Holdfény - 3. fejezet

Cipők hangos kopogása és heves zihálás törte meg az éjszaka csöndjét. A félelem szaga mindent átjárt és a vörös Hold fénye úgy világította meg az álmos kis falu utcáit, mintha azok már vérben úsznának. Egy fiatal lány szaladt végig kétségbe esve a bedeszkázott ablakú házak mellett, hogy menedéket leljen magának, mind hiába. A bakancs okozta határozott trappolás a macskaköves úton mintha egyre hangosabb és tisztább lett volna mögötte. A következő kanyarnál zsákutca volt… nincs menekvés.
- Csinálhatjuk könnyen vagy nehezen. Választhat kegyed – sóhajtott lustán Kamenashi és a reszkető nő felé lépett volna, de ujjak fonódtak a karjára, ezzel megállásra késztetve őt.
- Tudom, hogy nagyon éhes vagy, de csak finoman – nézett rá könyörgően kísérője.
- Én mindig tiszta munkát hagyok magam után – horkantott egyet a vámpír és kirántotta karját a másik érintéséből, majd a sarokban kuporgó nőre nézett, aki zokogásban tört ki. – Hölgyem, nem kell félnie… gondoljon rá úgy, mintha nemes szolgálatot tenne faluja védelmezőinek – nevette el magát és egy szemvillanás alatt, cseppet sem finomkodva ugrott neki áldozata nyakának, hogy aztán édes vérét kiszívva új erőre kapjon. Egyre csak nyelte az édes nedűt; élvezte, ahogy a karjaiban tartott ember ellenállása csökken, ezzel egy időben az ő ereje nőtt. Hallotta az erek lüktetését és áldozata szívének heves dobogását, mely egyre csak lassulni látszott.
- Kazuya, elég lesz… - szólalt meg csendes Ueda, mire lassan kihúzta fogait a puha bőrből és lenyalta ajkairól, majd a kecses nyakról az apró vércseppeket. A nő ájultan feküdt karjaiban, hosszú fekete haja az arcába omlott.
- Te jössz – nézett fel huncutul mosolyogva Kamenashi a mellette álldogáló vámpírra, aki viszonozta a gesztust, majd melléjük térdelt és kezét felemelve a nő homlokára helyezte tenyerét, majd elmormolt egy gyors varázsigét idegen nyelven, mire kezéből kékes fény világította meg az ájult arcát. A művelet nem tartott tovább pár másodpercnél. – Azt gondoltam te is éhes vagy – húzta fel szemöldökét Kazuya és oldalra billentett fejjel nézett rá társára.
- Elég jól lecsapoltad helyettem is – nevetett fel halkan Tatsuya és kisimította a nő arcából hosszú haját. – Majd legközelebb…
- Ha nem ismernélek, azt gondolnám, ember akarsz lenni – forgatta meg szemeit a vámpír és felállt mellőlük.
- Lehet, hogy te lenézed őket, mert gyengének tűnnek… de csodálatos érzéseik vannak, velünk ellentétben, akiket a gyilkos ösztönük hajt. Ha egy percre körülnéznél és látnál is, nem csak néznél, megértenéd… - magyarázta halkan a férfi, majd karjaiba vette a nőt és kifordulva a kis sikátorból elindultak az utcán.
- Ez rád vall Tatsuya… kitörölni áldozataink memóriáját, hogy másnapra ne emlékezzenek a szörnyű dolgokra, amiket átéltek… Miért baj az, ha emlékeznek?  – csóválta a fejét Kamenashi zsebre vágott kézzel sétálva.
- Elég nekik a rengeteg vérfarkas támadás. Ugyanakkor szeretném, ha nem gondolnának a vámpírokra gonosztevőként – mosolygott szélesen Ueda, majd megpillantva egy padot az egyik fa alatt, odasétált és ráfektette a nőt.
- Tat-chan, vámpírok vagyunk… az emberek vérét szívjuk, így természetes, hogy gonosztevők vagyunk – forgatta meg ismét szemeit a vezér és nagyot sóhajtva tovább haladtak az utcán.
