Sebhely - 13. fejezet

Yamashita idegesen toporgott a hálószoba ajtó előtt, míg Kazuya a falnak dőlve meredt maga elé ijesztően csendesen. Tomohisa néha megszakítva járkálását ráemelte mérges tekintetét, majd ismét visszatért a tanácstalan mozgás állapotába. Mikor kinyílt a hálószoba ajtaja, mindketten kizökkenve meredtek a küszöbön ácsorgóra és várakozólag tekintettek rá.

- Mit vártok tőlem? Nem vagyok orvos. Miért engem hívtatok? – sóhajtotta Ueda és behajtotta maga után az ajtót, résnyire nyitva hagyva, hogy rálásson a bent alvóra.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejöttél – morogta megtörten Kamenashi és be akart pillantani a sötét szobába, de Yamapi útját állta.

- Ezek után még csak ne is álmodj, hogy a közelébe engedlek – közölte jeges hangnemben, ugyanakkor komolyan a férfi és Tatsuya felé fordult. – Gondolod hívni kéne orvost?

- Hát nem vagyok benne biztos. Kame említette, hogy mostanában nem eszik jól, talán csak leesett a vércukra, de az is lehet, hogy az idegei… A lényeg, hogy most alszik. Többet tudunk majd, ha már magához tért – válaszolta a legidősebb és óvatosan ráemelte pillantását csapattársára. A férfi nyúzott arccal és teljesen összezuhanva támasztotta a falat, félő volt ő is bármelyik pillanatban összeeshet. – Ne vágj ilyen képet, rendbe fog jönni – intézte mosolyogva a másiknak, mire az felemelte szomorú tekintetét.

- Főzök egy teát – suttogta Kazuya és lassan elcsoszogott a konyha felé.

- Még ő van kiakadva – fogta a fejét mérgesen Yamapi és nagy levegőket véve próbált megnyugodni.

- Képzeld csak az ő helyébe magadat. A féltékenység elborította az agyát és olyat mondott, amit nem lett volna szabad, most pedig akit szeret, eszméletlenül fekszik a szobájában. Szerinted nincs bűntudata? – kérdezte Ueda karba tett kézzel.

- Ha volna is, akkor sem érdekel. Azt a gennyládát pedig holnap megkeresem és néhány haverommal elintézzük a rohadékot – somolygott a bajsza alatt és már érezte a drága ütéseket a tenyerén, amit le fog verni Takehiron.

- Te is ki szeretnéd rúgatni magad? – emelte meg Tatsuya a szemöldökét, majd hozzátette – A fiúnak, ha van egy kis esze, már messze jár, és nem fogod megtalálni. Ő is épp úgy dühös lehet magára azért, amit művelt, mint Kame-chan.

- Kérdezd már meg, hogy érdekel – vont vállat a férfi. – Holnap úgyis elviszem innen Akanishit. Nem érdekel, hogy mibe kerül…

- Nem viszed sehová. Nincs is annál rosszabb megoldás, mint hogy ide-oda passzoljátok Jint egymás között, mint egy zsákot. Észhez térhetnétek, legalább az ő kedvéért. Jelenleg nem másra van szüksége, mint a családja szeretetére, így az lenne a legjobb megoldás, hogy hazakülditek. A szülei majd eldöntik, hogy hogyan tovább – szögezte le a témát ingerülten Ueda.

Tomohisa nem tudott hozzászólni az idősebb kijelentéséhez, ami már megütötte a parancs szintjét, és kénytelen volt felismerni, hogy a kis tündérlátónak igaza volt.

***

- Jin, mit csinálsz? – kérdezte már másodjára gyengéd hangon Tatsuya, de nem tartotta fontosnak válaszolni. Igazság szerint semmit sem érzett az égvilágon. Mi az, hogy érezni? Már el is felejtette…

A fiatalabb az ágyon ülve próbált puzzle szerűen összerakni valamit apró elszaggatott papír fecnikből és álmatagon mosolygott tevékenységéhez.

