Sebhely - 12. fejezet

Már kerek két órája hallgatta a csendes csipkelődést és veszekedést, de próbált nem oda koncentrálni. Yamashita kitartóan próbálta meggyőzni Kamenashit a felől, hogy a Kitagawa elleni zsaroló támadás a legrosszabb ötlet, amit valaha is kitalálhatott. A fiatalabb már bánta, hogy elmondta neki és ennek többször hangot is adott.

Akanishi szép csendben üldögélt mellettük a nappali szőnyegén iPodjával a fülében, de arról egyik férfi sem tudott, hogy nem indította el a kis készüléket. Szeretett volna minden egyes szót hallani, amit a másik kettő nem kívánt megosztani vele. Többek között szóba került az ő kezeltetése is pszichiátriai téren. Nem vette zokon a témát, tudta nagyon jól, hogy ez lesz belőle, mert már ő maga is érezte, hogy nincs teljesen rendben minden az idegeit és szellemi állapotát tekintve. Megnyugodva vette tudomásul, hogy mindezzel tisztában van, mert ugye az őrültek sohasem tudják, hogy őrültek, ő csupán… beteg. Egy kicsit megbetegedett, de ha kap megfelelő segítséget, talán helyre hozhatják az idegeit, és barátainak sem kell folyamatosan aggódni érte. Azonban hiába volt e téren segítőkész, a feszültség így is úgy is ott keringett a levegőben. Már nagyon kezdte unni a marakodást.

- Rendben, gondolkozzuk ésszerűen. Ha Akanishi a helyedben lenne, szerinted ugyan ezt tenné? – kérdezte Yamapi felhúzott szemöldökkel a fancsali képű férfit indulatosan.

- Az ő érdekét szolgálja. Segíteni akarok, hogy Kitagawa visszavegye. Ez olyan nagy bűn? – csapta le a kis dohányzóasztalra a már kiürült sörös dobozt.

- Oké, kérdezzük meg őt. Jin? – fordult felé Yamashita, mire a szólított megugrott egy pillanatra a döbbenettől. – Tudom, hogy hallgatózol. Ha szólna a zene, már rég dúdolnál vagy járna valamelyik testrészed az ütemre. – És ismét csak megdöbbent, hogy legjobb barátja ilyen jól ismeri.

- Jin, te mindent hallottál? – kérdezte ódzkodva Kamenashi közelebb hajolva hozzá.

- Öhm… én? – kérdezett vissza bátortalanul az érintett és erősen rászorított egyik markával a kis zenelejátszóra, másikkal pedig a kis papírdarabra, amit egész nap tenyerébe rejtve kincsként őrzött. Fontos volt neki a névjegykártya, amit az idegentől kapott a kórházban.

- Mondd el a véleményedet, hogy mit szeretnél – fonta karba Tomohisa kezeit és komoly arccal meredt barátjára. Bár nem láthatta, Akanishi érezte a szúró szemek mustrálását és alig várta, hogy kikerülhessen a beszélgetésből, amiben eredetileg ő részt sem vehetett volna.

- Hát… tegyetek belátásotok szerint – bólintott aprót, majd megpróbált felállni a szőnyegről, de a kanapén ülő Pi elkapta a csuklóját és gyengéden visszarántotta.

- Neked rendben van, ha a fejed fölött döntenek? Mi történt Jin? Te nem voltál ilyen – faggatta tovább a férfi.

- Akanishi csak belátja, hogy tökéletesen igazam van és bízik annyira bennem, hogy rám hagyja a döntéseket – húzta fel az orrát Kazuya és rámosolygott a földön ülőre, aki furcsán zavarodott viselkedéssel mocorgott egyhelyben.

- Nem téged kérdeztelek te majom – fintorgott rá Yamapi. Hát igen… akármennyire is próbálták előtte palástolni ellenszenvüket, igen nehezen ment nekik a dolog.

- Talán… - kezdte halkan Jin, mire mindketten elhallgattak és ráemelték kíváncsi tekintetüket.

- Igen, hallgatunk – noszogatta Tomohisa, mire barátja lassan szétnyitotta a tenyerét, amiből előbukkant a gyűrött kis cetli.

- Mi az a kezedben? Ugye nem szedtél össze valami szemetet? – kiáltott rá Kamenashi, mire összerezzent és megpróbálta háta mögé rejteni a kis papírt.

