Sebhely - 17. fejezet

A nappaliban gubbasztó néma emberek árnyékba burkolództak a lemenő nap sugarai alatt, mintha csak a sakktábla sötét figurái méregetnék egymást, a kanapén ülve. Bár Kazuya régóta könyörgött Jinnek, hogy látogassa meg a szüleit, vagy engedje meg, hogy a szülei láthassák őt, az mindig visszakozott… most bezzeg… bármit megadott volna azért, ha Akanishi apja távozik. Akanishi-sanra gyerekkorából emlékezett inkább, akkoriban is a szigorú szülő képe maradt meg benne, akárcsak most. Ijesztő volt, ahogy ott ült és kemény tekintetével idősebb gyermekét méregette, aki lehajtott fejjel, szinte durcásan ült mozdulatlanul a helyén.
Kamenashi személy szerint meg volt döbbenve hirtelen látogatójukon, ezzel szemben Jin egyáltalán nem. Mintha már régóta számított volna efféle látogatásra, csak remélte, hogy minél később következik be a dolog. Egy biztos volt… nem lett volna a helyében.
- Legalább anyádat felhívhattad volna. – A mély és dörmögő hangtól kirázta a hideg, és még jobban megfeszültek az izmai. Még sohasem érezte magát ennyire kellemetlenül a saját lakásában. Lakótársára nézett, aki viszont kimondottan nyugodtnak tűnt. Ebből még baj lesz.
- Nem akartam terhelni a problémáimmal. – A válasz lekezelő volt. A saját fülével hallotta! Ezt a tipikus Akanishi féle hanglejtést bárhonnan felismerte volna.
- Nézz rám, ha hozzám beszélsz! – mordult fel a férfi és ezzel elérte, hogy csemetéje ráemelje a pillantását. – Kifejtenéd bővebben?
- Nézd… már anyának és Reionak is megmondtam, hogy ne ártsátok bele magatokat a dolgaimba. Egyedül is képes vagyok megoldani a problémákat – húzta fel az orrát sértődötten.
- Jin, szerintem nem kellene… - próbálta Kame remegő hangon óva intenie barátját, de a felbőszült szülő már fel is pattant és gyermeke elé sétált.
- Kérlek, gyere ki a teraszra. Nem akarok tiszteletlen lenni Kamenashi-kun házában, akinek már így is többel tartozunk, mint kellene.
- Ugyan dehogy – szabadkozott az emlegetett és már ő maga is felállt.
- Kazuya előtt nincsenek titkaim – állt fel Jin is a helyéről.
Akanishinek szinte levegőt venni sem volt ideje mikor apja megragadta karjánál fogva és kiráncigálta a házból. A legfiatalabb utánuk rohant, hogy még menteni tudja, ami menthető, de már késő volt. A hatalmas pofon még annak is fájhatott aki látta, hát még annak aki kapta. Jin sebhelyes arcfelét ért ütéstől hátratántorodott, majd elvesztve egyensúlyát megbotlott a lépcső szélében és hatalmasat esett a hátára. Kame szemvillanás alatt ott akart teremni mellette, hogy felsegíthesse, vagy csak megnézhesse jól van-e, de útját állta egy felbőszült apa, aki inkább hasonlított egy fújtató bikához jelen pillanatban.
- Köszönöm Kamenashi-kun, amit érte tettél az utóbbi időben, de innentől kezdve a családja fog gondoskodni róla. Ez a hálátlan gyerek meg sem érdemli, hogy mások…
- Jin sohasem okozott nekem problémát és nem ilyen bánásmódot érdemel! – emelte fel Kamenashi a hangját és kétségbeesett pillantásokat vetett a földön fekvőre, aki tenyerével próbálta felfogni orrának erős vérzését, mintha attól félne, hogy tökéletes új ruháit bemocskolja.
