Sebhely - 11. fejezet

Gyűlölte, hogy a többiek milyen kétségbe esetten próbáltak olyan feladatokat róni rá, ami miatt nem érezhette feleslegesnek magát. Ezek a feladatok edények törölgetéséből, zoknik hajtogatásából és ritkábban a készülő ebéd kevergetéséből állt. Senki sem ordította az arcába, hogy te hülye, csak ennyire vagy képes, ahogy azt sem, hogy üljön le és ne csináljon semmit. A saját barátain sem tudott kiigazodni abból a szempontból, hogy most óvni akarják mindentől, ami csak veszélyes lehet rá világtalansága miatt, vagy pedig azon vannak, hogy kirángassák a depresszióból és egyre több haszontalan feladatot tolnak az orra elé, hogy még gondolkozni se legyen ideje.

Tanaka Koki volt, aki a legtöbbet ment látogatóba hozzájuk, tekintve hogy igen közel laktak egymáshoz Kazuyával. A férfi minden alkalommal vitt nekik sört, és minden alkalommal el is felejtette, hogy Akanishi nem ihat alkoholt a gyógyszerek miatt. Még egy pont, hogy átkozódhasson magában, bár felejtésre nem volt szüksége, a barátai bőven gondoskodtak erről a dologról. A fürdőszobás incidens után Jin nem igen beszélt Kamenashival, csak ha muszáj volt. Válaszolt a kérdéseire, hagyta, hogy elkísérje egyik helyiségből a másikba és ritka alkalmakkor a fogát szívva kért segítséget ehhez-ahhoz. Tudta, ha a büszkeségére hagyatkozik jelenlegi helyzetében, tökéletesen ki lesz szolgáltatva. Nem tudott enni, mosakodni és egyéb apró dolgokat megtenni egyedül, pedig nagyon igyekezett elsajátítani mindent, hogy minél önállóbb legyen, és ne kelljen visszaélnie barátja vendégszeretetével és kedvességével. Bár Kame szemmel láthatóan mindezt örömmel tette a másikért és úgy tett mintha semmi sem történt volna. Igen… ez volt Kamenashi.

- Kidolgoztam egy remek tervet, mondtam már? – beszélt hozzá a férfi vidáman mosogatás közben, mint mindig. Olyan érzése volt, hogy tényleg nem akarják hagyni, hogy gondolkodjon.

- Mire? – tette fel a kérdést, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy úgyis elmondja a másik, csak arra várt, hogy visszakérdezzen.

- A visszatérésedre a szórakoztató iparba – mosolygott Kame és az edény csöpögtetőbe tette az utolsó bögrét is. Akanishi kiejtett néhány burgonyát a kezéből, amit azzal a céllal toltak elé, hogy válogassa ki a kicsiket és a nagyokat, mert Kazuyának nem mindegy, hogy melyik milyen ételbe kerül. Állítólag más az íze, de a duma tökéletesen átlátszó volt. – Felfogadtam egy magánnyomozót, hogy nézzen utána Kitagawa összes mocskos titkának. Van néhány bizonyíték a tarsolyomban, ami jól fog még jönni. – Nem volt benne biztos, hogy a fülét nem érte valami féle sérülés. Most tökéletes Kamenashi Kazuya épp azt ecsetel, hogyan akarja megzsarolni főnökét.

- Miért kell tenned ilyen szükségtelen dolgokat? – vágott rá ingerülten az asztalra és hallotta, hogy az egyik krumpli legurult a padlóra. A fiatalabb megdöbbenve fordult barátja felé kezét törölgetve, és a dühösen fújtató arcot nézte. Talán mégsem kellett volna elmondania…

- Mondtam, hogy bosszút fogok állni érted. Túl sok életet tett már tönkre az a gazember, így akármit is mondasz, nem tudsz megállítani… Most meg hová mész? – Kérdését már Jin hátának intézte, mivel a másik felkelt az asztaltól és a nappali felé sétált.

- Azt csinálsz, amit akarsz… Felőlem ki is rúgathatod magad – kiabált vissza a férfi és a kanapét kitapogatva igyekezte kikerülni a bútorokat.

