Holdfény - 1. fejezet

A kékes ködbe burkolódzó fák az ég felé magasodtak, mintha csak arra vágynának, hogy a felhők megérintsék magányos ágaikat, akárcsak gyökereiket, melyek nyújtózkodva igyekeznek kibúvót találni a fekete föld sötétjéből. A színek egybefolynak az éjszakai ég elvarázsolt, sötétzöld színétől, csupán a Hold égővörös színe és a fák lombjairól hulló cseresznyefavirágok adnak némi csodálatot a sötét éjszaka rémisztőségében. A kísérteties csendet néha-néha halk neszek törték meg, baglyok huhogása és denevérek hangja. Ijesztő volt, de még ennél is ijesztőbb mikor velőtrázó sikolyok hasították át a nyugodt éjszakai légkört, amit hangos vonyítások követtek.
Mindenki tisztában volt vele, hogy éjszakánként ördögi bestiák térnek be a környező faluk utcáira, és akit az útjukban találnak, azt magukkal viszik és vagy zsákmányként elfogyasztják fajtársaikkal együtt, vagy a különleges „kiválasztott” személyeket magukhoz hasonló borzalmas lényekké formálják át, kitanítva pedig a hadseregük létszámát gyarapítják. Mindez már nem csak teliholdkor volt elmondható… Az emberek kétségbe esve próbálták védeni asszonyaikat, gyermekeiket, de lassan már mindennapos, sőt, megszokottak voltak a támadások. Eleinte próbáltak védekezni fegyverekkel, vasvillákkal indultak neki az erdőnek, hogy felkutassák a fenevadak fészkét, de mind hiába. Aki egyszer betette a lábát a sötét rengetegbe - melynek határát temető és megcsonkított kerítés övezte - az örökre odaveszett.
Kamenashi Kazuya személy szerint nem félt semmitől. Sőt! Sokan tőle féltek, bár néha alaptalanul. Vámpír létére nyugodt és békés lénynek tartotta magát, nem úgy, mint vérszívó fajtársainak többsége, akik ártatlanok vérének ontásával nem csupán élelmet leltek maguk számára, hanem szórakozásként is megfelelő hobbinak bizonyult. Kazuya viszont kirekesztett volt közöttük, akárcsak négy hű barátja, akik inkább voltak nevezhetőek követőinek, szolgáinak, mint sem barátnak. Mindig mindenhova követték, akkor is mikor megtagadta az ártatlan emberek gyilkolását, mikor az emberek és vérlények kapcsolatát ápolni kívánó Tanács kinevezte őt egy fontos feladatra. Bár mindig is rideg, lekezelő volt társaival, mégis követték volna bárhova… Akkor most miért egyedül támolyog ebben a kibaszott erdőben vértől nedves ruhával, fáradtan, koszosan, és roppant módon idegesen? Mert neki mindig minden francos küldetésre igent kell mondania. Elég lenne csak annyit mondani, köszöni szépen nem, inkább elhajózik francia földre és egy üveg jó bor mellett néhány fiatal, felajánlkozó, kalandvágyó hölgy vérét ízlelgetve egy kiváló könyv társaságában visszavonulva szivarozgat. Bár mindez szép és jó, ő mégis ott van ahol, és belekeveredett élete legrosszabb összetűzésébe néhány vérfarkassal. Mikor megállították őket egy kis „beszélgetésre” – elvégre mégis az ő földjükön haladtak át – tisztában volt vele, hogy Tanaka milyen harcias. Ó, de mennyire! A békés és nyugodt tárgyalás ötletét önkényesen elvetve ugrott neki az első beszólogató bestiának, és ebből a véres összecsapásból kifolyólag került el társai mellől. Roppant mérges volt…
Halk neszeket hallott meg a mögötte lévő bokorból és fél másodperc alatt megpördülve tengelye körül kapta elő hosszú, földig érő kabátja belsejéből fegyverét. Másik kezével még mindig az oldalát szorongatta, ahol egy hatalmas sebből szivárgott ki illatos vére. Hát persze… a vérszag mindent elárul…
- Felesleges a rejtőzködés… Bújj elő! – húzta mosolyra a száját és felhúzta a kakast fegyverén. Kazuya sosem volt félős, még csak azt sem mondhatta magáról, hogy pesszimista vagy realista. Tökéletes optimizmussal állt hozzá csatáihoz, mert az eddigi 758 csatájából mindig élve és egészségesen távozott… akkor ez mégis miben különbözik a többitől? Szemébe lógó hajzuhataga alól felhúzott szemöldökkel várta, hogy óvatos léptekkel előmásszon a szőrös állat a rejtekhelyéről. A mai nap még egy furcsasága. Az első megdöbbentő élménye az volt, hogy a vérfarkasok teliholdtól függetlenül változtatják már hol emberire, hol állatira alakjukat, és másodjára egy nyüszítő, megviselt külsejű vérfarkas közelített felé, mindenféle vérszomj és támadási szándék nélkül.
