Ölelés

Páros: Akame (Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya - KAT-TUN)
Korhatár: nincs :D
Megjegyzés: Ez egy 10 perc alatt összeütött történet, ami a jelenlegi kedélyállapotomnak megfelelően íródott. Remélem nem sikerült túl nyálasra, de én így találom aranyosnak. :D Kicsit visszarepültünk a múltba. ^.^ Kellemes olvasást!
Szerző: Andy



Hangos kopogást hallott a lakása ajtaján, de nem volt ereje felkelni. A kanapén feküdt az oldalán és csak mélyeket sóhajtozott. Halk ajtónyitódásra lett figyelmes, majd meghallotta barátja hangját:
- Jin, itthon vagy? – kiáltott be a lakásba az előszobából, de válasz nem érkezett. Hallotta, hogy a másik leveszi a cipőjét és a kabátját, majd hangos léptekkel közeledett a nappali felé, mire látómezejébe került a fiú.
Akanishi nagy, bocibarna szemeit a másikra meresztette és szomorúan figyelte a kanapéról, miközben egy kispárnát ölelgetett.
- Hé, Akanishi, te hívtál át, hogy videojátékozzunk, erre meg még ajtót se nyitsz nekem – prüszkölte a másik indulatosan és odasétálva a kanapéhoz, arrébb lökte az idősebb lábait és helyet foglalt mellette.
- Bocsánat – válaszolta lehangoltan.
Kaménak nem tetszett ez a válasz. Ilyenkor minimum olyannal szokott előrukkolni a másik, amiből veszekedés lesz és általában Akanishi győzedelmeskedik az ilyen vitákban. Már a telefonban is lehangolt volt, mikor áthívta a másikat szórakozni. Nagyon nem tetszett ez neki…
- Mi van veled, beteg vagy? – kérdezte gyorsan és a másik homlokára tette a kezét, de nem érzett semmit. Érintésére egy még szomorúbb pillantás volt a válasz, ami szabályosan összefacsarta a szívét. – Áh, ne nézz így… Mi bajod van? Ha így nézel, még csak leoltani se tudlak, amiért nem jöttél a tegnapi táncpróbára, pedig tudod nagyon jól, hogy ez lesz az első Tokyo Dome-os koncertünk – próbált komoran nézni a másikra, de hangja inkább egy kedves anyukáéra hasonlított, aki ki akarja szedni gyermekéből, hogy miért van rossz kedve.
- Sajnálom – válaszolta halkan Jin és nagyot sóhajtott.
Kazuya is érezte, hogy egyre jobban lehangolt állapotba kerül szomorú csapattársa láttán. Fel akarta vidítani, azt akarta, hogy mosolyogjon, mert Akanishi soha se szokott szomorú lenni… ő maga volt a vidámság. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és a kanapén bemászott barátja mögé és hátulról átölelte.
- Ha nem mondod meg mi a baj, megcsikizlek – kuncogott bele a fülébe és már emelte volna a kezét a másik kulcscsontja felé, de Jin csak lassan és erőtlenül eltolta onnan a fiú kezét. Akanishi határozottan nem szokott ilyen lenni. Ilyenkor már akkor elkezd visítani, mikor még hozzá sem ért a kéz a bőréhez.
- Nincs semmi baj – nézett hátra mosolyogva az idősebb, de az a mosoly nagyon erőltetett volt.
- Jah, látom – morogta Kame és mélyen a másik szemébe nézett, amit Jin viszonzott. Kazuya már épp fel akart tápászkodni mögüle, hogy kimásszon, mikor a másik felé fordult és hozzábújt. – Most meg mi van? – kérdezte a fiatalabb zavartan.
- Maradj itt egy kicsit velem – suttogta a fiú és még közelebb fészkelődött hozzá. Fejét a mellkasába fúrta és lábaikat is összefűzte. Mélyeket lélegzett csapattársa bőrére, Kame már szinte úgy érezte, hogy a fiú be akarja szippantani magába.
- Látom, hogy valami baj van… nem akarod elmondani? – motyogta a teknős kipirultan és tétovázva de Jin vállára tette a kezét, majd megszorította.
Akanishi ismét fészkelődni kezdett, még közelebb akart kerülni a másikhoz, szinte már hozzá préselte magát, amitől Kamenashi kicsit összerezzent.
- Nincs semmi, csak maradj még egy kicsit – szuszogta barátja és olyan erősen kapaszkodott a ruhájába, mintha az élete múlna rajta, mire ő is szorosan magához ölelte.
A fiatalabb már kezdett volna ellazulni mellette, sőt talán még el is álmosodott és arra is meg mert volna esküdni, hogy Akanishi már rég elaludt mellette, mikor halk szipogás ütötte meg a fülét. Nem mert megszólalni, még csak megmozdulni sem. Látta, ahogy enyhén megremeg néha-néha az idősebb válla és hallotta a reszketeg sóhajokat. Halvány lila ibolyája sem volt róla, hogy mi ütött a fiúba. Áthívja videojátékozni, most meg ott sír a karjaiban… Mert hogy Akanishi sírt. Ami nagyon ritka, és ha meg is teszi, soha nem mások előtt. Nem látták egymás arcát, barátja olyan közel bújt a mellkasához, hogy nem láthatta a könnyes arcát, de akkor már biztos volt a dologban, mikor nedvességet érzett a pólója kivágásánál. Azok Jin néma könnyei voltak, ugyanis hang nélkül sírt. Annyira fura volt az egész. Talán azt hiszi az idősebb, hogy már elaludt, ezért mert engedni az érzéseinek. Valószínűnek tartotta a dolgot, ezért úgy döntött, nem csinál semmit, csak megpróbálja minél észrevétlenebbül magához húzni, mintha csak álmában tenné. Nem szerette volna kizökkenteni a másikat, ha sírnia kell hadd sírjon, úgy ahogy szeretne, hogy senki se lássa, senki se tudjon róla, mégis ölelje közben valaki. Talán ez nyugtatja meg… és ő meg akarta nyugtatni.
Bár Kamenashi Kazuya többé nem tudta meg, hogy aznap mi volt mégis az ok, amiért áthívta Akanishi, és azt sem tudta meg, miért volt szomorú, mégis boldog volt, hogy őt hívta át, annyi barátja közül… talán akkor jött rá a saját érzéseire is, mikor őt választotta erre a feladatra.