- Ah… mindjárt megágyazok neked, csak elpakolom gyorsan az edényeket – szólt utána szórakozottan kötényt viselő barátja és már hallotta is a csörömpöléseket.

Akanishi már belefáradt ebbe az egészbe, hogy folyton a feje felett döntenek mindenről, hogy semmit sem beszélnek meg vele, és hogy szükségtelen és veszélyes dolgokat tesznek meg érte barátai. Őt senki sem kérdezte meg, hogy vajon vissza akar e menni az ügynökséghez, vagy akár a színpadra. Úgy érezte elfáradt… az idegeskedésekben, a gondoskodásokban és a tömérdek szenvedésben. Már nem érdekelte, hogy mi lesz vele, de az idegesítette, hogy mások ezt nem hagyták annyiban. Nem hagyták, hogy feladja, ezért dühös volt rájuk.

Már épp kitapogatta szobája ajtajának kilincsét, mikor hatalmas csattanást, kiáltást, majd csörömpölést hallott meg a konyha felől.

- Kazuya, az ügyetlenséget nem lehet gyógyítani – nevette el magát miközben lenyomta a kilincset és megtorpant. Tisztában volt vele, hogy a fülével nincsenek gondok, így túl fura volt neki az a nagy csend. Nagyot dobbant a szíve – Kamenashi?! – szólította meg a másikat a folyosóról, de válasz nem érkezett. Némaság… szíve vadul kezdett kalapálni. – Kazu-chan, ne szórakozz velem! - hangja remegni kezdett… megrémült. Érezte, hogy elsuhan mellette valami, és hallotta az apró lábak topogását a hideg kövön, majd kis idő múlva a hangos kutyaugatást.

Nehezen vette a levegőt és kapkodva indult neki a folyosón, a falon végighúzva a kezét. A nappaliba érve nem is törődött vele, hogy merre megy botladozva és levegőben kapálódzva próbált elérni valami szilárd tárgyat, hogy be tudja azonosítani, pontosan merre is halad. Hangos csattanás és üvegtörés jelezte, hogy az egyik polcról leverte a vázát. Már pontosan tudta, hogy merre van, így gondolkodás nélkül indult előre, majd hangosan felkiáltott, ahogy a szilánkok a talpába vájtak. Matt és Ran-chan egyre hangosabban ugatott, mire nagy levegőt véve végigtaposott a törött vázán és betrappolt a konyhába, meleg vércseppeket hagyva maga után.

- Kame! Kame! A francba, válaszolj már! – ordította rémülten és ingerülten, mire a lába nekiütközött valami puhának a pult mellett és elveszítve egyensúlyát a földön landolt. Érezte, hogy gombóc költözik a torkába, ahogy kitapogatta a mellette fekvő barátját. – Az Isten verjen meg, mit csináltál, te barom?! – kiáltott rá és rázni kezdte a vállát. Kazuya a hasán feküdt elterülve a hideg kövön, körülötte fémedények és serpenyők sokasága. Akanishi remegő kezekkel tapogatta ki a férfi fejét és észrevette, hogy szemei csukva vannak. Tétlennek érezte magát. Lövése sem volt róla, hogy mi történt, vagy mit kéne tennie… Tanácstalan és vak volt. Feltűnt neki, hogy meleg nedvesség folyik a kezére, ahogy barátja homlokát tapogatta és a mellkasába nyilalló fájdalomtól az a bizonyos gombóc is felszakadt a torkában. Próbálta az agyát ésszerű gondolkodásra kényszeríteni, de sehogy sem ment neki, ahogy a pánik egyre jobban elhatalmasodott rajta. Nyüszítve tapogatta hol barátja testét, hol a mellette lévő konyhaszekrényt, hófehér ajtaját vérrel összekenve. A tökéletes kiborulás szélén állt már, mikor lábak topogását és lihegést hallott meg ismét, majd valami apró kemény tárgy az ölében landolt. A levegőbe kapva az egyik kezével Matt bundáját ragadta meg, másik kezével pedig egy mobiltelefont ismert fel az ujjai alatt. Egy hálás és izgatott sóhaj szökött ki a száján és kapkodva végigsimított az állat fején.