- Nem feltétlenül vagyunk gonoszak. Én hiszek a békés együttélésben, na meg persze benned – vigyorgott tovább, majd előhúzott egy zsebórát kabátjából és rápillantott. – Koki és Junno biztos reggelig ellesz, Marunak meg van még elintéznivalója. Azt mondta a motelban alszik, hogy holnap reggel ki tudja kérdezni a helyieket a támadásokról.
- Szólhattatok volna előre is. Nem szeretem a magánakciókat – nézett rá szúrós szemekkel társára a férfi.
- Yuichi szereti maga intézni a dolgok oroszlán részét. A hasznodra akar lenni, akárcsak én – válaszolta.
- Mondd hova sietsz annyira? – pislogott döbbenten Kazuya, ahogy a jó pár lépéssel előtte haladó Uedával beszélgetett, aki elég sietősre fogta a dolgot.
- Kiláncoltad szegényt a pincébe! Minél hamarabb érünk vissza, annál hamarabb elengedhetem – pillantott vissza durcásan az idősebb.
- Egész este azon a korcson jár az agyad – háborodott fel Kamenashi. – Hoztuk volna magunkkal vadászni?
- Akár… - fonta karba kezét Tatsuya és az út további részében némán haladtak egymás mellett.

***

A hangos kaparászás csak nem akart elhallgatni és a nyüszítés is egyre hangosabb lett. A feje majd szétrobbant, a hányinger kerülgette és most még ez is.
- A rohadt életbe, fogd be a szádat – ült fel Koki hirtelen a díványon és egy párnát hajított a bejárati ajtó felé, mire a hatalmas puffanást követve a nyüszítés is abbamaradt. Feltehetőleg eltalálta a célpontot.
- Ne rajta verd le a másnaposságot – pillantott rá megrovóan Tatsuya, aki épp a kis dohányzóasztalt törölgette egy ronggyal.
- Egész nap az ajtót kaparta. Az istenért! Ő is éjjeli lény, aludjon nappal – ült fel durcásan Tanaka és beletúrt kócos hajába.
- Szerintem ki akar menni – tűnődött el Ueda és felállt az asztal mellől. – Szerinted Kazuya dühös lenne, ha kivinném egy kicsit?
- Eszedbe ne jusson! Még a végén engem büntet meg a mester, hogy hagytam meglógni – dülledtek ki szemei a helyéről és ő is felállt, majd odasétált az ajtó mellett térdelő fiúhoz. – Ne zajongj, megértetted? – hajolt le és mutatóujját hevesen rázta, de látszólag a másik semmit nem fogott fel a hallottakból. Jin válaszként csak végignyalt a másik ujján, mire Koki elrántotta onnan a kezét. – Te megpróbálsz engem elcsábítani?! – kiáltott rá felháborodva.
- Hát nem ennivaló? – gügyögte Tatsuya elhaladva kedvence mellett egy gyors buksisimit nyomott annak hajára a konyha felé menet.
- De… az… - fintorodott el Tanaka és beletörölte nyálas ujját a ruhájába.
A nap hátralevő részében Jin végig ott ült az ajtó mellett, felhúzott térdekkel és várt. Tatsuya nem is mert lefeküdni, annyira aggódott „kiskutyájukért”. A vérfarkas túlságosan lehangoltnak tűnt, ráadásul még nyüszített is, addig amíg el nem fáradt hozzá kellőképpen, hogy abbahagyja. Majd megszakadt érte a szíve, de tudta hogyha Kazuya megtudja, hogy kiengedte, akkor nagyon dühös lesz. Aggódott, hogy az előző éjjel történtek még inkább hatással voltak a lelkiállapotára, mikor Kamenashi leráncigálta a pincébe és a falhoz láncolta, majd bezárta egész éjszakára, míg ők vadászni voltak. Bár mire visszaértek, Jin már aludt, mégis félt, hogy durva lelki sebeket okoztak neki ezzel, elvégre nem lehet tudni, hogy Yamashita mit művelt vele, amitől ilyen furcsán viselkedik.
