A Cigi

Páros: HayaRyu (Yabuki Hayato x Odagiri Ryu - Gokusen)
Korhatár: 17
Megjegyzés: Adott egy cigaretta függő, valamint egy célját elérni akaró diák. Mi történik akkor, ha lehullik egy gondosan felépített maszk? A következő történetből kiderül... :)
Szerző: Andy

Mikor aznap eldöntöttem, hogy véghezviszem a már jó régóta kieszelt tervemet, nem gondoltam volna, hogy a cselekvés pillanatában ennyire be tud rezelni az ember. Sima ügy lett volna. Mint mindig, bent várt volna a férfi wc-ben, hogy megkaphassa a napi adagját. Az apja átkutatta az egész szobáját és elkobozta tőle az összes cigarettát. Hát igen… Ha tudná, hogy a dohányzáson kívül még miket művel a fia a háta mögött… Azt hiszi, hogy rosszcsont, ámbár felelősségteljes gyermeke az iskolában szorgosan készül az érettségire. Milyen ironikus helyzet. Míg én világ életemben olyan normális családra vágytam, mint az övé, ez a srác tökéletesen zavarja össze maga körül a dolgokat. Egyszerűen nem értem, bár nem is akarom megérteni, mert így szeretem. Igen…
Ezen gondolatokkal indultam el az iskola legtávolabbi és legsötétebb zugában lévő mosdója felé – ahol még diákok se, nemhogy tanárok járnának – hogy állítólagos ’legjobb barátom’ végre elszívhassa függőségének tárgyát. Milyen jó dolog a hamis személyi… Csak bemész az iskola melletti kisboltba és bármit megkapsz, amit szeretnél – a kedvencem a jó öreg Asahi sör. Az eladó csajnak furcsa mód sosem szúr szemet az egyenruha, ha pár kedves szót intézel a szeme szépségéről és hajának dússágáról, néha még a személyit sem kéri felmutatni. Ezt tulajdonképpen mindenki kedvelte az iskolában, még a stréber osztályok tanulói is. Nem minden arany, ami a fénylik.
Ahogy benyitottam a grafitikkel és horpadásokkal tarkított ajtón, a szokásos látvány fogadott. Ő ott állt a tükör előtt és mint mindig, a tökéletesen jól beállított frizuráját próbálta még tökéletesebbre varázsolni. Alsó középiskolában egyszer Take beleragasztott a hajába egy rágógumit, és a dolog annyira megviselte, hogy sírva fakadt. Nem volt más választás mint az olló, és ez sötét foltot hagyott a múltjában. Eléggé furcsa érzés visszagondolni rá, de azóta nem láttam őt sírni. Még az anyja halálakor sem. Talán gonosz vagyok, ha azt mondom, szeretném látni újra a könnyes arcát? Olyankor mintha teljesen más ember lenne, a tökéletes maszkja lehullik, és láttatni engedi azt, ami valójában is… ember.
Ahogy a tükörben elkapja a pillantásomat megfordul és a szokásos ravasz mosoly jelenik meg telt ajkain. Csak egy maszkkal nézek farkas szemet, és közben nem tudom, ki is valójában rajongásom tárgya. Az volt a célom, hogy ma, mikor belépek ide, ezt a már jól ismert maszkot letépem az arcáról egyszer s mindörökre. De nem merem… nem tudom mi lesz mögötte.
- Csak hogy végre befutottál. Kérem az adagom – nyújtotta felém tenyerét türelmetlenül és a mosdókagylónak támaszkodva félrebillentett fejjel bámult rám. Köztünk volt még két méter, de mintha látni véltem volna minden rezdülését.
- Mentolos. A többi elfogyott – dobtam felé a kis dobozt, amit kicsit ügyetlenül, de sikerült elkapnia. Nem akartam közelebb menni, és végképp nem akartam a kezéhez hozzáérni. Nem mozdultam a helyemről.
