Sebhely - 10. fejezet

Hűvös szellő kócolta össze a haját, mire kirázta a hideg és összébb húzta magán a vállára terített pokrócot. Hallgatta, ahogy egy-egy autó elhaladt a kórház épülete előtt. Néha még a hirtelen szirénázás hangja megijesztette, de már hozzászokott a váratlan dolgokhoz, mikor a semmiből előkerült egy nővérke és - a frászt hozva rá - tette a kezét a vállára, hogy tudtára adja, ideje indulni.

Másfél hete ébredt fel a kómából, és már a térdműtéten is túl volt. Az orvosok bizakodóak voltak vele kapcsolatban és végre valahára hozzáértő és odafigyelő szakembereket kapott maga mellé, mivel Kazuya intézett neki mindent. Ez mondjuk természetes is volt a fiatalabb részéről, mindig mindenben a legjobbat akarta nyújtani, még ha csak a barátai megsegítéséről is volt szó. Amitől a leginkább boldog volt, hogy közölték vele, talán sok kitartással és szorgalommal akár újra úgy táncolhat, mint régen. Bár tudta, ez úgysem válik valóra a sötétség miatt, amiben meg kell tanulnia élni, mégis boldog volt… az a furcsa gondolat, amit reménynek hívtak.

Érezte, hogy a nővérke tolja a kórház folyosóján és tudta, hogy ezúttal már a kijárat felé, ahol ha minden igaz, Koki és Ueda várták, hogy elfuvarozzák új otthonába. Halvány mosolyra húzta a száját és kezével megérintette az arcát, ahol a hatalmas heg még mindig elcsúfította külsejét. Már nem fájt neki… Kezdetben még igen, és nehezen viselte, hogy tökéletes külsejét már nem kaphatja vissza, vagy legalábbis már nem lehet olyan normális, mint a többi ember, de már nem érdekelte. Ez a fajta fájdalom megszűnt létezni, mikor elveszítette a látását. Még ha átmeneti is volt a dolog, nem zavarta, mert így nem láthatta az emberek szánakozó vagy elborzadt arckifejezését, a sajnálatot vagy az együttérzést. És ami a legfontosabb… a saját arcát se láthatta.

- Megjött a két lábon járó szerencsétlenség – kiáltott egy ismerős hang a távolból, mire lágyan elmosolyodott.

- Tanaka, állítsd le magadat – morogta Tatsuya a kocsi mellett állónak, majd egyre hangosodó léptekkel odasietett Akanishi mellé. – Jin, nagyon jól nézel ki. Kokival viszont ne törődj, tudod milyen szokott lenni – tette rá kezét a karjára és lágyan megszorította.

- Sajnálom, de megváltozni már nem tudok – vont vállat az említett és ő is melléjük sétált, hogy segítsen besegíteni a lábadozó férfit a kocsi hátsó ülésére a tolószékből.

- Sajnálom a késést – hajolt meg a jelenlévők előtt a csinos nővérke. – Egy kis időbe tellett mire megtaláltam Akanishi-sant.

- Mert tán elveszett? – vonta fel a szemöldökét a rapper, mire Jin elnevette magát.

- A tetőn találtam rá – válaszolta zavartan a hölgy, mire a két férfi ledöbbent.

- Mégis, hogy a fészkes fenébe került ő föl a tetőre, ha azt se látja, merre megy? Ráadásul tolószékkel? – vakarta meg a fejét Tanaka, mire Tatsuya oldalba bökte.

- Egy kislány vitt fel, aki az anyukáját látogatta meg – szólt közbe Akanishi. – Megkértem, hogy kísérjen föl.

- Oh, értem – motyogta Koki. – Az más…

- Köszönjük a segítséget – hajolt meg Ueda a nővérkének, mire a hölgy viszonozta a gesztust és elköszönve visszasietett az épületbe.

- Akanishi, szeretnél kajálni valamit útközben vagy ilyesmi? – kérdezte Koki beülve a volán mögé.

