Sebhely - 16. fejezet

Teljesen hangtalanul lépett be a házba, szinte már lábujjhegyen. Az az elmélete, miszerint Kame csak egy óra múlva ér haza, megdőlni látszott mikor megpillantotta bakancsát az előszobában, majd hangokat hallott a konyhából. Mi az istenért kellett Kamenashinak időben hazaérnie, mikor az utóbbi időben csak este érkezett meg, pont vacsoraidőre. Most viszont halk dudorászást hallott, ami lakótársa jókedvére utalt, viszont ha meglátja új külsejét, valószínűleg szívroham közeli állapotba fog kerülni. Csak a fürdőszobáig kell eljutnia biztonságban, ott majd helyrehozza magát annyira, amennyire csak tudja.
Néma léptekkel haladt el a nappali előtt, majd szobájához vezető folyosó felé vette az irányt. Szinte alig látott valamit a szemébe húzott kapucnitól, de minden tőle telhetőt megtett, csakhogy…
- Matt – szökött ki a vér az arcából, mikor megpillantotta kedvencét, amelyik hirtelen lépett elő az egyik szobából. Tudta, hogy ez következik. A hangos ugatást követően Kame közelgő lépteire lett figyelmes. Nem bujdokolhat el a lakásban, mint egy besurranó tolvaj. Talán köszönhetne Kazuyának és rá se nézve beiszkolhatna a fürdőbe. Egyszerű a terv.
- Jin? – Kame a kérdést a hátának intézte, majd megérzett egy érintést a vállán.
- Szia Kazu-chan – motyogta és zavarában leguggolt, hogy megvakargathassa kutyájának fülét. Bármit, csak ne kelljen Kazuyára néznie.
- Milyen napod volt? Hogy tetszett Miyavi-sannak a dalod? – kíváncsiskodott Kame és megpróbált úgy helyezkedni, hogy rálásson a másikra, de az idősebb mindig arrébb fordította kapucniba bújtatott fejét.
- Nem igazán nyerte el a tetszését – morogta rosszallóan és felegyenesedve a fürdő felé sietett.
- Pedig annyit dolgoztál vele… - ragadta meg Kame a karját, így nem tudta folytatni útját menedéke felé. Még csak ezután jön a szentbeszéd és az anyáskodó szöveg. – Most biztos rosszul érzed miatta magad. Ha szeretnél beszélgetni vagy…
- Nem kösz. Inkább lezuhanyozom – próbálta kirántani az érintésből a karját, de a másik visszahúzta. Az istenért sem fogja elengedni, be kellett látnia, hogy már akkor elvesztette a játszmát, mikor Kamét otthon találta.
- Ne butáskodj. Gyere, beszélgessünk. Vagy szeretnéd, hogy átnézzem a dalodat? Ha gondolod, tudnék pár tanácsot adni, hátha…
- Törődj a saját dolgaiddal! Hagyj békén – rántotta ki agresszíven a kezét ismét és nagy trappolással indult a fürdő felé, majd…
- Most mégis mi bajod van? Próbálok kedves lenni hozzád! – Karját ismét megragadták, és ezúttal már megpróbálta maga felé fordítani erőteljesen, amit igen látványosan és nehezen tudott kivédeni. Pontosabban a fal felé fordult és megkapaszkodott a fürdőajtó kilincsében. – Mi van? Miért nem nézel rám? – Kazuya hangjában enyhe pánikot vélt felfedezni és már érezte is a másik kezét a kapucnija hátulján, amit megpróbált lehúzni róla.
- Jesszusom ne! – kiáltott fel Jin, és félig felé fordulva próbálta visszarántani hajára a leplet, de nem volt elég ügyes.
- Mi van az arcodon? Mi az ott? – kíváncsiskodott tovább a fiatalabb és ezúttal egy határozott mozdulattal fordította meg vállánál fogva, nekinyomva őt a falnak. Teljesen szemtől szembe a másikkal. Nem tudott elbújni.
- Ooooooh… - nyöszörögte Kame, mert csak ennyi reakcióra tellett tőle. Ohhh? Mégis mit akart ez jelenteni? Jót vagy rosszat?