- Majd én eldöntöm, hogy milyen bánásmódot érdemel ez a hálátlan fattyú!
A hangos, dühtől csöpögő kijelentés fájdalmasan érintette Kazuyát. El sem tudta képzelni, hogy ennek hallatán mi zajlódhat le barátjában, csupán a csalódottsággal megtelt merev tekintetet látta maga előtt, ahogy felnéz szigorú apjára.
- Beszélek anyáékkal, de most menny el… kérlek. – A halk szavak szívbemarkolóan csengtek, de a szülőt látszólag ez sem hatotta meg.
- Elmegyek, de csak veled együtt. Szedd össze a cuccaidat és nyomás a kocsiba! – Mintha csak egy magatartászavaros kamaszhoz beszélt volna, a ház felé mutatott, hogy édes fia feltápászkodjon végre a földről és teljesítse a parancsot.
- Nem megyek! Az életem most kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Nem akarom, hogy…
- ELÉG LEGYEN! – szakította félbe remegő hangú gyermekét és odalépve karjánál fogva felrántotta a földről. – Próbálj meg felnőtt férfi módjára viselkedni végre! Lásd be, hogy a rohadt szórakoztatóiparnak már nincs szüksége rád! Gyerekkorod óta mondom neked, hogy ezért drágán meg fogsz fizetni! Nézz végig magadon, hogy mi lett belőled! Egy őrült bohóc… - mutatott végig rajta. És valóban… ezüst hajszálai az ég felé meredtek a dulakodás következtében, az orrából szivárgó vér pedig viccesen terjedt szét szája körül, akárcsak egy hosszú vörös bajusz.
- Nem vagyok őrült – suttogta Jin és Kame megijedt. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg közbe kellett avatkoznia, akármennyire is tartott Akanishi-san reakciójától. Nem engedhette meg magának, hogy gyógyulás útjára lépő barátja akár egy szemernyit is visszaessen régi összetört állapotába. Az istenért… pár órája voltak a pszichológusnál!
- Fogalma sincs, hogy Jin miken ment keresztül ezekben a hónapokban! Hagyja végre békén! – kiáltotta el magát Kame és odament, hogy lefejtse a férfi ujjait a másik karjáról, de az erősen tartotta, szinte már összeroppantotta a tenyere alatt fia csontjait.
- Neked aztán semmi beleszólásod sincs, hogy mit teszek a fiammal! Azt hallva a televízióból, hogy a föld nyelte el és senki nem tud róla semmit! Hogy őrült módjára őrjöng az utcán, egy mentővel elviszik, és azt sem tudja a családja, hogy hová! Ha nem futok össze egy üzletben Yamashita-kunnal, akkor a mai napig nem tudnánk, hogy merre van! Fel tudod ezt fogni?
Akanishi-san magából kikelve kiabált vele és megfagyott benne a vér, hiszen igaza volt. Miután Jin kómában feküdt a kórházban az incidens után, barátaival szinte az össze ott dolgozót lefizették, hogy hallgassanak Akanishiről. Nem akarták, hogy a sajtó, vagy bárki más megzavarja felépülését, arra viszont nem gondoltak, hogy a családja sem tudja majd így elérni őt, hetek, sőt hónapok óta tartó bizonytalanságban hagyva őket. Most már megértette.
- Ha valakit meg kell ütni, az én vagyok! Az én felelősségem volt, hogy vigyázzak rá, én intéztem úgy, hogy senki se találjon rá. Az ő érdekében…