- Nem, nem vagyok éhes. Mehetünk nyugodtan – mosolygott szélesen és érezte, ahogy elindulnak. Az úton nem sokat beszélgettek, néha-néha váltott csak pár szót a két elöl ülő, amit Jin hátradőlve hallgatott és az ablak felé fordította a fejét. Normális esetben az elsuhanó fákat bámulta volna, de most csak a sötétséggel nézett farkasszemet. A kocsi lehúzott ablakán az őszi szellő simogatta az arcát és lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy most boldog…

***

Kapkodva, botladozva próbálta az utolsó szennyes ruhákat elfuvarozni a mosókonyhába, hogy megtisztíthassa a nappalit az oda nem illő elemektől, bár ő maga is tudta, öt perc alatt nem tudja megváltani a világot. Halk beszélgetést és nevetést érzékelt a bejárati ajtó előtt, mire megfagyott benne a vér.

- Ne… még ne… - kapott kétségbe esve a kanapéra dobált újságköteg felé és villámgyorsan vágta be a legközelebbi ajtón, ami a fürdőszobába vezetett és rácsukta az ajtót, épp abban a pillanatban, mikor kopogtatás ütötte meg a fülét. – Megyek! – kiáltotta és majdnem hasra esve Ran-chanban és a papucsában, nagy nehezen eljutott a bejáratig.

- Azt ne mondd, hogy most vágtál rendet a lakásban – vigyorgott rá szélesen Koki, mikor kitárult az ajtó. Hát hiába… a férfi túl jól ismerte már. Mikor belibbent mellette, Kazu látómezejébe került bicegő barátja, akit Ueda vezetett karon fogva és a kis lépcsőn próbáltak fellépni az ajtó előtt.

- Jövök, segítek – ugrott oda a legfiatalabb és kicsit nagy hévvel próbálta felhúzni az idősebbet a lépcsőn, mire az felnyögött a lábába nyilalló fájdalom miatt. – Bo.. bocsánat – kezdett el szabadkozni és hátrébb lépett, mire Akanishi csak mosolyogva megrázta a fejét.

- Kame, nyugodj meg, menny be, ülj le és igyál egy csésze teát – mondta szépen tagolva Ueda, mint egy ötévesnek.

- Én nyugodt vagyok. Ki mondta, hogy nem vagyok nyugodt? – kérdezte felháborodva és felbukott a küszöbbe, mivel hátrálva lépett be a lakásába, szemét egy pillanatra sem fordítva el Jinről.

- Olyan izgatott vagy, mint egy első randis – kapaszkodott Kamenashi nyakába Koki és hátrarántotta a nappaliba. – A csomagjait hova pakoljam? – kérdezte tanácstalanul meredve a helyiség közepén heverő sporttáskákra.

- Egyelőre tedd az én szobámba… a vendégszobában egy kicsit… öhm… rumli van – motyogta elvörösödve a fiatalabb.

- De ugye azért lesz hol aludnom? – kérdezte hirtelen Akanishi, miközben Ueda leültette a kanapéra.

- Persze, hogy lesz – tágultak hatalmasra Kame szemei. – Csak volt néhány elintézni valóm és nem maradt időm arra, hogy lakóképessé tegyem házat – motyogta körbepillantva.

Nyáron költözött be az új kertes házába, de még ideje sem volt egy csomó mindent kicsomagolni. A dobozok ott pihentek még mindig a sarokban arra várva, hogy felnyissák őket és tartalmuk a rendeltetési helyükre kerüljön.

- Kazuya, még mindig nem csomagoltál ki? – nézett körbe döbbenten Tatsuya.

- El vagyok havazva, mondtam már – válaszolta izgatottan és próbálta lehámozni Jinről a kabátját és sálját, de az idősebb csak elütötte a kezét valami olyasmit motyogva, hogy egyedül is megy neki.

- Én már felajánlottam a segítségemet a pakoláshoz, de nem kért belőle – morogta Koki, míg az ujját végighúzta az egyik polcon és a por rátapadt az ujjára.

- Várjunk csak… most hol vagyunk? – kérdezte szemöldök ráncolva Jin a jelenlévőktől.