- A lényeg, hogy van. Bocs, de most sem tudok fizetni – közli velem, ami már nem ér meglepetésként. Két hónapja ígérgeti minden áldott nap, hogy fizetni fog, de eddig nem történt meg. Nem is bánom, így az adósom lesz.
- Nem számít.
Egyszerű szó, mégis súlya van. Igenis számít, mert az én kibaszott zsebpénzem megy rá az ő kibaszott függőségének kielégítésére, de a látvány minden pénzt megér, ahogy végre beleszippanthat az éltető dohány szagába, ahogy az első füstfelhőcskék elérik a tüdejét, hogy lassú rombolással ugyan, de extázist okozzanak neki. Ilyenkor lehunyt szemei fölött megremegnek a pillák és szép ajkait résnyire elnyitva hagyja, hogy némi füst távozzon közülük, miközben a plafon felé emeli a fejét. Az íves nyaka mindig is vonzott, de most a félig összegombolt ingje kissé félrecsúszva láttatni engedte kulcscsontja egy szeletkéjét. Besokalltam.
- Miért vágsz ilyen képet? Őrködnöd kéne, ahogy mindig is szoktad – vigyorodik el és kihívóan néz rám, ahogy ismét a szájához emeli a bűzrudat.
- Tudod jól, hogy úgyse jár erre senki – közlöm fagyos hangszínnel és néhány apró lépést teszek felé. Magam sem értem a közeledésem, mintha a járásom is furcsa lenne. Zsebre tettem kezeimet, hogy elrejthessen remegő kezeimet. Izgatott lettem.
- De ha Yankumi elkap, esküszöm, hogy beköplek – szűri a fogai között fenyegetően. Már megint uralkodni akar, ő akar az lenni, aki dirigál, aki irányít. Igaz, hogy elhagytam a bandát, és ezzel ő lett a főnök, de tisztában lehetne vele, hogy kihez beszél. Lassan mérem fel az egész testét, akárcsak a vadász a gyanútlan vadat, míg ő élvezettel, lehunyt pillákkal továbbra is csak szívja azt a büdös szart. Lehet, hogy erős jellem, de tökéletesen együgyű.
Csak akkor rezzen össze, mikor megérzi a szuszogásom a fülébe. Teljesen belefeledkezett titkos élvezetébe, még lépteimet sem hallhatta, mikor már közel… nagyon-nagyon közel voltam hozzá. A maszk mintha egy pillanatra félrecsúszott volna, meglepetten és enyhén zavartan pillantott rám. Tudni akarta, hogy mit csinálok, rá akart kérdezni remegő hangon, de az álarc ismét a helyére került, vonásai megfeszültek és el akart lökni maga mellől. Laza és férfiasnak szánt mozdulata kudarcba fulladt mikor megragadtam csuklóját és kifordítva karját a mosdókagylónak nyomtam, majd a hátára tapadtam.
- Idióta! A cigim! – morrant rám mérgesen, mikor kihullott az említett tárgy a kezéből. Tereli a témát… Zavarban van…
- Majd kapsz másikat, mint mindig – suttogom a fülébe, majd szabad kezemet előresimítom a nyakára és ujjaimmal körbefonom a vékony és kecses testrészt. Nyelt egyet… izgatott, de nem kérdez még most sem. Zavarban van…
Mélyen és lassan veszi a levegőt, mintha fújtatna mérgében, bár tudom, hogy ez csak küzdelem saját magával. Az álcát próbálja fenntartani, bár már nem sokáig képes rá. Érzem…
- Csak a cigaretta az, ami örömet tud okozni? – kérdezem tőle rekedtes hangomon és fentebb csúsztatom kezemet az arcára, ujjaimmal lágyan megérintve ajkait.
- Ryu – remegtek meg, halk suttogást szabadítva fel közülük.
