Sebhely - 9. fejezet

Nedvességet érzett az arcán, majd meghallotta a halk szuszogást a füle mellett. Lassan nyitotta ki a szemét és a homályból kibontakozott egy aprócska kutya képe. Matt halkan nyüszített mellette és az arcát nyalogatta. Fájt a dereka és a háta, a lábáról már nem is beszélve. Lassan rájött, hogy mindez a kemény padló miatt van, amin az éjszakát töltötte, pontosabban az ajtó előtt elterülve. Egy öregembert meghazudtolva tolta fel magát ülésbe, hogy jobban körülnézzen.
Már reggel volt.
Az ablakon beszűrődött nap sugarai belevilágítottak a szemébe, amit aztán gyorsan összeszorított. Úgy érezte magát, mintha másnapos lenne, de mégis valami más volt… Próbálta összeszedni a gondolatait, hogy mi történt előző este. Emlékezett Yamapira az előadásról, emlékezett rá, ahogy átrohant az úttesten, majd bezárkózott. Kíváncsian nyújtotta a kezét a kilincs felé, majd óvatosan lenyomta. Zárva volt.
- Matt, mi történt? – kérdezte vékony hangon az állatot, az ujjaival a bundáját simogatva, továbbra is az ajtóra meredve, majd hirtelen bevillant neki az első kép, majd szép sorban a többi is.
„- Jin, nyisd ki az ajtót! Kérlek! – hallotta a dörömbölést a vékony fa lapon, amit a hátával nyomott a földön kuporogva, hogy még véletlenül se tudja a másik kinyitni, bár be volt zárva. – Könyörgök, beszélgessünk. Nem akarok veszekedni. Nyisd ki, kérlek! – ütötte tovább az ajtót kitartóan, mire a fülére szorította a kezét. Fájt a mellkasa, nem kapott levegőt. Matt nyüszítve bámulta zokogó gazdáját az ágya alól, nem mert közelebb menni. Félt tőle…
Akanishi fennakadt szemekkel rázta hevesen a fejét és egész testében remegett. Úgy érezte, hogy meg fog őrülni, ha a Yamashita nem hagyja abba a dörömbölést.
- Ha nem nyitod ki, akkor be fogom törni az ajtót! – kiáltott a másik, és ez volt az a pont, amikor Jin már nem bírta tovább.
- FOGD MÁR BE! FOGD MÁR BE! FOGD MÁR BE! – sikoltotta hisztérikusan és hatalmas erővel kezdte el a fejét az ajtóba verni újra és újra, mintha csak bólogatna. Nem érezte a fájdalmat, csak arra tudott gondolni, hogy el kell nyomnia a másik hangját és dörömbölését. Kutyája időközben eltűnt a szeme elől, beiszkolt az ágy alatti legsötétebb zugba és onnan nyüszített tovább. Idegesítette az állat hangja… - ELÉG LEGYEN! – ordította torkaszakadtából és akkora erővel ütötte a fejét az ajtóba, hogy hirtelen semmit nem érzékelt maga körül. Lassan csúszott lentebb az ajtó tövében és hátrahajtva a fejét lehunyta a szemeit. Tompa zsibbadás és szédülés kerítette hatalmába… de legalább a dörömbölés és a nyüszítés megszűnt. Félmosolyra húzta a száját.
Csönd…”
Remegett a keze az állat bundáján és a vörös foltokkal tarkított ajtóra meredt. Másik kezével automatikusan kapott a tarkójához, majd hátra a fejéhez és szúró fájdalmat érzett. Lassan húzta maga elé a kezét és a vérrel borított tenyerére bámult.
- Ezt ki csinálta? – forgolódott körbe rémülten a tettest keresve és könnyek buggyantak ki a szeméből. – Hol van Tomo-chan? – nyüszített fel, akár csak este a kutyája. Szemeit zavartan járatta körbe a szobán újra és újra. Megpróbált felállni, de amint feje kicsit magasabb szintre került, éles fájdalmat érzett és visszarogyott a földre. Megpróbálta újra, de úgy érezte, ha kicsit is fentebb kerül a feje az ülő helyzeténél, menten elájul.
