Holdfény - 2. fejezet

Az ütött kopott kis faház elveszni látszott az erdő sűrűjében. Egészen meseszerű látványt nyújtott, ahogy a gomolygó füstfelhő a kéményből lassan szálldogált felfelé a végtelennek látszó fák lombkoronái fölé. Ezt a házikót egy különleges varázslat védte, mely megóvta őket a kíváncsi szemek elől és tökéletes védelmet nyújtott az ellenséges területen.
Ueda Tatsuya mindig is imádta a fekete mágiát, bár társai nem lelkesedtek különösebben ezért a szokatlan hobbiért, mégis el kellett ismerniük, néha egészen hasznos tudott lenni több száz éves tapasztalata. Tatsuya nem kifejezetten sötét célokra alkalmazta tudását, inkább minden erejével a Tanács szolgálatába kívánta állítani képességeit, és minél hasznosabb akart lenni Kamenashi Kazuya számára. Mert ami Kamenashi úrfi számára nem volt hasznos, azt előszeretettel taszította el maga mellől. Évszázadok óta ismerte a férfit, egészen gyerekkorától. Ők ketten tisztavérű vámpírok voltak, nem úgy, mint a többiek. Családjaik ősi baráti kapcsolatot ápoltak. Ritka és tiszteletreméltó pozíciót töltöttek be fajtársaik között, ő mégis az úrfi mellett kívánt maradni, mint az egyik leghűségesebb követője. Pár évvel idősebb volt nála, és a Kamenashi klán elpusztulása után ő vette át a szülő szerepét a kis vámpír életében, mégis Kazuya volt az, aki vigyázott rá. Már fiatalabb korában is hatalmas erő lakozott benne, amit még egy felnőtt, érett vámpír is nehezen tudott volna kezelni, ő mégis megbirkózott vele, viszont a hatalmas erő magánnyal járt. Nem volt olyan lélek, aki tiszta szándékkal közeledett volna felé, mindenki akart belőle egy darabot. Ez bizalmatlanná és elszigeteltté tette azt a vámpírt, aki mindig csak a jót kívánta szolgálni – bár sajátos eszközökkel. Agresszív és kegyetlen harcos hírében állt, de csak ő és társaik ismerték igazán a férfit, ami miatt végül is úgy döntöttek, hogy követnék őt még a halálba is.
Halk kopogás áramütés szerűen zökkentette kis tevékenységéből, ahogy a vastag porrétegtől próbálta megszabadítani a kandalló párkányát, ahol most a csendesen ropogó tűz nyújtott meleget és világosságot az apró nappaliban. A díványon fetrengő Nakamaru érdeklődve kapta fel a fejét a vastag könyvből, amit elmerengve bámult már egy ideje, de biztos volt benne, hogy egy mondatot sem fogott fel az olvasottakból. Bár Maru mindig esetlennek és gyámoltalannak látszott, mégis ő volt a csapat agya, és a legelővigyázatosabb is. A párna alól előhúzta óvatosan ezüstgolyóval töltött fegyverét és felállva helyéről odasétált a tölgyfaajtóhoz.
- Mi a jelszó? – kérdezte gyanakvóan a kint álldogálótól.
- Yuichi, mi a pokol… engedj már be! – jött a karcos és ingerült felelet mire a fegyvert szorongató arca mosolyba húzódott.
- Üdv Kamenashi úrfi – tárta szélesre az ajtót, majd megdöbbenve nézett végig az érkezőn.
- Egész nap gyalogoltam… beengednél végre? – kérdezte ingerülten Kamenashi, majd válaszra se várva betrappolt a helyiségbe, fellökve ezzel bamba társát. Odakinn már besötétedett.
- Kazuya… - lehelte a szavakat megkönnyebbülve Tatsuya és a kandalló elől odaszaladt az érkező elé, majd megtorpanva kezdte bámulni a hatalmas bebugyolált valamit, amit a karjában cipelt. – Már azt hittük meghaltál… - motyogta ő is bambán, fel sem emelve tekintetét a hatalmas „csomagról”.