- Okos kutya – motyogta rekedten a férfi és piszkos kezével letörölte a könnyeket az arcáról, majd két kezébe vette a készüléket. Próbált józanul gondolkodni, hogy mégis hogyan tudjon valakit felhívni úgy, hogy nem látja a gombokat, de ujjainak nem tudott parancsolni és idegesen kezdte el össze-vissza nyomkodni egyszer majd csak sikerül valami alapon. Úgy érezte, a másodpercek hosszú óráknak tűnnek, ahogy egyre kétségbeesettebben nyomkodta a billentyűket, de nem történt semmi és feltört a torkából egy tétlen kiáltás. Abban a pillanatban búgást hallott meg… ami kettéhasította a feszült csendet. Valakit tárcsázott…

- Halló, Kamenashi-kun? – hallott meg egy tompa hangot, ami a segítség reményét ébresztette fel benne.

- Segítsen, kérem… segítsen! – hadarta levegő után kapkodva, mint aki fuldoklik.

- Kivel beszélek? Kamenashi-kun, ott vagy?

- Tegoshi? – döbbent le Akanishi, ahogy felismerte a hangot a vonal túlsó végén. – Tegoshi Yuya?

- Én vagyok. Ki beszél? – A hang ingerült volt.

- A… Akanishi vagyok… én…

- Mi a fenét akarsz? – szakította félbe dadogását dühösen. Nem csoda, hisz este tíz órakor már nem illik senkit sem zavarni, de ez most a legkevésbé sem érdekelte.

- Segítened kell! Könyörgök… - görnyedt össze a padlón térdelve, mint akinek fáj a hasa, egyik kezével Kazuya karját szorítva.

- Mi történt? És miért van nálad Kamenashi telefonja? Mi a… - A záporozó kérdések hirtelen abba maradtak, csak Jin elfojtott zokogását lehetett hallani.

- Kazu megsérült… a lakásán vagyunk… nem tudok mit tenni – rázta a fejét nekidőlve a konyhapultnak és próbált úrrá lenni az érzelmein.

- Akanishi nyugodj meg! Mondd el, mi tör… - hangos pittyenés szakította félbe a fiút, majd minden elhallgatott.

- Ne! Tegoshi… - nyüszített fel Jin és rázni kezdte a telefont a kezében, azonban válasz nem érkezett. Kame mobilja lemerült. Dühösen vágta be a sarokba a készüléket és a haját kezdte tépni. Csak reménykedni tudott benne, hogy az üzenete eljutott a másik tudatáig, és küldeni fog segítséget. De mi van, ha nem? A fiúval mindig is ellenszenvet éreztek egymás iránt, talán esze ágában sincs segíteni neki. Patt helyzet… viszont segítség akkor is kell valahonnan.

Megpróbált felállni, de frissen műtött térde miatt nehezen ment neki, majd mikor ránehezedett a talpára, mintha kést döftek volna belé, végighasított a fájdalom a testén és visszarogyott. A talpára ragadt szilánk belefúródott a húsába. Ordítva fogta meg az első kezébe kerülő tárgyat, egy lábast és teljes erővel a földhöz vágta. A tehetetlenség jobban fájt neki, mint a fizikai fájdalom…

***

- Már a ház előtt vagyok, ne aggódj. Most leteszem, majd hívlak – hadarta Koki a telefonba és bontotta a vonalat. Este Tegoshi Yuya hívta fel zaklatottan, hogy történt valami Kamenashival, de ő maga sem értette pontosan, hogy miről van szó, de azt tudta, hogy a lakására kell mennie. Természetes volt, hogy azt hívja fel, aki a legközelebb lakik a férfihoz. Idegesen vette elő a pótkulcsokat és beengedve magát a kapun, majd a bejárati ajtón a nagy csönd fogadta a házban.

- Kazuya? Jin? – kiáltott be az előszobából, de válasz nem érkezett. Gyorsan vette le a cipőit, majd betrappolt a nappaliba, de nem látott senkit. Talán átverték… és a fiúk már rég lefeküdtek aludni. De akkor miért ég a konyhában a lámpa?

- Kame-chaaan? – kérdezte bátortalanul, ahogy belépett a helyiségbe, de nem látott senkit. Már majdnem elnevette magát, hogy őt tényleg átverték, mikor megpillantotta a vörös foltokat a kövön, majd az eldobált edényeket és végül néhány lábat, ami a konyhapult mögül látszódott ki.