- Ne mozdulj! – emelte fentebb fegyverét, ezzel megtorpanásra késztette a bicegő állatot. A vörös Hold fényében megcsillantak szemei a sötétségben és már-már azt hinné az ember, hogy könnyek gyűlnek egy vérengző bestia szemeiben. – A társaidat hol hagytad? – kérdezte tovább hideg hangon az állatot, de az megpróbált remegő lábával egy tétova lépést tenni felé, mire ujjait a ravaszra helyezte. – Azt mondtam ne mozdulj! Nem beszéltem világosan? - Az állat nyüszíteni kezdett és csak bámulta. Árgus szemekkel. Tudta jól, hogy nem lesz ennek jó vége, ugyanis nem szerette a kiszámíthatatlan dolgokat. – Menny haza! – köpte lekezelően a szavakat és leeresztve fegyverét hátat fordított a fenevadnak. Bár az Akadémián határozottan nem ezt tanították „Fordíts hátat az ellenségnek”, ő mégsem érezte magát veszélyben. Talán mert megesett a szíve a jószágon, vagy nem találta elég fenyegetőnek, de úgy döntött egérutat ad a sátán egyik kutyájának. Hadd nyalogassa a sebeit az odújában és neki sem okoz több fáradságot vagy elpazarolt töltényt.
Apró talpak halk lépteit érzékelte a háta mögött, ahogy a száraz avaron lépked óvatosan utána. Hirtelen megfordulva nézett szó szerint farkas szemet az idegesítő zajforrással, ami megdermedt a mozdulatban, ahogy éppen lépni próbált egyet felé. Szánalmas…
- Mi vagy te, valami pincsi? Nincs büszkeséged? – fintorodott el, ahogy az állathoz beszélt, de az csak nyugodt mozdulatokkal közelebb sétált és egy méteres távolságra tőle leült a földre. Meglepetések sorozata ez az éjszaka. Kamenashi lassan hajolt le hozzá, hogy közelről nézhessen annak szemébe, de nem látott mást benne a kíváncsiságon kívül. – Száz kölyökből egy mindig zárlatosra sikerül. Úgy szaporodtok, mint a nyulak és mindent túléltek, mint a csótányok. Irtani kéne a fajtátokat, ugye tudod? – A fagyos szavak szinte szúrósan hasították át az éjszakai csendet, de a farkas meg sem rezzent. Sőt! Fel sem fogta amiket mond… - Nem hallottad? Azt mondtam pusztulnod kéne… a barátaiddal együtt! – hangja hideg és szinte már suttogó volt. Ennyire megkeményítette volna a sok éves vadászat? Lassan már maga is egy bestiává változott.
Egy pillanat alatt tompultak el az érzékei, miközben az állat szemébe nézett… de nem… ez valami más volt, valami hatalmasabb a levegőben. Érezte a személy jelenlétét, sikolyokat hallott a fülében és érezte az átható vérszagot. A személy, akinek emberek százezreinek vére tapad a kezéhez… aki kedvtelésből, szórakozásból és hatalomvágyból öl… aki elárulta társait egy nagyobb cél érdekében, és aki miatt most itt kell rostokolnia egy koszos erdőben késő éjszaka.