- Matt, nem tudok felkelni – pillantott kétségbe esve az állatra, majd megmozgatta a végtagjait. – Pedig nem fáj a lábam… - motyogta maga elé és megpróbált újra feltápászkodni, de ismét térdre kényszerítette a fájdalom. – Jaj, ne már! – csuklott el a hangja. Ki akart menni a mosdóba, de egyszerűen nem tudott lábra állni. Négykézláb kezdett a mellékhelység felé mászni, mellette vidáman kocogott kis kedvence. – Ne merj röhögni – morogta a szőrpamacsnak, mintha előtte is szégyellné magát a helyzete miatt, bár tényleg eléggé röhejes volt, akárcsak az a módszer, ahogy megpróbált a fürdőben könnyíteni magán.
Azon gondolkodott, vajon Yamashita ott van-e még a szobája előtt, vagy még este elment. Az is megfordult a fejében, hogy hallucinálta az egészet és senki nem dörömbölt az ajtaján. A történtek után, már nem tudott megbízni a saját józan eszében sem.
Nagy nehezen próbálta rendbe szedni magát a hideg csempén ücsörögve. Egy bevizezett törölközőt nyomott lüktető fejére és ez olyan jó érzéssel töltötte el, hogy majdnem elájult tőle, majd halk kopogásra lett figyelmes. Vajon képzeli vagy tényleg kopognak? Kíváncsian mászott ki a mosdóból és az ágya mellett megállva fülelni kezdett. Már elkönyvelte volna a képzelet szüleményének a zajt, mikor újra kopogtatás ütötte meg a fülét. Gondolkodott, hogy kinyissa-e az ajtót vagy sem. Elég röhejes látványt nyújtana, ha a földön mászva fogadná a vendégét és a szobája is úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. Gondolatmenetét végig se bírta vinni, már hallotta is a zár kattanását, majd a kilincset lenyomták kívülről és az ajtó lassan kitárult.
Kis ideig fel se fogta, hogy a földön ülve bámulja az ajtóban ácsorgót. Ismerős volt az arc, de egyszerűen nem jutott eszébe, hogy ki áll az ajtajában. A másik tekintete rémült, de mégis megkönnyebbült volt. Mikor bentebb lépett a szobába megcsúszott valamin és az ajtófélfába kapaszkodva tartotta meg az egyensúlyát. Akanishi is a tekintetét a másik lába alá vitte, ahol egy nagyobb vértócsa éktelenkedett. Az ajtóban álló zihálva és kétségbeesve emelte fel a tekintetét a padlóról a másikra. Ekkor esett le neki végre, hogy ki a látogatója.
- Áh, Kazuya – húzta széles mosolyra a száját, mire a fiatalabb rohanva mellette termett és kétségbeesve kezdte körbetapogatni mindenhol.
- Jaj Jin – próbálta elfojtani Kame a sírást és eltorzult arccal kereste a sebeket volt bandatársán.
- Kazu-chan, nem találkoztál Pi-vel? Az előbb még itt volt – nézett el a másik válla felett az ajtón át a folyosóra, de ott nem látott senkit sem. Kazuya közben az ingének ujjait húzogatta fel a karján és a csuklóit vizsgálgatta, majd mindenhol alaposan körbetapogatta. – Mit csinálsz? – figyelte zavartan a másik tevékenységét.
- Ugye nincs semmi bajod? Ugye nem bántottad magad? Honnan van az a sok vér? – fogta két tenyere közé az arcát és kétségbeesve fürkészte a szemeit.
- Hol van Yamapi? – kérdezte lesütött szemekkel. Kamenashi tekintete égette a retináját.
- Kórházban van.
- Mi? – döbbenten pillantott a könnyektől csillogó szempárra.
- Máma reggel hívott fel, amikor magához tért, mert aggódott érted – simogatta gyengéden az arcát.
- Miért van kórházban? – nyújtotta el a kérdést, akár egy kisgyerek, aki hisztizni készül.
- Amikor dörömbölt az ajtódon, akkor valami srác kirángatta a motel elé és összeverekedtek.
Próbálta összeszedni a gondolatait és az erőlködéstől újra eleredtek a könnyei.
- Én nem akartam… - kapott levegő után és próbált a másik szemébe nézni, de túlságosan szégyellte magát. Itt térdelt előtte az a személy, aki mindent megtett volna érte, és ő meg kegyetlenül kihasználta.
- Semmi baj, ez nem a te hibád. Yamapi már jól van – kezdte el simogatni a haját.