- Ez meg mi a bánat? – lépett melléjük Nakamaru és kíváncsian hajolt a másik karjai fölé.
- Köszönöm Yuichi, hogy ennyire aggódtál értem – dörmögte főnöke és saras bakancsában becammogott a nappaliba, ledobva a kandalló előtti díványra a kabátba csomagolt valamit, cseppet sem finomkodva.
Ueda lassú léptekkel odalépett a bútor mellé, és fölé hajolva bekukucskált a kabát alá, óvatosan félrehúzva azt, míg Kazuya levetette vértől és sártól áztatott ingjét és ledobta magát egy fotelba.
- Te jó isten, ez egy fiú! – kiáltott Tatsuya és megrökönyödve nézett rá a fotelban ülőre, aki most lábait kezdte megszabadítani a büdös bakancs fogságából.
- Mi van? – Nakamaru szemei tányérnagyságúra nőttek és odasietve rápillantott a kabátcsomag tartalmára, majd a szája elé kapta a kezét. – Úrfi, mégis hol szedted őt össze? – bámult meredten az előtte ájultan fekvőre, aki mit sem tudott arról, hogy mi folyik körülötte.
- Tatsuya, a gondjaidra bízom a kölyköt… elég régóta nem evett – válaszolta Kamenashi nyugodtan, és a kis dohányzóasztalról elvette a borospalackot és meghúzta tartalmát. – Tanaka és Taguchi? – kérdezte végül a száját törölve.
- Fent alszanak a szobájukban. Koki elég csúnyán megsérült, Junno pedig nagyon megrémült – mondta Ueda és a díványon alvót próbálta megszabadítani a kabát fogságából. – Oh de gyönyörű… - ámuldozott el, ahogy végigsimított az ájult fiú arcán.
- És harapós – fejezte be a mondatot elfintorodva Kazuya és újra meghúzta a bort.
- Ugye most csak viccelsz? – fehéredett el Nakamaru arca és elé lépett. – Ugye nem egy vonyító dögöt hoztál a nyakunkra? – mutatott rá az említett lényre idegesen.
- Nem tudom mit tervelt ki Yamashita, de ez a dög megmentette az életemet – válaszolta halkan a vámpír, mire a többiek megrökönyödve bámultak rá.
- Egy kém lenne? – kérdezte bátortalanul Tatsuya és újra végigsimított a vérfarkas alvó arcán, fürtjeit kisöpörve a szeméből.
- Fogalmam sincs… ha felébred, kivallatom – mosolyodott el főnökük és elmélázva húzta elő tőrjét a zsebéből, majd rátette a kis asztalkára. – Ha bármivel próbálkozna, csak szúrd szíven. – Utasítását Uedának intézte aki szorongva bár de bólintott, majd felállt a fotelből. – Nakamaru, gyere a szobámba és számolj be a történtekről – adta a parancsot, mire a másik nagyot ugorva bólintott és követte a férfit az emeletre.
A nappali hamar elcsendesedett, talán még a falon lógó kakukkos óra is abbahagyhatta munkáját. A kinti erős szél kísérteties hangja beszűrődött a vékony falakon keresztül a tűz ropogását is elnyomva ezzel. Tekintetét visszafordította az előtte fekvőre és lágyan végigsimított arcának puha bőrén.
- Kinyithatod a szemedet, már elmentek – mosolygott Tatsuya, mire a csodálatos lény óvatosan megrebbentette szempilláit, majd kinyitotta szemét.