- Yamashita, tudom, hogy itt vagy! – váltott szemszíne vérvörösre. – A kiscica elbújt a mocskos kutyái mögött? – szélesedett szét az arcán kaján vigyora és jobban rámarkolt fegyverére.
- Tépjétek szét – jött a sziszegő hang a fák közül, szélként végigsöpörve az avaron, a halál szagát hozva magával és vele együtt üvöltő szörnyeket. Egyszerre öt farkas ugrott elő a semmiből, ebből kapásból kettőt Kamenashi el is talált fegyverével ugrásában. Nem véletlenül tartották a vámpírok között legendás vadásznak. Egy vámpír, aki szabadidejében megvadult vérfarkasokat, koboldokat, tündéreket és egyéb természetfeletti lényeket gyilkolt, amiknek létezéséről az emberek csak a mesékből tudtak. Másik két bestia ugrott rá, leterítve őt a földre, és próbálták éles fogaikkal elérni az arcát, de karjával takarta magát, így csak a kabátot tudták leszaggatni róla. Ezt az alkalmat használta ki, hogy egy tőrt halásszon elő, és míg ezt beleszúrta az egyik bundájába, addig a másiknak nemes egyszerűséggel ráharapott a fülére. A legjobb módszer, hogy térdre kényszeríts egy vérfarkast. Kifogyva a fegyverekből és ötletekből, nem tudott mit kezdeni az ötödik ragadozóval, amelyik hatalmas szemfogait a lábába mélyesztette. Hangosan ordított fel a fájdalomtól és lassultak védekező mozdulatai. Talán még sem kellett volna elbíznia magát így 325 évesen, elvégre ő sem olyan fiatal már. Mikor már megfordult a fejében, hogy őt most tényleg szét fogják tépni mocskos, koszos kutyák, megpillantotta az ezüstbundát megcsillanni a sok sötét szőrtömeg között a Hold fényében és nyüszítés ütötte meg a fülét. A farkas, amelyik követni akarta, éppen az ő életét próbálja megmenteni, a saját fajtársai ellen fordulva. Ez most mégis… normális dolog? Vagy beütötte volna a fejét mikor elesett? A három farkas egyből ráugrott az őt védeni próbáló társukra és egyszerre kezdték szaggatni a bundáját. Bár keményen küzdött megmentője, tisztában volt vele, hogy ezt nem élheti túl. Ha most az eszére hallgat, biztosan magára hagyja őket és kihasználva a konfliktust, elmenekül, de a menekülés sosem volt Kamenashi Kazuya asztala. Felkapta a tőrt a földről és ráugorva az egyik dög hátára végighúzta a pengét a nyakán, mire az hörögve nyikkant egyet és eldőlt, mint egy fadarab. Ez persze egy pislogási idő alatt történt, ezzel megtorpanásra késztette a két megmaradt fenevadat, amik az ezüst bundakupacot nyomták le a földre. Megrökönyödve néztek rá világító szemeikkel a sötétből, majd a csendet megtörő sípszó hallatára – mely messziről szólt – elszaladtak, magára hagyva a halott társaikat és a sebesült árulójukat.
Kifulladva rogyott össze a földön, sebesült lábainak engedve és remegő kezekkel tapogatta ki övére erősített kulacsát, melyben gyógyulásának kulcsa, édes és meleg vér lapult. Első fontos napirendi pont Kamenashi listáján, mindig legyen nálad vérrel töltött kulacs. Zihálva itta ki az utolsó kortyot is, majd fáradtan a mellette fekvő, pihegő állatra pillantott. Akárki akármit mondjon, ez a dög megmentette az ő életét és nagyon utált adósa maradni bárkinek… vagy bárminek. Közelebb kúszott az állathoz és megérintette annak vértől bemocskolt puha bundáját. A lény nem nézett rá, csupán összeszűkült szemekkel meredt előre a semmibe. Még nyüszíteni sem volt ereje… lehet már fájdalmat sem érzett. A halál küszöbén járt, ami talán a megváltást hozhatta volna már az életében. Megadhatta volna neki ezt a kegyelmet, hiszen a tőr még mindig ott lapult a kezében, de sehogy sem bírta rávenni magát, hogy végezzen vele.