Úgy érezte, hogy már nem bírja tovább a hazugságokat elviselni és ha nem adja ki magából, akkor tényleg megbolondul. Remegve nézett a másik szemeibe és nagy levegőt vett.
- Én elittam a tőled kapott pénzt – mondta ki egy szuszra.
Kame keze hirtelen megdermedt fölötte és elkerekedett a szeme.
- Hogy mi? – kérdezte elhűlve.
- Én én én… annyira sajnálom. Amikor elmentél innen akkor annyira magamra maradtam és el akartam felejteni mindent és és és nagyon sokat ittam, és és nem maradt pénz a kezelésre, de de nem mertem bevallani… - hadarta levegő után kapkodva, ezzel szemben a fiatalabb arcán megjelent az, amitől a legjobban félt egész idő alatt, hogy látnia kell, ez pedig a csalódottság volt.
- Nem hiszem el – nevette el magát Kame, majd látva Akanishi szégyenérzettől lángba borult arcát, lehervadt a szájáról a vigyor. – Nem hiszem el…
Jin egész testében remegett és zúgott a feje. Csak néha-néha pillantott rá a fiatalabbra a szeme sarkából, de csak azt látta, hogy Kame hevesen tátog neki és a vállánál fogva rázza. Biztos volt benne, hogy volt bandatársa éppen hatalmas hangerővel ordít vele, és persze meg is érdemli. Elvégre… eljátszotta a bizalmát, talán örökre. Könnyes szemeit lassan fordította az ajtó felé, ahol találkozott a tekintete kutyája rémült pillantásával. Az állat sebes léptekkel hagyta el a szobát a nyitva maradt ajtón keresztül, mire Jin fejében a csönd helyét átvette, egy idegesítő sípolás.
- Matt – csuklott el a hangja, és lerázva magáról Kamenashi kezeit, sebesen kezdett el négykézláb mászni az állat után, majd az ajtóhoz érve feltápászkodott és begörnyedt háttal, kezével a folyosó bútoraiba kapaszkodva rohant tovább, egyenesen a kijárat felé, épp, mikor egy hölgy nyitotta ki az épület ajtaját és a kutya kiszaladt az utcára a lábai között. Jin eszét vesztve rohant utána és hatalmas erővel lökte félre a nőt az útból, meg se hallva sértő szavait.
Mikor kiért a motel elé hirtelen kapta a kezét a szeme elé, mert elvakította a hirtelen jött napfény, majd fékek csikorgását hallotta, ami ismerősen csengett a fülében. Rémülten nyitotta ki a szemét és zihálva meredt az úttestre. A kiskutya ott feküdt az aszfalton egy fekete Porshe előtt mozdulatlanul.
- Jin – érte utol Kamenashi, de figyelmen kívül hagyta.
- Matt – suttogta Akanishi és lassan csoszogott görbe háttal az autó elé. Először a döbbent sofőrre nézett, majd kutyájára, amely élettelenül feküdt, akárcsak egy zsák krumpli. Halott barátja üveges tekintetének képe villant fel az emlékezetében, ahogy a kormány a mellkasába fúródott és csupa vér borította a testét. Rosszul tudták az orvosok, nem rögtön halt meg, hanem szép lassan vérzett el, míg kiértek a mentők. Egész addig bámulta mellette ülő barátját vértől bugyogó szájjal, míg meg nem fulladt.
A kutya felett állva remegő végtagokkal fordult a sofőr felé, aki még mindig a kocsiba ült és felemelte a kezeit a kormányról.
- Az a dög szaladt ki elém, nem én tehetek róla – vigyorgott rá a középkorú férfi és akaratlanul is az az ember jutott eszébe, aki a kamionos baleset előtt rájuk mosolygott, és aki valószínűleg megölette a barátait.
- MOCSKOS GYILKOS! – ordította Akanishi és az autó mellé sietve óriási erővel vágott a szélvédőre ököllel, ami aztán hangos csattanással be is tört üvegszilánkokat és vércseppeket hagyva maga után a betonon.
- JIN! – hallotta Kazuya kiáltását, és érezte, hogy karok fonódnak a teste köré, de agyát teljesen elborította a düh. Meg akarta ölni a sofőrt. A férfi rémülten szállt ki az autóból és szintén kiabálásban tört ki.
- Te kis rohadék, ezért börtönbe juttatlak! – hátrált a kocsi mellett, hogy a másik ne tudja elérni, akit Kame próbált visszatartani az őrült tombolástól.