- Az istenért, Kamenashi Kazuya! Ha még egyszer úgy beszélsz vele, mint egy taknyos gyerekkel, én esküszöm, hogy orrba váglak – ordított rá Yamashita, amitől a férfi visszahőkölt.

Akanishi szégyenkezve próbálta behúzni a nyakát, holott ő semmi rosszat nem tett. Vagy mégis? Miért kell folyton elérnie, hogy veszekedjenek miatta és idegeskedjenek? Talán mert rossz volt… nagyon rosszul viselkedett…

- Sajnálom, hogy rossz voltam… - cincogta félénken, mire a másik kettő abbahagyta a kiabálást és rámeredtek. – Nem csinálok többé semmit… sajnálom.

Kazuya sokkosan nézte a lelkileg megviselt barátját, ugyanakkor Yamashita őt méregette gyilkos tekintettel.

- Nézd meg mit csináltál! Megint kiborítottad – próbálta védeni tőle Tomohisa azzal, hogy legjobb barátja reszkető vállaira helyezte a tenyerét.

- Le kell higgadnunk… ez egyikünknek sem tesz jót – szorította össze Kame a szemeit és megpróbált mély levegőt venni. Azok a sebzett és megtört szemek… nem akart rágondolni, mert fájt neki.

- JinJin, mit szerettél volna mondani nekünk, hm? – telepedett le mellé Yamapi és gyengéden cirógatni kezdte a haját, hogy megnyugtassa a másikat.

A ködös elméjű férfi lassan emelte előre a kezét és átnyújtotta barátjának a kis névjegykártyát, majd Yamashita csuklóját fogta meg, amivel átvette a papírt, hogy még véletlenül se vehessék majd el tőle, amit ajándékba kapott.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian Kame és föléjük hajolva megpróbált kukucskálni, de sikertelenül járt. Tomohisa a szívéhez szorítva a kis papírt kezdett zihálni és meredt előre.

- Egy névjegykártya – lehelte a szavakat és szórakozott vigyor kúszott a képére.

- De kié? És honnan van? – kérdezte döbbenten Kazu, de csak egy teli vigyorgó képet kapott válasznak, ahogy felé fordultak.

- Nem bírtam elolvasni – motyogta halkan Jin és megpróbálta visszavenni a kis papírt, de eltolták a kezét. Yamashita újra maga elé emelte a kártyát, újra végigfutva a szöveget, ami rajta van és elterült a földön.

- Wuaaaa!!! Ilyen nincs! – kiáltozta örömében és hanyatt fekve a lábaival kezdte rugdosni a levegőt.

- Most már én is kíváncsi vagyok, hogy mi lehet rajta – mondta Akanishi halkan, ahogy a kurjongatást fülelte.

- Jin, hé Jin, ezt honnan szerezted? – ugrott fel hirtelen Tomo és izgatottan közelebb mászott az idősebbhez.

- A kórházban kaptam egy férfitól. Azt mondta, hogy hívjam fel, ha jobban leszek – motyogta zavartan és már komolyan kíváncsi volt rá, hogy mi állhat azon a rohadt kártyán.

- Nézd, Kazuya nézd! – mutatta a fiatalabb felé Yamapi a kis papírt, mire a másikból is felszökött egy lenyűgözött kiáltás.

- Mi… Mii… Miiii… Miy? – Kamenashi alig jutott levegőhöz, ahogy próbálta felolvasni, amit lát.

- Mi mi? – kérdezte zavartan Jin, és már kezdte azt hinni, gúnyt űznek belőle.

- Miiiiy… Miféle vicc ez? Nem, ebbe nem egyezek bele – rázta meg hevesen a fejét a legfiatalabb.

- Mi az isten van veled Kazuya? Megmenekültünk! Ott a megoldás a kezedben – háborodott fel Yamashita.

- Ilyen véletlenek nincsenek. Ez csak valami átverés lehet… egy kibaszott rossz vicc, hogy újra szétzúzzák az álmait – sóhajtott Kame, és Akanishi a következő pillanatban már hallotta is a papír szakadását…

- Mi az istent csinálsz?! – kiáltott rá Tomohisa és megpróbálta kezeiből kihalászni a papírcafatokat, de az már több száz darabban hullott rá a szőnyegre.