- Tat-chan, van nálad ragasztó? – fordult felé kótyagosan és szájába véve az ujjait, rágni kezdte a körmét.

- Megkérdezem Kazuyát, hogy tud e adni – mosolygott rá a férfi és ő visszamosolygott. Tatsuya határozottan nem olyan volt, mint a többiek. Ő megértette a dolgokat, nem tett fel zavaros kérdéseket és tökéletesen úgy állt hozzá, mintha csak egy hétköznapi dologról beszélgetnének.

Az idősebb még mindig mosolyogva állt fel az ágya széléről, hogy aztán kisétálva a szobából, pár perc múlva visszatérjen egy kicsi ragasztószalaggal.

- Köszönöm – vette át vigyorogva és halkan dúdolva összeragasztott két papírdarabkát, amin jól láthatóan egy telefonszám volt.

Mikor felébredt az éjjel, Ueda Tatsuyát találta meg az ágya szélén ülni, aki csendesen olvasgatott egy könyvet a kis lámpa fényénél. Boldog volt, hogy látja, de erős fény hatására még mindig fájt a szeme, ezért a sötétben tapogatózva próbálta restaurálni a kicsi névjegykártyát.

- Megengeded, hogy segítsek? Addig idd meg szépen a teádat, amit Kazu-chan csinált – nyújtotta felé a teknősös bögrét, amit mosolyogva fogadott el remegő kezekkel.

Ueda letelepedett a padlóra és az ágy takaróján kezdte vizsgálgatni és összeillesztgetni a kis darabkákat. Nyelve hegyét kidugva koncentrált, mintha csak kisgyerekként játszana barátjával, aki most áhítattal nézte és kapargatta a teknősös mintákat a kicsi bögrén. Groteszk, mégis meghitt volt a pillanat, ahogy a két férfi teljes nyugalomban foglalta el magát.

- Nahát, ez egy névjegykártya – mosolyodott el Tatsuya, mikor a kártya háromnegyedét már összerakta. – De nincs meg a többi része – pillantott rá szomorú szemekkel Akanishire, mire az elfordította a tekintetét a teknősökről.

- A többi a nappaliban lehet a szőnyegen – lendült fel a keze és kifelé mutatott a szobából. Jin furcsán gesztikulált és hanglejtése is teljesen más volt, de az idősebb tisztában volt vele, hogy ez összeomlásának számlájára írható. Emlékezett rá, hogy ő is pontosan ugyan ezen esett át egyszer régen. Megnyugtatva a másikat közölte, hogy kimegy és összeszedve a maradék darabkát, kinn a fénynél megragasztja neki és visszahozza, hogy együtt elolvashassák. Akanishi borzasztó izgatott volt, akár egy gyerek és látszott rajta, hogy már tűkön ül. Megbízott Tatsuyában, mert miért ne tette volna? Ő más volt, mint a többiek…

- Tatsuya, mégis mit csinálsz? – lépett Uedához Kamenashi, aki épp a nappali padlóján csúszva-mászva közlekedett és minden bútor alá bekukucskált. Kezdte azt hinni, hogy körülötte már mindenkinek elment az esze.

- Ennek keresem a többi darabját – mutatott fel egy félig megragasztott névjegykártyát, fel se nézve az asztal alól.

- Hogy került az hozzád? – kapott volna utána a fiatalabb, de nem volt elég gyors.

- Jin összeszedte miután eltéptétek a beleegyezése nélkül, de nincs meg az összes darabja – válaszolta és továbbra is feladatára koncentrálva lesett be a kanapé alá. – Bingó!

Ueda összeszedte a maradék fecniket és nem is törődve csapattársa meghökkent pillantásaival, nekiállt, hogy a kis dohányzóasztalnál megpreparálja a kártyát.