***

Tanaka Koki rettegett… nem is akárkitől. A vezér, akire mindig is felnézett, aki a példaképe volt, akit minden csatába vakon követett volna, most ott állt előtte, parázsló tekintetét rajta és Taguchin járatta, aki a földön térdelt már jó ideje mély meghajlásában. Tudta, hogy a büntetést úgysem kerülheti el…
- Junno, állj fel végre. – Kazuya hangja fagyos és közönyös volt. A megszólított félénken emelte fel fejét, majd behúzva nyakát lassan talpra állt, mire a tisztavérű vámpír odalépett elé, és az arcához hajolt egészen közel. – Mondd Junno, te félsz tőlem? – kérdezte vérfagyasztóan nyugodt hangnemben, mire a másiknak kifutott a vér az arcából. – Taguchi Junnosuke… ugye tudod, hogy abból lesznek az árulók, akik a legjobban félnek mindentől… - folytatta monológját és megemelve kezét lassan végighúzta hosszú körmeit a másik reszkető arcán.
- Én nem vagyok áruló – nyöszörögte Junno és összeszorította a szemeit, hogy ne kelljen az előtte állóra néznie.
- Igen, tudom… még nem – mosolygott rá bájosan vezére. – Ha még egyszer elájulsz csata közben a félelemtől, teszek róla, hogy még ijesztőbb dologban legyen részed – váltott át a mosolya vicsorgásba és megragadva a másik arcát ellökte magától, mire az összerogyott a földön és nyüszíteni kezdett. – És te Tanaka…
A név hallatán az emlegetett, aki eddig a padlót fixírozta alázatosan, most rémülten kapta fel a pillantását. Neki annyi…
- Van valami mondandód a számomra? – állt elé karba tett kézzel, összehúzva szemöldökét.
- Sajnálom mester. Elborította a düh az agyamat, nem gondolkodtam. Soha többé nem fordul elő – próbált hangja komoly lenni és mélyen meghajolt a vámpír előtt.
- Szóval nem fordul elő többé? De hisz nem ez volt az első eset – tűnődött el Kamenashi és halkan elkezdte körbejárni a vétkest, mintha csak a vadász a zsákmányát kerítené be.
- Mélyen megbántam, hogy nem követtem a parancsot. Kérlek, fogadd el bocsánatkérésem, és rój rám olyan büntetést, amit a legjobbnak gondolsz…
- Tanaka! – kiáltott rá hirtelen a tisztavérű, félbeszakítva követőjét. – Hiába büntetlek meg, mindig ugyanabba a hibába esel. Felőlem állhatsz kinn az esőben 5 napig, a történteken már akkor sem változtathatunk – sóhajtott a férfi, majd megfogta Koki állát és felemelte a fejét. – Viszont van egy feladatom a számodra… felfoghatod büntetés kép – vont vállat mosolyogva. – Mostantól pártfogásba veszed Taguchit és megtanítasz neki mindent, amit tudsz, hogy ne legyen ilyen kis mimóza – nézett rá vigyorogva a még mindig földön térdelő szőke, kék szemű vámpírra.
- Tessék? Ezt a félkegyelműt? Hogy én tanítsam…? – Felháborodása hangos kiabálásban ütközött meg.
- Hééé… - nézett rá mérgesen Junno a mellette állóra.
- Nincs az a pénz, hogy én bármit is… - Háborgását szó szerint beléfojtotta egy vasmarok kéz, ami a nyakára kulcsolódott és erősen megszorította. – Úgy értem bármit, amit Kamenashi úrfi kíván – változtatta gyorsan meg mondanivalóját.
- Én is így gondoltam – mosolygott rá bájosan szolgájára és elengedve annak nyakát sebesen távozott a szobából, majd becsukva maga után az ajtót felhúzott szemöldökkel bámult rá Nakamarura.
- Ne nézz így rám, másként sosem tudjuk betörni őket – tárta szét karjait, majd mogorva cammogással a földszintre vette az irányt, mit sem törődve a némán pislogó Maruval.
Kamenashi Kazuya morgolódva lépett be a kis poros konyhába, hogy végre elfogyaszthassa félig átsütött véres sztékjét, amit kis házi konyhatündére készít el neki már több száz éve minden ébredése után, csakhogy amint belépett a helyiségbe, semmilyen sülő hús illata nem piszkálta fel az orrát, helyette egy hatalmas hátsóval nézett farkasszemet, ami a konyhaasztal alól lógott ki.