- Megvédem az álmait. És ha most megbocsájtasz, vacsoraidő van – nézett rá várakozólag a másikra, mire az dühösen kelt fel a helyéről és egy szó vagy köszönés nélkül kitrappolt a nappaliból, majd hallották a bejárati ajtó csapódását.

- Kame? – próbálta halkan megkérdezni a fiatalabbtól, hogy mi is történt pontosan.

- Ah, a barátod néha olyan bosszantó tud lenni. Nem lát túl a dolgokon, csak azt, ami az orra előtt van – sóhajtotta a férfi. – Gyere Jin, válogasd ki megint a krumplikat és főzünk valami finomat – mosolygott rá szórakozottan.

- Nem – suttogta Akanishi lehajtott fejjel.

- Talán valami új receptet kéne kipróbálni. Felolvasom őket és te választhatsz…

- Azt mondtam nem – jelentette ki jól hallhatóan és elfordította a fejét.

- Oh – fojtották Kazuyába a szót, mire lazán vállat vont. – Hát, ha nincs hozzá kedved, akkor hallgass zenét vagy valami, amíg én főzök – darálta el kedveskedő hangnemben, majd távolodó léptek zaja hallatszott.

Jin iszonyatosan mérges volt. Hogy lehet, hogy úgy kezeli a másik, mint egy taknyos kölyköt és hetek óta ugyanazt a zsák krumplit akarja kiválogattatni vele. Már kezdett nagyon elege lenni belőle… Nem Kazuyával volt a baja, csak a környezete viselkedésével. Lehet, hogy tényleg úgy viselkedik, mint egy gyerek? Néha voltak ködös pillanatai, de azért jó néven vette volna, ha úgy viszonyulnak hozzá, mint egy felnőtt emberi lényhez.

Mikor megpróbált felülni a kanapéra, tenyerére tapadt valami a szőnyegről és kezébe véve összeszorult a szíve. Hát összetépték… darabokra tépték, anélkül, hogy elmondták volna, mi van rajta, anélkül, hogy ő maga elolvashatta volna, ha rendbe jön. Anélkül, hogy megkérdezték volna… Az az övé volt, ő kapta egy lenyűgöző embertől, akinek kiléte rajta volt a névjegykártyán. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy tapogatózva a földön mászva próbálta remegő tenyerébe gyűjteni az elszaggatott fecniket. Minél több gyűlt össze kezében, annál több könny gyűlt a szemében is. Miért tették ezt vele? Miért nem jutnak el a gondolatai barátaihoz? Miért?

***

- Jin, legalább egy tányér levest egyél – noszogatta a fiatalabb már negyed órája az idősebbet, aki törökülésben gubbasztott Kame ágyán és maga elé meredve szőrös pulcsijának ujjaival játszott. A ruhát is a férfitől kapta, mivel lakásával együtt egyéb ingóságaitól is megfosztották. A büszkeségen már rég túltette magát, csak hagyta, hogy belebujtassák reggel a meleg és puha ruhaanyagba, amely barátságosan és védelmezően ölelte körbe vékony testét.

- Jin, figyelsz te rám? Tegnap este sem ettél semmit. Valamit enned kell – fogta meg a hideg kezet, de gazdája nem reagált semmire. Csak ült és mindenről megfeledkezve játszott tovább a pulcsival. – Jin, erre most nem érünk rá. Pillanatokon belül megérkezik a gyógytornász, nekem meg be kell ugranom az ügynökséghez. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat – vonta magához az idősebbet, mire megadóan dőlt neki a szintén meleg mellkasnak. Bár ne beszélne hozzá Kazuya, csak ülne ott vele csendben és ölelné, míg el nem alszik. Vágyott az alvásra… nagyon is.

Kopogtatást hallottak meg, mire a fiatalabb eltolta magától és visszadőlve ugyanabba a pozícióba, hallgatta, ahogy Kamenashi kisiet a szobából, majd ajtót nyit a gyógytornásznak. Hát, amihez most egyáltalán nem volt kedve, az a mozgás.