Az álarc hatalmas csattanással ért földet és tört ezer darabra. A tükörben látom a remegő szemeket, amik kérdésekkel vannak tele és érzem magam alatt a reszketést. Nem igazán volt ez tervbe véve, mikor eljöttem, nem tudtam mit csináljak, de a célomat végül elértem. És hát a cél szentesíti az eszközt.
Kerekre tágulnak a szemei, mikor a kezem lassan elindul lefelé, a mellkasán, ujjaim betévednek a félig begombolt ing alá. Már nem kérdez. Hayato annyira azért képes a logikus gondolkodásra, hogy nem kérdez rá arra, amit csinálok vele. Pontosan tudja, és épp ezért izgatott. Mikor már tenyerem alatt érzem megkeményedett mellbimbóit, akkor próbált meg egy gyenge szökési kísérletet, ami abból állt, hogy nyöszörögve rántott egyet fogvatartott karján összeszorított szemekkel.
- Nem kell mindig olyan kibaszott erősnek lenned – morgok rá dühösen és erősebben megszorítom, majd kezeimet hirtelen az ágyékára vezetem. A hangos nyögés nem tudta elkerülni a hallásomat, annyira tisztán jött ki a torkán. Akarja, hogy ezt tegyem…
Nem szól semmit, csak némán tűri, ahogy elkezdem masszírozni nadrágján keresztül egyre durvább és erősebben, mire végül felgyorsul a légzése és hangosan sóhajtozik előttem. Határozottan nem férfias és uralkodni vágyó hangok ezek… ez csupán… Yabuki Hayato.
A másodperc töredéke alatt történt, hogy míg e elvarázsolt pillanatban tükörképében gyönyörködtem, addig megfordult karjaim között belekapaszkodva zakómba magához húzott teljes erőből és a számra tapasztotta éhes ajkait. Most rajtam volt a megdöbbenés, mikor félig felülve a mosdókagylóra átkulcsolta lábaival az enyémet és úgy húzott magához egyre közelebb és közelebb. Nyelve sebesen cikázott a számba fel-s alá, már-már ügyetlenül botladozva, de továbbra is mohón. Akarta a dolgot, de még mennyire… nem is lehetett volna jobb bizonyíték annál, mint mikor merevedésünk egymáshoz ért. Nyögve kapkodtunk levegő után, és már nem lehetett megállapítani kinek a nyelve kinek a szájában matat éppen. Éhesen és kapkodva rángatta le rólam a zakót, amely a lábam mellett landolt. A nagy hevesség, hogy egymásról letéphessük az inget, okozott némi akadályoztatást, mivel egyszerre próbáltuk ezt tenni. Hayato végül feladta a gombjaimmal való bajlódást, mikor szám az ajkairól áttért a nyakára és összeszorított szemekkel kiáltott fel és kapaszkodott bele a hajamba. Teljesen megfeszültek az izmai, ahogy egyre lentebb nyalogattam és harapdáltam bőrét a kulcscsontjáig. Érzékeny pontra tapintottam.
Látni akartam az arcát, ahogy maszk nélkül, teljesen levetkőzve a magára erőltetett szerepet terpeszkedik előttem, és hagyja, hogy darabokra szaggassam. Megérezte, hogy abbahagytam a dolgot, talán habozásnak fogta fel. Kipattantak a szemei és mereven bámult rám, szinte ijedten. Rájött… rájött, hogy őt látom és nem az általa kreált karaktert. Meg volt rémülve, szinte hallottam a gondolatait, ahogy azt kérdezi magától, „mégis mit művelsz?”. Nem volt ebben semmi szégyellni való, hiszen mind a ketten egészséges férfiak voltunk, akiknek vannak szükségleteik és az a bizonyos feszültség is megvolt mindig. Csupán rémisztő, hogy egyikünk lépésre szánta el magát, ezáltal darabokra cincálva a másik férfi büszkeségét és ez… ijesztő.
