Sebhely - 14. fejezet

Saját maga is meglepődött, mikor a féltve őrzött telefonszámra küldött üzenetére rögtön érkezett a válasz, pedig csupán annyit írt „Kérem segítsen. Akanishi Jin”. A válaszban, ami rögtön érkezett, röviden tömören egy helyszín és egy öt órával későbbi időpont állt.
Lassan sétált be a kicsi Shibuyai Starbucks kávézóba, ahol aztán sugdolódzó hangok és szúrós pillantások kísérték útját. A zuhogó eső hangosan kopogott az ablakokon, ahogy lassan helyet foglalt egy távolabbi, sötét zugban és vacogva összébb húzta magán a kabátot. Ruhájából, hajából nedvesen csöpögött a víz a padlóra és megviselt arcával, megjelenésével már-már egy szakadt csövesre emlékeztette az embert, így nem csoda, hogy az üzletvezető gyanakodva méregette a pult mögül. Egy pillanatig sírni támadt volna kedve a szívélyes fogadtatást elnézve, majd meghallott egy félénken köszörülő hangot maga mellett.
- Ha nem rendel semmit, megkérném, hogy távozzon. Elijeszti a vendégeket… - motyogta zavarában a jóképű pincér, majd lassan felemelte rá a tekintetét. Szemeiből csak úgy sugárzott a megvetés és rejtett agresszió, majd még lassabb mozdulattal tűrte füle mögé vizes haját, hogy a hatalmas sötét sebhely jól láthatóvá váljon.
- Várok valakire – mondta mély és rekedtes hangon, majd halványan grimaszolt mosollyal vette tudomásul, hogy az előtte álló minimum hússzor tojta össze magát a nadrágjába és egy gyors meghajlás után összeszorított szájjal rohant vissza a kiszolgáló pult mögé. Hallotta, ahogy a kávézóban az emberek sutyorogni kezdenek és meg mert volna esküdni, hogy róla beszélnek, mikor elcsípte a maffia szót az egyik idős bácsi szájából. Ekkor csilingelő hang jelezte, hogy belépett a kávézóba egy újabb vendég, akinek minden alkalmazott mosolyogva intett. Háttal ült az érkezőnek, így nem láthatta, hogy a jövevény őt kutatja tekintetével, majd egy rövid mustrálást követően elindul felé és megáll mellette.
- Látom elkapott az eső – hallotta meg az érces hangot maga mellől, majd lassan felemelte a tekintetét és végigmérte a férfit. Magas, vékony, kicsit izmos alkat, bőre tele tetoválásokkal és olcsó kínai cuccokat viselt szabadidőruhaként. Igen… ez maga Miyavi volt.
- Azt hiszem – motyogta Jin zavartan és ideje sem volt szólni a másiknak, hogy üljön le, a férfi már le is vágódott vele szemben és az asztalról elvett itallapot kezdte böngészni.
- Ha jól meggondoljuk, ilyen időben a forró csoki a legalkalmasabb a fogyasztásra, de én igazából a tejeskávé, a kakaó és a cappuccino között vacillálok. Mit ajánlasz? – kérdezte hirtelen hadarva a másiktól, amire Akanishi nem tudott reagálni. Milyen egy értelmetlen hülye kérdés ez? Az ember vagy tudja mit akar, vagy nem. – Látom nem vagy bőbeszédű, vagy csak nem ismered a helyet. Én mindig ide járok, és általában soha nem tudok dönteni. Azt hiszem, mindegyikből kérek. Te mit iszol? – kérdezte tőle ismét nagyokat pislogva. Túl sok ennyi információ egy napra.
- Nem kérek semmit – motyogta zavartan és remegő kezével újra előre söpörte füle mögül a haját, mert sebhelyén érezte a másik pillantását, habár nem tudhatta merre néz a férfi, ha tekintetük találkozott, mindig lesütötte a szemét.