- Erre, erre jöjjön. A szobámban elég nagy a hely, remélem megfelel. Nahát, maga mennyire fiatal, el sem hiszem… - hallotta meg a folyosóról Kazuya túlságosan is mézesmázos hangszínét és az egyre közelgő lépteket. – A mosdót itt találja, ha szüksége lenne rá és itt van a kis beteg – nyitottak be a szobába és érzékelte, ahogy belépnek oda. Idegen léptek… - A telefonban már mindent megbeszéltünk azt hiszem, viszont most lépnem kell, már így is késésben vagyok. Meglesznek ketten? – kérdezte a gyógytornászt vidáman, de válasz nem érkezett. – Minden rendben? Nem túl bőbeszédű.

Akanishi egészen biztos volt, hogy az idegen hallgatása és néma döbbenete sebhelyének volt köszönhető az arcán. Álmatagon pislogott kettőt és mozdulatlanul ülve egyhelyben várta, hogy mi fog történni.

- Nos… nem szívesen hagyom itt magukra, de sietnem kell – magyarázta Kame és az ajtó felé lépett kettőt. Akanishi a nyakát merte volna rátenni, hogy Kamenashi gyanakodva méregeti a gyógytornászt. Csak akkor szokta ezt a hanglejtést használni, ha bizalmatlan valaki felé. Akkor viszont miért hagyja vele kettesben?

Hallotta, hogy barátja elköszön és távozik a szobából, majd a házból is. Még azt is hallotta, ahogy kis idő után beindítja a fiatalabb a kocsit és kihajt az utcára. Néma csend telepedett a szobára. Nem mozdult sem ő, sem az ajtóban álldogáló. Érezte a szúrós tekintetet magán és kezdte feszélyezni. Talán egy kicsit félt is. Miért hagyta magára Kazuya?

Közelgő léptekre lett figyelmes, majd érezte, hogy a hátára döntik az ágyon. Ijedten próbált felülni, de az idegen visszanyomta a párnákra gyengéden, majd a lábát kezdte tapogatni. Teljesen feleslegesnek érezte harcolni… ha bántani akarják, úgyis bántani fogják, mint eddig… Ez elől nem tudott elfutni, csak annyit tehetett, a lehető legjobban megpróbál megbízni egy néma idegenben, akit még csak nem is lát és hagyja neki, hogy a melegítőn át végigsimítson a lábain. Talán félelme kiülhetett az arcára is, mert az érintések hirtelen abba maradtak. Néma csend… Sírni lett volna kedve a helyzettől. Lehet, hogy egy erőszakos gyilkos? Lehet, hogy Amerikából küldte a maffia, hogy végezzék ki az utolsó túlélőt is? Miért kellett erre gondolni? Most a baleset is az eszébe jutott. Megállíthatatlanul kattogott az agya mindenfélén és érzelmeinek sem tudott parancsolni. Az idegen már úgyis látta, hogy milyen kiszolgáltatott állapotban van, így semmi gond nem lesz, ha meglátja a kikívánkozó könnyet. Régen ezért elharapta volna a nyelvét, büszkesége nem engedte volna meg, hogy bármit is lásson környezete ilyen helyzetben, de most… Halk zokogás tört ki rajta.

Eltelhetett egy kis idő, míg meg tudott nyugodni annyira, hogy rendesen vegye a levegőt. Kezdte már azt hinni, hogy egyedül van a szobában. Se egy hang, se egy érintés. Gyógytornásza hagyta, hogy kisírja magát, majd ismét megfogta a térdét és lábát megemelve tornáztatni kezdte a levegőben. Nah, ilyen furcsa szituációban még nem volt része…

Fél óra kemény levegőben biciklizés után is csak döbbenten tudott hozzáállni a helyzethez, mert ugye a férfi még mindig nem szólalt meg, csak tette a dolgát. Az erős kéz szorításából következtette, hogy férfi az illető, elvégre egy nőtől nem várhatták el, hogy egyik oldaláról a másikra gurigassa az ágyon. Fájdalmai csillapodni látszottak, mikor tartva egy öt perces szünetet, a gyógytornász kezéhez nyúlt és hajdan törött csuklóját és ujjait kezdte vizsgálgatni. Hát arra meglehetősen emlékezett, hogy az ujjai olyan görbék lettek a baleset után, hogy félő volt…

- Gitározhatok velük újra? – kérdezte csendesen, mire megrándult az érintés felette. Néhány másodperc döbbent csend után érintést érzett a vállán, amelyet bíztatóan szorítottak meg. Végre valami üzenet jellegű dolog, hogy emberi lénnyel van dolga. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, a vak kapott egy némát, hogy meggyógyíthassa. Ez aztán vicces helyzet volt, de már koránt sem olyan félelmetes, mint amilyennek elképzelte.

