Sebhely - 15. fejezet

- Gyanús vagy te nekem Kamenashi Kazuya. Hogy lehet az, hogy míg Jin jobban érzi magát mára, te teljesen lebetegedsz? – méregette gyanúsan Tatsuya fiatalabb barátját, míg orvosi maszkban keresgélte a fájdalomcsillapítót a szekrényben.

- Túl sokat fantáziálsz Tat-chan – válaszolta Kame és mondatát egy tökéletes tüsszentéssel fejezte be, amit egy kétségbeesett kiáltás követett, miszerint a maszk felfogott bizonyos dolgokat.

- Ahhoz képest, hogy kerülitek egymást, sikerült elkapnod tőle a megfázást – fonta karba a kezét a másik és huncutul mosolygott.

- Mondhatjuk úgy, hogy már nincs olyan nagy feszültség kettőnk között – mondta csapattársa és felegyenesedve az alsó szekrény elől felmutatott egy kis dobozt. – Megtaláltam – mondta vigyorogva.

- Érdekes helyen tartod a gyógyszereidet – csodálkozott és figyelemmel kísérte, ahogy a másik víz nélkül lenyeli a bogyót.

- Nem szeretek elől hagyni ilyesmit. Ran-chan mindig megrágja a dolgokat – darálta Kazuya oda se figyelve, majd rápillantott az órájára. – Elkések a fotózásról! – szalad ki a maradék szín is az arcából, ahogy felkiáltott. Gyorsan kapkodva szedte össze a maradék cuccát, amit a kanapéra dobált, majd elkezdte magára ráncigálni a kabátját.

- Hová mész? – lépett be a nappaliba a nyúzott Akanishi és hosszú pizsamájának ujjával próbálta kidörzsölni az álmot a szeméből.

- Kazu-chan bevállalt egy fotózást mára, de legkésőbb 4 óra múlva már itthon lesz. Addig én leszek itt veled – mosolygott rá Ueda.

- Nem kell rám vigyázni – válaszolta halkan és szemével lakótársa kapkodását követte.

- Hát persze, hogy nem – hadarta Kame és felkapta a táskáját, Tatsuya eközben Jint nézte. A férfi hasonlított egy sápadt csontvázhoz inkább, mint emberhez. Nagyon aggódott barátjáért, hogyha ez így folytatódik, kénytelenek lesznek róla lemondani és szakemberre bízni a felügyeletét, bár ezt a témát Kamenashi előtt nem szerette feszegetni, mert a másik nem volt hajlandó elfogadni a tényt, hogy nem tudnak többet tenni érte. Tekintete lassan haladt fentebb, majd megakadt az arcán, pontosabban a szemén. Akanishi nagyon nézett valamit a polcon, szinte már átszellemülten és ő is arra fordította a pillantását. Megijedt.

- Kame, a gyógyszert nem kéne magaddal vinned a biztonság kedvéért? Még a végén rosszul leszel – jöttek ösztönösen a szavak, mire Jin is felemelte a fejét.

- Áh, nem hiszem. Úgy is mindjárt jövök haza – válaszolta a férfi és elindult a bejárati ajtó felé.

- Akkor majd én elteszem – motyogta halkan Ueda és felkapta a polcról a kis tégelyt, hogy aztán elrejthesse a zsebében.

- Jó utat – szólt közbe halkan a pizsamás és lassan visszacsoszogott a szobájába.

Tatsuya kikísérte csapattársát, elköszöntek, majd bezárta az ajtót és nagyot sóhajtva dőlt neki a kemény falapnak. Markában ott szorongatta a kis dobozt és félve emelte maga elé, hogy jobban szemügyre vegye.

- Ez így nagyon nem lesz jó – suttogta maga elé komoran.