Lassan lépett oda a pult mellé és riadtan kukucskált be mögé. A látványra nem volt felkészülve. Kazuya elterülve feküdt a földön, fejéből vér szivárgott, ami összemocskolta a bútorokat, a padlót, a ruháját és végül… Akanishit. A férfi ott volt mellette, jobbjával az eszméletlen barátja karját szorongatva üveges tekintettel és nekidőlve a szekrénynek mozdulatlanul ült. Arcát, ruháját és lábát apró vörös maszatok tarkították és ajkai leheletnyit néha elválva egymástól hangtalanul szavakat formáltak. Tanaka első gondolata, ami az eszébe jutott róla, az volt, hogy… megőrült.

***

Először nem volt biztos benne, hogy mit is hall: örömkiáltozást vagy dühkitörést. Ahogy tisztábbak lettek a hangok, már kezdte felismerni, hogy melyik kiéhez tartozik, de nevek nem jutottak eszébe. Az az átkozott memória zavar… pedig kezdte azt hinni, ebből már felgyógyult.

- Ha nem engedsz be hozzá Yamashita, esküszöm, hogy addig verlek, amíg lélegezni tudsz! – A hang határozottan ingerült volt és nem boldog. Ezt legalább sikerült magában tisztáznia.

- Kazuya, Jin biztonságban van, Tomo vigyáz rá a szobájában, nem kell mitől félned. – Ez a hang is ismerős volt.

- Tudhattam volna, hogy nem tudsz vigyázni rá, hiszen még magadra sem tudsz! Amint jobban lesz, elviszem magammal! – A dühös kiáltás közvetlen mellőle hangzott és ha Yamashita Tomohisa dühös volt, azt bárhonnan fel tudta volna ismerni. Koncentrálni kezdett és kettőt pislogva realizálta magában, hogy nem is volt csukva a szeme.

- Látnom kell! Eressz be hozzá! – dörömböltek a csukott ajtón továbbra is kitartóan.

- Kazu-chan, pihenned kell! Az orvos szerint agyrázkódásod van… - A kérlelő hang kitartóan unszolta az ajtó előtt kiáltozó férfit.

- Igen Kamenashi, tűnj el innen! – mordult rá indulatosan Yamapi, majd a halk puffanásból következtette, hogy valami puha tárgyat hozzávágott az ajtóhoz. Talán egy párnát…

- Tomo-chan? – kérdezte rekedten a sötétséget, majd érintést érzett a tenyerében és egy megkönnyebbül sóhaj szökött ki barátjából.

- Jin, már azt hittem soha nem szólsz hozzám– simítottak végig a haján, majd a puha tenyér az arcát kezdte cirógatni.

- Azt hiszem, elfelejtettem néhány dolgot – motyogta kótyagosan és felemelte a kezét, amit aztán egy másik ragadott magához.

- Már minden rendben, ügyes voltál Jin. Most aludj egy picit, rendben? – Kiérezte Yamashita szavaiból, hogy mosolyog. Úgy beszélt hozzá, mint egy kisgyerekhez és talán az is volt, miután elmotyogott egy igent, és azt tette, amit a másik kért tőle. Nem kérdezett semmit, fölöslegesnek érezte. Már nagyon fáradt volt… mindenhez.

***

- Kérlek, ülj már le! – vette ki barátja már ötödik alkalommal a teáskannát a kezéből, de ismét ingerülten vette vissza azt, ami amúgy is az övé. Mit dirigálnak neki folyton? Ha ő teát akar főzni Akanishinek, akkor teát fog főzni.

- Ne érj hozzám! Nem vagyok ideges – csapta le az kannát az asztalra és mérgesen fújtatva nézett farkasszemet Kokival.

- Látom – húzta a száját a férfi és nagyot rántva a másik karján leültette egy székre maga mellé.