- Oh, nem említettem? A nyáron vettem egy kertes házat – mosolygott rá Kazuya és kivette a kezéből a fölösleges ruhadarabokat, amiből nagy nehezen kibújt.

- Furcsa is volt, hogy nem volt lépcsőház – gondolkodott el Akanishi és most először, mióta megvakult, kezdte el zavarni, hogy nem látja a környezetét.

- Nekünk viszont lépnünk kell – szakította meg a gondolatmenetet Tanaka. – Egyeseknek ugye dolgoznia is kell… - kötözködött látványosan.

- Jah, oké, persze – bólogatott szaporán Kazuya. – Köszönöm a segítséget!

- Nincs mit – mosolygott Ueda. – És meglesztek egyedül? Nincs szükségetek valamire?

- Most ezt úgy kérdezed, mintha taknyos kölykök lennénk – vágta csípőre a kezét a fiatalabb álsértődöttséggel a hangjában.

- Azok is vagytok – vonta le a következtetést Tanaka, majd elnevették magukat.

Kamenashi boldog volt, hogy a két férfi ennyi mindenben segített neki az elmúlt hetek alatt. A munkahelyen tartották a hátukat érte, ha túlhajszolta magát, akkor mindig ott termettek, hogy segíthessenek rajta. Nem hiába mondta mindig, a KAT-TUN egy család és nem egy idol csapat.

Akanishi érezte, hogy az ölébe ugrik valami, miközben Kame a barátait kísérte ki. Az a valami halkan nyüszített és nyalogatni kezdte a kezét. Összeszorult a szíve.

- Ran-chan? – kérdezte, a bundát simogatva és mosolyogva tapogatta ki az állat fejét.

- Ő nem Ran-chan – válaszolta az állat helyett Kame és belibbenve a nappaliba helyet foglalt mellette a kanapén. – Ran-chan ebéd után mindig benn alszik az ágyamon. Egy atomtámadást és végigaludna. – nevette el magát és találkozott a kezük a kutya bundáján.

- Akkor ő egy új szerzemény? – kérdezte Jin kíváncsian és körbetapogatva az állatot, próbált rájönni, hogy milyen fajta.

- Nem egészen… míg egy barátom kórházban volt, addig magamhoz vettem. Tudod, együtt sérültek meg… Elég szomorú történet – halkult el Kame hangja és az idősebbre nézett.

- Oh… szegény. Akkor már biztos hiányzik neki a gazdája – motyogta Jin és közelebb húzta magához az állatot.

- Bakanishi, te hogy lehetsz ekkora Bakanishi? – csattant fel Kame, mire az idősebb megilletődve fordította arra a fejét. – Mégis kinek a kutyája lehet szerinted?

- Nemtom – ráncolta össze a szemöldökét a nagy gondolkodásban.

- Megérdemelnéd, hogy Matt beleharapjon a seggedbe, amiért nem ismered fel – prüszkölte Kame sértődötten.

- Mi? – fagyott le Akanishi és még levegőt is elfelejtett venni.

- Matt – Csak ennyit mondott halkan Kazuya és Jin kezére tette a sajátját, és megszorította az állat puha bundája fölött.

- Mi? – nyüszített fel Akanishi is a kutyához hasonló hangon, és könnyek szaladtak a szemébe.

- Tudod, mikor közölték velem az állatorvosi rendelőben, hogy egy kutya képes elájulni a sokktól, nem hittem el – nevette el magát Kazuya és elengedte a férfi kezét, mire az felnyalábolta az állatot az ölében és magához ölelte, amilyen erősen csak tudta. Nem mondott semmit, az arca mindent elárult barátjának. Potyogtak a könnyei és teljes testében reszketett a boldogságtól. Tündéri látvány volt, ahogy a remegő szájú Akanishi magához ölelte rég elvesztett kutyáját. Ezek a pillanatok adtak értelmet az életének.

***

- Mennyit nőttél Matt… - motyogta az állatnak, még mindig a bundájába kapaszkodva a kanapén fekve.