- Ne nevettess, hiszen bőrig áztál. Kell valami, ami felmelegít – dugta ki a nyelve hegyét és újra az itallapot kezdte olvasgatni. – Ha nincs nálad cash, az se baj. Állom a cehhet, szóval élj a lehetőséggel és rendelj valamit – darálta, fel sem nézve.
Tényleg le volt döbbenve Miyavi közvetlenségétől. Annyira lazán, gondtalanul lökte a sódert, és azt sem vette észre, hogy az egész kávézó őket bámulja. Feszéjezte a helyzet, így épp javasolni akarta, hogy menjenek egy nyugodtabb helyre, ahol nincsenek emberek, mikor megérkezett a pincér és felvette a rendelést, hogy aztán pár perc múlva visszatérjen egy tálcányi édes folyadékkal. A férfi halkan dudorászva próbált meghajtani szalvétából valami felismerhetetlen formát, mikor hirtelen felemelte a fejét, amitől Jin összerezzent.
- Te hívtál, szóval hallgatlak – mosolygott rá szélesen.
- Én… - próbált értelmesen összeszedni valamiféle mondandót, hogy miért is küldött ennek a rocksztárnak segélykérő üzenetet, de nem ment neki. Pedig annyiszor átrágta magában az alatt az öt óra alatt, míg pénz hiányában besétált Shibuyába a szakadó esőben, hogy mégis mit fog mondani, de mindent elfelejtett egy pillanat alatt.
- Látom nem kerek nálad valami – hajolt közelebb hozzá a férfi és hunyorítva kezdte vizsgálgatni a másikat. Akanishi nem is vette észre magán, hogy szemmel láthatóan akkor is furcsán viselkedik, ha nem csinál semmit. Tekintete folyamatosan remegve ugrott át egyik tárgyról a másikra, kezei pedig remegve próbálták lekaparni a bőrt az egyik ujjáról.
- Én csak…
- Hé, a kezedre még szükséged lesz – szólt rá a férfi és egy határozott mozdulattal odakapott, majd megszorította jobbját. Jin nem is az érintéstől döbbent le, hanem a kézen lévő tömérdek tetoválástól. – Válassz bátran – mosolygott tovább barátságosan az énekes a poharak felé bökve. Szabad kezével lassan és óvatosan maga elé húzott valamit, amiről nem tudta, hogy micsoda.
Miyavi csendben kortyolgatott, de közben szúrós pillantását egy percre sem vette le a másikról akárcsak a kezét a remegő ujjakról. A fiatalabb meglehetősen zavarban volt és kipirultan forgolódott körbe-körbe, hogy nem-e őket bámulja valaki félreérthető pozíciójukban.
- Ugye nem egyedül jöttél? Szeretném, ha felhívnál valakit, hogy jöjjön érted – hajolt rá Miyavi az asztalra úgy, hogy a szemébe nézhessen.
- Mi… miért? – kérdezte döbbenten és megrándult a keze az érintés alatt.
- Azért mert, már meg ne haragudj, iszonyat szarul nézel ki – billentette oldalra a fejét a másik és megcsóválta a fejét. – Majd beszélünk a melóról, ha jobban érzed magad – sóhajtott nagyot és intett a pincérnek, hogy fizetni akar.
- Kérem, várjon… - motyogta halkan, de a férfi füléig nem jutottak el a szavak.
- Hívhatok egy taxit is, ha gondolod… - mondta maga elé a gitáros, miközben azzal szenvedett, hogy a papírpénzzel együtt ne rántson ki egy csomó fényképet a tárcájából.
- Kérem, segítsen! – hangzott határozottabban mondandója, mire a másik ráemelte a tekintetét kíváncsian, majd megrökönyödve rámeredt. – Kérem, mentsen meg… - Az elcsukló szavak gazdája könyörgően fúrta bele tekintetét a másikéba és az apró meleg könnycseppek lassan borították be a már amúgy is eső áztatta arcot.