- Tatsuya, miért nem alszol? – A hang forrása a lépcső felől jött, ahogy megpillantotta vezérét a kezében tartott könyv fölül, aminek olvasásából már egy ideje nem fogott fel semmit az álmosságtól.
- Aggódtam Jinért – nézett az ajtó felé, ahol a fiú ismét magzatpózban feküdt és szomorúan bámult maga elé.
- Hagyd azt a korcsot és nyomás aludni! Este megyünk megkeresni a fészket, kell az erőd – lépett oda mellé Kazuya és összehúzott szemöldökkel vizsgálta meg társa karikás szemeit.
- De Jin… - pillantott hátra aggódva, mire Kame kikapta a könyvet a kezéből és felhúzta a díványról.
- Majd én figyelek a kutyulidra, addig menj fel és pihenj egy kicsit – sóhajtott lemondóan a vámpír.
- Hát… rendben. De ha bármi van, szólj! – nézett rá komolyan Ueda, majd bólintással jelezte, hogy megértette és az emelet felé mutatott.
- Szép álmokat!
- Köszi – mosolygott Tat-chan, majd odasétált kedvencéhez, megsimogatta annak szomorú arcát és az emelet felé vette az irányt.
Hamarosan magára maradt Kamenashi a nappaliban egy szem háziállatukkal, aki még mindig összegömbölyödve feküdt az ajtóban és rajta felejtette tekintetét. Gazdája ezzel szemben lassan és megfontoltan járta körbe a kanapét, a helyiség berendezését vizsgálgatva, hogy még véletlenül se kelljen a lényre néznie. Tisztában volt vele, hogy a másik őt bámulja, de csak azért sem viszonozza a gesztust. Ha ránéz, az azt jelenti, hogy kíváncsi rá, hogy érdeklődik felőle, holott pont az ellenkezője volt. Nem akart róla tudomást venni, de minden igyekezete ellenére is feszélyezte, ha valaki rajta legeltette a szemét. Úgy gondolta, egyszerűbb ha a szoba egyik elvarázsolt berendezésének tekinti, egyfajta lábtörlőnek nagy szemekkel, így könnyedén és némi nyugodtsággal foglalt helyet kedvenc fotelében és a kandallóban lángok martalékaként ropogó tüzelőanyagot bűvölte. Megnyugodva és ellazulva simult bele a kényelmes ülőbútorba, megpróbálva tudomást se venni az apró neszekről, melyek mellőle érkeztek.
- Mit akarsz? – adta be a derekát egy kis idő múlva, majd lepillantott a lába mellé, ahol egy térdelő férfi bámult rá meredten. – Hagyj békén – morgott rá Jinre és lábával finomnak szánt mozdulattal arrébb lökte őt, mire az eldőlt a szőnyegen, akár egy tarka levéllel teli zsák az őszi szellőben.
A férfi először meg sem mozdult a lába előtt, meredten bámult maga elé, mint aki nem bírja felfogni, hogy ezt tették vele. Kazuya mit sem törődve vele forgatta meg a szemeit és tüntetően más fele nézett. Bár látótávolságából ki tudta zárni a másikat, hallásának nem tudott parancsolni, így szorongva vette tudomásul, hogy a vérfarkas halk nyüszítés mellett vánszorgott vissza eredeti helyére az ajtó mellé. Talán túl nagyot rúgott? Tanácstalanul fészkelődött hirtelen kényelmetlenné vált foteljában és a csend is fülsüketítőleg hatott idegrendszerére. Csak nem bűntudata van? Hirtelen gerjedt haragra, melynek hatására olyat tett, aminek Ueda cseppet sem fog örülni.