Kazuya szavai elhalkultak és nedvesen remegő szemeit a mellette álló vérző orrú férfira emelte. Akanishin a teljes megdöbbenés és zavarodottság látszott. Ezúttal felé fordulva neki intézte szavait:
- Annyira sajnálom Jin. A családodra lett volna szükséged, de én magamnál akartalak tartani. A szüleid helyzetébe még csak bele se gondoltam, ostoba voltam! Ueda is folyton azt hajtogatta, hogy szóljunk az édesanyádnak, de mivel te nem akartad…
- Kamenashi-kun… ezt nem hiszem el! – húzta végig Akanishi-san az arcán a tenyerét. Nagyon idegesnek látszott. – Fogalmad sem lehet róla, hogy min mentünk keresztül.
- Apa… most már jól leszek – szólalt meg hirtelen Jin és groteszk mosolya mögött remegett a hangja. - Látod semmi bajom és ígérem, hogy haza fogok menni, de…
- Nem Jin… hazaviszlek. Ha rajtam múlik, soha többé nem látnak színpadon.
A nyugodt és kimért szavakat néma kétségbeesés követte. Kazu tisztában volt vele, hogy barátja gondviselésre szorul – ahogy az orvosok megállapították – és ezt a jogot a szülők bármikor elvehetik tőle, csak idő kérdése volt. De nem gondolta, hogy ez a pillanat ilyen hamar bekövetkezhet. Jin kétségbeesését is értette, hiszen egy előadóművész számára a színpad elvétele egyenlő a halállal, és tudta, ha a férfi nem énekelhet többé, abba tényleg tönkre fog menni.
- Apa, ezt majd én eldöntöm. Felnőtt férfi vagyok – nevetett fel Jin köhögve, ami inkább hasonlított sírásra, mint nevetésre.
- Nem fiam, te biztos nem vagy férfi! Jelenleg nevetség tárgya vagy az emberek között. Hát ezt akarod? – Akanishi-san lebiggyesztett ajkakkal meredt a fiára és továbbra sem engedte el karját, melyet erősen szorított markában. Mintha bármelyik pillanatban elszökhetne. Látszott, hogy már apja is a sírással küszköd. Mennyi mindenen kell keresztül menni, hogy egy apa sírjon a gyermeke miatt?
- Be kell mennem a mosdóba – csuklott el Jin hangja és halkan nyöszörgött. El kellett telnie pár másodpercnek mire mindenki vérnyomása rendeződni tudott, majd a szorítás engedett és a vasmarok kéz lehanyatlott. Kame egyből barátja segítségére akart sietni, hogy be tudja kísérni a házba, de az feltartotta remegő kezeit, hogy jelenleg senki érintésére sem vágyik. A vérző orrú lassan csoszogott fel a lépcsőn, lábát húzva maga után, amit az esés következtében üthetett be, majd hangos nyikorgás kíséretével becsukódott mögötte az ajtó.
Kame mélyeket lélegezve az indulatok után pillantott fel Akanishi-san termetes alakjára, amely szinte összemenni látszott fokozatosan, nyugalmi állapotát elérve.
- Szerzek végzést. Amint megvannak a papírok, visszajövök érte. Ha erőszakkal is, de hazaviszem – emelte fel végül az apa a fejét és Kazuyára meredt. Az őszülő férfi szemei nedvesek voltak, ajkait erősen tartotta, hogy megőrizhesse férfi büszkeségét, majd bólintott és elindult a kocsijához. Kame némán figyelte, ahogy beszáll az autóba, majd kihajt az utcára hangos csikorgás közepette.