***

Nem bírta a pörgést és a tömérdek fényt. Az egész olyan volt, mint egy groteszk álom, mikor ébren vagy de mégis olyan, mintha az egész nem a valóság lenne, csak egy lidérces álom. A stúdió ablakain beszűrődő tömérdek fény bántotta a szemét, a vidám és izgatott emberek hangja pedig a fülét. Voltak ott producerek, stábtagok és még zenészek is. Nem szerette volna abba a hitbe ringatni magát, hogy mindez miatta van, bár az emberek mindig is túl sok mindent vártak el tőle. Hogy sikeresen felépíti a karrierjét Amerikában, hogy világhírt szerez. Annyiszor hitették el vele, hogy sikerülhet és támogatták benne, végül mégis ez vezetett ahhoz a sorshoz, amit kapott az élettől. Talán túl sok mindent várt önmagától is, elvégre, az embereknek tudniuk kéne mik a korlátaik. Ezek szerint ő nem tudta saját magáról, hogy mennyit bír… És most ismét egy gyorsan hömpölygő folyam kapta el, hogy újra beletaszítsa egy kegyetlen világba, és a hömpölygő folyam forrása nem más volt, mint a magas, tetovált férfi, aki épp saját gitárgyűjteményét vizsgálgatva merült el a gondolataiban.

- Akusztikus vagy elektromos? – jött a hirtelen kérdés és a Miyavi mögött ácsorgó megszeppent maszkos férfi hirtelen azt se tudta mit mondjon.

- Tessék?

- Ha választanod kéne, akkor melyik áll a legközelebb a szívedhez? – fordul felé a gitáros és karba font kézzel nagyokat pislogva várta a választ.

- Hát… én… nem hiszem, hogy ez jó ötlet – cincogta Jin és a háta mögé rejtette remegő kezeit.

- Nem a kérdésre válaszoltál – sóhajtott a férfi és ismét visszafordult a gitárok felé.

- Hát… talán az akusztikus… - válaszolta halkan és lesütötte a szemét.

- Sejtettem – vigyorodott el a magasabbik és egy másodperc alatt lekapott egy gyönyörű fekete akusztikus dobgitárt a helyéről, hogy aztán a kezébe nyomja.

- Mondtam, hogy én… - szabadkozott Akanishi és megpróbálta visszaadni a másik kezébe, de az lenyomta egy puha fotelba.

- Most mutasd, hogy mit tudsz – ült le vele szemben a férfi egy megviselt állapotú puffra és jobb szemöldökét felhúzva várta a muzsikát.

- Az igazat megvallva… el kell mondanom valamit… - motyogott Jin zavartan. – Én nem tudok gitározni…

Döbbent csönd és Miyavi meglepett arckifejezése volt a válasz.

- Csak nem playbackről ment a gitár a fellépéseiden? – villantak meg dühösen a szemei és előrehajolva kigúvadt szemekkel mustrálta a fiatalabbat. Nem tehetett róla, gyűlölte ha valaki megcsúfolja a gitározás művészetét.

- Nem! Dehogyis! – védekezett Akanishi felháborodva, majd elhallgatott, ugyanakkor a kíváncsi és összezavarodott pillantások kereszttüzéből nem tudott kikerülni. Nagyot sóhajtva húzta föl a kézfejét eltakaró pulcsi ujját és a másik orra elé tartotta. Az enyhén remegő végtagok meg-megrándultak, ahogy az énekes elborzadva húzta végig saját ujjait az övén. Nem volt mit szépíteni… ilyen görbe ujjakat még az életben nem látott.

- Mi az isten? – szörnyülködött a férfi és ezúttal már csuklóját megragadva próbálta egyhelyben tartani karját. – Ez hogy lehetséges?

- Eltört.

- Mind?

- Mind.

Óvatosan engedte el a fiatalabb kezét, hogy utána a másik ismét elrejthesse ujjait a pulcsijába.

- Nem így kéne kinéznie… még ha el is tört, egy normális orvosnak helyre kellett volna tennie. Nem szabad így kinéznie – hunyta le a szemeit Miyavi és a tenyerébe temette az arcát.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam – motyogta csendesen és megigazította az orvosi maszkot az arcán.

- Nem… úgy látszik nem érted – emelte fel szomorú pillantását a magasabb. – Az, hogy egy gitárosnak tönkremegy a keze, a legszörnyűbb dolog a világon. Akaratlanul is a helyedbe képzeltem magam. Ez borzalmas – sóhajtotta újra és rá se nézve fogta meg a homlokát, mint aki rosszul van.