- ERESSZ EL! MEG AKAROM ÖLNI! – ordította Jin a férfi karjai között vergődve.
- Jin, kérlek, fejezd be! – próbálta csitítani az idősebbet, mindhiába.
- MEGÖLTE A BARÁTAIMAT! – tört ki hisztérikus zokogásban és akkorát ordított, hogy a járókelőkben megfagyott a levegő a félelemtől.
- Jin, nincs semmi baj! Nyugodj meg! – szorította neki a fiatalabb az autónak, az erős ölelésével foglyul ejtve.
- Megölte… megölte… - rázta hevesen a fejét a férfi kerekre tágult szemekkel, mint aki megőrült. Kame megpróbálta lefogni a fejét, de mikor hátul megérintette a koponyáját, érezte a meleg nedvességet, majd meglátta a vért a tenyerében.
- Istenem, te vérzel – nézett rémülten a másik szemeibe, amik elkapták a pillantását. Akanishi abbahagyta a rángatózást és hagyta, hogy lassan szétterjedjen a fájdalom az egész testében. Rémülten pillantott körbe. A járókelők mind őt nézték… az arcát.
Lábai összecsuklottak, és mint egy rongybaba ájult bele Kamenashi karjaiba.

***

Ueda nyugodtan ült az orvossal szemben a kis irodában, ellenben fiatalabb csapattársával, aki fészkelődve foglalt helyet és karikás szemeit az orvosra meresztve már bombázta is a kérdéseivel.
- Magához fog térni? Mi baja? Miért nem nyitotta még ki a szemét? Doktor úr, kérem… - hadarta Kame, mire Tatsuya megszorította a kezét.
- Hagy mondja el a doktor úr, amit szeretne – mosolygott rá bátorítóan, mire a fiatalabb nagy levegőt vett.
- Köszönöm – mosolygott elnézően a szakállas doktor, majd a jegyzetei fölé hajolt. – Akanishi-san állapotát sikerült stabilizálnunk. A balesete idején szerzett koponyatörés miatt a fejét ért sérülések elég komoly aggodalmat okoztak, de a műtét sikeres volt. Azonban a CT-vizsgálat alapján… az ütés hatására vérömleny keletkezett, amit a koponya és a külső agyhártya közötti artériák vérzése okozott. Emiatt fordulhatott elő, hogy zavartan viselkedett.
- Akkor ezért volt a dührohama is? – érdeklődött Ueda.
- A dühroham már más kérdés. Azok alapján, amit elmeséltek Akanishi-sanról, feltételezem, hogy erős lelki traumák is érték. Ez is közrejátszhatott – válaszolta az orvos.
- De fizikailag most már rendbe jön, ugye? – kérdezte reménykedve Kamenashi, de a férfi arca komor lett.
- Igaz, a vérzést el tudtuk állítani a műtét során, de ez az agy látás és hallásközpontját is érintette. Biztosat, csak akkor tudunk már, ha felébredt a kómából – sóhajtott a doktor.
- Kóma? – csuklott el Kazuya hangja és idegesen forgolódni kezdett. – Ezt nem fogadom el! – remegett meg az alsó ajka és elfordult a jelenlévők elöl.
- Van esély rá, hogy felébred, ugye? – kérdezte halkan Ueda, maga elé meredve.
- Persze. A műtét jól sikerült, szóval megvan rá az esély. Az is lehet, hogy már ma kinyitja a szemét, de fel kell készülni…
- Hogy mégsem nyitja ki a szemét… - fejezte be helyette a mondatot Tatsuya, mire Kamenashi felzokogott.

***

Üresnek érezte magát a sötétségben és a csöndben. Érezte, hogy kap levegőt, de se mozdulni, se érzékelni nem tudott semmit. Olyan volt, mintha nem élne, csak úgy… lenne. Talán ilyen az űr… de ott legalább vannak csillagok… itt semmi sincs. Ilyen lehet, ha az ember meghal? Nem emlékezett semmire, még csak gondolkodni sem tudott. Mintha foglyul ejtette volna az üresség és a semmi univerzuma egy olyan csapdába, amiből soha nincs kiút. Remény vesztve próbált kapaszkodni a szabadság lehetőségébe, mikor meghallott egy hangot. Inkább motyogás volt, mint összefüggő és kivehető beszéd, de legalább hang volt és ő ezt hallotta. Valamennyire megnyugodott a lelke, hogy nincs egyedül, mert valami vagy valaki kiadja ezt a hangot és ez bátorságot adott neki. Megpróbálta minden figyelmét a motyogásra koncentrálni, valami érthetőbbet kivenni belőle. Néha tisztábban, néha halkabban lehetett hallani. Volt olyan alkalom is, amikor teljesen elhalkult, hogy aztán hirtelen, mint derült égből villámcsapás, ismét meghallja. Minden alkalommal egyre kivehetőbb volt, végül már hallotta magát a beszédet is, csak az volt vele a baj, hogy nem sokat tudott felfogni belőle. Zavaros volt minden.