***

„Holnap reggel 9-kor legyél az irodámban. Mondd a portásnak a neved és el fog igazítani.” Ez a két mondat ismétlődött folyamatosan az agyában megállás nélkül, hogy el ne felejtse. Nem szabad elfelejteni! Végre számítanak rá, és nem szúrhatja el. Borzasztóan nagy feladatnak ígérkezett a holnap reggeli program, hogy besétáljon egy emberekkel teli épületbe, hogy aztán egy portással beszédbe elegyedve megtudja, hogy merre is kell pontosan mennie. Már átkozta magát, hogy másnapra kérte a megbeszélését, amilyen gyorsan csak lehet. Így nincs ereje felkészülni erre a rettentő nagy feladatra, ami tényleg hatalmas erőfeszítéseket követelt tőle, és igen keményen megviselte lelkileg, így teljesen mindegy volt számára, hogy más ember milyen könnyedén tudná véghezvinni ezt a feladatot. Persze a megbeszéléstől már nem félt, tudta, hogy Miyavi helyette is beszélni fog, mellette nincs szükség szavakra, csak beleegyező bólogatásokra és ez boldoggá tette.
Az utcában már rég égtek a lámpák, mikor kiszállt a taxiból és besétált a kis kapun, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt. Este 8 körül lehetett már, így nem volt meglepő, hogy bentről világosság szűrődött ki. Kazuya egészen biztosan a vacsorát készítette vagy hasonló szokásos dolgokat. Halkan nyomta le a kilincset, majd belépett a lakásba és elmotyogva egy „megjöttem”-et lerúgta átázott cipőit és dideregve lépett be a nappaliba. Nem is igazán figyelt a kiszűrődő hangokra, annyira el volt foglalva saját gondolataival, így megdöbbent mikor körbenézett a túlzsúfoltnak tűnt helyiségbe.
- Jin… - lehelte a szavakat Kame, ahogy megpillantotta az ajtóban ácsorgó, megviselt külsejű lakótársát.
- Mi folyik itt? – kérdezte halkan a jelenlévőktől, majd megdermedt mikor a két egyenruhás férfi felé fordította a tekintetét. A kanapén Kazuya és Ueda, a fotelban Koki foglalt helyet, az ablak előtt pedig Yamashita ácsorgott sóbálvánnyá változva. A két nagydarab rendőr jegyzetfüzetet szorított a kezében, amire feltehetőleg már egy csomó mindent leírtak.
- Téged kerestünk egész nap te idióta! – kiáltotta Tanaka felpattanva kényelmes helyéről és indulatosan vette az irányt felé, mire Tomohisa elé ugorva akadályozta meg, hogy rávethesse magát az idősebbre.
- Jin, hol jártál? – kérdezte rekedten Kamenashi és szemében megcsillant a megkönnyebbülés. Akanishi tekintete lentebb siklott, pontosabban barátja nyakára, amit sötét foltok tarkítottak. Ezt ő tette volna? Bizalmatlanul nézett körbe újra és újra, míg hátrálni kezdett lassan. Érte jöttek… börtönbe fogják csukni.
- Jin, nincs semmi baj. Gyere ide szépen – mosolygott rá kedvesen Ueda és míg felállt, lassú léptekkel közelített a férfi felé, aki zavartan hátrált egyre jobban.
- Nem csináltam semmit. Nem bántottam senkit – rázta meg hevesen a fejét és hangja elcsuklott.
- Hé, ne játszd az ártatlant te mocsok! Gyere és kérj bocsánatot Kazu-chantól! – kiabált rá ingerülten Koki, mire összerándult.
- Ne ijeszd meg, az ég szerelmére – förmedt rá Ueda és egyre közelebb lépkedett hozzá, ahogy a rendőrök is egyre közelítettek. Jin idegesen járatta szemét a jelenlévőkön és újra meg újra Kazuyánál kötött ki, és annak foltos nyakán.
- Vigyázzatok, el fog szaladni! – kiáltott rájuk Yamashita, aztán minden hirtelen történt. Akanishi futni kezdett a kijárat felé, de ahogy elhaladt a szobákhoz vezető folyosó előtt, megpillantotta Mattet, aki farkát csóválva topogott elő. Nem… Mattet nem hagyhatja itt. Együtt kell maradniuk. Hirtelen mozdulattal váltott irányt és hálószobájának ajtaja felé vette az irányt, hogy gyorsan felkapja a kutyát a karjaiba, majd visszarohanva elhagyhassák a házat, de addigra az egyik rendőr már bezárta a bejárati ajtót. Összeszorított szájjal szaladt be a szobájába és ott a legtávolabbi sarokban próbált menedéket keresni, csakhogy az ajtót nem zárta be maga után, visszamenni pedig már túl késő volt. Csak annyit tehetett, hogy kutyája bundájába kapaszkodva hagyta, hogy fáradt és remegő térdei megadják magukat és lehuppant a szőnyegre.
- Mi lesz, ha megtámad? – hallotta meg Koki dühről és félelemről árulkodó hangját.
- Tedd takarékra magad! Boxoló vagyok, az ég megáldjon! Eressz be! – Ueda magából kikelve ordított rá a rapperre, aki eddig útját állta, majd odébb lökve őt, besétált hozzá a szobába. Jin ott ült a sarokban, nagyobbacska méretű kutyáját ölelve és a bundájába zokogott. – Jin, most már nincs semmi baj – ért mellé és óvatosan letérdelt hozzá.
- Reggel 9-kor be kell mennem ide. Nem mehetek most börtönbe – formálta zokogva a szavakat a másiknak és a kezébe nyomott egy kis fecnit, amin a cím volt. Akanishi az összeomlás szélén állt, és iszonyatosan meg volt rémülve. Csak azt látta maga előtt, hogy bezárják egy sötét cellába és gyilkosként fogják kezelni, így Miyavi csalódik benne, hogy nem tud elmenni holnap reggel. Csak ez járt az agyában.
- Senki nem megy börtönbe. A rendőröket csak azért hívtuk, hogy segítsenek megkeresni téged. Nagyon ránk ijesztettel. Kazu borzasztóan aggódott érted. – Mintha csak a kegyelem döfést adta volna meg ezzel a másiknak, egyszerűen felsírt, mint egy kisgyerek és levegő után kapkodott.
- Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. Sajnálom… - ragadta meg két kézzel a haját és már verni akarta a fejét a falba, mint legutóbb a motelban, de Tatsuya magához rántotta és erősen leszorította.
Kame időközben melléjük lépett és leguggolva lágyan simogatni kezdte az idősebb haját, aki felé fordítva zokogástól grimaszolt arcát még közelebb bújt Uedához. Nem bírta ahogy a fiatalabb ránézett, azzal a tömérdek szeretettel, gondoskodással és sajnálattal. Nem bírta nézni Kame szintén könnyes arcát és lila foltokkal tarkított nyakát, amin ott sejlett a keze nyoma.