- Nem olyan nagy ügy – fintorodott el Jin és már-már úgy érezte, meg kéne vigasztalnia őt, holott neki törtek szilánkosra az ujjai. – Van rosszabb is ennél – motyogta és önkéntelenül nyúlt maszkkal eltakart arcához.

- Ugye most nem az arcodra gondolsz? – emelte fel a fejét a másik szemöldök ráncolva. – Más világban nőttünk fel. Míg a te világodban a külső a legfontosabb, addig az enyémben a tehetség. - Nagy oltás. Akanishiben felszökött az indulat. – Látom dühös lettél… - vigyorodott el az idősebb és fejét oldalra billentette. – Nem akarod megvédeni magadat? – kérdezte hunyorogva.

Jin nem szólt semmit. Nem értette saját magát, hisz ha egy éve valaki ilyesmit mert volna a szemére vetni, bizonyosan laposra verte volna az illetőt. Nincs igaza… hiszen ugyan úgy megküzdött azért a helyért, amit elért és most ezt vonták kétségbe. Mintha az arcának köszönhette volna, hogy sikereket ért el és nem a tehetségének. Bár tényleg gyakori volt ez a dolog az idolok világában, ő mégis úgy érezte, soha nem tartozott ebbe a kategóriába.

- Mondj, amit akarsz. Úgysem érted… - hajtotta le a fejét és ökölbe szorította a kezét. Ha úgy vette, Miyavi most a főnöke és kezében a jövője. Nem akarta elszúrni a dolgot egy fölösleges dühkitöréssel.

- Akkor magyarázd el. Miért nem mondod, hogy nincs igazam? – hajolt hozzá még közelebb a férfi. Tekintete szinte égette a másik bőrét.

- Provokálni akar? – nézett hirtelen bele az elszánt tekintetbe.

- Okos fiú – mosolyodott el szélesen a gitáros és előrehajolva megszorította a vállát. – Mit ér egy ember, ha nem meri nyíltan felvállalni az igazát? Úgy teszel, mintha az arcoddal együtt a tehetséged is elveszett volna, pedig ez nem igaz. Az arcodnak semmi köze a hangodhoz. Minden itt dől el – ujját felemelve Akanishi fejére mutatott. Kínos csend férkőzött közéjük.

- Ezek szerint beszélgetett Uedával… - nevetett fel keserűen Jin és a gitár húrjait kezdte kitartóan bámulni, ami az ölében pihent.

- Megígértette velem, hogy nem hagylak cserben, bár nem is állt módomban – nevetett föl Miyavi. – Helyreraklak, ne félj.

Ahogy ráemelte tekintetét az előtte ülőre, meg volt győződve róla, hogy kihívást vélt felfedezni a másik szemeiben. Egy kihívást, hogy újra visszarángassa a normális életbe. Ott parázslott az elszántság, a tettvágy és a zene iránti buzgó szeretet. Pont, mint neki régen… Talán képes újra visszahozni a régi Akanishi Jint aki volt? Tele volt kételyekkel és félelemmel… vajon sikerülhet-e?

***

„ Jin, mi lenne, ha meghívnánk a családodat ebédre valamelyik nap?” – Ez volt az a mondat, amely kiváltotta a veszekedést. Bár az idősebbnek még mindig bűntudata volt amiatt, amit Kazuyával tett, a másiknak mégsem volt joga hozzá, hogy megpróbáljon belemászni a magánéletébe. Ha van egyáltalán még neki olyan… Természetesen a válasz a kérdésre vagy harminc „Nem akarom, ne szólj bele!” volt, és ezzel felidegesítette az anyáskodni próbáló Kamenashit. A családjával való kapcsolatát már elszúrta annyira, amennyire csak lehetett és meg sem próbálta volna helyrehozni, hiszen minek, mikor a tervében az szerepel, hogy elmar maga mellől mindenkit? Senkire sincs szüksége, ha kell egyedül küzd meg mindennel, de ő nem fog azért bocsánatért esedezni, hogy utána úgy tutujgassák, mint egy szellemileg visszamaradott gyereket. Inkább elviseli a magányt és családjának hiányát…