- Kazu, minden rendben? – Szemeit a másikéba fúrta, de így sem tudott épkézláb információt kiolvasni belőlük. Kamenashi Kazuya teljesen elhűlten bámulta, kerekre tágult szemekkel, szája nyitva maradt, ahogy épp mondani próbált valamit és kezei is mintha enyhén reszkettek volna, ahogy egyik a tarkójánál fogta, a másik pedig a vállát nyomta neki a falnak. Valószínűleg nagy sokkot kaphatott, mert fél percig semmilyen reakciót nem mutatott a fiatalabb, csak… bámult.
Kamenashi nem volt felkészülve arra, hogy magával egy angyallal fog farkasszemet nézni valaha. Az előtte álló férfi határozottan nem hasonlított Jinre, de mégis. Kapucnija alól hosszú, vállig érő haja enyhén hullámos, ezüstszín fürtökben pompázott, szinte már ragyogott, tökéletesen beállított hosszú frufruja alól nagy és gyönyörű szemei fénylettek, melyeket ezüst és fekete színnel emeltek ki. Mintha a szempillái is nagyobbak lettek volna, míg végül a tekintete lassan a sebhelyére siklott, ahol… egy csillogó és fénylő csík díszelgett, mintha egy porcelánbaba selymes és tökéletes arca megrepedt volna, és vére helyett ezüstösen csillogó jég folyt volna ki bőre alól. Mintha csak ráfestették volna az arcára, de mégis ott volt. Itt-ott a szeme alatt és még szempillái végén is aprócska strasszkövek csillogtak, akár a hófehér gyémánt. Olyan volt a férfi, mint egy fogságba ejtett fehér madár, angyal vagy valamilyen természetfeletti lény, melynek fénye beragyogta a helyiséget. Szinte már manifesztálódni látta az erőt és a varázslatos aurát kettejük között.
- Hallod amit mondok? Engedj el! – jutottak el pár perc után fülébe Akanishi szavai és ez észhez térítette. A hang még Jinhez tartozott, ezek szerint nem őrült meg teljesen. A fülei még teljesen ép állapotban vannak.
- Bocs, mit mondtál? – kérdezte kótyagosan és akaratlanul közelebb lépett a másikhoz, aki szinte már a falba préselve találta magát. Kazuya egyik tenyere végigsiklott az idősebb ép arcfelén, majd ujjit rásimította a kékes szájfénnyel bekent telt ajkakra.
- Engedj ki a fürdőbe. Le akarom mosni – motyogta a férfi és elfordította zavarban lévő pillantását a másikról. Ha tovább nézte volna Kame vágytól és csodálattól ragyogó szemeit, valószínűleg felnyögött volna.
- Mit? – A tátott szájú férfi még közelebb lépett hozzá, ezzel mellkasuk összeérhetett végre, mire fogja felsóhajtott.
- Ne aggódj, mindjárt lemosom. Ez csak Miyavinak az egyik hülye vicce – pirult volna ki teljesen, ha nem lett volna tömérdek fehér alapozóval lekenve az arca. Erőt véve magán könnyed mozdulattal tudta letolni magáról az előtte állót, hiszen látszólag tökéletesen agyhalott állapotba került. Se mozgásra se beszédre nem volt alkalmas. – Csak csinálni akart néhány hülye fotót. Stílust akar keresni nekem, de nem fogom megengedni, hogy feltegye a képeket az internetre – próbálta oldani a feszült csöndet, legalábbis kommunikációt kialakítani volt csapattársával, ami teljesen lehetetlennek bizonyult. Csak tátott szájjal figyelte őt megbabonázva, és szinte már a nyál is megcsillant a szája sarkában. – Jó, ha nem vagy képes normális beszélgetésre, akkor én most bemegyek… rendben? – megpróbálta lefejteni magáról a még mindig csuklóját markoló kezet és épp belépett volna a fürdőbe mikor hátulról megragadták a derekát és az ajtólapnak nyomták. Mire felpillantott volna, már egy tenyér ragadta meg a tarkójánál fogva és szenvedélyesen próbálták megcsókolni. Teljesen leblokkolt. Csak a puha ajkakat érezte a sajátján és egészen közelről nézett farkasszemet barátjával. Nem hitte volna, hogy a fürdőszobás eset után újra megtörténhet, de mégis… Egyikük sem merte becsukni a szemét, mert félt, hogyha egy pillanatra is szem elől téveszti a másikat, az eltűnhet bármikor. Jin már épp felocsúdni látszott a dologból, és karjait lassan megpróbálta a férfi nyaka köré fonni, mire az hirtelen eltolta magától, megszakítva ezzel az épp csak elkezdődött nyelvek táncát. Már megint… Kamenashi határozottan zavartnak látszott, szemei vészesen remegtek és verejtékező homlokára rátapadtak tincsei.