- …és annyi mindenen panaszkodnak, pedig megelégedhetnének azzal, hogy van még egyáltalán hol dolgozniuk. Én mindig mondom, ha keményen és mindent beleadva küzdesz, akkor bármit elérhetsz. Te vagy rá az élő példa, hiszem Amerikáig is eljutottál. – A hanglejtés ismerős volt neki és nagyon szerette ezt a hangot.
– …ott volt például a múltkori eset. Nakamaru már megint hisztériázott a ruhája miatt, hogy mi belekényszerítjük a kockás pulcsikba. – Nakamaru? Ez a név ismerős neki… de honnan? Egy kedvesen mosolygó arc rémlett fel benne… Maru… amikor chilit tett poénból a levesébe és a másik nem vette észre, csak amikor már beleevett.
- … Tudod mit csinált a múltkor? Bement az öltözőbe és az összes ruhát mérgében össze-vissza dobálta. Pedig ez nem vall rá… Te is tudod, hogy ő a legidősebb. Nem tudom elképzelni, hogy mi járhat mostanában a fejében. Szegény, Maru… ki fog készülni… - sóhajtott a hang.
- Maru – suttogta erőtlenül a fekete sötétségbe, de nem volt biztos benne, hogy ki is mondta a szavakat. – Maru – ismételte meg újra és érezte, hogy elnyílnak az ajkai, érezte, hogy kiszáradt a torka és boldog volt, hogy érzett… - Maru… - A folyamatos beszéd abba maradt és hirtelen csönd telepedett rá. Nagyon megijedt, de ismét elváltak az ajkai egymástól. – Maru…
- Istenem – hallott meg egy elcsukló hangot.
- Hol van Maru? – tette fel az első eszébe jutó kérdést, most hogy megbizonyosodott, az illető hallja a hangját.
- Jin… Édes Istenem – hallotta meg a halk szipogást és hirtelen melegséget érzett az arcán. Mintha egy tenyér lenne. – Azt hittem már sohasem nyitod ki a szemed.
- Ki vagy te? – csuklott el a hangja.
- Nem ismersz meg? – kérdezte gyengéden, az arcát simogatva.
- Nem látlak – suttogta rekedten és belesimult az érintésbe. Annyira jólesett neki.
- A hangomat se ismered meg? – a puha kezek mindenhol simogatták, ahol csak érték.
- Nem vagyok biztos benne…
- Tegyünk egy próbát – érezte a másik hangján, hogy mosolyog.
- Nem jut eszembe a neved… de tudom, hogy fontos vagy – ráncolta össze a szemöldökét a nagy koncentrálásban.
- Fontos vagyok neked?
- Igen… - szuszogta halkan és a lágy cirógatások hatására újra magával ragadta a sötétség.

***

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Johnny nagyon ki lesz akadva rád, hogy ennyit lógázod a lábadat – morgott Koki a telefonba, mire Kame szélesen elvigyorodott.
- Néha én is tarthatok egy kis szünetet, nem? – nevetett föl vidáman.
- A két hónap szünet nem volt elég? Most, hogy Akanishi magához tért, visszajöhetnél dolgozni – morgolódott tovább a rapper.
- Tat-chan kézben tart mindent, nem kell aggódni. Kitagawa meg, ha nem akarja, hogy kedvenc és legtöbb hasznot hozó idolja kilépjen, akkor nem reklamál – játszadozott a nővérpulton pihenő virágok szirmaival. – És különben is, Jinnek most van a legnagyobb szüksége rám. Nem hagynám magára, még akkor sem, ha kirúgnak.
- Értem én. Csak ne kezdjük elölről a veszekedést – védekezett csapattársa a vonal túlsó végén.