- Akanishi, figyelj oda jobban. Már harmadjára veszítesz – húzta el a száját Taguchi a kártyalapokat markolva a kezében. Hétvégén átment meglátogatni őt Junno és Maru, mikor kicsi szabadidőhöz jutottak, bár sejtette, hogy a dolog hátterében az a bizonyos illető állt, aki savanyú arccal, szinte már sértődötten lapozgatta kedvenc könyvét a kezében a kanapén fetrengve, míg ők hárman a szőnyegen ülve a nappaliban próbáltak pókerezni. És a próbálkozás tényleg próbálkozás volt, mert Taguchi, aki általában mindenben veszít, ami nem playstation, most Jin figyelmetlensége miatt zsinórban háromszor nyert egymás után, ami nem kis szó.

- Kazuya, biztos nem akarsz beállni? Így olyan unalmas Jinnel játszani – morgott már Nakamaru is és a mögötte terpeszkedő férfi felé fordult.

- Nem köszi, nem akarok egyeseknek belemászni a magánéletébe. Folytassátok csak nyugodtan – húzta fel az orrát rá se nézve a többiekre és eltakarta az arcát a könyvvel. Persze, hogy tudta Akanishi, az előbbi mondandója neki szólt, hiszen még mindig haragszik a reggeli veszekedésük miatt. Kamenashit nem lehetett érzékeny embernek vallani, hiszen nagyon erős természetű volt, így a vak is látta, hogy megjátssza magát, és ezzel próbált hatni idősebb barátja elzárkózó viselkedésére. A fordított pszichológia, vagy valami ilyesmi… hisztizzünk addig, míg a másik fél meg nem törik a nyomás alatt. Bár elég rosszul állt ez a viselkedés egy felnőtt férfinek.

- Kimegyek a mosdóba – motyogta Jin rosszkedvűen és elmacskásodott lábait kinyújtóztatva felállt, majd kibattyogott a nappaliból. Nem volt már kedve morogni se a másik gorombaságán. Csináljon azt, amit akar… Soha nem kényszerítette őt, hogy fogadja be, így az sem érdekelte, ha esetleg a másik ki akarná rakni az utcára, ami persze úgy sem következhetne be, elvégre Kazuya nem a kőszívéről volt híres. Csak tudná, hogy mi jár a fejében…

Ahogy a fürdőbe menet elhaladt a kis szekrény előtt, megtorpant. Lassan fordította rá a tekintetét, majd először habozva kicsit, de a gomb után nyúlt és kihúzta a résnyire már amúgy is nyitva lévő fiókot. Tegnap onnan vette ki Kame a gyógyszereit, tisztán emlékezett rá és nem is gondolta rosszul. A fiókban egy csomó tégely és dobozka sorakozott megfázás ellen, lázra, hasfájásra, gyomorsav túltengésre, fájdalomcsillapítók és… nyugtatók. Bár az ő gyógyszerei is ott foglaltak helyet, mint csupa természetes adalékból előállított kedélyjavítók, melyet a pszichiátere írt fel neki – akihez mellesleg már jó ideje nem járt, mert önkényesen ellógott a kezelésekről – mégsem az keltette fel az érdeklődését. A mostani gyógyszerei miatt alig voltak érzései. Nem volt kimondottan se jó kedve, se rossz… talán ha helyette nyugtatót szedne, nem kéne attól tartania, hogy esetleg megtámad valakit vagy kiborul és a valós érzelmeit is visszakaphatná. Száját beharapva tekintett körbe, majd gyors mozdulatokkal, szinte oda se figyelve öntötte a markába az összes gyógyszerét és áthelyezte nyugtatós dobozba, hogy aztán a nyugtató helyet kapjon a másik kis tégelyében. A művelet befejeztével másfelé nézve tolta be a fiókot, mint aki ott sem volt. Elvégre mit is csinált ő? Semmit. Senki nem látott semmit és ő sem tud róla, hogy bármi komoly dolog történhetett volna. Mint aki jól végezte dolgát, indult tovább a mosdó felé, halkan dudorászva.