- Ne ringasd őt hiú ábrándokba. Nem tenne jót neki, ha kiderülne…

- Neked meg észre kéne venned, hogy mi jó Akanishinek. Semmit sem tudsz az érzéseiről – dalolta a férfi, félbeszakítva Kame monológját és összeillesztette az utolsó darabokat is, majd figyelmesen áttanulmányozta a végeredményt. – Vannak még meglepetések – mosolyodott el a feliratot bogarászva, majd felállt a helyéről és lassan, de kimérten besétált Jin szobájába, magára hagyva bűntudattal teli barátját.

Mikor visszaért a beteg férfi rejtekhelyére, mosolyogva figyelte, ahogy szabályosan fel-le mozog a takarókupac és hallgatta a szuszogó hangot. Jin békésen aludt, akár egy kisgyerek, ölelve a párnáját és teljes ártatlanság sugárzott az arcáról. Legalább álmában nem szenved… gondolta magában és odasétálva a kis éjjeliszekrényhez, lerakta rá a kis névjegykártyát és elvigyorodott.

- Szóval J-glam… hmm? Hajrá Miyavi-sama – sutyorogta jókedvűen, majd magára hagyta az alvó és mit sem sejtő Akanishit.

***

Az orvosok szerint Jin látásának rohamos javulása a csodálatos gyógyulások számlájára írható, de a biztonság kedvéért kapott egy szemüveget, ami védte az UV sugárzástól és az erős fények behatásától. Yamashita és Ueda egyenlőre nem tudták barátjukat elcsalni máshova a kórházon kívül. Még mindig nem akart emberek közé menni, ami főleg az arcát csúfító hegnek volt köszönhető, a házból is csak orvosi maszkkal volt hajlandó kilépni. A nap minden egyes órájában és percében tartózkodott valaki Akanishi társaságában, megelőzve ezzel, hogy bármi baj történhessen a még mindig furcsán és néha gyerekesen viselkedő férfival.

- Ahh… bár én találkozhattam volna Miyavi-sannal. Jin, te akkora egy mázlista vagy – nyávogta Tomohisa, ahogy kiszálltak az autóból és a ház felé vették az irányt. A bejárat előtti kis lépcsőn Kamenashi ücsörgött elmélázva és amint megpillantotta az érkezőket, felpattant a helyéről.

- Tudtam, hogy ismerős a hangja… biztos a tévéből – csevegett jókedvűen barátaival és Kazuya megdöbbenésére, tökéletesen egészségesnek látszott a férfi.

- Kész az ebéd, ha éhesek lennétek – motyogta Kame, ahogy mellé ért a három férfi és lesütötte a szemeit mikor találkozott pillantása Akanishiével. Nagyot nyelt, ahogy elhaladtak mellette, és szó nélkül léptek be a lakásába, csak Ueda simított végig futólag a vállán, ezzel egy kis bátorítást adva a másiknak. Barátja meglehetősen sokat járt el hozzájuk, nem úgy, mint Tomohisa, aki szabályosan kikövetelte magának, hogy beköltözhessen egy időre az egyik vendégszobába. Megnyugtatására volt, hogy Yamapi nem csinálhatja ezt az idők végtelenségéig, tekintve, hogy hamarosan vissza kell mennie dolgozni, különben súlyos következményeket szenvedhet el Johnny által.

- Nahát, remek illata van. Végre valamit jól csináltál Kamenashi – vetette oda a megjegyzést ellenlábasa és mit sem törődve a dühös pillantással, helyet foglalt egy széken legjobb barátja társaságában, azonban örömöt érzett, mikor megpillantotta a boldog arcú Jint. Hiszen önfeledten mosolygott…

- Yamashita, kinn hagytam a mobilomat a kocsidban. Ne haragudj, de vissza tudnánk menni érte? – kérdezte hirtelen Ueda és meglepő módon rámosolygott Kazuyára.