***

A hideg dermesztően hatott a már amúgy is elgémberedett végtagjaira. Hiába, a tél rohamosan közeledett, tarka levelek immár nem a fák lombjait, hanem az avart ékesítették pompázatos színvilágukkal, ahogy az alkonyodni látszó nap megvilágította az erdő közepén lévő kis tisztást, ami a házikónak biztosított helyet. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, először megrémült. A hang hatására pár madár ijedten robbant ki a közeli bokrokból, félelmetes szárnysuhogás kíséretében. Nem tehetett mást, mint kitágult pupillákkal meghunyászkodott a verandán. Elvégre ő akart annyira kimenni a szabadba sétálni, de most mégis rosszul érezte magát. Arra számított, talán kimegy, esetleg játszana vele valaki, de az valószínűleg túl nagy kérés lett volna. Elvégre így is hálával tartozott ezeknek az embereknek, hogy megmentették az életét és befogadták magukhoz, gondoskodtak róla – a maguk módján. Nem sokra emlékezett a barlangban való felébredése előttről, így gondolkodás nélkül iramodott az idegen férfi után - aki bár mogorva volt – mégis volt benne annyi jóság, hogy kabátját neki adja. Fázott, és az az ember meleget biztosított neki. Akkor valami áramütés szerűen futott végig a gerincén… egy olyasmi érzés, amit inkább a ragaszkodás szóval lehetne leírni. Ki akarta fejezni háláját, hűségét és cserében csak a társaságára vágyott. Nem sokat értett környezetéből és emlékei is homályosak voltak, de ami visszatartotta a kétségbeeséstől és pániktól, az annak a mogorva idegennek a közelsége volt. Persze majdnem mindenki kedves volt hozzá a házban – főleg az a mosolygós Tatsuya nevű – de ő minden áron megmentőjének figyelmét próbálta kivívni, ezért is akart játékot kezdeményezni vele… bár minden alkalommal rosszul sült el. Sejtette is mi lehet a gond… Megmentője a többi embertársa között falkavezérnek tűnt, így több tiszteletet kellett volna tanúsítania a jelenlétében, ő mégis késztetést érzett rá, hogy játékosan megharapja. Annyira akarta… annyira szerette volna a férfi figyelmét. És most tessék… oda vezetett a túlzott ragaszkodása, hogy kizárta a házból. Az eddig játékra csábító színes levélkupacok már cseppet sem tűntek olyan hívogatónak, mint pár órával ezelőtt. Vissza akart menni… nem akart egyedül maradni. Félt és fázott…

***

- Ahhh… úgy érzem magam, mint aki végigaludt 100 évet – nyújtózkodott nagyot Tanaka és kótyagosan lecammogott a lépcsőn, nyomában három másik társával. Kócos haja a plafon felé meredezett és ásítva vakargatta gyűrött pólója alatt a hasát. – Most már elbánnék egy tucat vérfarkassal is.
- Ezt ne feledd pár óra múlva se – mosolygott mögötte Ueda, majd hirtelen félrehúzódott, hogy egy sietős társát maga elé engedje.
- Éhes vagyok! Mit eszünk? – hadarta Junno vidáman, ahogy rohant lefelé a lépcsőn, fellökve ezzel a többieket… és főleg Tanakát.
- Hé, te anyaszomorító! Nézz az orrod elé! – kiáltott rá Koki az oldalát masszírozva, amibe épp az előbb könyökölt bele a másik.
A férfi mit sem törődve loholt tovább a konyha felé, de a nappaliban megtorpant, mire a többiek is utolérték hiperaktív bajtársukat.
- Mi van? Nem vagy éhes? – kérdezte Nakamaru az előtte ácsorgóra nézve, majd követte annak tekintetét egy hangosan horkoló alakra a fotel felé. – Még soha nem láttam így aludni – kapta a szája elé a kezét Yuichi, hogy még véletlenül se nevesse el magát hangosan, ahogy édesdeden alvó vezérüket figyelték. Alvás közben a fotelben lentebb csúszott, hasán egy könyv pihent, lábai szétdobálva, feje oldalra billent és kócos haja mögül még épp lehetett látni nyitott száját, melyen tetemes mennyiségű nyál folyt ki.
- Mester akkor is menő, mikor alszik – fonta karba Tanaka a kezeit és büszkén húzta ki magát a többiek előtt. – Fárasztó lehet vezérnek lenni.