- Tatsuya, mégis mi az úristen csinálsz ott? – kérdezte hirtelen idegesen, mire a másik ijedten próbált gyorsan felugrani, de csak azt érte el, hogy beütötte a fejét az asztalba.
- Áh, jó reggel Kazuya – köszöntötte széles mosollyal Ueda. – Látom, hatással van rád az időeltolódás – törölgette meg a kezeit egy konyharuhában.
- Igen… ez borzalmas. Nem bírtam az éjjel fennmaradni – válaszolta dünnyögve majd egy hatalmas ásítás után szúrós pillantását a másikra függesztette. – Hol a reggelim?
- Oh… bocsáss meg, egy kicsit elcsúsztam vele – harapta be az alsó ajkát és az asztal alá sandított.
- Mégis mit műveltél eddig? – Kamenashi nagyon mérges lett. A tudat, hogy nem kaphatja meg az ételt, amire már két napja kiéhezve vágyott, felidegesítette.
- Adtam még egy kis kaját Jinnek… szinte egész éjjel evett… hahaha – nevetett fel idegesen Ueda, amivel kiváltott egy lesokkolt pillantást vezéréből.
- Adtál kaját… Jinnek? – ismételte meg a hallottakat Kazuya.
- Igen. Eléggé éhesnek látszott – motyogta zavartan Ueda a kezét tördelve. – Nem maradt több kaja – húzta be a nyakát félénken.
- Mégis ki a fészkes franc az a Jin!? – kérdezte ingerülten, a kelleténél kicsit hangosabban, mire a következő pillanatban már a földön találta magát és éles fájdalmat érzett meg a nyakában. Pontosabban egy hatalmas fehér valami ugrott ki az asztal alól és terítette le a lábáról. – MI EZ? SZEDJÉTEK LE RÓLAM! – kiáltotta a vámpírvezér kétségbe esve és össze-vissza hadonászott a padlón, hogy el tudja magától lökni támadóját.
- Jin, állj le! Hagyd abba! – szaladt oda Ueda és megpróbálta leszedni a férfiról a nehézsúlyú birkózót, akinek feltett szándéka volt megharapnia Kamenashit.
- Ez szívja a nyakamat! Te jó ég! Szedd le rólam! – kiáltott rá Tatsuyára a földön vergődő.
- JIN, ÜL! – Ueda hangja bár nem volt annyira hangos, mégis határozottan csengett, mire a hangos morgás elhallgatott és a szorítás engedett. – Jin, lábhoz! – szólt rá újra a férfi a ziháló lényre, mire az lemászott a vámpírról és odakúszott a másik lábához.
- Mi a pokol? – ült fel megrökönyödve Kazuya és lesokkoltan meredt a tegnapi szerzeményére. – Hát nem álmodtam… - hüledezett rémülten és végigmérte az előtte térdelőt.
A fiú kerekre tágult szemekkel bámult rá, immár kosztól és vértől mentesen, tiszta fehér ruhába öltöztetve. A hosszú ujjú pulcsi félrecsúszott a vállán, melyből kikandikált egy gyönyörű kulcscsont. Kamenashi szívverése azonnal hangos dobogásba kezdett, izmai megfeszültek az éhségtől. A vérfarkas nagy szemekkel pislogott rá, majd hozzábújt Tatsuya lábához és szégyellősen elmosolyodott.
- A gondjaimra bíztad, hát gondoskodtam róla – vakarta meg mosolyogva Ueda a hozzábújt lény kócos haját, mire hangos trappolásra lettek figyelmesek és a következő pillanatban bevágódott a szobába a csapat maradék három tagja.
- Mi történt? Kiáltást hallottunk – lihegett Koki, majd belépve a konyhába megtorpantak. – Ez meg ki?