***

- Szóval akkor, tegnap Miyavi-sannal találkoztál? – Ueda hangja csodálkozásról árulkodott.
Hárman ültek az asztalnál, hogy kényelmesen megreggelizzenek. Kamenashi csendben hallgatta, ahogy néhány értelmes szót próbál kihúzni a karikás szemű Jinből, míg megkente a férfinak a pirítósát. Tatsuya még előző este megígérte Jinnek, hogy elkíséri a megbeszélésre, nem kell aggódnia, hogy egyedül kell maradnia. Ezzel szemben Kamenashi hozzá sem mert szólni az idősebbhez, mert attól félt, hogy bűntudatot ébreszt benne, így újra rátör a sírás. Bár Akanishin látszott, hogy az utóbbi időben annyit sírt, hogy már levegőt venni is alig van ereje.
Az ex idol hangosan felköhögött és szipogni kezdett.
- Megfáztál tegnap. Lázad van? – ejtette ki a kést a kezéből hirtelen és a másik homlokára szorította a tenyerét, mire a férfi hirtelen mozdulattal rántotta hátra a fejét és elfordult tőle a széken, majd összehúzta magát egészen picire. Félt Kamenashitól, és tettének következményeitől, ezt a vak is láthatta. Olyan nagy mértékű volt a bűntudata, hogy még csak rá sem mert nézni a fiatalabbra. – Sajnálom – húzta vissza gyorsan a kezét és zavarában megigazgatta a nyakában lévő sálat.
Tatsuya az éjjel Jin szobájában aludt és oly annyira sikerült megnyugtatnia barátját, hogy még beszélgetni is tudtak úgy ahogy. Nem volt annyira rossz állapotban a férfi szellemileg, csupán meg volt ijedve, ennyi az egész.
- Yamashita el tudta simítani az ügyet a rendőrökkel? – kérdezte Tat-chan, mire felpillantott.
- Oh, igen. Nincs semmi probléma – mosolygott volna Jinre bíztatóan, de a másik fel sem nézve túrta tovább az ételt a tányérjában.
- Viszont Tanaka nagyon a bögyömben van. Ha legközelebb felmeri emelni a hangját, ha velem beszél, én esküszöm, hogy kiverem a fogait.
A hangulat egyre hűvösebb lett az étkezőasztalnál, ami nem az őszi reggel időjárásának volt köszönhető.
- Nos, az a lényeg, hogy már mindenki megnyugodott. Tegnap elég rossz napunk volt – mondta csendesen Kamenashi torokköszörülés után. – Siessetek, mert elkéstek a megbeszélésről.
Jin lopva rápillantott a mellette reggeliző férfira, aki megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. A gondterheltség lerítt róla, és tudta jól, hogy ez mind miatta van. Mi hamarább véghez kell vinnie a tervét, mielőtt teljesen tönkreteszi a barátai életét.