***

Mit sem törődve remegő ajkú tükörképével próbálta megtisztítani arcát az alvadt vértől. Úgy gondolta, koncentráció képességét a tökéletesség legmagasabb fokáig fejlesztette, bár csak egy dologra tudott koncentrálni, de azt kitűnően végezte. Először is bevizezte az egyik törülköző sarkát, majd apró, pöttyöző mozdulatokkal próbálta eltávolítani arcáról a vörös mocskot. Mozdulatai annyira precízek és kimértek voltak, hogy az ember azt gondolná, órákig képes volna ezt csinálni. Annyit felfogott a környezetében, hogy időközben bejött Matt a fürdőszobába és letelepedett a hideg kőre, hogy vigyázzon gazdájára, majd arra is figyelmes lett, hogy a kutya után egy ember is besétál hozzá és mond valamit neki, de hogy mit, azt nem hallotta. Túlságosan tompa volt hozzá a hallása, és koncentrációját sem terelhette el pöttyöző mozdulatokkal teli feladatáról. Érzékelte, hogy talán egy simítás is végigfutott a hátán, de azt lehet, hogy már csak odaképzelte. Arra gondolt, vajon vannak e szellemek a szobában vele együtt. Vicces volt arra gondolni, hogy Kamenashi Kazuya egy kísértetházba költözött. De ha léteznek szellemek, talán halott barátaival is találkozhat majd egyszer. Szinte tudományos szempontból kezdett el gondolni a paranormális entitásokra, majd kisidő után fogalma sem volt róla, hogy miért is lyukadt ki pont ennél a témánál. Miután végzett arcának megtisztításával, kisétált a nappaliba és mosolyogva helyet foglalt a kanapén. Fogalma sem volt róla, hogy mióta ül ott, talán egy perce vagy egy órája, mikor hirtelen egy aggódó barátjának fejét pillantotta meg maga előtt egészen közelről. Kame mindig aggodalmas fejeket vágott, ezen nem volt mit csodálkozni. Ha szövegkönyvet olvasott, ha énekelt a stúdióban, ha papírmunkát végzett, ha ruhát próbált…
- Jin az istenért… hallasz engem? – A férfi hangja kétségbeesésről árulkodott és a vállánál fogva szorította, mintha csak attól féle, hogy bármikor leeshet a kanapéról.
- Kazu… neked nem táncpróbán kéne lenned? – pillantott rá mosolyogva barátjára, mintha semmi sem történt volna.
- Miről beszélsz? Ma vasárnap van.
- De Kame! Közeleg a koncert időpontja. Ilyenkor nem lazsálhatunk! – jelentette ki Akanishi határozottan és szinte felháborodva nézett barátjára, aki ezzel szemben összezavarodva bámult bele a szemeibe.
- Nincs semmi féle koncertünk Jin… - hangja együtt érzően csengett.
- Dehogynem! Hozd a kocsit, sietnünk kell! Még jó, hogy eszembe jutott. Remélem Taguchi nem késik el a próbáról… - motyogta álmatag hangon és már kelt volna fel a helyéről, mire a másik visszanyomta a kanapéra.
- Jin! Emlékszel, hogy mi történt? – tágultak nagyra Kame szemei, bár Akanishi figyelmét jobban lekötötte a kitágult orrcimpái. Szinte meg tudta volna számolni az összes szőrszálat benne. Tekintete erre a vicces dologra irányult és halk nevetés tört fel benne, majd közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye vidámságának tárgyát. Annyira viccesnek találta, ahogy a szőrszálak minden egyes levegővételnél egyszerre mozdulnak meg. Kívülállónak úgy tűnt volna, szájon akarja csókolni a másikat, így Kazuya ösztönösen kapta hátra a fejét és ragadta meg az előtte ülő arcát.
- Mi ütött beléd? – kérdezte, de válaszként hangos nevetést kapott.

***

Bekövetkezett, amitől a legjobban félt egy ideje. Akanishin már látszott a javulás, sőt! Már azt gondolta, hogy teljesen rendben lesz, de a pár órával ezelőtti látogatás senkinek sem tett jót. Jin apja durva és kegyetlen viselkedése fia újabb összeomlásához vezetett, bár magát okolta mindenért. Ha értesítette volna hamarabb a családot, ez mind nem történt volna meg.
Hisztérikus nevetéstől kimerült barátja halkan szuszogott szobájában, kutyája meleg bundájába temetve arcát. Olyan volt, mint egy gyámoltalan kisgyerek, aki gondoskodásra szorul, habár kétségbeesve próbált küzdeni önállóságáért. Tétlennek érezte magát… Szeretett volna tenni valamit, de fogalma sem volt róla, hogy mit csinálhatna. Beleszólása nem volt a dolgokba, elvégre nem volt családtag, de jobban szerette a bent alvót bárkinél a világon, ezt már magának is beismerte. Nem tudta, hogy mivel tehet neki a legjobbat… ha hagyja, hogy elvigyék és normális, hétköznapi embert faragjanak belőle, elvéve tőle az álmait, vagy magánál tartsa minden áron, hogy a bizonytalan jövőben reménykedjenek. Még mindig félelmei voltak Miyavi tervével kapcsolatban és nem akarta, hogy Akanishinek újra át kelljen esnie ezen a tortúrán. A szórakoztatóipar igen kegyetlen tud lenni… akár ölni is képes. Szíve szerint betette volna a férfit egy búra alá, ahol senki sem láthatja és senki sem érhet hozzá, hogy megóvhassa őt a további sérelmektől, de tisztában volt azzal is, ezzel megölné mindazt a fantasztikus csodát, amibe beleszeretett.