- Menny csak… Én megyek… mert… a vacsora – makogta levegő után kapkodva, és meg sem várva az idősebb válaszát, vagy akár azt, hogy ismét magához húzhassa, sietős léptekkel hagyta magára. Megpróbált nem törődni, az útját kísérő vágyakozó pillantásokkal, és az enyhén kinyújtott kézzel, amely majdnem elérte azt a személyt, akinek a karjában akart vigaszra lelni a sok szenvedés után.

***

- Te-jó-szagú-Úristen! – tagolta lassan Nishikido Ryo, ahogy végigmérte barátját. Jin Kamenashi étkezőasztalán pihentette a fejét és unottan emelte pillantását barátjára, aki az asztal másik oldalán ülve ráhajolt a bútorra és különös fintorral nézegette új külsejét.
- Botot ne adjak esetleg, hogy megbökdöss? – kérdezte fásultam és megtámasztotta állát a tenyerén.
- Mintha nem is te lennél… Szerinted mennyi az esélye, hogy az életben valaki így láthatja a haverját? – kérdezte huncut vigyorra húzva a száját.
- Láttad volna kisminkelve… - motyogta közbe Kazuya, aki mellettük ülve próbált néhány interjús nyomtatványt kitölteni, majd megköszörülte a torkát. – Úgy értem… hatásosabb volt az összkép.
Az énekes arca látványos elszíneződésnek indult, ahogy visszagondolt a tegnap történtekre. Azóta egyikük sem beszélt a csókról, és ha valamilyen ügy eltusolásáról volt szó, akkor abban Kazuya profi volt.
- Készültek képek? – csillantak fel Ryo szemei, előrehajolva kinyújtotta kezét és megtapogatta Akanishi egyik puha, hullámos, ezüstszín tincsét. – Elképesztő… - ámuldozott tovább. – Ha Yamashita így meglát, egyből beléd szeret – nevetett fel, mire Kame kezéből kiesett a toll és az asztal alá gurult.
- Pi-chan ritkán jön mostanában… becsajozott? – kérdezte Jin szomorú szemekkel cimboráját, mire az asztal alatt keresgélőnek nyelnie kellett egyet. Mégis miért érzi magát zavarban?
- Nem… csak egyengeti a szóló karrierjét. Elég sokat melózik, mi is úgy szólunk rá, hogy néha egyen valamit – csóválta a fejét Nishikido és tovább birizgálta barátja haját, eközben Kamenashi görcsösen szorongatta a tollat. Ha még egyszer hozzá ér Akanishihez, biztosan beleszúrja a kezébe a tollat.
- Mondd neki, ha ráér, akkor látogasson meg. Olyan rossz egyedül – hajtotta le szomorúan a fejét, mire Ryo felkelt és odaült mellé, hogy aztán átkarolja egyik kezével és másikkal a feje búbját simogassa.
- Én is itt vagyok – emelte fel Kame felháborodva a fejét és nagyot kellett nyelnie, mikor meglátta, hogyan babusgatja Nishikido a szomorkodó fehér tüneményt.
- Az nem ugyanaz – motyogta durcásan Jin és megpróbált elhajolni, hogy ne tudják tovább nyúzni a haját.
- December van, tudod, hogy ilyenkor elég sok a fotózás és fellépés az ünnepek miatt, de majd letárgyalom vele a dolgot – mosolygott rá Ryo barátjára egészen közelről, szinte már azt gondolná egy kívülálló, hogy flörtöl vele. Sőt! Nishikido határozottan flörtölt barátjával… de nem… Ryo nem olyan… Kamenashi agya folyamatosan kattogott, ahogy az egymásra mosolygó párocskára nézett. Mi az Isten ez?
- Öhm… Kazu… fáj a hasad vagy mi? – kérdezte meg váratlanul az ezüsthajú a férfit, mire az rajtakapottan emelte rá pillantását. Halk reccsenés ütötte meg a fülüket, majd Kame megérzett valami hideget végigfolyni a kezén. A toll kettétört és tinta szép lassan végigfolyt a kezén és a papírokon is.