***

- Hogy megy a gyógytorna? – kérdezte egy héttel később Kamenashi ebéd közben a férfit. Akanishi leheletnyit elmosolyodott, ahogy letette a kanalat a kezében.

- Jól megértjük egymást – bólintott aprót. – Általában én beszélek és ő hallgatja. Nagyon kedves…

- Nahát, nem gondoltam volna arról a srácról. Felettébb halk szavú és gyanús is volt az elején. De ezek szerint jól kijöttök – fogta meg a kezét Kame, mire nagyot ugrott a szívverése.

- Hmm… az ujjai miatt azt gondoltam, hogy játszik valamilyen hangszeren, ezért főleg a zenéről beszélek neki. Szerintem szívesen hallgatja – ábrándozott el Akanishi, mire a másik kéz megrándult és elhúzódott tőle.

- Csakugyan? Legközelebb talán én is itt maradnák, és megnézném mit csinál veled, hogy… öhm… én is tudjak segíteni, ha ő esetleg nem tudna jönni a kezelésre… - motyogta el a mondat végét a fiatalabb és jól láthatóan elpirult, majd belekortyolt a bögréjének tartalmába.

- Nem szükséges… Nagyon ügyesen dolgozik, már én is érzem a változást a járásomon. Ah… remekül tud masszírozni – vigyorgott Jin, majd hangos csörömpölésre lett figyelmes. – Kazuya?

- Oh… sajnálom, csak a bögre volt – hallotta, ahogy a másik lassan elkezdi felszedegetni a törött darabkákat a földről és az asztalra pakolja.

- Ne ijesztgess… - hunyta le a szemeit Akanishi és felkelt az asztaltól. – Köszönöm az ebédet.

- Várj, rendbe rakom az ágyadat, hogy lepihenhess – ugrott fel Kame a földről és izgatottságában nekirohant a másiknak, nekinyomva őt az asztalnak. A fiatalabb, hogy ne veszítse el egyensúlyát a férfi derekába kapaszkodott és megőrizve stabilitását megdermedt. Az ex KAT-TUN-os szintén. Kazuya felemelve a fejét megpillantotta a hökkent arcot, amely csak néhány centiméterre volt az övétől és összeért mellkasukon keresztül érezte a felgyorsult szívdobogását. A szép szemek bár nem látták őt, mégis úgy égette a másik tekintete, mintha lángra akarná lobbantani az övét. És célját el is érte, mikor Kame tekintete a telt ajkakra esett. A fiatalabb érezte, ahogy egyre jobban felforrósodik a teste, főleg azon a ponton ahol Akanishihez hozzáért. Még ruhán keresztül is égette a bőrét.

- Kazu-chan, rendben vagy? – kérdezte mély rekedtes hangon kába tekintetű barátjától, és egyik kezével tétován kitapogatta a férfi arcát, mire ő megragadta a vékony ujjakat és öntudatlanul szorította rá az arcára. – Kazu?

Jin már érezte a forró leheletet ajkain, és már lassan hunyta le a szemét, mikor hirtelen eltávolodott tőle a másik.

- Minden oké – bólogatott szaporán Kamenashi és idegesen beletúrt saját hajába. – Én most egy kicsit kimegyek a fürdőbe… mindjárt itt… - motyogta zavartan és elviharzott mellette a szobában. Az idősebb nem értette az énekes viselkedését. A fürdőszobában történtekkor is ő lépett vissza hamarabb, saját magát is visszafogva, nem csak őt. Gondolta, hogy Kame nem fogja csak úgy letámadni, kihasználva az állapotát, de egy csókot úgy isten igazából megengedhetne magának és neki is. Szüksége lett volna másfajta törődésre is, nem csak arra, hogy főzzenek és mossanak rá. Talán Kazuya is úgy vágyik rá, mint ő rá? Túl sokáig maradt a fürdőszobában…

***

Ueda Tatsuya fejét csóválva támaszkodott mellette a falnál, míg ő feldagadt arcát igyekezte a lehető legfájdalommentesebb módon jegelni egy jégkockákkal teli zacskóval.