***

Már körülbelül fél órája hallgatták a fölösleges szövegelést a megfelelő család struktúra kialakításáról, majd a japán kormány tétlenségét bizonyos ügyekben. Mindenről beszélt a férfi, csak arról nem, amiről kellett volna.
- … Az a szerencsétlen aztán megjárta, mert részegen próbált tüntetni az egy szál vörös alsónadrágjában, de hát mindig is mondani szoktam „Légy rátermett az életben, szállj szembe vele és soha ne nézz félre.” – nevetett fel a gitáros hangosan saját viccén, majd hirtelen elkomorodott a savanyú és megrökönyödött pislogások láttán. – Ez a cégem jelmondata – húzta el a száját, mire Ueda erőltetetten felnevetett, mint aki igen jót szórakozott a másik monológján, bár megkésve kicsit.
- Miyavi-san, ön nagyon kedves, hogy segíteni próbál – mosolyodott el nehezen Jin, ami nem látszódott orvosi maszkja mögül.
- Te jó ég, hagyjuk ezt a méltóságteljes megszólítást. Nem sokkal vagyok idősebb nálad, és te is amerikai életmódot folytattál jó ideig. Csak lazán haver! – paskolta meg a vállát előre hajolva, majd az asztalon ülve hátrahajolt és előbányászott a papírkötegből néhány nyomtatványt. – Te tegnap délután azzal hozakodtál elő, hogy értesz a gitárok hangolásához, kották digitalizálásához, keverőprogramok használatához és a takarításhoz. Ilyen féle munkákra gondoltál mikor megkerestél Engem? – mutatott magára elképedve, mint aki nem akarja elhinni azt, hogy ilyesmit kértek tőle.
- Hát… jelenleg munkanélküli vagyok, és bármi jól jönne – motyogta Jin és ismét ujjairól kezdte kapargatni a bőrt zavarában.
- Mondtam, hogy ezt ne csináld. Egy gitáros keze nem nézhet ki úgy, mint egy cafatos hullának – mutatott rá a papírral önkéntelen tevékenységére, mire Ueda megragadta az egyik kezét és a saját térdére húzta. – Helyes – bólintott Miyavi és folytatta: - Ebben a szerződésben az áll, hogy a cégem befektetésként tekint rád, mint a jövőben színre lépő szólóénekes és gitáros, ha nem bánod a dolgot. Bár ha jobban értesz más hangszerhez, arról is lehet szó, de megnéztem néhány fellépésedet és eddig csak gitárral találkoztam. Arra gondoltam, hogy egy kicsit fejleszthetünk még a dolgon és akár az utódom is lehetnél… - Ueda félrenyelte a korty ásványvizet, amit éppen ekkor óhajtott lenyelni és hangos köhögés jött rá, félbeszakítva a gitáristen mondandóját. – Tatsuya, lassabban igyál – kacagott fel vidáman.
- Úgy érti… előadóként akar alkalmazni? – húzta össze a szemöldökét Jin és maga elé meredt. Erre azért nem számított.
- Mégis mit gondoltál? Bárhol találok magamnak hangolót meg aktakukacot, takarítóra meg nincs is szükségem, mert akkor soha az életben nem találnánk meg semmit – vigyorgott tovább.
- Én nem tudom… - motyogta Akanishi és tanácstalanul nézett a mellette ülőre.
- Nézd Jin… Miyavi egy remek lehetőséget kínál neked, mindenféle kötöttségek nélkül. Csak az a dolgod, hogy zenélj, amit a világon mindennél jobban szeretsz. Talán olyan dolgokat érhetnél el, amit a Johnnysnál soha az életben nem tudnál. Amerika ide vagy oda… - Tatsuya szavai komolyak voltak és látszott rajta, ha a helyében lenne, ő gondolkodás nélkül igent mondana.
- A fiú jól beszél – vágott közbe Miyavi. – Bár itt is vannak kötelező dolgok, amiknek ugye eleget kell tenni, de ne várd azt tőlem, hogy megszabom mit egyél, viseljél, mikor aludjál vagy akár azt, hogy milyen stílusban akarsz zenélni. Az igaz, hogy a cég ügynökség része még csak a szárnyát próbálgatja, de szeretném, ha te segítenél nekem ebben, hogy minél zökkenő mentesebben menjen ez a feladat.
- Én… tényleg szeretném… nagyon is. De félek, hogy csalódni fog bennem – pillantott rá szomorúan jövendőbeli csillaga.
Néma csend férkőzött közéjük és megmentőjüknek arcán az elszántság és jókedv helyét átvette egy furcsa grimasz, ami azért is volt ijesztő, mert ritkán szokott komoly lenni.
- Figyelj, Akanishi-kun. Ezt magadban kell eldöntened, hogy képes vagy e megcsinálni. Nehogy azt hidd, hogy nem néztem utána a hátterednek. Itt most nem arra célzok, hogy az utóbbi időben milyen szörnyűségeken kellett átesned, hanem arra, ahogyan céltudatosan építetted azelőtt a karriered és semmi sem állíthatott meg a siker felé. Bátran vállaltad fel azt, amit képviselni szeretnél és ezt bírtam benned nagyon. Nem tudom, hogy megvan e még ez az elszántság és bátorság benned, vagy hagytad, hogy a sok nyomorult szarházi ellenlábasod így kikészítsen. Ha talpra akarsz állni, nem hagyhatod, hogy maga alá gyűrjön az élet. Nézz szembe vele és küzdj! Hiszen ezért élünk ezen a rohadt bolygón, vágod? Csak te magad teheted helyre a dolgokat, ne várj tőlem se csodát. - Miyavi, a bolondos életvidám rocksztár, akinek világszerte több százezer rajongója van, most épp helyrerakott benne mindent, ami összeomlani látszott. Soha nem gondolná az ember, hogy egy ilyen ember ekkora bölcsességgel tud előállni.
- Hát én… - Jin az elszántan parázsló szemekbe nézett és nem tudott mit mondani.
- Aláírod és hagyod, hogy újra sztárrá emeljelek, vagy elfutsz és otthon telesírod a párnádat – mosolygott rá a férfi és felé nyújtotta a papírokat.
Nem volt mit szépíteni, Miyavi mindig is kimondta azt, amire gondolt és kívülállóként sokkal többet tudott bizonyos dolgokról, mint amire Akanishi saját magától rá tudott volna jönni. Nem merte száz százalékosan minden bizalmát a férfi szavaira fektetni, de a golyóstoll hegye mégis végigfutott a papíron, eltekintve attól, hogy hajdan törött csuklója nem képes arra, hogy normálisan le tudja írni a nevét… de isten igazából, kit érdekel?