- Kamenashi, összekented a papírokat – mutatott rá ijedten Ryo az asztalon pihenő maszatos lapokra, mire a megszólított lassan, nagyon lassan oda emelte a pillantását és hirtelen felpattant.
- Basszameg! – kiáltott mérgesen és már szaladt is a mosogatóhoz, hogy megtisztítsa a kezét.
- Kame-chan, minden rendben? Ne segítsek? – lépett mögé Jin a konyhában és felé nyújtott egy száraz konyharuhát, amit a másik ingerülten tépett ki a kezéből.
- Nem kell, kössz… - morogta halkan.
- Rosszul vagy? Olyan sápadtnak tűnsz… - emelte fel Akanishi a kezét és törékeny ujjait a férfi verejtékező homlokára helyezte. Kame fénysebességgel húzta ki fejét az érintésből és levágta a pultra konyharuháját, amivel az előbb szárazra törölte a kezét. Jin érintését még mindig a bőrén érezte, és mintha lángba borult volna az egész teste tőle, lassan vette a levegőt.
- Talán pihenned kéne kicsit – lépett Ryo is melléjük, mire egyre jobban zavarba jött. Akárhányszor felpillantott a padlóról, akaratlanul is mindig Jinben akart gyönyörködni, és már nagyon zavarta a dolog. A puszta gondolat is, hogy Akanishivel egy szobában tartózkodik felizgatta.
- Kame… - a mély és rekedtes hang közelről szólt hozzá. Az angyalhoz hasonlító férfi egészen közel hajolt hozzá és aggódva vizsgálgatta az arcát. Elég furcsának tűnhetett viselkedése, főleg az, hogy nem volt képes a másik szemébe nézni.
Egy pillanat volt az egész… Éppen csak, hogy a szeme sarkából meglátta az előtte álló kulcscsontját és nyakának íves vonalát, amiket láttatni engedett a szőrös, kötött pulcsi, mélyen kivágott nyakával, amit még tőle kapott ajándékba. Mintha valami mágnes lett volna a férfi bőre, úgy hívogatta, csalogatta magához, szinte már a fülébe ordította, hogy érintse meg. Nagyot nyelt, ahogy fentebb emelte a pillantását és találkozott tekintete a tündérszerű lényével. Akanishi már pont emelte volna a tenyerét, hogy megfoghassa a másik arcát, akárcsak egy mennybéli lény, aki épp a megváltást szeretné átadni, de Kamenashi nemes egyszerűséggel sarkon fordult és berohant a fürdőszobájába.
Lihegve támaszkodott rá a csap szélére, miután egy nagy adag hidegvizet locsolt az arcára. Tükörképe megviseltnek, zavartnak és… hát be kellett vallani, kanosnak tűnt. Még soha az életben nem járt úgy, hogy barátai társaságában állt volna föl neki. Még jó, hogy nem vették észre…
- Kazu, minden rendben? – kopogott be Jin az ajtón és megpróbált benyitni, de a helyiség zárva volt.
- Minden oké… - próbált mosolyt erőltetni az arcára és szinte csak lehelni tudta a választ. Egyre forróbbnak érezte a testét és már a pólója nyakát húzogatta, hogy levegőhöz jusson.
- Rosszul vagy? Kell segítség? – jött az aggódó felelet.
- Ha te azt tudnád… - motyogta maga elé, majd odasétált a wc-hez és egyszerűen csak lehúzta. – Elronthattam valamivel a gyomrom. Egy perc és jobban leszek… - próbálta kivágni magát annyira, amennyire csak lehetett és kezét merevedésére helyezte a nadrágján keresztül, mire alig hallhatóan felnyögött.
- Tudok valamit segíteni? – nyaggatta tovább Akanishi, miközben ő már a cipzárt húzta le a nadrágján.
- Nem… vagyis… igen! – az utolsó szó kissé erőteljesre sikerült, mikor rámarkolhatott végre férfiasságára.
- Mit? – faggatta barátja és el tudta képzelni, ahogy Jin szinte rálapul az ajtóra, hogy minél jobban hallgatózhasson. Legszívesebben mögé lopakodna és teljes erejével az ajtónak nyomná, hogy neki simulhasson, majd kezével az oldalán feltűrné a pulcsit, ami alatt nem hordott semmit és bőrét simogatva haladna egyre fentebb, míg nem elérve a mellbimbókhoz…
- Ahhh… - nyögött egy hatalmasat Kame és nekidőlt a fürdőszoba szekrénynek.