- Ugye megmondtuk, de te nem hallgattál ránk – csóválta a fejét továbbra is Ueda.

- Az ég szerelmére, senki nem gondolta arról a vénemberről, hogy ekkorát fog ütni – szűrte a fogai között Kamenashi. A Johnnyval szembeni zsarolása nem úgy zajlott le, mint ahogyan szerette volna. Az idős férfi nemes egyszerűséggel törölte képen úgy, hogy lefejelte az asztalt és megfenyegette, ha bármit is kitereget a nyilvánosság elé, az összes barátját kirúgja a cégtől.

- Mindenki ellenezte a dolgot, és ezzel most azt érted el, hogy figyelni fog… árgus szemekkel, minden lépésed és lehetetlenné teszi az életedet. Gratulálok Kazuya – sóhajtott Tatsuya és legutyorodott mellé.

- Szeretjük a kihívásokat, ugye? – motyogta cinikusan a fiatalabb.

- Egyébként hogy van Akanishi? – fordult felé az alacsonyabb, hogy elterelje ezzel a témát.

- Hmm… azt hiszem egyre jobban, bár még nem az igazi. Mármint, fizikailag egyre jobban van, ha leszámítom, hogy alig eszik… - tűnődött el. – Mentálisan még nem teljesen stabil, de mióta a gyógytornásszal annyit beszélget, mintha kicsit jobban lenne…

- Oh igen? A többiek is meséltek erről a híres gyógytornászról. Akanishi csak róla beszél mindenkinek.

- Ezt most nem mondod komolyan? – nézett rá felháborodva Kame. – Velem miért nem tud beszélgetni? Miért jobb egy vadidegen társasága, aki még csak meg sem szólal neki, velem bezzeg folyamatosan gorombáskodik – fintorodott el. – Mikor megkérdeztem játszik e valamilyen hangszeren, mert Jin említette, akkor azt válaszolta semmi közöm hozzá és ne ártsam bele magam abba, ami kettőjükre tartozik. – Kezeit ökölbe szorítva vágott rá ingerülten a lábára.

- Ez érdekes. Úgy értem, hogy a srác viselkedése, mert Akanishi részéről teljesen normális, hogy próbál közeledni felé. Úgy érzi, ő megérti, és nem szidja le, nem kiabál vele, hanem türelmesen meghallgatja. És mivel nem beszél vele, nem kell attól tartson, hogy valamibe beleköt, így bátran meri elmondani neki a dolgokat. Talán pszichiáterre se lesz szükség – mosolyodott el.

- Igen, ezt megértem, de ebben a Takehiro gyerekben akkor sem bízom meg. Kérdezősködtem a kórházban, ahol azt mondták róla, másod állásban tényleg zenél valahol. Nem szeretném, ha valami hátsó szándékkal közeledne Jin felé. Mostantól ott leszek, ha jön hozzánk, nem hagyom őket kettesben – jelentette ki Kazuya és levette a jeges zacskót az arcáról.

- Azt viszont Akanishi venné rossz néven – pillantott rá elnézően Tatsuya.

- Tudom… majd valamit kitalálok – mosolygott rá Kazuya és messziről nagy lendülettel a szemetesbe vágta a zacskót.

***

- …Továbbra is pletykák keringenek arról, hová tűnhetett Akanishi Jin az utcai incidenst követően. Már majdnem három hónapja annak, hogy az énekest súlyos állapotban szállították be a kórházba, miután botrányosan ordítozva idegösszeomlást kapott és megtámadott egy védtelen sofőrt, aki…

- Hé, hallgattam volna – háborodott fel Jin, miután Yamashita gondolkodás nélkül kapcsolta ki a televíziót, mikor meghallotta a konyhából, hogy mit mondanak benne.

- Csupa szarozott marhaságokról beszélnek. Ez nem tesz jót neked – közölte barátja és mosolyogva megveregette a vállát.

- Azért kíváncsi lennék, hogy fél év kihagyás után miket beszél rólam a média – fonta karba a kezét és dacosan csücsörített.

- Hidd el, csak felidegesítenéd magad és újra visszaesne a gyógyulásod – zárta le a témát Tomohisa és a kezébe nyomott egy bögre teát és néhány tablettát. – Nézem, ahogy beveszed a gyógyszereidet, szóval rajta. Tegnapelőtt Kamenashi megtalálta az összeset a párnád alatt.