- Hadd mutassam be az új házi kedvencünket, Jint – mutatott rá fintorogva Nakamaru az „állatra” és Kamenashira nézett. – Jól vagy?
- Igen… remekül – morogta a vámpír és feltápászkodva a földről meredten bámult a földön térdelő gyönyörű jószágra.
- Míg aludtatok, Uedával megpróbáltuk kiszedni belőle ki is valójában, de úgy látszik, nem beszél – kezdett bele a magyarázkodásba önkéntesen Nakamaru. – Semmit nem tudunk róla, csak ez volt nála – nyújtott át egy medált vezérének, aki csodálkozva vette át társától az ékszert. A kis aranymedálon a Jin név díszelgett.
- Észre se vettem, hogy van rajta valami – húzta el a száját Kazuya és lecsapta a tárgyat a konyhapultra.
- Valószínűleg a meztelen teste elvonta a figyelmedet – nézett rá huncutul Ueda, mire a férfi arca lángba borult.
- Ez egy vérfarkas? – kérdezte ingerülten Koki és előrántott egy tőrt az oldaláról. A vérfarkas morogva mászott be Tatsuya lába mögé és dühösen meredt rá.
- Tedd el a bökődet, vagy megforgatom benned – nézett rá higgadtan Kamenashi, mire a férfi nyelt egyet és csendbe visszacsúsztatta a tőrt a helyére.
- De rám morgott… - horgasztotta le bűnbánóan a fejét.
A vezér csendben bámulta a lábak mögött elrejtőzött férfit, aki nagy szemeit folyamatosan rá meresztette teli kíváncsisággal és talán… csodálattal? A hosszú haj lágyan ölelte körbe kerek arcát, és gyámoltalanul pislogva teljesen ártalmatlannak tűnt. Kezét a saját nyakához emelte és megdörzsölte a fognyomok helyét, ahol a bőrét az imént szívta ki e csodálatos teremtmény. Bár szépnek és szelídnek látszott, eléggé vadnak bizonyult, de az is igaz, hogy nem harapta ketté a nyakát, egyszerűen csak a foga között tartotta.
- Nem tudom miféle kis perverz lény vagy, – hajolt le a vérfarkas arcához, hogy közelről is megvizsgálhassa. – de rá fogok jönni, hogy miért mentetted meg az életemet. Ha hátsó szándékaid vannak, jobb ha már most rögtön feladod. Ha bármivel próbálkozol, egy szemvillanás alatt teszlek el láb alól, megértetted te korcs?
Ahogy már megszokott volt Kamenashitól, ha fenyeget valakit, auráját elönti egy vérfagyasztóan ijesztő valami, amitől minden ellensége összecsinálja magát, még a saját emberei is. A fiú viszont csak nagyokat pislogva kúszott elő óvatosan Ueda lábai mögül, és közel hajolva Kazuya arcához szagolgatni kezdte az állát, majd mindenki döbbenetére végignyalt a vámpírvezér ajkain. Kamenashi soha nem félt senkitől, a leggonoszabb lényekkel is képes lett volna szembeszállni, és győztesen kikerülni a csatából, de életében először elfogta valami furcsa érzés, ahogy meredten nézett farkas szemet a rámosolygó gyönyörű lénnyel. Félt tőle…

***

- Gyűlölöm, ahogy engem bámul – morogta fogvicsorgatva Koki a szoba túlsó felében, a szekrény mögött gubbasztó férfit bámulva.
- Tanaka, koncentrálj a feladatra – csettintet egyet az orra előtt Nakamaru és az asztalon lévő térképre mutatott.
- Tehát itt vagyunk most, és itt éreztem Yamashita szagát – mutogatta Kamenashi a helyszíneket az erdőről készült térképen. – És itt van a barlang. Nem hinném, hogy követtek volna, mert nem hagytam nyomokat – sóhajtott egy nagyot és belekortyolt a pohárban lévő vörös nedűbe, amit a kezében szorongatott.