***

- Tat-chan, nagyon félek. Mi lesz, ha minden rosszra fordul? - kérdezte halkan Kame a konyhapulton ücsörögve, mikor már Akanishi hallótávolságon kívülre került, mert elment fürdeni.
- A zene talán segíthet neki a gyógyulásban. Őszintén, te mikor hallottad őt utoljára énekelni? – Ueda a vitrines szekrénykében lévő kristálypoharakban gyönyörködve beszélt a másikhoz.
- A gyógyszert is csak úgy tudom beadni neki, ha belekeverem a kajájába. Ha most hirtelen elmegy dolgozni, akkor nem tudok már ügyelni rá úgy, mint eddig. Nekem is van életem – csóválta a fejét Kazuya és tenyerébe rejtette az arcát.
- Ne görcsölj rá ennyire. Jin felnőtt ember, bár most még labilis, de idővel helyre fog jönni. A gyógyszer dolgot meg ne a háta mögött intézd, hanem beszéld meg vele – pillantott rá dühösen.
- Tegnap azért kattant meg, mert két napig nem vette be a gyógyszerét. Ha nem kapja meg akkor…
- Igen, láttam a következményét – sóhajtott Tatsuya. – Ennek ellenére csak azt tudom javasolni, hogy kezeld őt felnőtt módjára. Olyan bűntudata van, hogy meg sem mer nyikkanni a közeledben, szóval, ha azt mondod neki vegye be a gyógyszerét, akkor be fogja venni, elhiheted nekem.
- Hát nem tudom – vakarta meg a feje búbját Kame. – Mindjárt hazamész, és nekem fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, vagy hogyan viszonyuljak hozzá, ha kettesben vagyunk.
- De nem félsz tőle, ugye? – hunyorított rá barátja, mire zavartan elfordította a fejét.
- Ugye most viccelsz? Dehogy félek tőle. Az a dolog csak baleset volt – nyúlt önkéntelenül is a nyaka után és megszorította.
- Ha azt látja rajtad, hogy félsz, hatalmas fájdalmat okozol neki. Ő talán most nálad is jobban fél, szinte mindentől – lépett mellé Ueda. – Mikor beléptünk az emberekkel teli irodaházba, megfogta a kezem – suttogta, mire Kazuya döbbenten meredt rá a másikra.
- Észben fogom tartani – motyogta a fiatalabb rá se nézve.
Feszült légkörben vettek búcsút egymástól, majd Ueda elhagyta a házat. Időközben a víz csobogása is abbamaradt a fürdőszobában, ezzel jelezve, hogy Akanishi már végzett a tisztálkodással. Elmélázva pakolászott össze a konyhában, majd a szobája felé vette az irányt, mikor kinyílt a fürdőajtó, ahogy elhaladt előtte. Jin ijedten torpant meg a küszöbön és fürdőköntösébe a lehető legjobban behúzva a nyakát igyekezte a lehető leggyorsabban visszacsukni magára az ajtót, de Kame ösztönösen lépett oda az ajtóhoz, ezzel megakadályozva, hogy a másik bezárkózhasson. Fájdalmasan felszisszent, ahogy a lába beszorult az ajtó és az ajtófélfa közé, ezzel még rémültebb ábrázatot kiváltva barátjából.
- Csak gondoltam megkérdezem, hogy szeretnél-e megnézi egy filmet lefekvés előtt… esetleg – hadarta el gyorsan Kame és összepréselt ajkakkal tűrte, hogy az ajtó továbbra is nyomorgassa a lábát, amit Jin erősen próbált benyomni, mire rájött, hogy ezt talán mégse kéne. Ijedten engedte el az ajtót és lépett hátra kettőt, hogy tisztes távolságra kerüljenek egymástól.
- Én inkább lefekszem aludni – válaszolt kimérten a kérdésre, majd még bentebb ment a fürdőszobába.
- Oh… értem… - bólogatott Kame, majd hirtelen szembe ötlött neki, hogy a másik enyhén reszket és teljesen kipirult. – Jól érzed magad?