Akanishi megmerevedett izmokkal sandított fel a kanapéról a sötét árnyékra, ami Yamashita körvonalait sejtette.

- Nincs rá szükségem – jelentette ki határozottan és elhajította a gyógyszert a nappaliban.

- Rendben. Ha Kazuya hazaért, akkor megbeszéljük, hogy mi lesz a továbbiakban veled, ha nem vagy hajlandó beszedni a gyógyszereidet – válaszolta teljes egyszerűséggel.

- Miért hisztek el mindent, amit az a vén banya mond nektek? Szart sem tud rólam és ezzel a szeméttel akar tömni, amitől egész nap csak aludni akarok – kiabált rá ingerülten Jin, amihez Yamapi nem tudott mit hozzáfűzni.

- Tanaka szerint ő a legjobb orvos, akit találni tudott neked, szóval legyél inkább hálás. – Barátja hangja kimért volt és komoly. Hiába próbált ellenkezni minden ellen, szavai süket fülekre találtak és nem hittek neki. Egyedül csak ő tudta, milyen kínzó vallatásokon kellett keresztül esnie egy héten négyszer annál a nőszemélynél, aki remek pszichiáternek vallotta magát. Hogy vette a bátorságot, hogy halott barátait felemlegesse vagy az arcával kapcsolatban kérdezgesse.

- Nem akarok visszamenni – motyogta szomorúan lehajtva a fejét, mire egy buksisimit kapott barátjától.

- Majd megbeszéljük. Leugrom a boltba cigiért, addig várj itt a gyógytornászra. Nyitva hagyom az ajtót, sietek vissza – kapta fel a kabátját a kanapéról.

- Kazuya kért meg, hogy itt legyél? – kérdezte gyanakvóan a sötét sziluettet.

- Nem mindegy? A lényeg, hogy itt vagyok – mosolygott Yamashita, majd elköszönt és felvéve a cipőjét már nem volt sehol sem.

Akanishi tűnődve terült el a kanapén, lehunyva a szemét és azon gondolkodott, vajon érdekli e bárkit is az ő véleménye. Talán élete végéig passzolgatni fogják barátai egymásnak, hogy most ki pesztrálja őt, mint valami taknyos gyereket. Halk ajtónyitódásra lett figyelmes, majd közelgő léptek zaját érzékelte.

- Te vagy az? – kérdezte halkan az idegent, miután megállt a kanapé mellett és magán érezte gyógytornásza tekintetét. – Szerinted is olyan vagyok, mint egy gyerek? – kérdezte rekedtes hangon, de tudta, válasz úgy sem fog érkezni. Viszont Akanishi határozott nem úgy nézett ki, mint egy gyerek, ahogyan elterült az ülőbútoron. Felsőtestén csupán egy félig összecipzárazott pulcsi volt, amely láttatni engedte gyönyörű kulcscsontját, mellkasa egy részét és hanyagul csúszott fel a hasán a ruhadarab, amely láttatni engedve köldökét a csípőig tolt melegítőnadrág fölött. Résnyire elnyílt szemei és ajkai határozottan nem azt sugallták, hogy ő egy gyerek, hanem egy nagyon kívánatos férfi.

Mikor erőt vett magán, hogy felüljön és elkezdjék az aznapi gyakorlatokat, egy kéz érintését fedezte fel a nyakán, amely lassan haladt egyre lentebb a mellkasán és a cipzárhoz érve lágyan húzták lefelé, láthatóvá téve vékony testét.

- Mit csinálsz? – húzta össze szemöldökét Jin és megpróbálta elütni onnan a másik kezét, de megragadták a csuklóját, amin aztán ajkakat érzett meg, ahogyan gyengéden végigcsókolják, egészen a készfejéig. Hirtelen nem tudott mit mondani vagy tenni, csak lesokkoltan vette tudomásul, hogy a néma férfi miket művel vele. Talán nem is a gyógytornász? De az érintések ismerősek… - Kame-chan? – kérdezte félénken, de ekkor a sötét árny hirtelen előrelendült és az ajkait kezdte éhesen falni. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik, csak hagyta magát sodródni az árral összeszorított szemekkel. A fürge ujjak már mindenhol ott voltak, bőrét becézgetve és egyre csak haladt lentebb… ez rossz. Vészharangok szólaltak meg Akanishi fejében, hogy lépjen közbe, és megpróbálta eltolni magától a férfit, de az nem hagyta magát.