***

Másnap reggel a hangos kopogtatásra még a holtak is felébredtek volna. Nem is kopogtatás volt, dörömbölés! Kazuya karikás szemekkel, magára kapva köntösét, papucsában csoszogva nyitott ajtót vendégüknek. Az éjszakai virrasztás után nem sokat tudott aludni, csupán annyit, amennyit a kis fotelban tudott pirkadatkor.
- Áh Kamenashi-kun, micsoda üde frissességgel bírsz így kora reggel. Mindig is irigyeltem a fiatalabbakat életenergiájuk miatt – áradozott Miyavi, szinte berontva az előszobába, fellökve a ház urát.
- Mit keres maga itt? – bámult rá kerekre tágult szemekkel az énekesre és megdörzsölte azokat, hogy jobban láthassa.
- Egyértelmű nem? Akanishi nem jött reggel a próbára. Már egy órája unatkoztam, mikor meguntam a várakozást. Merre van az a gazember? – nézett körbe várakozólag és az üde mosolyt nem tudta letörölni a képéről.
- Jin nem megy ma próbára. Nem érzi jól magát – ásított Kame és már nyitotta volna az ajtót, hogy kitessékelje vendégét, de az invitálás nélkül lerúgta cipőit és befáradva a nappaliba elterpeszkedett az ülőgarnitúrán.
- Nos, akkor itt tartjuk meg a próbát – helyezte magát kényelembe és lábait keresztbe dobva felhelyezte a dohányzóasztalra, ezzel a mozdulattal lelökve egy csomó magazint onnan.
- Ez nem a legjobb ötlet… Öhm… Akanishi még alszik… - Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy ki tudja dobni ezt az embert a lakásából, de nehezen találta a megfelelő szavakat.
- Hát akkor nincs mit tenni… megvárom, hogy felébredjen. Esetleg kérhetnék egy csésze kávét, míg várakozom?
Kamenashi csak nehezen bírta felfogni, hogy a váratlan társaságtól jó ideig nem fog tudni megszabadulni, így beletörődve csoszogott be a konyhába, hogy álmos szemeitől alig látva meg tudjon főzni normálisan egy kávét.
- Cukrot nem kérek, tejszínnel iszom! – kiáltotta át a másik helyiségbe a rocker, mire Kame szája vicsorgásba torzult és agresszíven vágta rá a konyhapultra az imént kivett cukros dobozt.
Miyavi nem zavartatva magát vett fel egy újságot a földről és kezdte vidáman lapozgatni, mikor halk csoszogásra lett figyelmes és felemelte a fejét. Döbbenten pillantotta meg a pizsamában álldogáló álmatag tekintetű férfit. Valahogy furcsán festett a gyűrött alvós ruhában, kócos hajával és rácsodálkozó pillantásaival. Mint aki most szabadult a diliházból.
- Akanishi, hallom nem érzed jól magad… - mustrálta végig a másikat figyelmesen. Kazuya annyira azért nem volt álmos, hogy ezt ne hallja, így egy pillanat alatt kifordult a konyhából és odasietett a frissen ébred barátjához.
- JinJin jól vagy? Éhes vagy? Szeretnél valamit? Fáj valami? – kérdezgette Kame a másik felső testét tapogatva, mint egy gondos anyuka, ezt Miyavi elképedt pillantásai követték. Akanishi csak bólintott egyet – nem tudva, hogy most pontosan mire is adott választ – majd idülten elmosolyodott.
- Ez kicsoda? – kérdezte kíváncsian, mire Miyavi megmerevedett izmokkal vette tudomásul, hogy a másik ránéz a kérdés közben. A döbbenettől megszólalni sem tudott.
- Ő Miyavi-san, nem emlékszel? Segít neked, hogy újra énekelhess és gitározhass. – Kamenashi szinte úgy beszélt az előtte állóhoz, mint egy ötéveshez és közben lágyan végigsimított a másik feje búbján, mire egy csodálkozó pillantás volt a válasz, majd úgy nézett a tetovált férfira mintha valami ufó lenne. Miyavi ritkán érezte magát feszéjezve, de ez a pillanat a ritkaságok közé tartozott.
- Mégis mi baja van? – nyögte ki végül vendégük nehézkesen és meredten bámult a kettősre. Kame mit sem törődve a kérdéssel vezette karon fogva oda társát az egyik fotelhez és lenyomta oda.
- Be kell venned a gyógyszeredet. Mindjárt hozom, rendben? – hajolt oda Jinhez, mire az bólintott és kisietett a nappaliból.
Akanishi elmerengve bámulta a gitárost, mint aki erősen töri a fejét, hogy mégis hol találkozhatott vele azelőtt.
- Mi van? Van valami az arcomon? – kérdezte a férfi, mire a fiatalabb összerezzent, majd felhúzta a lábait maga elé és mosolygó arcát térdei mögé rejtette. Meglehetősen furcsa reakció volt a kérdésre.
- Már itt is vagyok. Vedd be szépen – szaladt be a nappaliba Kame és lakótársa kezébe nyomta a pirulákat, aki engedelmesen a szájához emelte és néhány korty átnyújtott víz társaságában leküldte azokat.
- Mégis mi a franc történt vele? – tört ki Miyaviból a kérdés, ami egy ideje kikívánkozott.
- Mindjárt jövök és elmondom, csak adok neki reggelit – sóhajtott Kazuya és felsegítve a pizsamás férfit kezénél fogva bevezette a konyhába.