- A büdös francba – morogta és eldobta a véres tőrt. Egyszerűen nem volt képes megtenni. Kelletlenül mászott oda az állat fejéhez, majd saját lábához tartotta a kulacsot. A seb már húzódott össze a lábán, így még épp időben tudott valamennyi vért felfogni, mielőtt az teljesen regenerálódott volna. Óvatosan odatartotta megmentője szájához a kulacsot és szétfeszítette vörös foltoktól már amúgy is mocskos száját. A vámpírvér a legjobb elixír a sérülések ellen, ezzel szemben az emberekre más hatással is van. Maguk is vámpírrá változnak, bár ez más lényekre nem volt igaz. Kamenashi lábát hiába harapta meg vérfarkas, nem válhatott ő is azzá, és a vérfarkasnak is hiába adott vért, nem válik belőle vámpír. Az emberi lét hátrányai… a leggyengébb faj a világon. Tehát a természetfeletti lények világában a vámpírvér egy gyógyszer volt. Hajdan sokukat gyilkolták le ezért a képességért más gonosz teremtmények.
- Ezzel kvittek vagyunk – morogta a férfi, ahogy feltápászkodott a földről és immár gyógyult testével lehajolt, hogy a karjaiba vegye a termetes állatot, ami halkan szuszogva tűrte, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Sebei nem indultak olyan látványos gyógyulásnak még, mint Kazuyának, de legalább már érzett annyi erőt magában, hogy felvegye a harcot a halállal.

***

Halkan ropogott a tűz a kis barlangban, némi fényt és meleget adva ezzel egy vámpírnak és egy vérfarkasnak, akik az eső elől kerestek menedéket maguknak. Az éppen csak egy lyukhoz hasonlító átmeneti lakhely nem tűnt éppen kényelmesnek, de luxusszálló híján kénytelen volt beérni ezzel Kamenashi, aki mindig is a kifinomult dolgokhoz szokott hozzá. Egy ehhez hasonló küldetésért minimum a tripláját kéne fizetniük. A tervben nem volt olyasmi, hogy egy erdőben kell dekkolniuk, míg meg nem oldják a vérfarkashelyzetet.
Az ezüstbundát nagyjából sikerült megtisztítania a ráragadt vértől és sártól némi esővíz segítségével és a lény sebei is lassan már majdnem begyógyultak. Ha jobban szemügyre vette a jószágot, cseppet sem tűnt olyan termetes méretűnek, mint társai és bundájának színe is eltért a többitől… a viselkedéséről már ne is beszéljünk. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy egyáltalán ez is vérfarkas-e, de a jellegzetes ismertetőjegyei megvoltak. Lassan végigfuttatta ujjait a puha bundán, ahogy fejét az ölében pihentetve szuszogott halkan, mély álomba szenderülve. Az embert már-már egy szelíd kutyára emlékeztette, ahogy ártatlanul feküdt. Kamenashi is fáradt volt és érezte, hogy ideje volna egy hatalmasat pihennie, mielőtt reggel ismét útnak indul. Levette szétszaggatott bőrkabátját, óvatosan az állatra terítve, majd összefonta karjait a mellkasán és nekidőlve a barlang oldalának, mély álomba zuhant.

***

A madárcsiripelés határozottan hangos volt. Utálta a madárcsiripelést… ki nem állhatta. A barlangba beszűrődő napfény bántotta a szemét és kénytelen volt tudatosítani magában, hogy ideje felkelni és útnak indulni. Bár nem szeretett nappal közlekedni, most mégis rá kellett vennie magát. Nappal a farkasok nem támadnak, és egy kis bőrleégésen kívül neki sem lenne semmi baja a tévhitekkel ellentétben. A lábai iszonyatosan elgémberedtek, ahogy törökülésben elaludt, ráadásul ülve. Ha visszaért a főhadiszállásra, első dolga az lesz, hogy Tatsuyával megmasszíroztatja magát. A fiúnak mindig is aranykezei voltak és… várjunk csak! Valami nem teljesen kerek.