- Jin, későre jár, nem akarsz lefeküdni aludni? – lépett be a nappaliba az álmos hangú Kazuya, majd mellé csoszogva letelepedett melléjük a földre. Akanishi felhúzott lábakkal az oldalán feküdt, szorosan mellette a már koránt sem kistermetű kedvence.

- Milyen puha a bundája… Mit használsz rá? – kérdezte immár ötödször Kamétól és megbabonázva szippantott bele a kutya bundájába.

- Csak a szokásos kutyasampont, amit Ran-channak is adni szoktam – ásított egy nagyot, majd megfogta a kezét. – Gyere, bekísérlek a szobámba. Ma aludj ott, én meg elleszek a kanapén, amíg kitakarítom a szobádat.

- Ne, jó itt – kapaszkodott bele még jobban a kutyába.

- Matt már jó ideje itt lakik, nem fog elszaladni sehova – mosolygott az idősebbre elnézően. Úgy viselkedett, mint egy kisgyerek.

- Kérlek hadd maradjak ma éjjel itt vele – motyogta a kedvence bundájába fúrva a fejét.

- Meg fogsz fázni és kényelmetlen itt feküdni – unszolta tovább a fiatalabb, de a másik hajthatatlan volt. – Rendben, de akkor én is itt alszok melletted a földön, ha szükséged lenne valamire – adta be a derekát nagy nehezen a férfi. Mire visszaért a szobából az ágyneműkkel, addigra Akanishi már halkan szuszogott. Csak annyit tehetett, hogy ráterített egy meleg pokrócot alvó barátjára és hamarosan ő is követte őket álomföldre.

***

- Nem érdekel, akkor is fordulj el! – kiáltott hisztisen volt csapattársa.

- Bakanishi, hogy segítsek lefürödni, ha ilyen csökönyösen és gyerekesen állsz hozzá a dologhoz? – kezdett most már Kazuya is kijönni a sodrából.

- Nem kell segítség, egyedül is menni fog – húzta fel az orrát az idősebb és elfordulva a másiktól a nadrágja övével kezdett bajlódni.

- Jó, elfordultam, de hagy segítsek – lépett mögé a fiatalabb és megfogta a derekánál a pólót, hogy lehúzhassa róla.

- Lehet, hogy vak vagyok, de hülye nem! – kiáltott rá a másikra, mire az összerezzent. – Menny ki!

- Te normális vagy? Felnőtt férfiak vagyunk. Azt hiszed nem láttam még meztelen férfit? – kerekedtek el Kamenashi szemei.

- Nem… csak… nem akarom, hogy láss! Tünés – került a kezébe hirtelen egy törölköző és a másik felé csapott vele. Kazuya már évek óta nem érezte magát annyira felhúzva, mint most. Persze a legutóbbi alkalom is Akanishinek volt köszönhető, de ez már megszokott volt. Indulatosan kapott a törölköző után a levegőbe és hatalmasat rántva rajta maga elé húzta az idősebbet, megragadta a pólóját és szabályosan letépte róla.

- Mi a franc… - kapálódzott Jin, de csak azt érte el, hogy nekinyomták a hátát a hideg csempének és ezúttal az övét kezdték kicsatolni.

- Mi az istenért kell úgy viselkedni, mint egy hisztis picsa, nem értem… - morogta dühösen Kame és egy határozott mozdulattal az idősebb bokájáig tolta farmernadrágot. Mosolyogva lépett hátra, hogy diadalittasan a másik arcára nézzen, végre ő győzött valamiben kivételesen, mikor észbe kapott. A férfi dideregve tartotta maga elé a kezét, az arca vörös és zavart volt, szemeiben nedvesség csillant meg.

- Hülye kretén állat – morogta Akanishi és a kezével minél jobban próbálta takarni a másik elől a szabad bőrfelületeket. Kazuya nem értette, miért viselkedik így a férfi, mire megpillantotta a sápadt bőrön a sok apró kis eget, ami a testét borította. A hegeket, amiket még az autóbalesete idején szerzett. Meg merte volna kockáztatni, hogy száz is van belőle, ha elkezdte volna megszámolni őket. – Ne merészelj bámulni… - morogta halkan a fal felé fordulva.