Kazuyának elméletileg reggelig a kórházban kellett volna maradnia, de minden áron haza akart jönni Jinhez. Az egész dolog egy hülye balesetnek volt köszönhető, amit tény, az ő ügyetlensége okozott. Miután lehajolva pakolta el az edényeket, nem vette észre, hogy a fölső konyhaszekrény ajtó nyitva maradt és olyan lendülettel kelt fel, hogy a szekrény sarkába beverte a fejét, és a hatalmas ütéstől elájult. Miután Tanaka rátalált, bevitte a kórházba, de már útközben magához tért és csak az járt a fejében, hogy haza kell mennie Akanishihez, mert biztosan nagyon meg volt rémülve. Míg Koki beszállította őt a kórházba, áthívta Yamashitát, hogy vigyázzon barátjára és ellássa a sérüléseit.

- Tegnap óta benn van vele! Mikor jön már ki? – vágott ököllel az asztalra idegesen.

- Semmi okod sincs, hogy bunkó legyél Yamapival. Reggelig vigyáz Jinre, talán hálásnak kéne lenned – halkult el a mondat vége és rá se nézve parázsló tekintetű bandatársára inkább témát terelt. – Nagyon aggódok érte, talán el kéne vinni egy orvoshoz.

- Erre már én is gondoltam, de nem akarom, hogy azt érezze, őrültnek tartjuk – sóhajtott Kame és elkezdett bepakolni az elsősegély dobozba, aminek tartalma reggelig szanaszét hevert az asztalon.

- De ha egyszer az! – adta meg a kegyelemdöfést az idősebb és komolyan nézett rá. – Látnod kellett volna tegnap… Mint akinek nincs ki a négy kereke. Yamapi három órán keresztül próbált kihúzni belőle egy értelmes szót, de mintha valami katatón állapotba került volna, meg sem moccant.

- Talán őt is meglehet érteni. Elvesztette a barátait, ez talán normális…

- Nem, nem az! – zárta le a témát barátja.

Koki szavai fájdalmas csapásként érték őt, mivel tudta, hogy igaza van. Fogalma sem volt róla, hogyan segíthetne Akanishin, de úgy látszik, amit eddig tett érte, az kevés ehhez és talán egyedül nem is lesznek képesek megbirkózni a dologgal. Kénytelen volt beismernie, hogy szakemberre lesz szükségük.

- Segíts találni valakit, de egy feltételem van – hunyta le szemeit Kame és ökölbe szorította a kezét. – Nem vihetik el tőlem, nem fogom engedni.

- Értem – állt fel az asztaltól Tanaka indulásra készen, mikor belépett a nappaliba Yamashita. Az énekes arca nyúzott volt, szemei karikásak, öltönye gyűrötten lógott rajta, amiben előző este a sajtótájékoztatóról rohant el. Egész éjjel legjobb barátja mellett virrasztott.

- Kéne egy kis tea Jinnek – motyogta rekedten és besétált a konyhába, a tűzhely felé véve az irányt, mire Kamenashi felpattant a helyéről.

- Majd én csinálok teát, ne aggódj – nézett rá kidülledt szemekkel, és állkapcsát kitolva dühösen fújtatott. Bekötött fejével és agresszív ábrázatával egy elfuserált Rambó jutott a fiúk eszébe. Röhejes volt, de a szemében ott csillogott a birtoklási vágy.

- Kazuya, ne haragudj, rondán viselkedtem az éjjel – hajtotta le fejét Tomohisa bűnbánóan.

- Bezártad azt a rohadt ajtót! Még csak meg se nézhettem! – kiabált rá mérgesen, mire a férfi behúzta a nyakát. – Ráadásul az én házamban…

- Kame-chan, ne legyél hálátlan! A legjobb barátja, még jó hogy vigyázni akart rá. Ha veled történt volna ilyesmi, én is ezt tenném – fogta meg a vállát Tanaka, mire kicsit lenyugodott.

- Nem viszem el tőled, ne aggódj – emelte fel szomorúan a fejét Yamapi. – Ha ez a baleset nem lett volna… szóval… Látom, hogy mennyi szeretettel veszitek körbe, és én hagytam cserben őt azelőtt. Semmi jogom, hogy beleszóljak – szorította össze a szemét.