- Mit mondtál? – szólalt meg újra az idősebb és fülelni kezdett.
- Ah… úgy értem… főzhetnél egy kis… ahh… teát – nyögte a szavakat, és módszeresen elkezdte lökni a csípőjét, kezével pedig rámarkolt a csapra.
- Teát? És hogy szeretnéd? – Akanishi egészen kitartó jellem volt, hiszen az autóbalesetből is felépült, így egy válasz kicsikarása sem okozhatott neki nagy problémát.
- Ahhhhh… ah… tök mindegy, csak menj már! – kiáltott rá a kint ácsorgóra, és szabad kezét felvezette a póló alatt a hasfalán. Jin rekedtes hangját, mintha a füle mellett hallotta volna közvetlen… „És hogy szeretnéd?” Ha Kamenashi megmondta volna, hogy hogyan szeretné, abban nem lett volna köszönet. Nemes egyszerűséggel teperte volna le legszívesebben az étkező asztalra lakótársát, és mint a vámpírok, addig szívta volna a másik bőrét, míg nem serken ki belőle a meleg és édes vére.
- De mégis milyet szeretnél? Ryo, milyen tea jó gyomorrontásra? – hallotta Akanishi hangját, ahogy kikiabál a nappaliba.
- Gőzöm sincs… Talán hársfa… - jött a tompa felelet a másik helyiségből.
- Ahhh… Akanishi…. mmmff… - Kazuya hallása tompulni kezdett, ahogy egyre keményebben és gyorsabban dolgozott szerszámán. Hangos nyögései visszhangoztak a fürdőben és a csillogó izzadságcseppjei lassan folytak végig a bőrén, pólóját teljesen átáztatva.
- Kame? Jól vagy? Biztos ne menjek be? – Jin pánikszerű hangja mintha kicsit kizökkentette volna, felpattantak a szemei és körbenézett. Eszébe jutott mikor az idősebbet kellett fürdetnie, mert az nem látott semmit. A szép szemeire emlékezett, mikor megpróbált ránézni a fürdőkádban kuporogva, vizes testtel, nedves haja az arcára tapadt. Bár azt mondta neki nem néz oda, mégis jól megnézte magának a karcsú és kecses testet… mindenhol…
- Nehh… uhh… - Az énekes légzése már veszélyesen felgyorsult, akárcsak szívverése. Akanishi megfeszült testét és izmait képzelte el tenyere alá, ahogy végigsimított újra saját mellkasán. Mikor barátjával a fürdőben hevesen csókolóztak, le akarta tépni róla az egy szál törülközőt, amely csodálatos testéből egy szeletkét takart. Neki akarta volna nyomni a csempének és törékeny lábait, formás csípőjét végigcsókolni, aztán…
- Most akkor milyen tea legyen? – A teljesen képtelen és abszurd kérdéstől Kaméban felszökött az indulat. Mi az istent akar még mindig azzal a kibaszott teával, mikor épp sürgős dolga van. Épp róla fantáziál, miközben a kis teájával nyaggatja. – Kazu, mit csinálsz?
- Ahh… Uramisten Bakanishi… tök mindegy milyen az a kurva tea… ahhh – Látta maga előtt szerelme arcát, ahogy beléhatol lassan és a mosdókagylóra ültetve mozgásra bírja a másik legendás csípőit. Az idősebb a karjaival és lábaival körbefonja az ő testét, és hagyja, hogy kiszolgáltatottsága miatt azt tegyenek vele, amit csak akarnak, hiszen csak az érintésekre tud koncentrálni. Erőteljesen szorítja lábával magához a fiatalabbat, hogy ne tudjon lecsúszni a mosdóról.
- Oh… szegénykém – szívta a fogát Jin, ahogy hallgatta a hangos nyögéseket és sóhajokat, ezzel szemben Kamenashi kitűnően érezte magát.
Immár a tükör felé fordulva, a csap szélét markolászva lökte magát előre és hátra, közvetlen maga elé képzelve mocskos fantáziájában az ajtó előtt ácsorgót. Ahogy megfeszült izmokkal, a kéjtől kipirult arcával és izzadó testével megvonaglik alatta. Érezte, hogy mindjárt…
- Akkor a hársfatea jó lesz? – próbálkozott újra Akanishi, mire egy hatalmas kiáltás volt a válasz, amiből kicsit nehezen, de felismerhető volt a Bakanishi szó, és a hangos zihálás.