***

Feszült csönd férkőzött a stúdió falai közé, ahol épp két zenész ült csöndben a kanapén, elmerengve gondolataikban és várakozással néztek hol az előttük fekvő füzetre, hol egymásra.

- Még nem az igazi – törte meg a némasági fogadalmát végül Miyavi.

- De mi az, ami nem jó? Én minden tőlem telhetőt megteszek – kapta fel kétségbe esve és már-már ingerülten a füzetét Jin.

- A dalírás nem lóverseny, ezt te is tudod. Bár határozottan jobb, mint múlt héten. Végre a saját érzéseidről írsz, csak nem jól tálalod – sóhajtott a gitáros és kényelmesen hátradőlt.

- Mégis mit kéne tennem? Ez egy szomorú dal, így szomorú a szövege. A rímek is a megfelelő helyen vannak. Nem ma írok először dalt… - háborgott Akanishi, de a másik félbeszakította.

- Nekem nem sláger kell, hanem egy dal az érzéseidről – nézett rá komolyan a férfi. – Az ilyen dalokat, mint ez, eladásra készítik. Nem ilyet kértem tőled – mutatott ingerülten a füzetre és sértődötten visszadőlt a helyére.

- Ez egy dal az érzéseimről… - hunyta le a szemét Jin és fejben elszámolt tízig. Nem borulhat ki ilyen apróság miatt.

- Nem, ez egy sláger, amit a sok női rajongó akar hallani kedvencük szájából, és úgy táncolsz, ahogy ők fütyülnek. Ez nem más, mint a kényszeres megfelelési vágy – fonta karba kezét Miyavi.

- Tartsunk egy kis szünetet – suttogta a fiatalabb még mindig lehunyt szemekkel és nemes egyszerűséggel sétált ki a helyiségből, bevágva maga után az ajtót. Igen… ez határozottan pofátlanság volt a részéről, mivel épp nem mással, mint főnökével beszélgetett, de nem tehetett róla. Ideges volt és nyugalomra volt szüksége.

Feszengve lépett be a kis dohányzó helyiségbe, ahol semmi más nem fogadta, csak az átható cigaretta szag. Oh igen… Isteni érzés volt beleszippantani a levegőbe. Borzasztóan hiányolta káros szenvedélyét az életéből, amit Kamenashi eltiltott tőle, neki pedig nem volt pénze még ilyesmire. Talán hamarosan… ha végre meg tud írni egy olyan számot, amit Miyavi el tud fogadni, akkor végre ő is önállóbb lehet. Akár a lakását is vissza tudná szerezni és a saját lábára állhatna. De amíg erre nem képes addig… rosszkedvűen nyúlt a zsebébe, hogy elhúzza a kis papírba csomagolt tablettát, amit még Kazuya nyomott a kezébe, hogy pontban 3-kor vegye be, míg dolgozni van. Izgatottan csomagolta ki és tömte a szájába a bogyót. Ha már cigaretta nincs, az a legkevesebb, hogy azt a gyógyszert szedheti, amit úgy vélt, számára a legmegfelelőbb. Már a hangos ropogás is nyugalommal töltött el, ahogy szétrágta a keserű gyógyszert a szájában.

Fél óra önkényes szünet után visszasétált a stúdióba, és megrökönyödve bámult a rasztahajú fiatal srácra.

- Miyavi-san…? – szólította meg a srácot, aki épp a polcon keresgélt a papírok között.

- Nem tudom. A folyosón találkoztam vele, mikor idefelé tartottam. Elég zabos volt, még köszönni sem köszönt – húzta el a száját, majd bólintottak egymásnak és magára hagyta a ténykedő fiatalembert. Elmerengve sétált az épület folyosóin és azon agyalt, vajon mennyire haragudhatott meg rá a gitáros, hogy csak úgy magára hagyta. De akkor miért nem jött utána, hogy beolvasson neki? Hiszen tudta jól, hogy a szüneteket mindig a dohányzóban ücsörögve töltötte egyedül. Persze az is egy tény volt, hogy a férfi messziről elkerülte a dohányfüstös helyeket, hiszen káros szenvedélyéről bár már leszokott, nem akarta kísérteni a sorsát, elvégre kétgyermekes apuka. Nem lett volna jó, ha újra rászokik.