- És mi van, ha ő hagyott nyomokat, míg te nem figyeltél? Mi van, ha egy kém? – mutatott rá Tanaka ismét a félhomályba burkolódzó jószágra, aki még mindig szótlanul ült a szekrény mögött. Szeme még érzékeny volt a napfényre, így a sötétben gubbasztott.
- Hagyd már békén. Látod, hogy teljesen zavarodott, ugyan hogy lehetne kém? – pirította le Tatsuya, mire a férfi felháborodva vádaskodni kezdett:
- Ti is összezavarodtatok az angyali arcától! Lehet, hogy pont ez a tervük. Ideküldenek egy bájos tündérkét, és holnapra meg elharapja a torkunkat, míg alszunk – kiabált zihálva Koki, majd elhallgatott, mikor hirtelen egy kés fúródott a keze mellett az asztal lapjára, odaszögezve ezzel a faanyaghoz a térképet.
- Tanaka… elmennél kérlek a közeli faluba élelemért? Meglehetősen éhes vagyok, és úgy érzem a te véred megfelelő reggeli volna a számomra – nézett rá villámló szemekkel vezére.
- De mester… ő ette meg az összes kaját – mutatott rá vádaskodóan a szekrény mellett morgó vérfarkasra. – Nézd, már megint morog!
- Taguchit is vidd magaddal. Majd ő fedez. Legalább összekovácsolódsz picit az új tanítványoddal – mosolygott rá az említettre, és kihúzta a kést az asztalból, mire a szőke vámpír nyelt egyet.
- Ah… miért mindig én? – rúgott bele az asztal lábába dühösen Koki és hangos trappolás kíséretében elhagyta a házat, nyomában a nyúlként iszkoló Junnoval.
Már hozzászokott, hogy Tanaka az ő társaságában se tudja visszafogni indulatait, talán pont ezért kérte fel őt személyesen, hogy legyen a társa a küldetéseknél. Tudta, hogy forróvérű a férfi és indulatosan, meggondolatlanul cselekszik néha, de azzal is tisztában volt, hogy társaiért az életét is képes lenne odadobni és védelmezni a Tanácsot. Pff… a Tanács. Tanaka még fiatal volt, így akárcsak a többi, hazafias nézetekkel megáldott vámpírifjonc, mindig a Tanács védelmében óhajtott cselekedni, csak az árnyoldalakról nem tudott. Hogy az ő mindennél nagyobbra becsült vezetői testülete hajdanán miket csinált, amivel nem dicsekedett el. Tudott volna pár dologról mesélni neki…
- És mi legyen vele? – Nakamaru hangja kibillentette révedezéséből, majd a szekrény mellett immár fekvő alakra fordította pillantását. Az újdonsült házi kedvencük őt nézte pislogva, és magzatpózban összehúzta magát a szőnyegen, akár egy kiskutya.
- Mégis mi lenne? – emelte fel szemöldökét Kamenashi. – Tat-chan szerint nem dobhatjuk ki, mert az puszta kegyetlenség lenne – gügyögte a mellette állónak megjátszósan és elnevette magát, ahogy Ueda mérges pillantásával találkozott tekintete.
- Ha így belegondolok, tényleg nem engedhetjük el. Mi lesz ha visszatér a társaihoz, és elárulja nekik a hollétünket? – dünnyögött Nakamaru és összetekerte a térképet az asztalról.
- Maru… mi lenne velünk nélküled? – csóválta a fejét mosolyogva Kamenashi és odasétált a díványhoz majd leült rá.
- Hogy őszinte legyek Kazuya, ha én és Maru nem volnánk, már rég halott lennél – mosolygott Ueda is és töltött még a vörös folyadékból mindnyájuknak egy-egy pohárba. – Öhm… Kazuya… - kezdte bátortalanul odapillantva, de a másik leintette.
- Tisztában vagyok vele, hogy nagy segítség vagytok, de ne hidd azt, hogy nem bánnák el egyedül ezzel a söpredékkel. - válaszolt szórakozottan a férfi és belekortyolt az italába.