***

- Szóval most azt akarod mondani, hogy az apja gyámságba akarja venni ezt a 27 éves embert? – mutatott rá elborzadva Miyavi a tényekre és ezzel együtt a mellettük szőnyegen gubbasztó férfira, akinek fülébe zene szólt és másodpercenként váltogatta vidáman a számokat iPodján, egy pillanatra sem időzve el többet egynél sem. A rocker gondolkodásán az sem segített, hogy látómezejébe minden egyes alkalommal bekerült a férfi, aki előre hátra dülöngélve dudorászott, mint egy félőrült.
- Mondja meg őszintén, mit tudnák tenni? Már mindent megpróbáltam, de… amikor már javulna, mindig visszaesik. Már nem kellett volna sok hozzá, hogy teljesen a maga ura legyen, hogy egyedül irányíthassa az életét. Ha az apja nem jött volna… - magyarázta Kamenashi, de Miyavi félbeszakította.
- Az apja így is úgy is megtalálta volna, csak idő kérdése volt, hogy mikor. Ha engem kérdezel, nem hagynám, hogy elvigyék – masszírozta meg a homlokát, majd Akanishire pillantott és rámosolygott, mikor találkozott tekintete a másik bárgyú arckifejezésével. Odahajolt a fiatalabbhoz a kanapéról, kihúzta a füléből a fülhallgatót és így szólt:
- Akanishi-kun, te mit szeretnél? Hazamennél apáddal, vagy inkább Kamenashi-kunnal maradnál? – kérdezte tőle, mire a válasz elmaradt. Jin nagy szemekkel nézett föl a szőnyegről a férfira és szinte tátott szájjal meredt rá. – Kérdeztem valamit, válaszolj! – lökött a vállán egyet, mire Jin megköszörülte a torkát.
- Jin megy valahová? – kérdezte összezavarodva, majd Kaméra pillantott. – Hová megyünk? – alakultak szemei tenyérnyi nagyságúra és ártatlan kíváncsisággal meredt barátjára.
- Akanishi miért viselkedsz így? Haa? – szorult össze Kazuya szíve és végigsimított a másik arcán. – Miért nem akarsz normálisan beszélgetni?
- Normálisan… - ismételte meg rekedten Jin és sóhajtott egy nagyot. Hosszú ezüstösre festett fürtjei az arcába lógtak és a dohányzóasztal lábát kezdte fixírozni.
- Hé, Akanishi-kun! Nagyon gyorsan szedd össze magad, mert az apád el fog vinni, ha az orvosok beszámíthatatlannak találnak, és nem bírsz gondoskodni magadról. Érted-e amit mondok? – kérdezte tőle újra Miyavi megragadva az állát és maguk felé fordította. – Érted?
Jin tekintete remegett az összezavarodottságtól és szorongástól. Kamenashi ha nem érezte volna eléggé zavarba ejtőnek, elütötte volna onnan a férfi kezét és erős ölelésbe vonta volna az idősebbet. Fájt neki így látnia azt az embert, akit szeretett, és minden egyes alkalommal egy kicsi az ő lelkéből is meghalt, mikor látta a másik lelki nyomorát. Fizikai fájdalmat okozott neki ilyenkor ránézni.
- Elvisznek? Hová? – csuklott el az összetört férfi hangja és szemei üvegszilánkokként kezdtek remegni.
- Nem lehet tudni. Lehet, hogy hazavisznek, de az is lehet, hogy bedugnak egy diliházba – magyarázta neki Miyavi indulatosan és megragadta a vállát. – Ezt akarod? Gyogyósok közt tölteni a hátralévő éveid?
- Miyavi-san, elég lesz ebből! – kiáltott rá Kamenashi a férfira és megragadta a karját, hogy elhúzhassa Jin válláról, de az erősen szorította a remegő férfit. – Elég lesz, újra ki fog borulni! – próbálkozott újra, de a gitáros rá se hederítve térdelt le volt bandatársa elé és erősen rázni kezdte.
- Akanishi-kun, figyelj rám! Hagynád, hogy Kamenashi-kun és a barátaid erőfeszítései érted mind hiába legyenek? Képes volnál ilyen gyorsan feladni a siker kapujában? Ha igen, akkor meg is érdemled a sorsod, hallod? – magyarázta neki indulatosan, de ügyelve rá, hogy a hangját ne emelje fel. Kazuyának ekkor esett le, hogy a férfi csak segíteni próbál neki… segíteni, hogy visszatérítse a való világba, és hogy nézzen szembe újra a problémákkal. A kérdés már csak az volt, Jin mindezt akarja-e…
- Sajnálom… - suttogta az ezüsthajú és megremegtek ajkai, de mielőtt kitörhetett volna belőle a sírás, Miyavi erősen megszorította a karját és közelebb húzta magához úgy, hogy arcuk szinte majdnem összeért. Kamenashinak már megint viszketett a tenyere, de tudta, hagynia kell, hogy a másik hatni tudjon barátjára, különben minden odavész, amiért az utóbbi hónapokban küzdöttek.
- Ne sajnáld… tegyél érte! Szedd össze magad az istenért! Nem akarod, hogy odavesszen minden, amiért a barátaid küzdöttek, ugye? – Miyavi hangja egészen halk volt, de annál meggyőzőbb. Jin abbahagyta a vergődést és nagy szemeibe egy pillanatra mintha visszaköltözött volna az értelem.
- Nem hagyhatod, hogy az apád elvitessen. Akkor nem énekelhetsz többé… érted már? – kérdezte tőle újra a férfi, mire Akanishi összeszorította a szemeit és lassan bólintott egyet.
Miyavi nagyot sóhajtva engedte el a másikat és nekidőlt a kanapé oldalának.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek… Kamenashival fogsz maradni, ezt garantálom – bólogatott maga elé tudálékosan a rocker és inkább magához intézte bátorító szavait, mint a jelenlévőkhöz.
Kazuyának voltak kételyei, nem is kevés, de bízott benne, hogy a gitármester segíteni fog rajtuk, és megmenti Akanishit az örök reményvesztettségből. Azonban mikor találkozott a tekintete egy meggyötört, fáradt és rémült pillantással, elbizonytalanodott, hogy vajon ki fogja-e bírni ez a törékeny test és lélek a jövőben rá váró megpróbáltatásokat. Egyelőre kételkedett…