- Akanishi, szeretlek. – Nem is a megdöbbentő vallomáson sokkolt le teljesen, hanem a hangtól, ami ismerősen csengett a fülében, bár most gyengéden szólt hozzá. Ismét belecsókoltak a nyakába, mire összegömbölyödött a másik alatt.

- Take, az nem lehet… - motyogta elhalóan és beleremegett, ahogy végigsimított a zongorista az oldalán.

- Azt akarom, hogy csak hozzám beszélj, csak nekem énekelj… Téged akarlak – suttogta Takehiro a fülébe és ismét rátapadt a szájára, amit ezúttal erőszakosan feszített szét. Túl ismerős volt az élmény Akanishinek. Belenyöszörgött a fiatalabb szájába és kétségbe esve próbálta eltolni magától sikertelenül. Érezte, ahogy leráncigálják vállairól a pulcsit és száját befogva, hogy ne kiáltson, beleharapnak a kulcscsontjába.

Egyszerűen nem hitte el, hogy ez vele történik. A kedves és szótlan gyógytornász nem más, mint Takehiro, aki most kíméletlenül szívja a bőrét, és vetkőzteti lefelé. Úrrá lett rajta a pánik, nem tudott semmit sem tenni, csak feküdt tehetetlenül, nedves szemeivel arra tekintve, ahol az ajtót sejtette és imádkozott, hogy valaki mentse meg. Oldalra billent fejjel tűrte a megaláztatást mozdulatlanul, mikor hirtelen abbamaradtak az érintések és hatalmas puffanást hallott meg.

- Rohadt szemét! Mit képzelsz magadról? – Az ingerült és felbőszült hang Kamenashi Kazuyához tartozott.

- Kazu – ült fel megkönnyebbülve Akanishi és remegő kezeit a férfi felé nyújtotta, nem törődve a patakokban folyó könnyeivel és félmeztelenségével.

- Mi folyik itt? – hallotta meg Yamashita hangját is, aki feltehetőleg abban a pillanatban lépett be a lakásba és meghökkenve nézett körül a társaságon. Tekintete egyből a földön fekvő, vérző orrú fiúra terelődött, akiben felismerte a pár hónappal ezelőtti zongoristát, akivel összeverekedett a motel előtt, és aki miatt két napot kellett a kórházban eltöltenie. – Mit keres itt ez a gané? – kiáltotta ingerülten és közelebb lépett a jelenlévőkhöz.

Akanishi időközben már az ágyon térdelt és zihálva ismerte fel, hogy zavaros látása egyre inkább kitisztul és rémülten kapkodta jobbra-balra a fejét. Nehéz volt felfognia a látottakat és nem is akarta… hiszen újra lát! Megkönnyebbülten nevette el magát és botladozva felállt a kanapéról, majd Kazuya felé kezdett sétálni, aki még mindig dühösen zihálva meredt az előtte fekvő kiütött fiúra.

- Kazu-chan – nyúlt a fiatalabb felé és boldogan mosolyogva érintette meg a vállát, hogy elújságolhassa a nagy hírt, mire egy rémisztően gyilkos tekintetet pillantott meg.

- Hogy voltál képes ezt csinálni az én házamban, azután hogy mindent megtettem érted? – Kamenashi tekintete csak úgy parázslott és a mondatot… neki intézte? Mi az, hogy ezt csinálni? Zavartan pillantott rá a mögötte szobrozó Yamashitára, aki döbbenten vette tudomásul, hogy legjobb barátja épp őt nézi, és nem csak nézi, hanem látja is.

- Jin rosszat csinált? – kérdezte motyogva saját magától Akanishi, majd ismét rápillantott dühös barátjára.

- IGEN! AKANISHI KURVA ROSSZ DOLGOT CSINÁLT! – ordította a képébe Kamenashi, teljesen kikelve magából, mire belenyilallt a fájdalom a mellkasába.

- Rossz voltam – ismételte meg suttogva rekedt hangján, majd még egy kétségbeesett pillantás után lábai megadva magukat összecsuklottak és mozdulatlanul terült el a padlón, hogy ismét magába szippanthassa a sötétség.