- Ne is köss belém, mert pórul jársz – vigyorodott el.
- Oké, oké. És mi újság a mi kis betegünkkel? – érdeklődött Akanishi felől.
- Oh, a tegnapi nagy ijedtségen már túl vagyunk. A nevemet még mindig nem tudja megjegyezni, de már pontosan tudja, hogy ki vagyok.
- Ez remek. És a látása? Nem javul?
- Sajnos nem – sóhajtott lemondóan. – De nagyon jól viseli, nem is gondoltam volna. Most valahogy nyugodt.
- Legyen is nyugodt, ha már bent alszol nála a szomszédos ágyon – morogott újra a férfi, mire a fiatalabb felnevetett.
- Most már leteszem, mert tudod, hogy nem lehet kórházban telefonálni.
- Ahhoz képest volt bátorságod felhívni – nevette el magát a másik is.
- Ne felejtsd el megetetni a jószágokat – jutott eszébe a fiatalabbnak.
- Majd ellépek hozzájuk, aztán kapnak valami macskaízű kutyakekszet – röhögött fel Tanaka. – Akkor később.
- Később – mosolygott Kazuya és kinyomta a telefont.
Vidáman sétált a csokor virággal a kezében a kórteremhez és halkan benyitott.
- Alszol? – suttogott be a derengős fényű szobába, mire mocorgást hallott az ágyon.
- Nem. Bejössz? – jött a rekedt felelet.
Kamenashi mosolyogva sétált a férfi ágyához és az orra alá tartott egy kis csokor virágot, mire az ugrott egyet az arcához ért virágszirmoktól.
- A liliom nem harap – ült le az ágya szélére az énekes és a kezébe nyomta a csokrot.
- Mondtam, hogy ilyen fölösleges dolgokat ne hozz be. Tiszta pénzkidobás – morogta az idősebb és visszadőlt az ágyra, ami félig ülő helyzetbe volt rakva.
- De a liliom szép, illatos, puha és te jutottál róla eszembe – biggyesztette le az ajkát a másik és játékosan megcsikizte a kulcscsontját, mire a férfi kacagni kezdett és kezeivel hadonászott a levegőben.
- A virágok úgy szépek, ha nem szakítják le őket – motyogta kifulladva, miután Kazu megkegyelmezett neki. A fiatalabb hümmögve elgondolkodott, majd mosolyogni kezdett.
- Igen, igazad lehet.
- Ne haragudj, már megint elfelejtettem a nevedet – nevetett fel zavartan Jin, és a homlokát kezdte masszírozni.
- Figyelj csak, ha nem tudod megjegyezni a nevemet, akkor miért nem találsz ki egyet nekem, amit könnyű memorizálnod? – vetette föl az ötletet.
- Hmm… És hogyan szólítsalak? – kérdezte a virágokat simogatva. Csend telepedett rájuk, mindketten erősen gondolkodtak, hogy mi legyen az a megszólítás, amit Akanishi nem felejt el öt perc múlva.
Az orvosok szerint Jin állapota csak átmeneti. A memóriazavar és a vakság idővel helyre fog állni, de ehhez sok nyugalomra és pihenésre van szüksége.
- Angyal – vigyorodott el Akanishi és kíváncsian várta a másik reakcióját.
- Angyal? – nevette el magát Kame. – Miért pont ezt a nevet választottad nekem?
- Mert mindig velem vagy és vigyázol rám – válaszolta halkan és lehajtott fejjel mosolygott.
Kazuya nem válaszolt, csak előrehajolt és lágy csókot nyomott volt csapattársa homlokára, mire a másik lehunyta a szemeit, majd kinyújtotta a karjait és magához ölelte a férfit. Szerette ezeket a pillanatokat, ilyenkor nem érezte azt a borzasztó ürességet és sötétséget, ami körülvette.
- Ne aggódj, nemsokára minden rendbe jön és én itt leszek melletted végig – suttogta barátja fülébe, mire még erősebben szorította a karjaival.
- Ha már nem látok többé, nekem az is jó, csak ne hagyj magamra – motyogta Kame nyakába és beszívta az illatát, majd szép lassan elengedte a másikat az öleléséből. – Még mindig nem hiszem el, hogy hat hetet simán végigaludtam – sóhajtott fel.
- Én nem csodálkozom ezen Bakanishi, mindig is hétalvó voltál – vigyorodott el a fölé hajoló. - Ugye tudod, hogy holnap műtik a térdedet? – kérdezte aggódó tekintettel.