- Nincs semmi bajom – motyogta halkan, majd hangosan kezdett köhögni. Kazuyának se kellett több, az anyai ösztönök mindig előbújtak belőle, ha egy beteg barátjával tartózkodott egy légtérben, így hirtelen kitárta az ajtót és két lépéssel ott termett a másik előtt, hogy aztán egyik kezét a homlokára nyomhassa. Akanishi elhúzódni nem tudott az érintés elől, mivel a másik fel volt készülve reakciójára, baljával a karját szorította, hogy ne tudjon elmenekülni.
- Hiszen lázad van. Hozom a lázmérőt meg néhány pokrócot, addig feküdj le gyorsan – adta az utasításokat és mintha mi sem történt volna, hagyta magára a másikat, aki aztán a tükör felé fordulva megvizsgálta a saját sebhelyes arcát.
- Nincs is semmi bajom – motyogta bágyadtan, majd becsoszogott szobájába és lerúgva papucsait befeküdt az ágyba. Pár pillanattal később Kamenashi termett a szobában és villámgyors mozdulatokkal terítette rá a két pokrócot, aztán a szájába nyomta a lázmérőt.
- Legalább egy esernyőt vittél volna magaddal – morgott Kame, bár ezt ő se gondolhatta komolyan, hogy olyan állapotban Akanishi azzal szórakozna, hogy esernyőt vigyen magával. Amint az is vicces lett volna, hogy Kazuya a földön fetrengve a fojtogatástól próbálja kinyögni azt a másiknak, hogy „Legalább egy esernyőt vigyél magaddal, te marha.” A fiatalabb mindig morgott, ha valami bosszantotta, és ezúttal a gondatlanság volt az, ami felidegesítette. – Több órán át kinn abban a szar időben, el sem tudom képzelni, hogy merre kóvályogtál. Soha többé ne csinálj ilyet – fortyogott tovább magában, míg barátja nagyokat pislogva húzta össze magát a takaró alatt.
Kamenashinak nem az volt a legnagyobb problémája, hogy megpróbálta megölni őt, hanem az, hogy nem vitt esernyőt és megfázott. Ez már azért mégis csak túlzás volt.
- Miért nem csukattál le? – kérdezte halkan, mire a férfi elvette tőle a lázmérőt.
- 39 fok. Gondoltam én, hogy beteg leszel – sóhajtott nagyot, meg sem hallva a másikat.
- Majdnem megöltelek. Fel kellett volna jelentened – motyogta halkan és laposakat pislogva próbált a másik arcára fókuszálni.
- Idefigyelj! – az énekes hirtelen hajolt fölé, kezét megtámasztva két oldalt a párnáján és dühösen nézett rá. – Megmondtam neked már a legelején, hogyha bele is döglök, de itt foglak tartani, hogy ne eshessen bajod. Akkor miért jelentettelek volna föl? – Kame szinte már a férfi képébe mászott, aki kidülledt szemekkel meredt rá és még pislogni is elfelejtett.
- Bántottalak…
- Leszarom. Ha bevetted volna a gyógyszeredet, akkor mindez nem történt volna meg, és most nem feküdnél itt betegen – vett vissza a hangvételéből a mondat végére és tenyerét ráhelyezte a másik mellkasára a takarón keresztül, majd lágyan megpaskolta. – Mindegy, felejtsük el.
- Kame…
- Mondtam, hogy hagyjuk most már. Hozok vizes borogatást a fejedre – kelt volna föl, de egy remegő kéz megragadta a csuklóját és visszahúzta. Kazuya kíváncsian hajolt vissza fölé, hogy jól hallja mit mond a másik, mikor Jin felemelte a másik kezét és végigsimított a fiatalabb nyakán, amin már sárgulóban voltak a lila foltok. Összeszorította a szemét és elfordítva fejét végiggördült a sebhelyen egy néma könnycsepp, majd lassan megpróbálta visszahúzni a kezét. Kamenashi hirtelen kapott a törékeny ujjak után, amiről senki se gondolta volna, hogy akár ölni is képesek lehetnek. Óvatosan emelte a szájához és egy csókot nyomott a reszkető végtagra, majd a könnyes archoz hajolt és a reszkető ajkakat is megnyugtatta egy apró mozdulatával.