Idegesen mászkált körbe-körbe az épületben, mikor meghallotta a mobilja üzenetjelző hangját. Kíváncsian vette elő a zsebéből a készüléket és döbbenten olvasta el az üzenetet: „Ha lehiggadtál, jó lenne, ha áttolnád a segged a szomszédos szépségszalonba. MYV” Hát az ember ritkán kap ilyen kedves üzenetet, bár nem volt csoda, hiszen tényleg pofátlanul viselkedett a másikkal.

Mikor odaért a szalonhoz, lövése sem volt róla, hogy mit keresnek ott. A gitáros már ott várta, és karba tett kézzel ült az egyik karosszékben a búra alatt, más ülőhely hiányában.

- Minden rendben? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mintha mi sem történt volna az épp érkezőtől, aki meghökkenve torpant meg előtte.

- Igen – válaszolta halkan, és valóban nyugodtabbnak érezte magát, ami főleg a gyógyszer számlájára volt írható.

- Remek. Hadd mutassam be Fujimoto-samat, aki megcsinálja a hajadat – mutatott rá a mellette álldogáló rózsaszín hajú, szemüveges férfira. Meghökkentő látványt nyújtott a feltehetően mesterfodrász, akiről nehéz volt megállapítani, hogy férfi e vagy nő.

- Nekem jó így a hajam – motyogta Akanishi és megérintette az arca elé fésült, megviselt állapotú hajzuhatagot.

- Nem, nem jó! – vágott rá visítva a fodrász, mire mindketten megilletődve emelték rá a pillantásukat, majd megköszörülte a torkát. – Akarom mondani… lehetne jobb is – pillantott rá feszélyezetten Miyavira - mintha csak a beleegyező parancsra várna – aki elmosolyodott. Nem volt mit szépíteni, a gitárosnak nagy hatalma volt, és ezt ki is használta. Nagyon sokan próbáltak a kedvében járni, és jelenlétében erőteljesen ment a seggnyalás is, amit persze észre is vett, de túlzottan nem foglalkozott vele. Lerázta magáról az idegesítő dolgokat, mint a piócákat. Ha nem foglalkozol vele, akkor nem is árthatnak, és ezt irigyelte a férfiban.

- Nézd meg ezt a magazint – nyújtott fel egy vaskos, jrock sztárok képeivel teli újságot a fiatalabbnak, mire az elvette. – Szeretném, ha ihletet merítenél a képekből, és aztán elmondanád, hogy milyen frizurára vágysz. Bármi lehet, itt semmi sem lehetetlen. Ha a leg extrémebb és eszementebb ötleted is van, megvalósítjuk. Most nem kell a normákkal és mások véleményével foglalkoznod, csak és kizárólag olyat fogsz kapni, amivel önmagad lehetsz. Lehet akár kék is, te döntesz a saját külsőd fölött.

Teljesen le volt döbbenve. „Te döntesz a saját külsőd fölött!” Ez a mondat… vajon miért nem hallotta még soha senkitől? Míg a JE-nél volt, az évek alatt belerögzült, hogy megszabták kinézetét, eladhatóvá varázsolták, és ez önállósága után is megmaradt. Öntudatlanul próbált megfelelni másoknak, és soha még csak bele sem gondolt, hogy lehetnének másként is a dolgok, elvégre Amerikai sikerei után, már saját maga rendelkezett a sorsa fölött, megkapta az irányító szerepét és mégis… nem tett semmit.

- Bármit választhatok? – kérdezte félénken, és rápillantott a jelenlévőkre.

- Csak kopasz ne legyen – szorította össze a szemét rózsaszín fejű fodrásza és látta rajta az erőteljes fohászkodást.

- Fujimoto-sama, ez az ő döntése. Ha kopaszt szeretne, hát megkapja – nevetett fel Miyavi és felállva a székből átengedte helyét Akanishinek. – Van időd gondolkodni, helyezd magad kényelembe.