- Igen, pontosan! Ha mindig mellette lettél volna kitartóan, és nem futamodtál volna meg az első akadálynál, mindez nem történt volna meg! – kiabált Kazuya indulatosan. Érezte, hogy valakit hibáztatnia kell, különben ő maga is beleőrül. Itt volt ez a férfi, aki cserbenhagyta a legjobb barátját, nem küzdött a bocsánatáért soha, és meg sem próbálta visszatartani legutóbb, mikor kiengedték Jint a kórházból, hogy egyedül útnak induljon miután összevesztek. Gyűlölte érte a másikat, hogy nem gondoskodott róla megfelelően.

- Mi ez a kiabálás? – jött egy álomittas hang a nappali felől, mire mind odanéztek. A kótyagos Akanishi sántítva totyogott feléjük, szorosan mellette kutyája haladt. Matt igen okos volt, sokat tudott segíteni a férfi közlekedésében azzal, hogy mindenhova elkísérte, Jinnek csak annyit kellett tennie, hogy szorosan mellette marad. Csak most látszódott igazán, hogy barátjuk mennyi szenvedésen ment át az utóbbi hónapokban. A rövid ujjú póló csak úgy lógott rajta, láthatóvá téve csontos karját, amit apró pici sebhelyek borítottak még mindig. Arcán már gyógyulásnak indult a heg, az új bőrt a vártnál is jobban fogadta be a szervezete, bár tudták, maga a sebhely soha nem fog eltűnni a gyönyörű arcról és örökre csúfítani fogja a másik külsejét.

- Jin – rohant elé gondolkodás nélkül Kamenashi és megragadta a két karját. – Ne haragudj rám, többé nem fordul elő. Annyira nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek… tudod, hogy mennyire béna vagyok – szabadkozott hadarva a mosolygó fiúnak.

- Történt valami? – kérdezte kíváncsian és továbbra is gyermekien mosolygott a jelenlévőkre, amitől egy csöppet megállt bennük az ütő.

- Nem mondod, hogy nem emlékszel? – tette fel a kérdést bátortalanul Tanaka, amit egyikük sem mert kimondani.

- Mire kéne emlékeznem? – ráncolta össze a homlokát Akanishi egy pillanatra, majd kisimult arccal újra mosolyogni kezdett. – Képzeljétek, már élesebben látom az árnyakat. Ez azt jelenti, hogy nemsokára rendbe jövök? – Jin hangja boldog volt és vidáman forgolódott körbe a szobában. Egyáltalán nem emlékezett semmire, ami előző este történt. Kame próbálta feldolgozni a szituációt, de nehezen ment neki. Csak arra tudott gondolni, hogy szereznie kell egy orvost, aki végre visszahozza nekik a régi Akanishit… mert a mostani ijesztően viselkedett.

- Nem… izé… nem tudom – vakarta meg a kötésen keresztül a homlokát Kamenashi és a többiekre nézett tanácstalanul, akik ugyanolyan tanácstalan fejjel néztek vissza rá.

- Ah, úgy érzem, tele vagyok élettel – szippantott egyet a levegőbe és nagyot nyújtózkodott. – Mit reggelizünk?

Jinen kívül mindenki zavarban volt, mintha csak túlreagáltak volna bizonyos dolgokat. Bár a férfi nem nézett ki jól, mégis mosolygott és nem emlékezett semmire.

- Hogy van a lábad? – kérdezte félénken Yamapi.

- Iszonyatosan fáj a talpam, alig bírok ráállni – húzta el a száját barátja és tett egy sánta lépést Kame felé, aki rögtön átkarolta és elkísérte a kanapéig. – Beleléphettem valamibe…

- Biztos jól vagy? – Kazuya óvatosan letelepedett mellé és két kezébe véve a másik arcát vizsgálgatta azt, hátha talál rajta valami oda nem illő dolgot.

- Hát egy kicsit éhes vagyok – húzódott el a másik érintéséből zavartan.

- Akkor… akkor adunk neki enni, igaz? – nézett hátra mosolyogva a fiatalabb a többiekre. – Pi-chan, van kedved segíteni? – kérdezte mosolyogva és erőltetett kedvességgel a hangjában. Yamashita meghökkenten figyelte, hogy Akanishiért a férfi még a büszkeségét és ellenszenvét is eldobja, és ott marasztalja, mikor alig várta, hogy végre kidobhassa. Ez lenne a törődés?