- Nem… én nem… - motyogta zavartan Kazuya újra és újra végigfuttatva a tekintetét a remegő vékony testen. Sápadt bőr, rengeteg apró kis heggel…

Akanishi halk szipogása zökkentette ki a révedezéséből, aki háttal neki, a mennyezet felé fordította a fejét és könnyes szemekkel, feszülten bámulta, egészen addig, míg össze nem rezzent a hátát ért hirtelen érintéstől. Kame hátulról simult hozzá, kezeit felvezetve a másik hasfalán, egészen a mellkasáig. Keze alatt érezte a szapora szívverést.

- Nem kell az együttérzésed, eressz el! – szólalt meg ingerülten Jin és próbálta lerázni magáról a másikat, de csak azt érte el vele, hogy még szorosabban ölelte a másik magához.

- Ez nem sajnálat… - motyogta halkan Kame az idősebb nyakába. - Én csak dühös vagyok…

- Miért pont te vagy dühös? – forgatta meg a szemeit a férfi.

- Mert nem tudtalak megvédeni. Nem engedhetem meg, hogy bármi bajod essen.

Jin cinikusan felhorkantott. Miért pont ő dühös a történtek miatt, hiszen neki kéne? Nem értette miért viselkedik így a fiatalabb… ez már több puszta baráti törődésnél. Eszébe jutott a csók, amit még a nyáron kapott tőle a kórházban, mikor meg akarta nyugtatni. Elvörösödve próbálta lehámozni magáról a karokat, melyek körbeölelték a testét.

- Mi a baj? Nem jó így? – kérdezte tőle Kame furcsán lágy hangon és óvatosan maga felé fordította a másikat és ugyan úgy magához ölelte a derekánál.

- Én férfi vagyok – közölte a ténymegállapítást Akanishi, felhúzott orral, mintha csak azt közölte volna, hogy ő az amerikai elnök.

- Igen, tudom. Én is – mosolygott Kazu és Jin érezte a forró leheletét az arcán, amiből egyből rájött, az arcuk csupán két-három centiméterre lehet egymástól.

Mindig is utált zavarba jönni mások előtt, bár ezt hamar el tudták nála érni. Olyankor mindig szaporán pislogott, vagy elvörösödött, vagy gyomorgörcse volt vagy remegni kezdett, de ez alkalommal az összes tünet együtt jelentkezett. Amennyire csak tudta elfordította szép lassan a másiktól a fejét, így a forró lehelet már a fülét érte… ami nem épp, hogy javított volna zavart helyzetén, még rontott is.

- Nem kell zavarban lenned a hegek miatt. Nekem ugyan az az Akanishi Jin maradsz, aki voltál… ugyan az a gyönyörű sztár énekes, akinek a lábai előtt hever japán összes nőnemű lakója – kuncogta el a végét a férfi, mire Jin szája sarka is picit mintha fölfelé görbült volna.

- Gyönyörű? – kérdezett vissza halkan és mosolyogni kezdett. Van, ami nem változik… imádta, ha mások bókolnak neki.

- Ühüm – válaszolta Kazu és egy gyors puszit nyomott az arcára… pont arra a felére, ahol a heg volt. Bár Akanishi nem láthatta mi történik közöttük a fürdőszobában, tökéletes el tudta képzelni a jelenetet és sajnálta, hogy nem tud a másik szemébe nézni. Annyira hiányoztak neki azok a szemek…

- Most már megfürödhetünk? – kérdezte halkan suttogva Kamenashi a fülébe, mikor már meg is érezte az alsónadrágja gumírozása alá becsusszanó ujjakat.

- Hát… - csak ennyit tudott kinyögni és megfeszült állkapoccsal, enyhén csücsörítve állt mozdulatlanul.

- Nem nézek oda, csak ne támadj nekem egy törölközővel megint – nevetett fel Kame.