- Nem az, hanem… - kezdte volna újra Tatsuya, de a vámpír feltartotta a kezét.
- Ne most menjünk bele a vitába… tudod, hogy nagyra becsülöm…
- KAME! – kiáltott ijedten Ueda, de a következő pillanatban már késő volt. Hátulról, a kanapé mögül kapaszkodott rá „kiskutyájuk” a férfi nyakára, és szemfogait már bele is mélyesztette a nyakába. Kamenashi reflexszerűen húzta elő a tőrét, és hátranyúlva a karjánál fogva rántotta előre háta mögött lévő támadóját, aki azzal a lendülettel az ölében kötött ki az ülőbútoron.
- Mi a pokol? – kiáltott rá az éppen róla feltápászkodó férfira. – Normális vagy? – dörzsölte meg a nyakát, amit az imént harapott meg a vérfarkas, aki most megszeppenten pislogott rá és összezavarodva kapkodta jobbra-balra a fejét.
- Én szóltam, hogy mögötted van– mondta Ueda.
- Nem, nem szóltál a szentségit! – nézett rá dühösen Kazuya.
- De próbáltam… - csücsörített durcásan a másikra. – És tedd el végre azt a kést, mert megijeszted Jint.
A vámpír a mellette ülő döbbent arcú fiúra fordította tekintetét, akin a zavarodottságon kívül más nem látszódott. Haja most nem takarta kecses nyakát egyik oldalról, amit kíváncsian nyújtóztatott, hogy körbenézzen. Érezte, hogy hevesen kezd verni a szíve és szinte hallotta a másik ereiben lüktetni a vért. Kezdte azt hinni, erős önfegyelme, amit több száz éve megőrzött, most hirtelen romokban hever, és alig tudja türtőztetni magát, hogy ne essen neki áldozatának, akár csak primitív fajtársai. Bár a mellette ülő is vérlény volt, mégis annyira kívánatosnak és ízletesnek tűnt annak minden porcikája, hogy képes lett volna akár azonnal nekiesni és kiszívni belőle az életet. És ami a legszebb volt, a vérfarkasban semmi veszélyérzet nem volt iránta, csak ott ült mellette, és nagyokat pislogott.
- Kazuya, minden rendben? – érzett meg egy érintést a vállán, és az erek lüktetésének hangja elhallgatott a fülében.
- Mi az? – kérdezte hirtelen összezavarodva.
- Ezt elveszem, ha nem gond – nyúlt oda Maru félénken a tőrhöz és kivette a kezéből.
- Szólongattunk. Nem hallottad? – lépett oda aggódva Tatsuya.
- Nem… - motyogta a férfi és megmasszírozta a homlokát.
- Mikor ettél utoljára rendesen? Úgy értem, nem kecskevért… - bökött rá az előtte álló a vérrel teli poharakra.
- Ah… két hete New Yorkban azt hiszem – válaszolta a vámpír és előrehajolt, hogy letehesse földről felvett poharát az asztalra, mire észrevette, hogy ami az imént tele volt, most üres, majd végignézett a fehér ingjén, amit most vörös foltok tarkítottak. – A francba… te dög! – nézett újra dühösen a mellette ülő mosolygó „állatra”, akinek ha lett volna hosszú bundás farka, most játékosan csóválta volna.
- Nézd a dolog jó oldalát, idén a hawaii minta a divat – kuncogott kárörvendően Yuichi.
- Pofád lapos – korholta le a másikat, majd mérgelődve halászott elő egy zsebkendőt, amivel a kezét próbálta volna megtörölgetni, de tevékenysége abbamaradt, mikor látóterébe került egy kócos hajzuhatag, amely ráhajolva kezére lassan elkezdte lenyalogatni róla a rátapadt vért.
- Nézd milyen aranyos – ámuldozott Tatsuya, ahogy nyalakodó kedvencét nézte.
