Elmélkedés...

Úgy érzem kikészültem. ×_× Nem tudom, hogy ez a végeláthatatlan unalomtól és semmitevéstől alakult ki vagy pedig egyre romló egészségi állapotom számlájára írhatom... de most úgy érzem muszáj kipuffognom magam egy kicsikét, elvégre erre jó a blog. "Meghallgat" mondhatjuk... Mielőtt valaki borzasztóan megijedne, hogy "ahh ez a lány haldoklik" megnyugtatásul közlöm nem haldoklom, de bizony úgy érzem magam mint egy dögrováson lévő szardínia. Hmm... mostanában annyira költői lettem :D. Ezt talán az Egy gésa emlékiratainak köszönhetem. Néha azon kapom magam, hogy én is szép íves gondolatokat állítok föl elmémben, hogy aztán végül ne osszam meg senkivel.

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy érthető legyen, bár elég minimális szerintem azoknak a száma, akik az idolokról alkotott történeteimen kívül másra is kíváncsiak piciny életemből. Őszintén... el tudom képzelni, hogy azok száma is csökken, kik a fanficek miatt jártak eddig ide. Mivel Akaméban utazom... haha... úgy hangzik ez kicsit, mintha valami feketepiaci áruval bizniszelnék. ;D Néha úgy is érzem... bűntudatom van, hogy lélegző emberi lényekről ilyesmiket találok ki, de már őszintén nem is nagyon megy az írás. A Yuukit is nyögvenyelősen bírtam befejezni (még az Akanishi baba megszületése előtt kezdtem el írni, miután megnéztem a filmet). Nehéz már így írni, és más is így van vele szerintem. Lényegében Akame volt a hobbim 80%-a már kb. 5 éve. Eléggé szánalmasan fanatikusnak hangzik. xD Igen, beismerem. Yaoi műfajjal próbálok pótolni az életemben bizonyos hiányosságokat, de nincs ezzel gond. :) Csak rádöbbenni, ami eddig erőt és ihletet adott, az most lassan már bosszúságot okoz nekem, mert ugye befejezetlenül semmit sem akarok hagyni. Előre is elnézést kérek, ha valamelyik sztori vége nem éppen úgy alakul, ahogy tőlem elvárt lenne. Nekem már a Yuuki is elég furán végződött, ahhoz képest hogy mindvégig 18 karikásra terveztem... ehelyett még csak egy üres karikát sem adnák neki. :'D

Visszatérve egészségi állapotomra... mostanában úgy minden összejött. Először egy kiadós megfázás, ami hozott magával mindent, amit csak lehet, aztán pedig jött a becsípődött derekam. Ojjé! Fogalmam sincs hogyan csináltam, de talán úgy járhattam, mint Minase Masara míg magasugrókról szóló yaoi mangáját alkothatta... a mozgáshiány okozta egészségügyi problémák. A dolog annyira komoly fájdalmakkal járt, hogy nehezemre esett könnyek nélkül akár felkelni az ágyból. Meglehetősen megijedtem mikor be akartak éjszaka vinni az ügyeletre a szüleim. "Egy kis injekció a gerincedbe és már jobban is leszel..." - nos ha ezzel próbálsz meg valakit megnyugtatni, az határozottan azt fogja rólad gondolni: MEGVESZTÉL? X"D Hülye leszek az éjszaka közepén ilyennek kitenni kicsiny lelkem törékeny állapotát. ^-^ Nem mintha különösebben félelmeim lennének a tűtől és egyéb orvosi eszközöktől (szerintem sokkal több mindenen mentem már keresztül egy kórházban, mint egy átlagos korombeli lány), csupán arról volt szó: erős vagyok, kibírom, és a környezetemben lévő embereknek nem akarok ezzel is problémát okozni. Elég nagy most a felfordulás így is itthon. Jövőhét péntekig adott az önkormányzat határidőt, hogy a szomszédokkal együtt lebontsuk a garázshoz épített melléképületeinket. -.-" Ez azzal jár, hogy most apám saját keze által felépített műhelyét - mely a munkájához nagyon szükséges - most több mint egy évtizeddel később ismét a saját keze által bontsa le, hogy aztán az önkormányzat mit sem törődve a megkapott területtel ismét gazt, gyomnövényeket és parlagfüvet termesszen megkapott kicsiny földjén... Nem értem ez miért jó nekik... Akiknek hatalma van, elvesz más emberektől számukra fontos dolgokat, mert így... jól érzik magukat. Ismét csak előjön bennem az emberek iránti gyűlöletem. Most mi is - akárcsak a többi szomszéd - nehéz időszakon esünk át, de talán ezen is túl leszünk egyszer. Szomorúnak szomorú a dolog, de legalább azt a kis időt megköszönhetjük az élettől, amíg megadatott az a bizonyos dolog nekünk, míg végül elveszítjük. Aztán már csak emlék marad az egész és az idő begyógyítja a sebeket. :) Nagyon pozitívan fogalmazok ahhoz képest, hogy most depressziós hangulatba vagyok... bár nehéz elkülöníteni a depressziót a fizikai fájdalomtól - jelen esetben most a gyomorrontással küzdök, ha a fent említett problémám nem lenne elég.