Miután helyet foglalt, kerek egy órán át lapozgatta az újságot és… gondolkodott. Milyen lehetne az a frizura, amivel önmaga lehetne? Hiszen régi önmaga már sohasem lehetne, az újat pedig még ő maga sem ismeri.

- Választottál már? – kérdezte tőle harmadjára a fodrász unottan és belekortyolt a bögre kávéjába, hogy ébren tudjon maradni a rettentő unatkozás közepette. Miyavi a fal tövében ücsörögve egy párnán, kezében a laptopján ügyködött. Állítólag dolgozott, de meg mert volna esküdni rá, hogy valamilyen internetes játékon játszik, az intenzív érzelemkitörésekből következtetve.

- Azt hiszem, tudom már… - motyogta egykedvűen Jin, mire mindketten felé fordultak.

- Nah végre – emelte az ég felé tekintetét a rózsaszín hajú.

- Mesélj! – fordult felé teljes testével Miyavi a földön törökülésben.

- Nem változtatnák semmin – bólintott maga elé Jin.

- NEEE! – visított fel a fodrász és ráborult a kis asztalra. Már rég vége volt a munkaidejének, de neki még mindig ott kellett szenvednie.

- Kifejtenéd bővebben? – nézett rá szúrós tekintettel Miyavi. Elvégre rabolták a drága idejét, de Akanishi teljesen másként vélekedett erről. Volt ideje gondolkodni és rájött bizonyos dolgokra.

- Lehetetlen, hogy önmagam számára tudjak választani ezekből, hiszen… nem tudom, milyen lennék önmagam – válaszolta halkan és lesütötte a szemét. – Ha az évek során eddig önmagam lettem volna, azt sem vettem észre. Ez nekem nem megy – sóhajtott és lehunyta a szemét.

- Azt hiszem értelek – morfondírozott el a gitáros, és próbált nem figyelni a fodrász hangos morgolódására. – Azt gondoltam elveszítetted önmagad, és ezzel segíthetnénk a dolgon, hogy újra megtaláld. De ha nem is vagy benne biztos, hogy az előző önmagad te voltál, akkor értelmét veszíti az egész – bólogatott tudálékosan Miyavi és a Jin teljesen elképedt, hogy a másik ennyire megértette, hogy mire gondolt.

- Mi az isten nyiláról beszéltek? Most kell frizura vagy nem? – kiáltott fel a rózsaszín hajú és ledobta magát ingerülten egy székbe.

- Akanishi-kun, mégis azt mondom, hogy van megoldás – állt fel főnöke a padlóról. – Ha nem tudsz önmagad lenni és nem is tudod megtalálni a régi éned, miért nem alakítasz ki egy újat?

Csönd férkőzött közéjük és láthatóan még a fodrász is elgondolkodott. Új én, egy teljesen új személyiséggel… és a megoldást ismét a rocksztár szájából hallhatta. Bár meglehet, régen önmaga volt, mára már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez így is volt. A befolyásolhatóság akkor is elérte őt, mikor azt hitte már tökéletesen szabad és maga rendelkezik az életéről. Egy új én, tökéletesen és gyökeresen megváltoztathatná mindazt, amiben eddig hitt, vagy akár szeretett. Nem félt, hogy ezzel eltűnik belőle minden, mint ami eddig volt, mert az autóbaleset pillanatában mindent elvesztett. A régi Akanishi akkor meghalt, és az új Akanishi akkor jött létre, mikor ez a férfi belépett az életébe.

- Jó, most én veszem kézbe az irányítást, mert akkor jövő évben is itt fogunk tétlenkedni – állt fel a helyéről Fujimoto, és Jinhez lépve leguggolt elé és megragadta a két vállát, a másik megdöbbenésére. – Most mondd el szépen gyerekkorod azon élményét, amelyben korlátozták vágyaidat. Mi az, amit szerettél volna, ha megtörténik, de valami visszatartott? – nézett mélyen a szemébe, és mintha egy mentalista lett volna, már jutottak is eszébe különböző emlékek. – Gyorsan mondd! – kiáltott rá a fodrász, mire összerándult. Teljesen kizárt mindent a külvilágból, csak az emlékei között kutatott.