- Jah… az – motyogta Ueda, rá se nézve többiek figyelmének tárgyára, szemével a szobát pásztázta nyugtalanul. Valami még hiányzott…
- Nézzétek ezeket a tökéletes fogakat – lépett az alvó Kamenashi mellé Koki és lehajolva hozzá halkan intézte monológját a többiek felé, ujjával a másik nyitott szájára mutatva. – Wao… el se tudjuk képzelni hány torkot haraphatott el a több száz év alatt…
- Tanaka… - A hang forrása az alvó férfi volt, aki hirtelen nyitotta ki szemét, ezzel hátrahőkölésre késztetve a másikat. – Köszönöm a rögtönzött oktatást, de fülsértő a te hangodra ébredni – szorította össze a szemeit és nagyot ásítva fentebb mászott a fotelban.
- Nem láttátok Jint? – kérdezte hirtelen Ueda a jelenlévőket, mire azok döbbenten néztek körbe.
- Hogy ki? – Kamenashi ásítás közben próbálta kipréselni magából a kérdést, de még így is lehetett érteni.
- Tudod… Jin… aranyos kutyaszerű vendégünk – nézett rá értetlenül Ueda széttárt karokkal és már kezdett pánikba esni. Mindig elé szokott rohanni, ha lejön az emeletről, ugyanis oda tilos volt felmennie.
- Jah, hogy az… - vakarta meg álomittasan feje búbját, majd felállt a helyéről.
- Most, hogy mondod… túl nagy a csend. Délelőtt egyfolytában az ajtót vakarta – gondolkodott el Koki és szemét körbejáratta a helyiségen.
- Jin! Gyere elő! – kiáltott Ueda, de semmi sem történt.
- Öhm… Tatsuya… - kezdte habozva vezérük, mire a másodperc tört része alatt pillantott rá szúrós szemekkel barátja.
- Mit tettél vele? – szűrte a fogai közül a kérdést és vészjósló lépéseket tett a férfi felé.
A kócos hajú csak idegesen megnyalta a szája szélét, majd kihúzta magát és, mint aki teljesen nyugodt, nyújtózkodott egyet a levegőben. Elvégre ő a főnök… nehogy már az ő tetteit bírálják fölül.
- Kamenashi! – kiáltott rá hirtelen a fiatalabbra Ueda, mire az áramütés szerűen eresztette le karjait a feje fölül. Mindenki döbbent csöndben figyelte a közjátékot, ahogy legkedvesebb és meginogtathatatlan nyugalmáról híres társuk épp kiabál vezérével.
- Idegesített – fordította el a másikról tekintetét Kazuya, és nyelt egy nagyot. Ueda csak akkor szólította a vezetéknevén, ha dühös volt, és mivel szinte a férfi nevelte fel, tudta jól, hogy nem szabad magára haragítania a másikat, hiába volt erősebb nála. Az szóba forgó személy tett felé néhány vészjósló lépést, mire Kazuya arrébb ugrott és behúzta a nyakát. – Jól van, jól van. Kiraktam őt… folyton nyüszített – sütötte le szemeit, majd a konyha felé vette az irányt. – Ki éhes? Együnk valamit – próbálta elterelni a figyelmet hirtelen.
- Hogy mit tettél? – dermedt le Ueda és arca teljesen elsápadt.
- Tanaka, ma abban a megtiszteltetésben lehet részed, hogy előkészíted a reggelimet, hogy Tatsuya pihenni tudjon – mosolygott bájosan a vámpírnövendékre, mire az vidáman szalutált egyet és berohant a konyhába, nyomában a levakarhatatlan Junnoval.
Ueda a nappaliban toporgott lesokkolva, míg Maru az állát vakargatva kísérte figyelemmel tovább a jelenetet.