- Ah… máris – kelt fel fáradtan a székéből a férfi és követve a másikat kisétáltak a házból, ezzel magára hagyva a széken üldögélő Akanishit és a tanácstalanul ácsorogva kezét tördelő Kamenashit.

- Láss neki… - mutatott bátorítóan az asztal felé és nyelt egy hatalmasat, ahogy találkozott tekintete a kíváncsian pislogó másikkal. Mintha semmi sem történt volna, úgy függesztették rá a nyugodt pillantást és… mosolygott? Az az ártatlan arc…

Nem bírta tovább, odaszaladt az idősebb elé, és beharapva alsó ajkát hirtelen hajolt meg mélyen, hogy orra már lassan a térdét súrolta.

- Bocsáss meg nekem! Nagyon kegyetlen voltam veled, amire nem szolgáltál rá. Elvetettem a sulykot és csak azt láttam, ami az orrom előtt volt! Borzasztóan sajnálom, többé nem fordul elő – kiáltotta hangosan és összeszorította a szemét. Akanishi döbbenten meredt rá a bocsánatkérőre és ideje sem volt felfogni a hallottakat, mikor a másik térdre ereszkedett és ezúttal a konyha kövén meghajolva esedezett tovább a bocsánatért. - Bíznom kellett volna benned, nagyon nagyon nagyon sajnálom! Ha továbbra is velem maradnál, megpróbálnálak kiengesztelni és még többet segítenék, hogy minél előbb meggyógyulj… én…

- Állj fel Kazuya – szakította félbe Jin, és megérintve barátja vállát megpróbálta rávenni, hogy nézzen a szemébe. – Jól vagyok. Soha nem voltam még jobban és nincs miért bocsánatot kérned – vigyorgott rá negédesen. A döbbenet ezúttal Kamenashin volt. – Nem sok mindenre emlékszek, de amit tettél és mondtál, annak biztosan megvolt az oka. Sajnálom, hogy ennyi problémát okozok neked folyton… - hajtotta le szomorúan a fejét, mire a másik meghökkent, hogy most tőle kérnek elnézést, holott ő hibázott.

- Sohasem okoztál nekem problémát! Én voltam veled a kegyetlen és tettelek beteggé – gondolt vissza az eseményekre.

Emlékezett, milyen szörnyű volt nézni eszméletlen barátja arcát, amelyet könnyek nedvesítettek be, majd az elkeseredett küzdelmet, hogy minél jobban le tudják vinni a lázát a hirtelen megbetegedés miatt. El sem tudta képzelni, milyen lelki fájdalmon ment át az idősebb, hogy ezt váltotta ki belőle. Belegondolni is szörnyű volt.

- Ha esetleg… ha esetleg vissza szeretnél menni a szüleidhez, vagy Yamashitához… én megértem – próbálta elrejteni Kazuya az arcát a másik elől, mire a kacagást hallva visszafordította tekintetét.

- Ha nem haragszol meg, szívesen maradnák még veled… feltéve, ha nem zavarok – pislogott rá szeretetteljesen Akanishi és megborzolta a haját.

- Komolyan mondod? – szaladt ki az összes szín az arcából és megdermedt.

- Gyere ide Kazu-chan – tárta szét karjait az idősebb, arra várva, hogy megölelhesse a másikat. Kazuya habozva és feszengve mászott közelebb a székéhez, még mindig térden csúszva és hagyta, hogy magához rántva gyengéd ölelésbe vonja a másik. Jin a nyakába fúrta a fejét mosolyogva és ujjaival a pólójába kapaszkodott a hátán, talán nem is akarva elengedni. Kame felengedve szippantotta be a férfi hajának finom illatát és remegő karját körbefonva a vékony test körül, ő is magához szorította. Gondolatban hálát adott Uedának, hogy elcsalta Yamashitát a házból és legközelebb nagyon meg kell köszönnie neki, hogy ennyi ideig keresgélte abban a fránya autóban a mobiltelefonját.