Megilletődve állt az ajtó előtt. Talán még sem kellett volna ennyire nyaggatnia a másikat, elvégre nagyon beteg volt. Maga elé bólintott aprót, elkönyvelve, hogy a hársfatea tökéletesen megteszi majd, és megfordult a folyosón, hogy a konyha felé vegye az irányt, de egy tátott szájú, és tökéletesen elvörösödött fejű Nishikido-val találta szembe magát.
- Szörnyű lehet ez a hasmenés… - csóválta a fejét Jin és a fürdőszobaajtó felé vetett egy pillantást, majd a sóbálvánnyá vált Ryo mellett elhaladva a konyha felé vette az irányt. A tátott szájú férfi tökéletesen el volt képedve barátja együgyűségéről. Még hogy hasmenés? Mégis jobbnak tartotta csendben maradni. Amiről nem tud, az nem fájhat…

***

A csípős szél magával hozta a téli idő és a hó jellegzetes illatát. Mivel Kamenashi késő délutánig az ügynökségen volt, és Jin is Miyavinál volt gitárleckéket venni, így szomorúan állapították meg, hogy a hűtőjük tökéletesen üres volt. Kazuya volt a legjobban meglepődve, mikor Akanishi maga ajánlotta fel, hogy menjenek el együtt bevásárolni a közeli szupermarketbe. Az hogy az idősebb maga hozakodott elő a dologgal, határozott fejlődésnek mutatkozott, mivel eddig inkább az emberektől elzárt helyeken tartózkodott szívesebben. Nem tudta, hogy ez a frizuraváltozásnak volt e köszönhető, vagy a szűk bőrnadrágnak, melyet a gitáristen adott neki ajándékba a múlt héten. Kamenashi először csak bámult, mit borjú az újkapura, mikor először meglátta a férfin a feszes ruhadarabot, amit az óta előszeretettel hordott. Állítása szerint egészen kényelmes darab, ezzel szemben Kazuyának egyre gyakrabban kellett a fürdőszobába kitérőt tennie.
- Nem fázol? – kérdezte bátortalanul a másikat, miközben adogatta neki a kajával megtömött szatyrokat a parkolóban. Akanishi hátsó felével tudott csupán kommunikálni, mivel derékig teljesen eltűnt a csomagtartóban, ahogy próbált helyet találni a csomagoknak.
- Nem. Miért kérded? – jött a tompa válasz, mire még jobban becsúszott a furgon hátuljába, ezzel még inkább felhívva bőrszerkós, kerek hátsójára a figyelmet, melyet a parkoló lámpái tökéletesen megvilágítottak. Kame nyelt egy hatalmasat és erősen gondolkodott rajta, helyes-e ha megérinti ezt a gyönyörű testrészt. Bár tudta magáról, úgy sem merné megtenni, azért szétnézett az esti fénybe burkolódzó sötét parkolóban, ahol senki más nem volt rajtuk kívül.
- Jövő héttől kivettem egy kis szabadságot egészen Karácsony végéig… - kezdett csevegő állapotba Kamenashi, mire Jin végre kihúzta a fejét a kocsiból és elkérte tőle a maradék két szatyrot.
- Ez már nem fér be, majd berakjuk a hátsó ülésre… - motyogott jókedvűen, nem is nagyon figyelve a másikra.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahová… lazulni… - vörösödött el a fiatalabb és nyaka behúzásával még jobban eltűntette arcát hatalmas sálja mögé.
- Elmenni? Hova? – kérdezte a férfi csípőre tett kézzel, csodálkozó pillantásokkal. Arcát most nem takarta haja, egy egyszerű fekete sapkában elrejtette az egész fehér hajzuhatagot. Azt mondta, nem akarta, hogy valamelyik ismerőse meglássa addig, míg Miyavi nem gondol ki neki valamilyen más stílust. Bár titkon biztos volt benne, hogy Akanishinek igenis tetszik az új külseje. Néha órákig képes volt tollászkodni a tükör előtt, és imádta hajlakkal belőni ezüstös fürtjeit. Néha már tényleg kezdett hasonlítani a visual kei sztárokra.