Jin mozdulatlanul tűrte, hogy lassan lehúzzák róla az alsóját, ami aztán némán pottyant a bokái közé. Megdermedve ácsorgott tovább mozdulatlanul, várva a csönd megszakadását, mikor egy tenyeret érzett meg a csípőjére simulni.

- Látod, túlélted – kuncogott fel Kazuya.

- Te mocsok, remélem jól megbámultál. És tudod mit? Jól nézz meg magadnak! Neked soha az életben nem lesz ilyen tökéletes alakod, mint nekem! – támadt neki dühösen a másiknak, karba fonva a kezét.

- Nem láttam semmit – a fiatalabb hangja komoly volt.

- Most vetkőztettél le pucérra, ne mondd, hogy… - kezdte volna el a veszekedést, de karon ragadták és elvonszolták a nagy kádig, majd átkarolták a derekát.

- Segítek beszállni, kapaszkodj meg itt – fogta meg a kezét és ráhelyezte a kád szélére, majd óvatosan besegítette. – Csüccs le! – utasította mosolyogva, mire fújtatva, tapogatózva helyet foglalt a hideg kádban és térdeit átölelve, összekuporodva vacogott.

- Egyedül is ment volna – morgott egy utolsót, de Kame már nem hallhatta, mert a meleg víz hangos zubogása elnyomta a hangját.

- Ne hadonássz majd, ha lehet, mert nem érheti víz a térdeden a kötést! – mondta a férfi és érezte, hogy a tarkójára csúszik egy kéz és hátrahajtva a fejét a haját kezdte el óvatosan bevizezni.

Némán tűrte, hogy Kamenashi tetőtől talpig végigsimítsa a bőrét a fürdőhabos szivaccsal, csupán a kínosabb területek felé érve kérte el halkan motyogva a szivacsot, hogy azt majd ő megcsinálja. Nem láthatta Kame arcát, nem láthatta, hogy hová néz a másik és ettől zavarban volt. Akkor kezdett el némileg felengedni, mikor a samponnal kezdte el masszírozni a fejbőrét a másik. Oly annyira jól esett neki, hogy már laposakat pislogva küzdött az álmosság ellen.

- Baka, ne aludj el – kuncogott fel közvetlen a füle mellett, mire kipattantak a szemei és zavartan kezdte el jobbra-balra forgatni a fejét, amit Kazu állított meg azzal, hogy megragadta az állánál fogva és ismét hátra hajtotta a fejét, hogy most már leöblíthesse a habot a fejéről. – Pff… Ran-chant és Mattet könnyebb megfürdetni, mint téged – nevette el magát a fiatalabb, majd hozzátette – de ez élvezetesebb.

- Mire célzol? – ráncolta össze a homlokát hátrahajtott fejjel és nem láthatta, ahogy leheletnyi távolság választja el az arcukat egymástól. Időközben a víz csobogása is abba maradt, csupán a csöpögés hangját lehetett még hallani.

- A kutyáknak nincs ilyen puha bőre – érezte a lágy érintést a karján, amely lassan simogató mozdulatokkal haladt egyre lejjebb és lejjebb.

Ki akarta a fejét rántani az érintésből, amivel állánál fogva tartotta még mindig és a karjával el akarta lökni a másikat, hogy aztán nevethessen a hangos csattanáson, mikor a másik elesik a vizes kövön, de nem tette meg. Mintha sóbálvánnyá vált volna, pedig ő nem szokott ilyen lenni. Nem! Akanishi Jin sohasem szokott ilyen lenni. Megremegett, mikor a cirógatás áttért a kezéről a felhúzott térdére, ami lassan haladt egyre lentebb a combján. Meg akarta fogni a másik csuklóját és kicsavarni teljes erőből, de nem tette. Nem értette saját magát, a viselkedését, a nehéz légzését, és ha nem tudta volna, hogy vizes az egész teste, azt hitte volna, hogy még izzad is.

- Miért nem teszel semmit? – ütötte meg egy halk, bizonytalan hang a fülét, mire kicsit feleszmélt.