- Hát… - motyogta, mire a fodrász még erősebben szorította.

- Mondd ki! – kiáltott rá.

- Az óvodában Halloweenkor hótündér akartam lenni, de nem mertem elmondani senkinek, mert féltem, hogy kicsúfolnak – jöttek a szavak a szájából önkéntelenül, majd döbbenten szorította arcára a kezét és felugrott a székből.

- Hoppá – döbbent le Miyavi, ezzel szemben Fujimoto elmosolyodott.

- Nem ezt akartam mondani. Miért mondtam ezt? Nem akartam ezt mondani!!! – kiáltozott Jin kétségbeesve és megalázva érezte magát. Egy olyan emlék, amit már ő maga is elfelejtett, mégis hogy tudott előbukkanni pont ebben a pillanatban, ráadásul mások előtt. Zavarában egy helyben topogott, még mindig a szája elé szorítva a kezét, hátha még valami titkos információ szökik ki belőle, ami még kellemetlenebb helyzetbe hozhassa.

- Fujimoto-sama, visszaélsz azzal, hogy az apád híres hipnotizőr. Szóval ezért vagy ennyire jó fodrász – képedt el Miyavi, hogy végre rájöhetett a férfi sikerének titkára. Szóval így csinálja. Az emberek legféltettebb dolgait tárta fel, így olyan frizurát volt képes készíteni, ami a másik szíve vágya volt, de mégsem mondta ki vagy még csak nem is tudott róla.

- Ez aljasság volt! – háborodott fel Jin és szörnyülködve figyelte, ahogy a fodrász lassan előkészíti a szükséges kellékeket az átalakításához.

- Csak ravaszság. Az ember akkor volt igazán önmaga, mikor gyerek volt, de bizonyosan ezt a felnőttek el szokták felejteni. Fölösleges azon agyalni, hogy milyen is lehet valójában az ember, ha elfelejtette milyen gyereknek lenni, már soha nem lehet teljesen önmaga – nézett rá vigyorogva.

- Fujimoto-sama, elképesztő vagy – ámuldozott a gitáros. – A gyermekeknél őszintébb lények nincsenek a bolygón… nah de hogy hótündér? – emelte rá tekintetét a sóbálvánnyá vált Akanishire, aki rekord gyorsasággal pirult el és lesütötte a tekintetét.

- Ne ítélj el… még óvodás voltam – morgott Jin és ujjaival megmasszírozta a homlokát. Biztos volt benne, hogy sokkot kapott.

- Oh… nem kell mellre szívni. Belőle is ugyanilyen módon szedtem ki évekkel ezelőtt szíve legféltettebb titkát – mosolygott a fodrász és rápillantott Miyavira. – 17 éves koráig rendszeresen próbálta fel az anyja ruháit és magassarkúit.

- FUJIMOTO! – kiáltott fel Miyavi, mire mind elnevették magukat.

- Én csak óvodás voltam, de te már 17 éves – próbálta elfojtani a nevetést Akanishi és olyat érzett, amit már hónapok óta nem… vidámságot.

- Az a lényeg, hogy kinőttem, nem? – emelte fel sértődötten a szemöldökét főnöke és mosolyra húzta a száját. – De belőled most hótündér lesz.

Az ex idol megdermedt a nevetés közben és a következő pillanatban már egy székben lenyomva találta magát és hevesen fésülni kezdték a haját.

- Ez most csak vicc, ugye? – rémüldözött, mire a tetóvált férfi fölé tornyosult és közelről az arcát kezdte vizsgálgatni.

- Ugye a sminket megcsinálhatom én? – kérdezte gonoszul vigyorogva Miyavi, mire a szíve vadul kezdett kalapálni. Smink?

- Neh… - jöttek az elhaló hangok szájából, de védekezni már fölösleges volt. A szépségipar vívmányai győzedelmeskedtek felette, és csak akkor tudatosult benne, hogy mi történt, mikor hazaérve belépett Kazuyával közös otthonukba.