Megjegyzések

HAnna üzenete…
igen-igen.... az élet nehéz de egy ilyen baráti kör a lehetetlenben is az ember mellet áll....minden rendben lesz én érzem *.*
Yaya üzenete…
Szia, köszönöm, hogy a sok tanulnivalód mellett elhoztad nekünk ezt a fejezetet. m(_ _)m
Akkor jöjjön a vélemény nyilvánítás:
Az agresszív apuka nekem nagyon bejött, pont ilyennek képzeltem el Jin vaskezű feterját. xD
Kame nagyon cuki volt végig, mint mindig.. kicsit hasonlít egy anyukára. :D
Biztos vagyok benne, hogy ez a kis hótündér meg fog gyógyulni, és újra egy tökéletes idol lesz belőle. ^^
Kicsit fura volt ezt a fejezetet olvasni, és egészen más érzések kavarogtak bennem, mint azelőtt, amikor még az elejét olvastam a történetnek. Egész fura érzések.. Talán ennek az lehet az oka, hogy már nincs meg bennem az a rajongás, mint egy évvel ezelőtt. Jin az elmúlt években sokat változott, (saját vélemény) és szerintem már nem az aki azelőtt volt. u.u
Vagy, pedig az, hogy sajnálom szegény Akanishi-kunt.. Andy!! Q.Q Miéért??!! Ne kínozd szerencsétlent! Q.Q
És nézzenek oda... már megint egy kisregényt írtam u.u Hogy ez nekem mindig ilyen jól sikerül u.u
Nos.. köszönöm még egyszer ezt a remek irományt, reméljük a jövőben is hasonlókkal lesz dolgunk. (_ _)