- Mi? – kérdezte fátyolos hangon.

- Tudod jól, hogy már régóta vonzódom a férfiakhoz is és te ezt mindig utáltad bennem. Akkor most miért nem teszel semmit? – tért rá a keze a csípőjére, mire Jin megremegett és alig hallhatóan nyögött egyet. Csak hogy Kamenashi ezt kitűnően hallotta.

Az idősebbnek esélye sem volt a válaszra, nem csupán a torkát elszorító gombóc miatt, amitől nem tudott megszólalni, hanem a lágy érintéstől, ami az ajkait érte. Sötét volt, csupán a hangokra és az érintésekre tudott koncentrálni és ez tette a dolgot még izgatóbbá. Nem akart belegondolni, hogy most épp egy barátjával csókolózok, csak élvezni akarta a pillanatot. Hogy most csak vele foglalkoznak, hogy őt szeretik. Lassan nyitotta ki a száját a másik nyelve előtt, aki először hezitálva csak az alsó ajkát harapdálta, majd lassan csúsztatta be nyelvét az ajkak közé, hogy aztán lassú és szenvedélyes táncba hívják egymást. Kazuya egyik kezével a tarkójánál tartotta, másikkal ott simogatta, ahol csak érte. Hirtelen gyorsultak fel az érintései, szinte már mindenhol ott voltak az ujjai, hol a mellkasán, hol az oldalán vagy a csípőjén, vagy a lábán, a karján, a kulcscsontján… Ennél a résznél belemosolygott a csókba és hirtelen kapott a férfi csuklója után. Ez mintha észhez térítette volna a másikat, kipattantak a szemei és egy pillanat alatt húzódott el a másiktól, zihálva véve a levegőt.

- Ki kell másznod a kádból, mert megfázol… - motyogta zavartan és felállt az idősebb mellől, aki reszketve és összezavarodottan követte fejével a mozdulatot, ahogy a másik feltápászkodott. Kazuya szíve hatalmasat dobbant, mikor lenézett a teljesen vizes, meztelen barátjára, aki elpirulva és pihegve véve a levegőt próbált valahova fölfelé fókuszálni a szemével, mintha csak azt várná, hogy felkapcsolják a villanyt a szobában. Kamét egy ázott kiscicára emlékeztette a férfi. – Kelj már fel onnan! – förmedt rá zavarában Jinre és lehajolva segített neki felállni a kádban, majd egy gyors mozdulattal, kicsit elfordulva körbetekert a derekán egy törülközőt.

Az idősebb még mindig lesokkoltan meredt maga elé és hagyta, hogy a másik azt tegyen vele, amit akar, hogy megfogja a kezét és a saját vállára helyezze, így megkapaszkodva Kaméban, aki a derekát átölelve segített neki kilépni a kádból.

Talán percekig állhattak úgy, összeölelkezve. Jin kezei Kazuya vállaiban kapaszkodva, Kazuya kezei Jin derekát és hátát ölelve. A fiatalabb megbabonázva fürkészte a másik arcát, ahogy az kábultan próbálta a légzését helyre tenni, szemei alig résnyire voltak nyitva, hajából a víz pedig lassan folyt végig a nyakán, a kulcscsontján és a mellkasán.

Akármennyire is volt erős jellem Kamenashi, minden lelki erejére szüksége volt, hogy türtőztetni tudja magát és ne teperje le a másikat. Sebhelyek ide vagy oda, Akanishi Jinnek mindig is megmaradt a régi, ellenállhatatlan, erotikus kisugárzása, amivel nők és talán férfiak százait is magába bolondította. Ezt Kame csak úgy hívta röviden, az Akanishi jelenség: eltarol, megsemmisít, leigáz, uralkodik feletted, és ami a legfontosabb, nem menekülhetsz előle.