- Ez gusztustalan – morogta Kamenashi de semmit sem tett az ügy érdekében, hogy megállítsa a másikat tevékenységében, csak figyelte, ahogy a rózsaszín nyelvével finoman körbenyalja ujjait, majd néha-néha ajkait benedvesíti a feladathoz.
- Olyan mintha dorombolna, halljátok? – nevette el magát Ueda és meghatódva csodálta a vérfarkast.
- Az anyai ösztöneidet próbálod kiélni? – Nakamaru megjegyzése gúnyos akart lenni, de egyáltalán nem ért célba, ahogy a vámpír csodálattal teli arcát nézte.
- Tatsuya, neked szót fogad, szólj neki, hogy hagyja abba – nézett rá Kazuya szinte már könyörgően, mire leesett a férfinak, hogy már alig bírja visszafogni magát a táplálkozástól.
- Jin, hagyd abba szépen – tette rá kezét a nyalakodó vállára, mire az lassan felemelte a fejét és nagy szemekkel ránézett. – Maszatos lettél – mosolygott a vámpír és az ujjaival letörölte Jin szájáról az odatapadt vért.
- Rémisztő ez az állat – húzta magához a kezét Kamenashi és megdörzsölte a helyet, ahol még mindig érezte a másik nyelvének érintését.
- Ha kedves lennél hozzá, egy idő után te is megkedvelnéd – borzolta meg Ueda az immár doromboló jószág fejét.
- Mégis hogy a viharba kedvelném meg, amikor mindig megtámad? – háborodott fel és mérges pillantásokat vetett a csukott szemű férfira, aki szelíden tűrte a fülét ért kényeztetést.
- Csak játszik… látod, egy karcolás sincs rajtad – mutatott a vámpír nyakára és megforgatta a szemeit. – Nem tudom miért félsz tőle.
- Nem félek tőle! – kiáltott rá Kamenashi és nagyot dobbantott a lábával. – Ez csak egy kölyök.
- Akkor miért nem vagy kedvesebb vele? Látod, hogy teljesen meg van zavarodva, valószínűleg farkasként élt már évek óta. Az is csoda, hogy nem veri a fejét nyáladzva a falba – mondta az előtte guggoló és játékosan vakarta tovább az emlegetett füle tövét.
- Nem érdekel, hogy milyen beteg játékot űzött vele Yamashita. Ha a küldetésnek vége, átadom a Tanácsnak és azt csinálnak vele, amit akarnak – morogta a vezér és felállt a díványról.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? – szaladt ki a vér társa arcából, és még Maru is felemelte a fejét a papírhalom fölül.
- Azt gondolom sejted, hogy mit művelnének ott vele… - szólalt meg ódzkodva Yuichi. – Mindenféle kísérletet csinálnának rajta, vallatnák ok nélkül és akár még meg is ölnék.
- Nem az én problémám – vont vállat Kazuya.
- Nem lehetsz ennyire kegyetlen – hüledezett Tatsuya és magához húzta kis kedvencét, aki döbbenten pislogott a hirtelen szorításra.
- Felőlem te is magadhoz veheted… bánom is én mi lesz vele – legyintett egyet, majd az emelet felé vette az irányt. – Este vadászni megyünk a faluba, tegyétek szabaddá magatokat – dörmögte még oda társainak, majd felcammogott a lépcsőn.
Tatsuya tekintete találkozott Maruéval, majd Jinre pillantott, aki szomorú szemeivel a távozót nézte, majd halk nyüszítésbe kezdett.
- Ne aggódj… előbb utóbb Kazu-chan is megkedvel majd téged, csak légy türelmes – simogatta vigasztalóan annak haját.
- Ugye ezt te sem mondod komolyan? – kérdezte halkan Yuichi a vámpírt szemüvege mögül rápillantva a tömérdek papír fölött.
- Hidd el, van ebben a lényben valami, ami érdekes dolgokat hozhat még ki vezérünkből – mosolygott sejtelmesen Tatsuya Jinre, és ő szelíden visszamosolygott rá.