***

- Egy teljes hét Yamashita Tomohisa nélkül… ahhh – nyújtózkodott végig a pokrócban Kazuya a terasz lépcsőjén ücsörögve és majdnem magára öntötte a bögre kakaót. Kollégáját elszólította a kötelesség, ezért jó ideig távol lesz tőlük és nem fog megjegyzéseket tenni semmire. Remekül indul a nap.

Úgy döntöttek, a délutánt kint töltik a friss levegőn, mivel Akanishi hónapok óta szinte ki sem mozdult, és mert persze Ueda Tatsuya tanácsait érdemes volt megfogadni.

- Ne haragudj rá, hogy néha ilyen goromba. Jó ember, csak…

- Féltékeny? – vigyorgott Kamenashi a mellette ülőre, mire az rosszallóan felhorkantott, mert félbe szakították.

- Azt akartam mondani, hogy túl aggodalmas – húzta fel az orrát.

- Értem – tűnődött el mosolyogva Kame. – A kölyök miatt meg ne aggódj, többé nem fog zaklatni.

A másik megdermedt mellette, majd óvatosan lerakta a bögrét, hogy remegő kezei miatt tartalmát ki ne öntse.

- Ugye nem bántottátok Takehirot? – kérdezte óvatosan, mire a fiatalabb meglepve húzta fel a szemöldökét.

- Azok után, amit veled tett, örüljön, hogy még él – jelentette ki indulatosan.

- Nem akart ő rosszat… nagyon kedves is tud lenni, csak… legutóbb is szégyellte magát a dolog miatt – biggyesztette le az ajkát és szomorúan nézte, ahogy a két kutya önfeledten játszik a kertben, ugrálva az összegereblyézett avarban.

- Állj! Úgy érted, már korábban is zaklatott?! – kiáltott fel Kame, teljes felháborodásában.

- Nos… fiatal még, nem igazán tud parancsolni az érzelmeinek. Tudod, nagyon tehetséges zongorista! Hallanod kéne…

- Nem mondod komolyan, hogy még véded is?!!! – fordult felé hirtelen a másik és megragadta a csuklóját. – Jin, hogy lehetsz ennyire naiv? Kihasznált téged és molesztált… ez undorító!

- Ne mondd azt, hogy molesztált, nem akarom hallani – rázta meg hevesen a fejét és elrántotta a csuklóját. – Elég bonyolult személyiség, csak így tudja kifejezni magát. Azt mondta szeret…

Kamenashi döbbenten hallgatta a másikat és egyre dühösebb lett. Hogy az életbe lehet az, hogy ezek után még mindig azt védi, aki majdnem megerőszakolta? Ráadásul nem is először próbálkozott. Már kezdte azt hinni, hogy…

- És te szereted? – kérdezte indulatosan, és tekintete találkozott a másikéval. Feszült csend…

- Dehogyis! Lehet, hogy megkedveltem, de csak úgy, mint az öcsémet – mentette ki magát az idősebb lassan reagálva.

- Úgy mint az öcsédet, mi? – nézett rá mindentudóan Kazu és újra belekortyolt a kakaójába.

- Nem is Yamashita a féltékeny, hanem te! Mit jössz te ahhoz, hogy megmondd, hogyan érzek? Semmit sem tudsz rólam, sőt… Még magadról se! Félsz megérinteni, mert undorítónak találod az arcomat, mi? – kiabálta magából kikelve Akanishi, míg a másik ijedten tekintett körbe, hogy nem hallotta e valaki a szomszédból, vagy az utcáról. Jin dühösen fújtatott, szinte zihált a méregtől és a hajjal eltakart arcra esett a pillantása.

- Mikor mondtam én neked egy szóval is, hogy undorító vagy? Ne fesd az ördögöt a falra! – Kezdett már benne is felmenni a pumpa.