- P… persze – bólintott hevesen és gyorsan körbenézett a konyhában, hogy mihez is kezdjen magával.

- Én lépek. Van egy kis elintézni valóm – nézett Koki mélyen csapattársa szemébe, majd felkapta a táskáját és a kijárat felé vette az irányt.

- Koki – szólt utána Kame gyorsan, mire megfordult. – Köszönök mindent.

A férfi csak elmosolyodott, majd gyors szalutálás után elviharzott. Bebizonyosodott, hogy igaz a mondás, miszerint bajban mutatkozik meg a barát.

***

Lehangoltan ücsörgött a kórház várótermi székén, és napszemüvegét forgatta unottan a kezében. Yamashita összefüggéstelenül mormolt mellette Kame jegyzetfüzetét bújva, és megpróbálta összeírni az időpontokat, amit a gyógytornásszal kell egyeztetniük a kezelés miatt.

- Jin, jól vagy? Alig szóltál hozzám ma – fogta meg hirtelen a kezét Yamapi, megszakítva a kis füzet tanulmányozását. Egy erőltetett mosoly volt a válasz, majd elhúzódva újra kezdte a szemüveggel való játékot. – Ah, meddig vizsgálják még Kazuyát? Ennél ütődöttebb, már úgy sem lehet – próbált vicces lenni, de a kikényszerített mosolyon kívül semmi reakciót nem kapott. – Kérsz egy forró csokit?

A fiatalabb elkönyvelte magában, hogy most mindkettejüknek forró csokira lesz szüksége, míg várakoznak, ezért magára hagyta, hogy felkutassa az épületben az édes nedűt, ami tudományosan megállapított, hogy boldogsághormonokat termel. Nincs is jobb, mint egy automatából szerzett, porral és vízzel készült ínycsiklandó forró csoki, ami soha az életben nem látott csokoládét.

Nem értette Yamashitát, mit keres ott velük, ahogy azt sem, hogy önként felajánlotta, elviszi Kamenashit a kontroll vizsgálatra. A két férfi sosem volt valami jó viszonyban, de az utóbbi pár napban egyre több időt töltöttek hármasban. Legjobb barátja igyekezett kivenni a részét pesztrálásából, elfelejtve mindent, ami kettőjük között történt… pedig a dolgok nem ilyen egyszerűek. Tomohisa sohasem volt az a megbocsájtó típus, akárcsak ő maga. Ha összevesztek képesek voltak sértődötten elvonulni egymás mellett hónapokig, hogy még csak nem is beszéltek. Tomo-chan nagyon sokat változott és főleg miatta.

Mikor egyedül maradt, csak hallgatta a környezetét. Nővérek, betegek és orvosok haladtak el mellette, hol lépteket, hol beszélgetést hallott. Nem tudta elképzelni, hogy egész életében vak maradjon, hogy csak ebből álljon a tájékozódása. Bármit megadott volna, hogy az egyre hangosabb gyereknevetés forrását láthassa, ami egyre közelített felé… és közelített…

Hatalmas puffanást hallott meg közvetlen maga előtt, majd valami puha nekiütközött a lábának.

Gyereksírás.

- Jól vagy? Mi történt? – tapogatta ki maga előtt a kicsi fejet, majd karocskákat és segített talpra állni a gyerkőcnek. Hosszú volt a haja… talán kislány.

Hatalmasat nyelt, ahogy a sírás egyre hangosabb lett. Borzasztóan megüthette magát a pici, vagy csak megijedt, hogy elcsúszott a kövön. Bárhogy is volt, most legszívesebben felkapta volna, s a szemébe nézve addig nevettette volna, míg abba nem hagyja a szomorkodást. Jelenleg az ötlet megvalósítása számára lehetetlen volt, nem csak azért, mert senki szemébe nem tudott nézni, hanem mert ő magát is a sírás kerülgette. Lassan végigsimított a kislány haján, majd a kezébe nyomta a napszemüveget tehetetlenségében.

A sírás abbamaradt.

- Elnézést! Borzasztóan sajnálom – hallotta meg egy izgatott hangot valahonnan a folyosó végéről, majd szaladó lépteket.