- Bassza meg! – Hangja mély és rekedt volt a vágytól és zavartól. Karjaimból kicsúszva lemászott a mosdókagylóról és a falnak támaszkodott. Nem igazán tudtam mit tegyek, az a pillantás bennem is kétségeket ébresztett fel. Vajon tényleg csak a büszkeségről szól az egész, vagy túl durva voltam? Ilyenkor mindkét félben megfordul a gondolat: „vajon mit csináltam rosszul?”.
Némán állunk egy helyben, míg lehiggadunk. Hayato a falnak támaszkodva, lehunyt szemmel próbálja rendezni légzését, míg én a lábam alatt lévő cigarettadobozt bámulom, ami agyontaposva, megviselt állapotban feküdt megadóan a cipőm fogságában.
Mikor megmozdult, hogy a kijárat felé vegye az irányt, ösztönből reagáltam. Utána kaptam, meg akartam akadályozni, hogy magamra hagyjon a kusza gondolatokkal. El akartam neki magyarázni, hogy miért tettem – bár még magam sem értem – és meg akartam beszélni vele a történteket. Mikor hátulról elmartam a derekát és magamhoz húztam, mindketten ledermedtünk… bár nem az érintéstől. Tsuchiya hangos és közeli… egészen közeli vihogásának hallatán még sohasem hagyott ki a szívverésem, akárcsak Takeda és Hyuuga hangjától.
Hirtelen mozdulattal ragadtam meg Hayato karját és belöktem a legelső wc fülkébe, majd utána ugorva magunkra rántottam az ajtót épp akkor, mikor kedves kis baráti társaságunk benyitott a mosdóba.
- Fúúú… érzitek ezt a dohány szagot? Yabukinak megint elkobozták otthon a cigijét – vihogott fel Hyuuga, és én meredten bámultam az emlegetett szemébe, ahogy egymással szemben, szorosan összesimulva a kis helyiségben rejtőzködtünk. Abban a pillanatban nem is érdekelt volna, ha lebukunk, annyira különleges lett a légkör közöttünk. Meg tudtuk volna számolni egymás szempilláit, és forró leheletünk egymás száját érte. A még csak lankadó félben lévő merevedésen ez sajnos nem segített.
- Héé, ez nem Odagiri zakója? – hallottuk meg Takeda hangját, mire Hayato összerezzent előttem és kétségbe esve pillantott az ajtóra, majd rám. Bár nekem mindegy volt, hogy lebukunk-e vagy sem, neki határozottan szívügye volt a dolog. Az álarcot - amit gondosan felépített a hosszú évek során, mióta az anyukája meghalt - csak előttem merte levenni, és ezt meg kellett becsülnöm. Tudtam, hogy meg kell óvnom azt a valamit, amit ő fontosnak tartott és védelmet nyújtott számára.
- Ryu, itt vagy? – kiáltotta el magát Tsuchiya röhögve és elindult hátulról, hogy egyesével berugdossa a wc ajtókat. Hayato lehunyt szemmel, szinte beletörődve fúrta a fejét a nyakamba és mélyet sóhajtott. Talán most búcsúzott el a férfi büszkeségtől?
- Be ne merd rúgni az ajtómat, mert lecsókoltatom veled a wc-csészét! – kiáltottam hangosan, mire Yabuki felemelte a fejét és döbbenten bámult rám.
- Hahaha! Mit keres itt a zakód? Talán sürgős dolgod támadt? – dörömbölt be az ajtón Tsuchiya, mire a többiek is felröhögtek a mosdóban.
- Az nem a te dolgod. – Hangom jeges volt, nem engedtem, hogy érzelmeim eláruljanak, és magam sem értem miért, Hayato derekára vezettem a kezemet és magamhoz szorítottam.
- Jó, jó értjük. Nem láttad Hayatot? Őt keressük… azt hittük veled van – faggatott tovább és megforgattam a szemeimet. Láttam a teljes kétségbeesést a gyönyörű szemekben és az apró fejrázást, amivel tudatomra próbálta adni a dolgokat.