- Tat-chan, te mit ennél? – fordult felé hirtelen Kamenashi, de a férfi addigra a bejárati ajtóhoz sietett, hogy heves mozdulattal feltéphesse azt, mely hatalmas reccsenéssel landolt a földön, mire a szobában lévők összerezzentek. – Ugyan Tatsuya… az a dög már árkon-bokron túl van. Még szívességet is tettem neki ezzel – erőltetett nevetést a hangjába, ahogy a másik után nézett.
- Jin… - A kétségbeesett elcsukló hang hatására és a dermedten ácsorgó Uedát figyelve megfagyott benne a levegő. – Jézusom Jin… - nyöszörögte a férfi, és már ki is tért a látómezejéből. Hatalmasat nyelt és odasietve a bejárathoz a verandára pillantott.
A vérfarkas összegömbölyödve feküdt magzatpózban a hideg fapadlón reszketve és ködös tekintettel pillantott fel Tatsuyára, majd egyenesen ránézett… Hatalmas szemeit rá függesztette, melyek törött üvegszilánkokként remegtek. Kazuya levegő után kapott…

***

Dühösen rúgott bele az első fába, ami az útjába került. Még hogy ő tehet az egészről? Már bánta, hogy magával cipelte azt a korcsot a főhadiszállásra. Az is megfordult a fejében, amit Tanaka mondott… direkt küldték oda a fészekből, hogy beépülve felbomlassza a csapat együttműködését. Ahogy most álltak, siralmas volt a helyzet. Tatsuya rettentő dühös volt rá, és nem volt hajlandó vele szóba állni… történetesen senkivel sem állt szóba, csak kijelentette, hogy az aznapi akción rá ne számítsanak, majd hátára vette a félig ájult Jint és felvitte az emeletre.
- Mégis mi a franc van vele? Úgy viselkedik, mint egy hisztis kislány – rúgott bele még egyszer a fába, mire végül sikerült egy reccsenést kicsalnia a növényből. Már este tíz volt, de még mindig nem indultak el a fészket keresni… Az istenért, mégis csak ő a főnök! A többiek meg csak aggódva ülnek a nappaliban maguk elé meredve, ahelyett hogy a dolgukat végeznék. Azt, amiért végtére is ebbe az elcseszett erdőbe jöttek! Most mégsem hallgatott rá senki.
Nem akart belegondolni, hogy hibát követett el, elvégre ki az isten gondolt volna arra, hogy az a nyomorult ott marad az ajtó előtt, míg lassan halálra nem fagy? Idegesen túrt bele már amúgy is kócos hajába, és egy hangos ordítás hagyta el ajkait. Még soha életében nem érezte magát ennyire dühösnek és… tehetetlennek.
Mikor találkozott a remegő tekintet az övével, eszébe juttatta azt, mikor a lény megmentette az életét. A vérfarkasok többen voltak, ő pedig egyedül, ráadásul sokkal kisebb volt fajtársainál. És ellenük fordult, hogy megmentsen egy vámpírt… Miért pont őt? Mikor véresen feküdt a fűben, majdnem élettelenül, akkor is ilyen volt a tekintete.
Kamenashi Kazuya, élete 325 éve alatt most először érzett bűntudatot.

***

Sötétség borult az apró szobára, mely abban különbözött a többitől, hogy bútorait nem borította vastag port, és ablakán akadálytalanul hatolt át a Hold fénye, mely ezúttal kifli formájában pompázott a csillagok mellett. A csendet csak egy egyenletes és halk szuszogás törte meg.
Ahogy halkan kinyílt résnyire az ajtó, némi fény szökött be a helyiségbe, majd a következő pillanatba egy dülöngélő alak támolygott be rajta. Az ágyban fekvő lassan ébredezni kezdett a zajokra, melyet a bakancs okozott a kemény fapadlón.
- Tat-chaaaaan… ébren vagy? – jött a rekedtes mély hang, melyet egy hangos csuklás követett.
