suliba és bevallom, hogy én tettem… csak engedj el – szipogott tovább. Könnyei lassan folytak végig a piszokkal tarkított arcán és könyörgően nézett fel az előtte állókra.
- Mit gondoltok fiúk? Elengedjük? – nevetett fel a vezér, mire a többiek is követték példáját. – Tudod… apám reggelig vert a nadrágszíjjal. És a többiek se jártak jobban. Nézd meg Kang arcát! – kiáltott rá a fiú és az egyik kövér fiú szemére mutatott, amit egy borzalmas lila folt ölelt körbe.
- Sajnálom… - suttogta a kisfiú és újra sírásban tört ki.
- Lee úr bőre alatt is pénz van, ezt te is tudod. Mi van akkor, ha elvettünk egy keveset? Miért kellett jártatnod azt a hatalmas szádat? – kiabált vele tovább osztálytársa.
- Yunho… igyekeznünk kéne – pillantott hátra aggódva a Kang nevű fiú az iskolaudvar felé.
- Akkor lássunk neki – csapta össze tenyerét ijesztően hangosan a megszólított és felvett egy kisebb vödröt a földről, amit eddig magával cipelt, majd levette a fedőt róla. – Mi az utolsó szavad? – vigyorodott el szélesen a fiú.
- Yunho… kérlek, ne – csuklott el a fiú hangja, majd gyorsan lehajtotta a fejét és kezével próbálta védeni magát az őt ért támadásra. A hatalmas adag fehér ragasztó lassan folyt rá a magasból, beterítve ezzel majdnem az egész testét, melyet hangos nevetéssel kísértek a többiek. Mire az utolsó csepp is kifolyt a vödörből, a nevetés is lassan elhalt.
- Srácok… mi van, ha valami baja lesz tőle? – kérdezte óvatosan a kapafogú gyerek.
- Kit érdekel? – hangzott a nemtörődöm felelet.
Felnézett a verem mellett álló fiúkra, hajából a fehér trutyi lassan folyt végig az arcán, könnyel és sárral keverve, levegő után kapkodva. Megpróbált feltápászkodni a földről, de nadrágja összeragadt a két lábszáránál, így hatalmas puffanással dőlt vissza a sárba.
- Még nem végeztünk – közölte a tényeket Yunho, majd belenyúlt a zsebébe és egy kis zacskót húzott elő, ami tele volt apró fekete valamikkel. Arra, hogy mi is volt valójában a zacskóban, hamar rájött, mert rövid időn belül rászórták a tartalmát, amiről kiderült, hatalmas szarvasbogarak voltak… és Jaejoong halálosan félt a bogaraktól.
- Remélem tanultál a leckéből. A nap minden órájában, percében és másodpercében nézz a hátad mögé, ezt jól jegyezd meg – nézett le rá tömény utálattal és undorral a fiú, majd intett barátainak és elindultak vissza az iskolába, magára hagyva zokogó osztálytársukat, akinek nem sietett a segítségére senki…”