- Igen, mondta a doki. Úgy látszik én állandó lakója leszek a kórházaknak – erőltetett mosolyt az arcára.
- Ezt csakis magadnak köszönheted. Ha elmentél volna a kezelésre, akkor most nem kéne a műtét – korholta le az idősebbet, mire annak összeszorult a szíve. Voltak dolgok, amikre tisztán emlékezett.
- Ne haragudj rám… Én vissza fogok fizetni mindent, esküszöm. – Hangja ismét megremegett, mire Kazuya csak az ajkaira nyomta az ujját.
- Mondtam már neked, hogy nem azért vagyok mérges, amiért elherdáltad a pénzt, hanem azért, mert ez az egészséged rovására ment. De a történtek miatt én is hibás vagyok. Nem lett volna szabad egyedül hagynom olyan nehéz helyzetbe – hajtotta le a fejét.
- Amikor adtál pénzt, azzal bebizonyítottad, hogy mennyire bízol bennem. Ezért nagyon hálás vagyok… meg úgy mindenért – mosolygott zavartan és szaporán kezdett pislogni.
- Majd meghálálod, ha rendbe jöttél. Ha kikerülsz a kórházból, akkor úgyis hozzám költözöl. Majd mosod a szennyesem – csípte meg a férfi oldalát játékosan, mire az felkacagott.
- Tiszta hülye vagy – kapta el Akanishit a röhögés.

***

Sietve loholt egyik irodából a másikba, hogy néhány papírmunkát elvégezzen a távolmaradásával kapcsolatban. Lépten-nyomon megállították a JE folyosóin, hogy hirtelen eltűnésével kapcsolatban faggassák és igyekezett mindenkit a lehető leggyorsabban lerázni.
- Kamenashi Kazuya! Hát téged is látni néha napján – ütötte meg a fülét egy vidám hang és az egyik menedzseri iroda felé tekintve Taguchi teli vigyorgós képével találta szemben magát.
- Junno, bocsi de sietnem kell – hadarta Kame és már épp megfordult volna, mikor megjelent a magas srác mögött a mostanában morgós kedvű Nakamaru.
- Taguchi, eltorlaszolod az utat – köpte a szavakat és félrelökve a másikat megpillantotta Kazuyát. - Oh, hát őfelsége is betolta a seggét… - Nem tudta végigmondani a mondatot a meglepettségtől. Kame olyan erősen ölelte magához az idősebbet, hogy félő volt, még a végén megfolytja a hatalmas szeretetkitöréssel.
- Köszönöm – suttogta a másik fülébe.
- Kame-chan, jól vagy? – kocogtatta meg bátortalanul Taguchi a megszólított vállát, mire az még erősebben ölelte magához a döbbent és sokkos Nakamarut.
- Köszönöm, hogy visszahoztad nekem – motyogta a könnyeivel küszködve a meghatottságtól.

Megjegyzések

Andy üzenete…
Kicsit erősre sikerült ez a fejezet, de nem tudom nem rávetíteni a műveimre a saját lelki állapotomat. Talán mondható az is, hogy Jin túlságosan szétcsúszott. :S Nem akarom én bántani meg kínozni, de úgy adta magát a történet és egy egész napot szántam erre a fejezetre. Remélem nagyon nem sokkolt senkit. :D Azért ha olvastad, akkor létszike nyomjál már ide egy komit. (ha egy szó az se baj, csak legyen valami). Arigatou *.*
Névtelen üzenete…
Jajj, nagyon imádom, folytatást akarok!!!! Léccike, folytasd, mert imádom! *.* Annyira, de annyira jó! Sokszor bőgtem rajta, főleg mikor megtudtam, hogy lett egy sebhely JinJin arcán, és mikor kirúgták... Annyira szomorú, de nagyon jó! Tőlem megkapsz minden elismerést, puszim. Letty! ^^
Andy üzenete…
:"D köszönöm, hogy írtál. Ilyenkor érzem, hogy életem végéig tudnák írni. *-* főleg hogy ez az első alkalom hogy valaki arra panaszkodik, hogy megríkattam XD. ez most lehet hülyén hangzik de örülök neki, mert ezek szerint sikerül hatni az olvasókra. *.* igyekszem a folytatással. :D egyik hétvégén nekiesek. chu