A léptek egyre hangosabbak lettek, majd érzékelte, hogy az a valaki megállt az ágy mellett melyben feküdt. – Csak azt akartam volna mondani… hogy… - az illető hangja egészen furcsa volt, mint aki nincs teljesen magánál, mégis kíváncsian hegyezte a füleit. – Szóval sajnálom… tudom, hogy neked mennyire fontos az a korcs… nem kellett volna úgy… - motyogta zavartan az ismeretlen, majd egy hangos puffanást hallott és érezte, hogy besüllyed mellette a matrac. Az idegen valószínűleg leült mellé. – Azt akarom mondani, hogy ez így rossz… igen… - motyogta tovább a hang, amit újabb csuklás követett. – Úgy értem… te vagy a családom… nem vagyok az az érzelgős típus, de… nélküled azt hiszem, még magányosabb lennék, mint általában. – Halk kuncogásra lett figyelmes, ami inkább hangzott szomorúnak, mintsem vidámnak. – Az istenért… épp bocsánatot próbálok kérni! – kiáltott fel hirtelen a férfi és indulatosan rúgott bele az ágy melletti kis éjjeliszekrénybe, mire a takaró alatt rejtőzködő összerezzent.
- Kazuya, mit csinálsz te itt?
A megszólított a hang irányába fordította a fejét és az ajtóban megpillantotta Uedát, akit a gyertya fénye világított meg, melyet a kezében tartott. Arca teljes döbbenetről és nyugtalanságról árulkodott.
- Épp tőled kérek bocsánatot, ne zavarj! – kiáltott rá Kamenashi józanságtól mentesen és megpaskolta a mellette lévő takarókupacot.
- Kazuya, te ittál? – meredt rá döbbenten barátja és odasétált az ablak előtti kisasztalhoz és lerakta rá a mécsest.
- Azt mondtam menny ki! Fontos beszélgetésem van veled! – hangoskodott tovább a férfi és egyik szemét behunyva a hirtelen jött fény hatására az ajtó felé mutatott.
- Megőrültél? Hiszen itt állok melletted – tette csípőre a kezét Ueda és látszott rajta, hogy már nem sok kell, hogy kihozzák a sodrából.
- Mi van? – Kellett egy perc, mire Kamenashi felbírta mérni a helyzetét, és eljutott a tudatáig, hogy akihez eddig beszélt, most ott áll az orra előtt. – Ha te ott, akkor…? – kezdte motyogva, majd tekintetét a mellette fekvő alakra fordította. A takarókupacot az apró gyertya fénye épp hogy csak megvilágította, de még így is tökéletesen ki lehetett venni az alóla kikandikáló kócos hajzuhatagot, és egy hatalmasra nyílt csillogó szempárt, melyen visszatükröződött a gyertya fénye, ezzel olyan hatást keltve, mintha világítana. - Te szent szar! – kiáltotta el magát ijedten Kazuya és hátrahőkölve a padlón landolt.
- Elmondanád végre, hogy miért jöttél ide ilyen állapotban? – húzta össze szemöldökét Ueda, de azért odasétált a másikhoz, hogy segítsen neki talpra állni.
- Én csak… - motyogta zavartan Kamenashi míg felállt, de továbbra is a csillogó szempárt nézte a takaró alól.
- Bocsánatot kérni jöttél? – fonta karba kezeit és várakozólag nézett a vámpírra.
- Aha – vakarta meg zavartan a fejét, és próbálta maradék gondolatát is összeszedni, hogy értelmes mondatokat tudjon kreálni.
- Nos… ha Jin megbocsájt neked, akkor én is – húzta fel az orrát az előtte álló. – Tőle kell bocsánatot kérned, nem tőlem.
- Most ugye viccelsz? – nevette el magát a vezér, de látva a komoly és elszánt tekintetet, jókedve alábbhagyott. – Nem viccelsz… - állapította meg a tényeket.
- Most pedig halljuk! – dobolt lábával türelmetlenül Tatsuya.
Mégis hogy a fészkes fenébe jutott idáig? A legjobb barátja és egyben tanára arra kényszeríti őt, hogy bocsánatot kérjen egy vérfarkastól. Még józanul is röhejesnek tűnt a helyzet és még inkább, hihetetlennek. Ha a Tanács ezt megtudja… mindenki rajta fog röhögni, de nem tehetett mást. A család előbbre való volt neki a büszkeségénél… bár az is fontos szerepet játszott az életében.