Elkeserítő még számomra, hogy munkaügyben nem haladtam semmit - bár jelenlegi állapotomban nem is tudnák mit tenni az ügy érdekében. Folyamatosan az az érzésem, hogy ki lettem használva és át lettem verve. Kapom a leveleket a városházáról a közfoglalkoztatással kapcsolatban, de semmi jelét nem látom, hogy történne valami, csupán "halasztgatják" a dolgot. A további küzdelmektől is tartok, mert van olyan érzésem, a betanítás alkalmával még bárkit elküldhetnek, ha nem tetszik nekik a "munkamoráljuk". Félek, mert még nem dolgoztam és itthon nem akarok csalódást okozni, hogy elkúrtam az egyik legnagyobb lehetőségemet ami az ölembe hullott. Hatalmas szamárság lenne elszalasztani, ez tény, de várni örökké egy rohadt e-mailre vagy telefonra... nem túl szívderítő. Az is megfordult a fejembe, hogy nem is lesz ebből semmi, bár bízom benne... ha véletlen nem sikerülne, nem is tudom pontosan mit kezdenék magammal. Beállok a reményvesztett munkakeresők sorába. Szívem szerint még továbbtanulnák és koptatnám az iskolapadot. Kedvem is volna hozzá no meg motiváció, de... a lehetőségek ugye. Sok embernek csak abból áll a problémája, hogy nem tudja eldönteni melyik főiskolát válassza. Höhö... ezekkel az emberekkel közlöm, sokan vannak akik még ezt sem engedhetik meg maguknak. :) Persze voltak nekem is terveim... japánológiai tanszék... tiszta röhej. Egy félév 250 ezer ft... átlagos ember, akinek nem rakhatnak mindent a segge alá a szülei ezt nem engedheti meg magának. Mostanra már nagy nehezen elengedtem ezt az álmomat, mert tudod, ez nem válhat valóra. Max 30 éves koromra, ha rendeződik az országban a munkanélküliek helyzete... erre akkor jön rá az ember, ha már kijárta a sulit. "OMG mi tévő legyek?" - sokaknak ez a reakciója, akárcsak most nekem. Persze irigylem azokat az embereket, akik bármit megtehetnek, mert adott hozzá minden... amúgy is egy irigy természetű emberke vagyok. :'D Ha dicsekednek valamivel nem mutatom ki, de komolyan mondom nagyon féltékeny és irigy tudok lenni (oh... bár van olyan ember akinek megvan mindene amire vágyik? XD).

Elég nehéz nem depissé válni, ha az ember állandóan otthon tartózkodik és nem tud rendszeresen összefutni a barátaival. A suli után mindenki szétszéled és éli a saját kis életét - ami persze helyén való - de én valahogy úgy érzem, nem kaptam eleget ilyen téren. :') Az érettségiig elvesztegetett 4 évet nem kárpótolja semmi. Persze próbálja az ember betömni a lyukat a lelkében, de úgy érzem - akármennyire is jó volt - ez a 2 év a grafikus suliban nekem NAGYON kevés volt! Végre kezdtem normális ember módjára viselkedni és lassan úgy érzem megváltoztam pozitív irányba. Határozottan pozitív irányba, melyben a barátaim segítettek a legtöbbet. Most hogy szétváltak útjaink, próbálok egyenesben maradni és kétségbeesve megtartani a kialakult kapcsolatokat, de már most kapásból van pár ember, akikkel azelőtt rendszeresen beszéltem, de levizsgázás óta nem hallottam felőlük. Ez eléggé elkeserít. :S Az osztályfőnököm egyszer azt mondta nekem: "Rosszul fogod fel a dolgokat ha azt gondolod, senkivel nem akarsz barátkozni 2 évig, mert úgyis elválnak útjaitok... barátságok jönnek mennek, van ami megmarad, van ami nem, de az a legfontosabb, hogy jól érezd magad míg idejársz a suliba." Hát ez valami baromi jól megmaradt a memóriámban és azt hiszem örökké emlékezni is fogok rá, bár soha egy tanár se tett rám nagy benyomást, ebben az iskolában úgy érzetem igenis foglalkoznak a diákokkal, sőt! Törődnek velük, a barátaik! Magát az oktatást nem tudom a csillagos égig magasztalni, de emberséges személyekkel találkozhat az ember. :) Ilyen szempontból elég sokat tanultam.

Végül úgy gondoltam átírom a bejegyzésem címét "Mérhetetlenül depressziós hangulat"-ról "Elmélkedés"-re. ^-^ Teljesen megváltozott a hangulatom, míg ezt a kis szösszenetet összerittyentettem. Határozottan! Ezért is jó, ha az ember kiírja magából az érzéseit. Évekkel később visszaolvasni még annál is jobb. :D Szeretem a blogomat, és ha tehetem (és nem robolják le az ufók galaktikus támadásukkal műholdrendszerünket és internetünket) akkor még hosszú évekig fogok ide firkálni. :'D Elég sokat írtam, ugye?

Fangörccsel és fanficel még visszatérek. *-* Béke belétek!!!