UI.: A te hatásodra elkezdtem életem első fanfictionjét.. Köszönöm az inspirációt! (_ _)

Bye-bye~!! ^^)v
Andy üzenete…
*w* Az én hatásomra? omo... :$ Hát ezt is megértem, hogy inspiráltam valakit valamire. :'D
Amúgy az a túlzott rajongás már bennem sincs meg, de ha egyszer eldöntöttem, hogy befejezem az elkezdett "regényeket" akkor bizony be fogom fejezni, és ehhez nagy akaraterő kell, ugyanis Jin házassága óta mintha elszállt volna belőlem az ihlet. .____. Sajnos mind változunk, akár Akanishi, akár mi, ez az élet rendje. :D
Amúgy bocsánat, hogy sokat kínzom, nem tehetek róla. .____. Szadista énem mindig közbeavatkozik, mikor írni próbálok. XDDD
Gyere máskor is. ^-^
Yaya üzenete…
Köszi, hogy ennyire igyekszel az írással. :) Mikor én próbálkozok írni mindig az van, hogy, "ezt lehetne jobban is fogalmazni" aztán végül teljesen eltérek az eredeti terveimtől, és egészen máshogy alakulnak a dolgok. u.u
És most, hogy említetted Jin házasságát, szerintem frankón az tett be nekem. De hát mit lehet tenni? Örüljünk legalább, hogy ő boldog. *u*
(már megint a sok személyes cuccom... ígérem, nem lesz több ilyen u.u elnézést kérek Q.Q)

További szép napot! "^^)v
Andy üzenete…
*-* nyugodtan írhatsz bármikor, úgyis elolvasom. X"D
Ami a fanfic írást illeti, én támogatom az ötletet. ^-^ Nagyon jól ki tudja élni magát az ember vele, én sokszor kiírok magamból minden hülyeséget és utána sokkal jobban érzem magam. :D Szóval tessék szorgosan írogatni. ^-^
Yaya üzenete…
Meglesz, köszi :D
ChibiRuki üzenete…
Szia! :)

Most találtam rá erre az oldalra, és ez volt ez első történet, amit elolvastam :) Teljesen magába szippantott. Nagyon tetszik :D Amikor olyan rész volt, akkor együtt sírtam a szereplőkkel, amikor pedig nevettek, akkor én is nevettem velük együtt. Remélem, hogy Kame meg tudja akadályozni, hogy JinJin a faterhoz kerüljön... szerintem jobb helye van Jinnek Kaménál...
Köszönöm, hogy olvashattam ^^ Kíváncsian várom a folytatást ^^ :)
Puszi~ :)
Andy üzenete…
Köszönöm a szép szavakat. :'D Igyekszem a folytatással. ^-^
NiyYa üzenete…
Szia, nemrég találtam az oldalra , és már az összes Akame ficed elolvastam, mind nagyon tetszenek, mindegyik különleges és szeretnivaló, tele izgalommal, humorral, romantikával, mindig amire épp szüksége van a sztorinak.
Ezt hagytam utoljára, mert láttam, hogy nincs még befejezve, de nagyon szeretném olvasni tovább, remélem, lesz folytatása a közeljövőben. Ez az egyik kedvencem.
Jint kicsit sokat kínzod, remélem, lassan egyenesbe jönnek a dolgai, de mellette van Kazu, aki mindig támogatja. Drukkolok a boldogságuknak.
Andy üzenete…
Köszönöm szépen, hogy ide is írtál (bár kicsit későn vettem észre :3) Igyekszem a folytatással. :) Örülök, hogy ennyire tetszenek a ficeim. *-*