- Sajnálom – motyogta lesütve a szemeit és próbált stabil pontot találni dülöngélő lábainak a padlón.
- Nézz, rá ha hozzá beszélsz – mutatott az ágyban fekvőre Ueda, mire elfintorodott és kelletlenül felemelve a fejét a fogai között szűrte a szavakat:
- Sajnálom, oké?
Még részegen is megdöbbentő volt számára a reakció, ahogy az ágyban fekvő lassan lentebb húzta az orráról a takarót és láthatóvá vált mosolyra kanyarodó szája. Értette volna a bocsánatkérést?
- Azt hiszem, Jin megbocsájtó típus – vigyorodott el Tatsuya és nagyot sóhajtott. – Kénytelen leszek én is megbocsájtani.
- Hé… és kinek a hisztije miatt maradt el a mai akció? – szűkültek össze a vezér szemei és vádlón mutatott dülöngélve barátjára.
- Mi történt a kezeddel? – meredt rá vértől mocskos végtagjára az idősebb.
- Egy fa… - hőbörgött morcosan és megtántorodott, mire a másik elkapta a karját, hogy egyhelyben tartsa. – Belém kötött… ő kezdte! – kiáltotta el magát.
- Már megint? – nevette el magát Ueda és láthatólag nagyon jól szórakozott a vámpír szánalmas állapotán. – Ülj le ide, hozok egy nedves törölközőt – lökte rá ágyára jókedvűen a férfit, majd kisétált a szobából.
Morogva támaszkodott neki az ágy háttámlájának és bakancsos lábait feldobta a tiszta ágyneműre, mit sem törődve a mellette pislogó lénnyel.
- Mit bámulsz? – morrant rá Jinre, aki még mindig őt figyelte a takaró alól.
Kazuya sóhajtva hunyta le a szemeit és hátrahajtotta fejét. Végre minden rendben volt… utoljára akkor volt ilyen feszültség közte és Ueda között, mikor akaratán kívül megölt egy szolgálólányt még 1892 decemberében. Akkor is túl sokat ivott, és rettentően éhes volt… nem bírt az ösztöneinek parancsolni.
Valami meleget és nedveset érzett meg a kezén végigsiklani, ami cseppet sem hasonlított egy vizes törülköző érintésére. Döbbenten pillantott le ölében pihenő kezeire, amit kis kedvencük próbált megszabadítani a ráalvadt vértől a saját nyelvével. Nem tehetett róla… normális esetben rászólt volna a lényre, hogy hagyja abba, talán még arcul is ütötte volna, elvégre Ueda nincs a közelben, de talán a fáradtság és részegség számlájára írhatta, hogy nem tett semmit. Jin lehunyt szemekkel, szinte élvezettel nyalogatta a kezét addig, míg már csak egy apró kis összehúzódóban lévő karcolás tanúskodott arról, hogy megsérült.
- Ízlik, te bitang? – húzta mosolyra a száját, majd találkozott a tekintete a vérfarkas csillogó szemeivel. Biztos volt benne, hogy a vérfarkas azóta érez különleges vonzódást a vére iránt, mióta az erdőben azzal mentette meg a másik életét… azonban a vonzódás kölcsönös volt. Ismét hangosan lüktetett fülében a mellette gubbasztó férfi vérének és szívdobogásának hangja. Tekintete az íves nyakra és az ingből kilátszódó mellkasra vándorolt. Nem tehetett róla, ami ezután következett… éhes volt és részeg.

Megjegyzések

HAnna üzenete…
ahhh... shh... demo ... hát igen, ilyen az élet, de hogy én száz évig fogok élni ettől a töménytelen röhögéstől az biztos. Folytasd csak az írását, hátha én is 325 évet élek XD... de ztán happy endet akarok kedveském *-* chu baby
Yaya üzenete…
Nagyon nagyon köszi, már annnyiraaa vártam *o*