- Akkor miért húzódsz el mindig tőlem? Ha hozzád érek, folyton elmenekülsz…

Szóhoz sem tudott jutni. Kamenashi lesokkoltan nézett farkasszemet megtört barátjával és csak hápogott. Mit mondhatna erre? Hogy fél hozzáérni, mert tudja, hogy nem bírná magát leállítani? Hogy hevesen ver a szíve, akárhányszor a közelébe kerül? Gondolatmenetéből Akanishi rázta fel, ahogy hirtelen előrebillent és hevesen próbált belekapaszkodni a ruhájába, majd közelebb húzni magához. Még időben reagált, mielőtt a másik hevesen lesmárolhatta volna és elfordítva az arcát próbált kitérni előle. A bögre hangos csattanással ért földet, bepiszkítva kakaóval a lépcsőt.

- Mi az isten ütött beléd? Jin, állj le! – kiáltotta a fiatalabb, lefogva a férfi karjait eltolta magától és kényszerítette, hogy nézzen rá. Ugyan azt a zavarodott arcot látta, mint korábban és megijedt. Hát még sincs minden rendben…

- Látod, hogy nem hagyod? Miért nem hagyod? – nyüszített fel Akanishi, és barátjának erősen kellett tartania a karjait, hogy ne ugorjon rá megint.

- Az ég szerelmére, bárki megláthat – próbálta összeszidni Kame, de süket fülekre talált.

- Vissza akarom kapni az arcomat – nedvesedtek be a gyönyörű szemek és kezei abbahagyták a kapálódzást. Az énekes hirtelen engedte el, mire a másik visszabújt pokróca rejtekébe, összehúzva magán elfordult tőle és halkan szipogni kezdett.

- Jin, bevetted a gyógyszereidet? – kérdezte félénken, mire az idősebb cinikusan felhorkantott, majd felállt a lépcsőről.

- Hagyj békén az istenverte gyógyszereiddel – morogta és beviharzott a házba, majd maga után hangosan becsapta az ajtót.

Mégis mi ütött megint belé? Az arcát még csak szóba se hozta, akkor miért? Kamenashi agya folyamatosan kattogott mindenfélén. Már látszódott volt csapattársán a javulás és tényleg remekül nézett ki, de most mintha újra kezdene visszaesni és ez megijesztette. Félt, hogy a pszichiáterrel való találkozások sem javítanak az állapotán és, hogy előbb utóbb még komolyabbra fordul a dolog. Érezte, hogy ez még csak az előszele valami igazán szörnyű dolognak, és hogy a bomba még csak ezután fog robban, de akkor nagyon fájdalmas lesz mindkettejüknek.

***

Kamenashival való veszekedése után duzzogva vonult vissza a szobájába, ahonnan ebédidőben sem tágított. Dühös volt, nem csak barátjára, de az egész világra. A miértekre kereste a választ, de nem találta. Hogy miért vele történnek a balszerencsék, miért mindig ő? Ha máshol lett volna más időben, ha nem aznap van a születésnapja, ha nem említi, hogy koncertre szeretne menni, talán most épp a karrierjét építgethetné Amerikában és a barátai is élnének. Ennél a pontnál bűntudat kezdte mardosni a lelkét, hiszen… mi az, hogy ő itt sajnáltatja magát az arca és a karrierje miatt, mikor a barátai halottak? A családjukra gondolt, hogy mennyit szenvedhettek és egészen biztos volt benne, hogy őt hibáztatják a halálukért, mert akárhogy is nézzük, neki is meg kellett volna halnia ott, a barátaival együtt. Miért pont ő maradt életben?