Gondolkodás nélkül hajolt rá a másik nyakára és hevesen kezdte csókolni és szívni Jin bőrét, aki ettől összerezzenve bújt még közelebb a karjaiba. Az idősebb körmei a pólóján keresztül is élesen vágtak a bőrébe… talán gyengédebbnek kéne lennie… de a másik nem lökte el magától. Kame hevesen csókolta végig az állát, a vállait és a nyakát, ahol csak érte, ezzel apró sóhajokat kicsalva a férfiből és némely erőteljes szívásnál akár nyögést is. Ami pedig Akanishit illeti, tökéletesen agyhalott állapotba kerülve, megsemmisülten hagyta magát sodródni az árral.

A fülledt hangulatot egy hangos és határozott kutyaugatás törte meg, ami közvetlen mellettük hangzott. Észre se vették, mikor Matt beslisszolt a résnyire nyitva hagyott ajtón.

- Ezt nem szabad – motyogta bele Kame a férfi szájába, mire Jin ismét rátapadt a másik ajkaira, ezúttal már nem hezitálva. Matt még hangosabban kezdett el ugatni, és már Kamenashi nadrágja szárába harapva húzogatta a ruhaanyagot, de Akanishi karjai már a fiatalabb nyakát fonták körbe és egyre jobban préselte hozzá magát a másikhoz.

- Jin – motyogta két levegővétel között és megpróbált elhúzódni a férfitől, de az egyre erősebben kapaszkodott belé. – Ezt most kell abbahagynunk…

- Nem – jött a határozott válasz és ezúttal maga fogta meg Kame kezét és tette a saját csípőjére, majd újra a szájához hajolt. Matt egyre hangosabban ugatott, mintha csak tudatni akarta volna velük, hogy amit csinálnak, az rossz. És csak egyre hangosabb lett az ugatás…

- Jin, nem! – kiáltott Kame és egy határozott mozdulattal eltolta magától az idősebbet, aki zihálva és megilletődve dermedt meg előtte. – Sajnálom, de nem… - kezdett el szabadkozni Kazuya.

- Matt, menj ki! – kiabált rá kutyájára Akanishi, bár épp akkor hagyta abba az ugatást.

- Nem… hagyd, igaza van. Én voltam a hülye… Felejtsük el, sajnálom - próbálta magát is nyugtatni, de ezzel csak egy felháborodott Heee?-t tudott kiváltani a másikból.

- Miről beszélsz?! – kérdezte ingerülten Kamét, de az csak lehajtott fejjel motyogott tovább.

- Össze vagy zavarodva és nem is látsz semmit… Kihasználtam az alkalmat, sajnálom – hajolt meg előtte a fiatalabb, bár ezt barátja nem láthatta.

- Hogy jön ide a látásom? – mondta ingerülten a hajába túrva.

- Össze vagy zavarodva… ezt nem akarhatod – válaszolta halkan Kazu.

- Biztos azt szűrted le a viselkedésemből, hogy nem akarom… - horkantott egyet cinikusan Jin és más felé fordult.

- Akanishi, ismerlek eléggé… te ezt…

- Ne szólj bele abba, hogy mit akarok és mit nem! Majd én eldöntöm magamnak! – torkollta le dühösen a férfit. Jin nagyon dühös volt, fújtatva vette a levegőt és a térdei remegtek.

- Ne haragudj, hogy felzaklattalak. Gyere, segítek megtörölközni… - lépett közelebb hozzá, de a másik elfordult előle.

- Nem, köszönöm, egyedül is megy. És most mennyetek ki – fújtatott dühösen, megfeszült állkapoccsal, amitől Kamenashi kissé megijedt. Borzasztóan felidegesítette barátját.

- Rendben… a ruháid itt vannak a szekrényen, ha esetleg…

- Kifelé! – kiáltott rá Akanishi. Nem láthatta a férfi arcát, csak kis idő után hallotta, hogy Mattel együtt elhagyja a fürdőszobát és becsukja maga után az ajtót.

Fogalma se volt róla, hogy miért érez így, elvégre az lett volna a normális, amit Kazuya állított, de tény volt az is, hogy Jinnek esze ágában se lett volna abbahagyni a dolgot. Dühös volt Kaméra, amiért ott hagyta, és dühös volt magára, amiért így érez. Tényleg össze volt zavarodva…