- Hova lenne kedved menni? – kérdezte Kame, kerülve a szemkontaktust és odahajolva az egyik szatyorhoz, kivett belőle egy fél literes üdítőt. A hideg idő ellenére ismét kezdett melege lenni, és a torka is mindig kiszáradt, ha barátjával beszélgetett.
- Most randira hívsz? – csillantak fel Jin szemei, mire a fiatalabb nemes egyszerűséggel prüszkölte ki a gyümölcslevet az orrán és a száján. – Fuj, Kamenashi… gusztustalan vagy – fintorodott el Akanishi, és átnyújtott a narancslében úszónak egy zsebkendőt.
- Csak félre nyeltem… - köhögött fel, majd miután rendezte légzését, ismét belefogott a mondandójába. Nem fogja hagyni, hogy a másik kitérjen akár egyszer is és…
- Nekem oké. Hova megyünk? – Jin tényleg furcsán viselkedett. Kerekre tágult szemekkel figyelte a másik csillogó pillantásait, szinte már kisgyermek módjára várta, hogy megmondja, hová is mennének majd.
- Hát talán… - „Gyerünk Kamenashi, hívd meg vacsorára… csak egy egyszerű vacsorameghívás, ennyi az egész!” – Szóval…
- Áh megvan! – villantak fel az idősebb szemei. – Menjünk síelni!
- Hogy mivan? – Ismét ledöbbent. Még hogy síelni? Még egy ilyen képtelen baromságot… - Szó sem lehet róla! – sétált oda a vezetőüléshez és beült az autóba.
- De miééért? – kérdezte elhűlten Akanishi és csalódottan, majd ő is beszállt az autóba.
- Most épültél fel a balesetedből és a kómából. Ugye nem gondolod, hogy kockáztatom az egészségedet egy rohadt síelés miatt? – morogta, miközben lecsavarta a flakon kupakját, hogy ismét ihasson.
- De aranyooooos – gügyögte Jin megjátszósan, majd arca komolyra torzult – de nekem nem kell egy kibaszott dadus, aki megmondja, hogy mit csináljak. – Kivette Kame kezéből az üdítőt mielőtt ihatott volna és a saját szájához emelte. A fiatalabb árgus szemekkel figyelte, ahogy a telt ajkak közrefogják a flakon száját és mohón kortyolni kezdte az üdítőt, mint aki teljesen ki volt száradva, bár csak akkor ivott így, ha ideges volt. Kazuya csak fohászkodni tudott, hogy kezdődő merevedését ne lássa meg a másik a kabátja alól.
- Nem akarom, hogy bajod essen – motyogta Kame, és visszavette az üveget a másiktól. – Ezt majd még megbeszéljük… - morogta durcásan és ő is inni kezdett. Éppen az jutott eszébe, hogy most közvetlen csókot vált a másikkal, mikor Akanishinek fintorba torzult az arca.
- Azt hittem ez finomabb lesz. Az én hársfateám azért jobb ízű volt, nem? – hajolt hozzá közelebb és rámosolygott, mire az énekes szemei kidülledtek, és egy tökéletes mozdulattal köpte le a kocsi szélvédőjét, aminek sugarából az idősebb még épp időben tudok kitérni. – Fuj Kamenashi… mondtam már, hogy gusztustalan vagy? – rázott le a kabátja ujjáról némi narancslevet és visszahúzódott a helyére.
- Igen… tudom – nyelt egyet Kame és egy gyors szélvédőtisztítás után gázt adott, és meg sem állt hazáig. Út közben eltervezte, az összes hársfateát kidobja, amint megérkeztek.

***

A falióra halkan kattogott a kis várószoba falán. Akanishi legszívesebben összetörte volna azt a rohadt szerkezetet, annyira idegesítette a folyamatos kattogás, akárcsak a hely, ahova lakótársa rángatta el délelőtt. Pszichiátere előző este felhívta Kamenashit, hogy egy ideje nem látta őt a kezelésen és nagyon aggódott. Soha nem számított volna arra, hogy minderről Kazuyát értesíteni fogják, hiszen felnőtt ember. Saját maga is el tudja dönteni, hogy mi jó neki. Kezdte azt hinni, hogy Kame a gyámjaként lett kijelölve. Mikor kinyílt az ajtó, egy dühös képű idollal találta szembe magát. Miután az orvos felmérte az ő állapotát, behívta barátját, hogy konzultáljanak egy kicsit. Neki persze addig, mint egy taknyos kölyöknek, ki kellett mennie és várakoznia.