Verejtékezve kapkodta a levegőt az ágya szélén ülve a sötét szobában és próbált elfojtani valamit, ami a pánik és a zokogás között egyensúlyozott. Egészen idáig megfeledkezett a balesetről, mert úgy látta jónak, ha nem emlékszik semmire, így nem is fájhat neki. Most viszont visszaemlékezett, amit nem kellett volna, mert iszonyatos fájdalmakkal járt, főleg a mellkasában. Érezte, hogy alig jut levegőhöz, mintha csak egy nagyon sötét, vízzel teli medence legalján próbálna levegő után kapkodni. Nem vette észre a kutyák kaparászását az ajtaján sem.

- Jin, minden rendben? – hallott meg egy aggódó hangot az ajtó túloldalán és halkan kopogtattak hozzá.

- El kell mennem innen – suttogta maga elé, ahogy levegő utáni kapkodása engedte és mobilját felmarkolva az éjjeliszekrényről az ajtóhoz sietett és heves mozdulattal feltárta.

- Jézusom, jól vagy? – Rémült barátja tekintete láttán felhorkantott. Mi az istenért aggódik mindig mindenki érte, mikor meg sem érdemli?

- Tűnj az utamból – lehelte a szavakat és visszatartva a kikívánkozó sikítást félrelökte a másikat és a bejárati ajtó előtt elkezdte magára rángatni a cipőit és kabátját.

- Most meg hova készülsz? Rosszul vagy? Válaszolj! – ragadta meg a karját Kamenashi és maga felé rántotta, de Jin ügyesebb volt, egy laza mozdulattal kibújt a szorításból és az ajtóhoz lépve lenyomta a kilincset. Zárva volt.

- Azonnal nyisd ki az ajtót – adta a parancsot és tüzes tekintetétől a másik visszahőkölt.

- Ugye nem képzeled, hogy hagyni fogom, hogy egyedül mászkálj ilyen állapotban? – nevetett föl Kazuya és Akanishiben csak úgy fortyogott a düh.

- Ne merészelj kinevetni! Ide a kulcsokat! – Nyitott tenyerét a másik felé tolta és komolyan nézett rá.

- Mégis hova mennél? Gyere be, ülj le és megbeszéljük – próbálta megfogni a fiatalabb barátságosan a kezét, hogy mint egy kisgyereket bevezesse a nappaliba, de elütötték a kezét.

- Utoljára mondom, kérem a kulcsokat! – lépett közelebb vészjóslóan és szemmel láthatóan alig kapott már levegőt a dühtől.

- Jin, rosszul vagy… - próbált gyengéden közeledni a másikhoz, de az idősebb a hirtelen adrenalin lökettől megerősödve megragadta Kame nyakát és hatalmas erővel vágta neki a falnak, aminek hatására rémülten megdermedt a férfi.

- NEM ÉRTED? KI AKAROK MENNI! – ordította torkaszakadtából és erősen rámarkolt a másik nyakára.

- Jin… eressz el… - jött a rekedt felelet és forrása ellilult fejjel próbálta lehámozni magáról a szorító ujjakat.

- MIÉRT NEM HALLOD, AMIT MONDOK? – kiabált tovább a beteg férfi és már patakokban folytak a könnyek sebhelyes arcán.

- Jin… ez fáj… - halkult el egyre jobban Kamenashi és védekező mozdulatai egyre lassultak.

Akanishi kidülledt szemekkel merevedett meg, majd szorítása hirtelen abbamaradt, aminek köszönhetően a fiatalabb a fal tövében lecsúszva félig ájult állapotban próbálta rendezni légzését. Ezzel szemben támadó barátja, már alig jutott levegőhöz. Fejét hevesen rázva hajolt le a másikhoz és zsebeiből kitapogatta a kulcsot, majd felegyenesedve hátrálni kezdett, egyenesen az ajtóig.

- Nem akartam… - nyüszítette rémülten és remegő kezekkel próbálta a megfelelő kulcsot beleilleszteni a zárba.

- Jin, ne menj… - jött a halk, rekedtes kérés a földön immár fekvőtől, aki karját nyújtotta a másik felé, hátha ezzel meg tudja akadályozni a távozását, de barátja meg sem hallotta. Amint kattant a zár, már rohant is, maga után hagyva mindent és még Kame látta, ahogy az udvaron kirángatja a másik a kaput, majd eltűnik az ködlepte utcában.