Nyomást érzett a combján, sőt olyan érzés volt, mintha valami vagy pontosabban valaki rajta feküdne. Szemeit gyorsan megdörzsölte, majd laposakat pislogva a fénytől, az ölébe pillantott. Hát a látvány nem mindennapi volt…
Az első, ami figyelmét megragadta az a gyönyörű, szinte már aranybarna íves hát és széles vállak voltak. Ahogy lentebb haladt tekintete, a formás csípő láttán hatalmasat kellett nyelnie. És a lábak… oh igen… azok a lábak, amik a kabát alól lógtak ki – ami pont a lényeget takarta -, egyszerűen tökéletesek voltak. Maga volt az anyatermészet csodája, és a beszűrődő napfény hatására még csillogónak is tetszett bőre. Halk nyöszörgésre lett figyelmes, majd a bozontos üstökre esett a pillantása. A hosszú, enyhén hullámos tincsek néha-néha megrebbentek, ahogy a reggeli szellő befújt az odúba. Látszólag ez nem tetszhetett a férfinak, észre sem véve a lesokkolt és döbbent pillantásokat fölötte, megfordult Kamenashi ölében a hátára, ezzel láthatóvá téve az arcát. Nah nee… Kazuya a már 325 éve alatt látott már dolgokat, borzalmasakat, és szépeket, sőt iszonyatosan szépeket, de ez mindenen túltett. A hegyi tündérek hozzá képest aszott törpék voltak. Egyszerűen megbabonázták, mintha egy nimfa hatalma alá került volna. A hosszú szempillák, a telt ajkak, a kissé nőies, de mégis férfias arcvonal… és aztán… a csokoládészín szemek…
Csokoládészín szemek? A szívverése kihagyott két ütemet is, ahogy tudatosult benne, hogy a csodálatos tüneménnyel néz farkasszemet… és ezt szó szerint lehetett érteni, ugyanis azok a szemek tényleg a tegnapi bestiának a csillogó szemei voltak. Úgy látszott, az ölében fetrengő férfi épp olyan ledöbbent és zavart állapotba került, mint ő maga.
- Szép jó reggelt – lehelte Kamenashi a szavakat, mire a férfi arca rekord sebességgel váltott vörös színbe és felpattanva öléből négykézláb mászott be a legmesszebb lévő zugba, maga mögött hagyva a szakadt kabátot. A reszkető férfi a lehető legszorosabban préselte fel magát a falra és nyüszítő hangot hallatva próbálta karjával átfogni felső testét, bár nem azért mert szégyenlős volt, hanem mert fázott. Hát mégis csak meztelen testtel ébred egy barlangban az őszi reggelen… Kazuya alaposan végigmérte az aprónak tűnő, de mégis termetes alakot. A kócos haj a gyönyörű arcba lógott, bőrét néhol kosz borította, és kilógó bordáiból arra lehetett következtetni, bizony már elég régóta nem látott ételt a gyomra. Lábait felhúzva ölelte át saját magát és remegő pillantása hol őt, hol a barlang belsejét, hol pedig saját magát vizsgálta lázasan. Ijedtnek és szánalomra méltónak tűnt.
Észre sem vette magán, hogy már egy ideje egy meztelen férfit bámul, mikor gyönyörködéséből hirtelen kizökkent. A farkasból vált ember éppen a saját kezét és karjait kezdte el szagolgatni.
- Öhm… meg fogsz fázni – szólította meg bátortalanul, mire a másik összerezzent a hangjától és kitágult pupillákkal rámeredt mozdulatlanul.
Egy percre az volt az elmélete, hogy a másik megtébolyodott. Akármennyire is leblokkolva érezte magát, tudta, hogy muszáj cselekednie valamit, bár arról fogalma sem volt, hogy mit. Lassan felállt, megropogtatva elgémberedett derekát és tett egy lépést a sarokban gubbasztó felé, mire az morogni kezdett. Kamenashi megtorpant és döbbenten bámult a fogait mutogató férfire. A gyönyörűséges teremtmény már csöppent sem nyújtott impozáns látvány és elfintorodva próbált a fal mellett kiaraszolni a barlangból. Csöppet sem hiányzott neki a konfliktus a tegnap éjszaka után.