- Már elment. Azt mondta, a dombnál vár titeket – morogtam és előrehajolva beleszippantottam vágyam tárgyának hajába és rámarkolva fenekére előcsaltam belőle egy egészen halk nyögést.
- Ez mi volt? – hallottuk meg Hyuuga hangját, mire Yabuki ismét összerezzent.
- Emésztési problémákkal küzdök, szóval jó lenne, ha távoznátok – válaszoltam ingerülten és ráharaptam a felkínálkozó nyakra előttem, amivel ismét hangokat csaltam elő áldozatomból.
- Oh… oké. Akkor mi lépünk is, hogy nyugodtan tudj dolgozni a kis projecteden – röhögött fel Tsuchiya majd hallottuk, hogy a kuncogó társaság kíséretében távozik a mosdóból.
Talán percekig füleltünk némán, hogy tényleg távoztak-e barátaink és mikor már szapora lélegzetvételünkön kívül semmi mást nem lehetett hallani, Hayato az ajtó felé mozdult távozásképp, de megragadtam a derekát és a fülke falának passzíroztam.
- Ryu… most már legyen elég. Ez veszélyes – motyogta kábultan foglyom és már kísérletet sem tett a szabadulásra.
- Már elhúztak innen. Nem kell úgy sietni – suttogtam rekedten a fülébe, amitől ismét felnyögött.
Rövid időn belül mindkettőnk keze egy másik alsónadrágban dolgozott egy idegen testrészen, egyre hevesebben és hevesebben pumpálva azt. A nyögések, lihegések és sóhajok egybefolytak, nyelvünk hevesen matatott a másik szájában. Már kevés volt hátra mindkettőnknek a beteljesülésig, egymáshoz ért meztelen mellkasunk, melyről félig meddig sikerült leszaggatni az ingeket. Hayato hangjai egyre elvékonyodtak, és a már szinte nőies sikkantásaitól teljesen megadtam magam. Felkorbácsolta a vágyamat az a hang egyre jobban és jobban, vágytam rá, hogy az enyém legyen teljesen… Mindketten megfeszültünk a gyönyörtől, és hagytuk, hogy hullámokban söpörjön végig az érzés a gerincünkön, az egész testünkön…
Lehunyt szemekkel, pihegve kapkodtunk levegő után, majd Hayato mozdult meg először. Egy adag wc papírt levarázsolt a helyéről és megtörölgette a kezét gyönyörömtől, majd egy adagot felém is nyújtott, melyet tétován elfogadtam. Nem szólt egy szót sem, csak fölöltözött és… kiment.
A maszk egy pillanat alatt visszarendeződött a helyére, a kemény, büszke és férfias vonások visszatértek a gyönyörű arcra. Miután letisztogattam magam én is, kiléptem a wc fülkéből és döbbenten bámultam Yabukira. Kidülledt szemekkel meredt mozdulatlanul a padlón heverő eltiport cigarettadobozra.
- Jössz nekem egy cigivel – pirított rám, mire csak meglepetten pislogni tudtam.
- Én fizettem… - motyogtam.
- Az nem számít – húzta fel az orrát Hayato és peckesen kisétált a helyiségből egy gyors kézmosás után. – Nem jössz? – szólt utánam az ajtóból hátra se nézve, majd elviharzott.
A döbbenettől próbáltam összeszedni magam, míg a cigisdoboz mellé léptem és lenéztem rá. Az a kibaszott cigaretta…
Mosolyra húztam a számat. Bár a dolgok kicsit érdekesen sültek el, mégis elérem a célomat, ha csak kis időre is. Az álarc mögött végre láthattam az embert, aki Hayato volt és rájöttem, hogy ez az ember kell nekem! Nem csak a teste, de a lelke is… és ha rajtam múlik, fogom még látni azokat a vágytól remegő szemeket. Csak össze kell gyűjteni a cigarettára a pénzt…

VÉGE