Megjegyzések

Deena ^^ üzenete…
Jó ég!
Te aztán belecsaptál a lecsóba! :)
Gyors vagy! Látom jól megjött az ihlet! :)

A Kazu-s részt az előző fejezetben nem azért mondtam h befolyásoljam a sztorit...engem ez úgy érdekel ahogy a fejedből kipattan... tied a sztori, és úgy alakítod ahogy jól esik! :)
szal csak bátran! :) nem kell itt vigyázni senki testi épségére! :)

Jó lett ez a fejezet...bár van egy olyan érzésem ennél, mint tudod a vihar előtti csend dolog :)
ha jól érzem akk lesz itt még izgalom :)

További sok ihletet! :D:D:D
Andy üzenete…
Hihi, jól érzed a vihar előtti csendet. ;D Amúgy ne aggódj, nem hagyom magam befolyásolni, mindig is úgy írtam, ahogy szerettem volna, és ez a történet már nagyon nagyon régóta a fejemben van, csak idő kell, amíg kiírom és megtalálom hozzá a megfelelő szavakat. *-*
Megsúgom, íródik már a következő fejezet is. Egyszerűen nem bírom most abbahagyni. X"D De hogy mi van velem azt nemtudom... túl sok volt a sültkrumpli. muhaha xD
Deena ^^ üzenete…
A sültkrumpli jótékony hatása!! :D:D:D

A végére ez nem vihar lesz hanem tájfun! xD
Andy üzenete…
*-* én szeretem a tájfunokat. X"D mint a Gyilkos szerelembe *q*