- Mit mondott? – állt fel gyorsan Jin és a másik elé sétált.
- Elhagyhatod a gyógyszereket, de továbbra is járnod kell ide – válaszolta flegmán a férfi és elindult a kijárat felé. Akárhogy is, egy könnyen nem fog megbocsájtani neki azért, mert átverték. Megígérte neki, hogy el fog menni minden héten, de a szemébe hazudott, ami nem is volt olyan nehéz.
- A gyógyszereket? De miért? – hadarta az idősebb és úrrá lett rajta a pánik. Mi az, hogy elhagyhatja a gyógyszereket? Azokra a gyógyszerekre neki szüksége van! Természetesen nem arra a szemétre, amit az orvos írt fel, hanem azokra a nyugtatókra, amikre ő kicserélte a bogyókat.
- Nem ezt akartad? Utáltad a gyógyszereket – sóhajtott Kame és megnyomta a lifthívó gombot. – Bár az utóbbi időben rendesen szedted. Ezért is lehet, hogy kezdesz helyrejönni.
- Nem, Kame, nem! Nem hagyhatom abba a gyógyszereket… - ragadta meg Jin a másik kabátja ujját, szinte már kétségbe esve.
- Miért ne hagyhatnád abba? Már egész jól helyrejöttél… nézz csak magadra! Az arcodat sem takarod el – mutatott rá a fiatalabb és beléptek a liftbe.
- Kazu-chan, ezt te nem értheted. Csak még egy kicsit hadd szedjem. Hogy biztos legyek benne, többé nem bántok senkit… - kérlelte tovább, mire a férfi végre felé fordította tekintetét.
- Szóval ez a bajod?
- Mi? – döbbent le Akanishi.
- Bűntudatod van még mindig azért, amit akkor tettél… - sóhajtott a fiatalabb és megdörzsölte a homlokát. – Nincs mitől félned, nem fog többé előfordulni.
- Nem erről van szó… - nyávogott tovább az ezüsthajú.
- Akkor meg miről? – kérdezett vissza kíváncsian, de a másik csak beletörődve legyintett egyet. Igazából mindegy is volt. Ha neki kell a nyugtató, akkor megszerzi magának, ilyen egyszerű. Nem fog tovább könyörögni és lelepleződni.
A hazaút további részében nem szóltak egymáshoz. Kamenashi meg volt győződve róla, hogy igaza volt a bűntudatos dologgal kapcsolatban, így nem is feszegette tovább a témát, emellett haragja sem szállt még el teljesen.
- Ismerős ez az autó – szólalt meg hirtelen Jin, mikor behajtottak a ház elé, ami előtt egy kocsi parkolt, majd megpillantottak egy termetes alakot, aki a kapuban ácsorogva várakozott. Akanishi kiszállt az autóból, majd messziről farkasszemet nézett vendégükkel. Teljesen ledermedt.
- Ki az? – kérdezte Kame és a feléjük lépkedő férfi felé fordította a fejét.
- Apa… - jött a halk felelet.

Megjegyzések

Deena ^^ üzenete…
Te jóóóóóóóóóóóó ééég!

Ez olyan szinten tömény röhögőgörcsöt okozott, hogy kétséges volt felállok-e a padlóról! :D:D:D

"De Kazu, akkor milyen legyen a tea? :D:D:D "

Várj... azt hiszem, majd később amikor használható leszek írok még, mert most leblokkolt az agyam! :D A vizuális típus mindenemet! :D:D:D
Szia :)

nemrégen tévedtem a blogodra, és elkezdtem olvasgatni az írásaidat. Hát meg kell mondjam...IMÁDOM ŐKET !!!!! :) komolyan, annyira jól írsz :) mindegyik nagyon tetszett, de a sebhely áll az első helyen :) JinJin, imádnivalóan édes és naiv "Szörnyű lehet ez a hasmenés…"...szakadtam meg a röhögéstől xĐĐĐ
Nagyon várom a folytatást, remélem nemsokára hozod :)
Andy üzenete…
Örülök, hogy van aki olvassa. :D
Igyekszem a folytatással ahogy tudok. ;D