- Önhöz tartozik? – kérdezte mosolyogva Jin és elengedve a kislány karját átengedte egy aggódó apukának.

- Elnézést, ha megzavarta a lányom. Imád elcsatangolni. – Az árnyakból következtette, hogy az idegen mélyen meghajolt előtte.

- Semmi gond – nevette el magát felszabadultan. – Mennyi idős? – kérdezte a férfit, mire egy pillanatnyi feszült csend férkőzött közéjük, csak a gyermek kuncogását lehetett hallani, ahogy a szemüveggel játszott a kezében. Talán most ismerte fel az apa, hogy nem lát…

- Uvaaa… Maga Akanishi Jin! Lenyűgöző – sugárzott az ámulat a hangjából, amitől teljesen ledöbbent.

- Parancsol?

- Uvaaa… Micsoda véletlen! Nem gondoltam volna, hogy egy igazi idollal találkozok, mikor elhozom a lányomat oltásra – ámuldozott tovább és megérzett egy ujjat az arcán, pontosabban a sebhelyén. Rémülten ragadta meg az idegen csuklóját, ami nagyon vékony volt.

- Elnézést a közvetlenségem miatt. Hallottam a balesetéről… nagyon szörnyű – húzta vissza a kezét a férfi, de az ámulat továbbra is ott csengett a hangjában. Egészen biztos volt benne, hogy a sebhelyét bámulja. Bólintott egyet, majd megpróbált elfordulni tőle. – Tudja, a feleségem oda van magáért. Van egy szoba, ami csak az ön posztereivel van tele – kacagott fel hangosan, és talán túlságosan is hangosan. Pillanatnyi benyomása az volt a férfiról, hogy tényleg ilyen fura, vagy csak megjátssza magát? Az is lehet, hogy szimplán idióta…

- Akkor üdvözlöm a feleségét – bólintott ismét és elfordult. Talán ha nem vesz róla tudomást, gyorsabban szabadul tőle.

- Ah… nem fogja elhinni, hogy találkoztunk. És még veszekedtünk is, hogy melyikünk hozza el a gyereket. Ha ezt megtudja, letépi a fejemet – nevetett fel ismét a férfi, és olyan lendülettel vágódott rá a mellette lévő székre, hogy félő volt, ő maga is felborul mellette. Be kellett vallania, kicsit megijedt a másiktól. – Jaj, ezek a gyerekek olyan gyorsan nőnek. Nemrég még az anyja hasában volt, most meg már elszalad előlem, hogy aggódhassak miatta. – Feltételezte, hogy a férfi épp elnyújtózkodik mellette és a lányát nézi mosolyogva, aki a földön ülve próbálta kettétörni a napszemüveget.

- Nem találkoztunk már? – kérdezte bizonytalanul Akanishi, mert roppantul ismerős volt neki az érces hang és a barátságosan udvariatlan közvetlenség.

- Te mit gondolsz? – A suttogó hang letegezve, egyenesen a fülébe intézte a kérdést, amitől megugrott ijedtében. A férfi rekedten felnevetett, kicsit mintha szamárköhögésre hasonlított volna. – A madarak azt csiripelték, hogy nincs munkád. Nesze, fogd – azzal a kezébe nyomtak egy pici kemény papírdarabot.

- Hát ez? Ki maga? – Csak úgy záporoztak a kérdések az agyában, de ideje sem volt feltenni őket, a férfi felpattant a helyéről, kivette kislánya kezéből a napszemüveget és visszaadta a gazdájának.

- Ha jobban vagy hívj fel! Még találkozunk. – El tudta képzelni, hogy a férfi kajánul mosolyog rá, majd felvéve a kislányt a karjába, elindult a folyosón visszafelé.

Gőze sem volt afelől, hogy most mi volt ez, mert normális párbeszédnek nem volt nevezhető. Minden kérdésére a válasz a kicsi névjegykártyán állt, amit nem tudott elolvasni. Bár megijesztette az idegen apuka lazasága és japánhoz képest durva közvetlensége, mégis lenyűgözve érezte magát. Bármit megadott volna azért, hogy láthassa az illetőt és afelől biztos volt, hogy a hangját már hallotta valahol.