***

- Kame-chan… - szipogta halkan a kis padon ülve és előre-hátra billegett. Miután az eszét vesztett rohanástól elfáradt, egy parkban találta magát, ahol aztán leült a legközelebbi padra és próbálta helyre tenni a fejében a történteket.

Most nem esett ki semmi a memóriájából. Tisztán emlékezett rá, hogyan támadt rá Kazuyára, hogy hogyan lilult egyre jobban az arca a fuldoklástól, ahogy küzdött az életbenmaradásért. Remegő kezeit maga elé emelte és próbált józanul gondolkodni, ahogy azt az ember zokogás közben megteheti. Hogy mehetne vissza ezek után? Amilyen barátságos a férfi vele, egészen biztos szemet hunyna a történtek fölött. Még soha nem támadt rá egy barátjára sem, de most…

Összeszorította a szemét és próbálta kizárni mobilja zenélésének hangját. Gondolkodnia kell, és ebben még a szemerkélő őszi eső sem zavarhatja meg. Csak hagyják egy kibaszott percre gondolkodni. Akárhogy járatta a fogaskerekeket az agyában, mindig ugyanarra az álláspontra jutott. Nem szabad hagynia, hogy bárki is közel férkőzzön hozzá, mert csak fájdalmat okozna mindenkinek, mint eddig is, és mostmár fizikailag sincsenek biztonságban a környezetében élő emberek. Fájt rágondolnia, de csak az járt a fejében, hogy meg kell szabadítania a világot önmagától. Ezek után persze a gondolat ismét az elméjébe férkőzött, miszerint meghalnia egyenlő a megfutamodással, így esélye sem lenne helyrehozni a hibákat, amiket elkövetett. De ki is a hibás valójában? Össze volt zavarodva. Persze, hogy nem okolhatja mindenért egyes egyedül magát, hiszen mindenki hibás ezen az elcseszett bolygón. Még az esernyővel kezében sétáló, görnyedt hátú, idős nénike is, aki csoszogva haladt el előtte. Persze, hogy jól megnézte magának, hiszen miért is ne, mikor egy őrültnek kinéző sebhelyes arcú szörnyeteg kapkod levegő után a padon. Vajon miért nem megy oda hozzá, hogy megkérdezze mi a baj, esetleg hívjon e segítséget, vagy csak nemes egyszerűséggel odatartsa fölé az esernyőjét, hogy ne tudjon tovább ázni? Felszöktek benne ismét az indulatok, és legszívesebben agyon tudta volna verni a nénikét, aki dühösen ziháló pillantását meglátva, aprót szökkent és szaladva tipegett tovább az esőben. Félt tőle… és Jin megértette, hogy az emberek félnek tőle. Ő maga is félt saját magától, mert tudta, hogy ez a valami, amivé vált, már nem a régi önmaga és már lehet, hogy nem is ember. Legközelebb kit fog megtámadni?

Tudta, hogy nem megoldás végig az esőben ücsörögni és az újabb idegösszeomlás széléig marcangolni magát. Döntéseket és lépéseket kellett megtennie, amivel helyrehozhatja a hibákat és nem okozhat szenvedést környezetének. Ahogy egyre jobban törte a fejét, lassan kibontakozott előtte a megoldás képe. El kell távolítania mindenkit maga mellől, csak ez lehet a megoldás. Ha megutáltatja magát, ha eléri, hogy féljenek tőle, talán békén hagyják. Elvégre ki szereti az erőszakos, őrült és gonosz embereket? Vajon képes azzá válni, vagy már rég azzá vált? Hirtelen abbahagyta a billegést és megmerevedve, üveges tekintettel mosolyodott el. Mindennek a megoldása a kezében van…