- Ott a kabát… neked adom – biccentett a földön heverő szakadt ruhadarabra és magára erőltetett egy vigyort, de az inkább vicsorításban ütközött meg. A csupasz férfi abbahagyta a morgást és arckifejezése kíváncsiságot tükrözött. – Érted, amit mondok? – kérdezte lassan tagoltan a vámpír és tett egy tétova lépést felé, mire az kíváncsian kinyújtotta a nyakát felhúzott térdei mögül. Kazuya egyre közelebb lépkedett hozzá és menet közben felvette a földről a kabátot, hogy odaadja a vacogó teremtménynek. Lassan térdelt le elé és óvatosan ráterítette a fekete leplet csupasz testére, végig a másik szemébe nézve, amiből az égvilágon semmi értelmet nem tudott kiolvasni.
– Köszönöm, hogy megmentettél az éjjel, bár semmi szükségem nem volt a segítségedre – rándult meg a szája sarka és bosszúsan bámult a másik szemébe. – Nos… nem vagyok egy társas lény, remélem megérted, úgyhogy most elválnak útjaink. – Szavai arrogánsan csengtek, de az előtte ülő szinte semmit sem fogott fel a hallottakból… sőt… szinte elkápráztatva bámulta a vámpírt, aki határozottan hozzá beszélt. Mikor a férfi felállt mellőle és a kijárat felé fordult, szinte kétségbe esve ugrott utána, ráharapva csuklójára, mire a vámpír reflexszerűen fordult meg és ütötte el a másik arcát. A férfi visszapuffant a sarokba, akár egy zsák krumpli és arcára szorítva a kezét nézett könnyes szemekkel a fölé tornyosuló alakra, majd nyüszíteni kezdett.
- Mit művelsz te korcs? – kiáltott rá Kazuya, de rögtön meg is bánta, mikor megpillantotta a lábai előtt kuporgó alakot. Azért ezt mégsem kellett volna… elvégre nem csak törékenynek látszott, de még az a bizonyos négy kerék is hiányzott a másikból. Bosszúsan felsóhajtott, majd egy utolsó fintort vetett a vérfarkasból lett emberre és kilépett a barlangból a reggeli napfénybe. Már épp bevette volna magát a fák sűrűjébe, mikor halk puffanást és nyöszörgést észlelt maga mögött, mire mérgelődve megfordult. Megrökönyödve bámulta a földön kuporgó alakot, aki a karjaival próbálta eltakarni az arcát a napfény elől. A teremtmény szemei hófehér üveglapokká változtak, mintha a napfény hatására kiégtek volna és remegve próbált a vámpír után mászni, míg a kimerültség és a fájdalom felülkerekedett a testén, majd ájultan zuhant bele a harmatos fűbe. Kamenashi már ekkor tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy megmentette a vérfarkas életét, felelősséggel tartozott érte és bár akármennyire is kőszívéről volt híres, azt maga is tudta, hogy ilyen állapotban magára hagyni valakit az puszta kegyetlenség. Jelenlegi helyzetében két napot is alig jósolt a férfinak. Kelletlenül lépett a másik mellé, és karjaiba véve a korántsem könnyű, de törékeny testet a kabátba csavarva, elindult vele a főhadiszállásra és tudomásul vette, hogy egy darabig egymás társaságát fogják élvezni.

Megjegyzések

SZia :)

Annyira vártam már a Holdfényt, hogy majdnem minden nap benéztem van-e friss :) És vééégre :) *-* Nagyon jó lett. Tetszik a komoly, hideg, de azért mégis lelkiismeretes Kame, és a tudatlanul édes, és jószívű JinJin :) Nagyon, nagyon várom a folytatást, remélem lesz ihleted hozzá. Csak így tovább!

U.I: Első komi ^-^