Sebhely - 8. fejezet

Elmélyülten olvasgatott egy köteg dalszöveget a sarokban ücsörögve, miközben egyik kezével az asztallapot törölgette egy ronggyal. Már betéve tudta az összes dalt, de semmit sem bízhatott a véletlenre. Nem akart már az első fellépése alkalmával leégni, így egész éjszaka a dalokat tanulta és másnap sem emelte föl a fejét a papírok közül. Főnökének igaza volt abban, hogy jót tenne az üzletnek, ha megnövekedne a forgalom, mivel most is csak egy-két asztalkánál ült pár ember és a nap folyamán ez a szám nem mutatott növekedő tendenciát.

- Napot – köszönt morcosan Takehiro, aki épp akkor lépett be a bárba, mikor Akanishi föltápászkodott az asztaltól, még mindig a dalszövegeket figyelve, majd mosolyogva fölpillantott.

- Szia!

- Ha most is a szöveget tanulod, akkor az csak azt jelentheti, hogy még mindig nem tudod rendesen. Remek… - morogta és a zongora felé vette az irányt.

- Ne vonj le téves következtetéseket. Egyébként, ha délelőtt betoltad volna a seggedet, akkor tudtunk volna tartani egy próbát – válaszolta Jin.

- Minek a próba? Vagy tudod, vagy nem, ilyen egyszerű. Másrészt meg délelőtt dolgozom, ha nem tűnt volna fel – zuttyant le a kis székre.

- Én azt hittem, hogy ez a munkahelyed – motyogta az idősebb a fejét megvakarva.

- Ez csak másodállás. Lehetetlen, hogy az ember meg tudjon élni a zenéből a mai világban.

- Ez baromság. Minden lehetséges, csak akarni kell – sóhajtott egy nagyot és összeszedte a dalszöveghalmokat az asztalról.

- Te könnyen beszélsz Akanishi, neked mindent a segged alá raktak – válaszolta Take és Jin kezéből szépen lassan kifolytak a lapok miközben levegő után kapkodott.

- Minek neveztél? – kérdezte fojtott hangon.

- Akanishi. Nem Akanishi Jin a teljes neved? – kérdezte tőle vigyorogva.

A férfi arcából hirtelen szaladt ki a vér, színe hirtelen váltott át hamuszürke árnyalatba, amit a másik észre is vett. Érezte, hogy összecsuklanak a lábai és gyors kapaszkodót keresve a bárpultba csimpaszkodott, mire a két fiatal lány a sarokban ülve kíváncsian pillantott ki az egyik pubból.

- Hé, jól vagy? Gyere, mielőtt még nagyobb feltűnést keltesz – hallotta valahonnan tompán a zongorista hangját és érezte, hogy átkarolja, majd a raktárba kíséri, hogy ott egy poros doboz tetejére ültesse.

- Honnan? Hiszen nem mondtam senkinek… – kérdezte gyengén és nekidőlt a háta mögötti polcnak.

- Eszel te rendesen? Ne merd még egyszer rám hozni a frászt, mert esküszöm, kirúgatlak innen – förmedt rá a fiatalabb és a csuklójára tette a kezét, hogy megnézze a pulzusát.

- Mégis mióta? – faggatta tovább a másikat.

- Már egy ideje. Lehet, hogy klasszikus zenét játszom, de nem élek barlangban – válaszolta és most a nyakát kezdte tapogatni. Látása egyre élesebb lett és érezte, hogy a fiú keze már az arcán matat.

- Mégis mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.

- Nem látod? Vizsgállak…

- De minek? Nem vagy orvos – ütötte el Jin a kezét.

- Akarsz fogadni? – Széles mosoly terült szét a fiatalabb arcán.

- Orvos vagy? – döbbent le még jobban Akanishi.

- Olyasvalami… - felelte és a homlokára csúsztatta a tenyerét, majd közelebb hajolt hozzá, belesuttogva a fülébe. – Szerinted?

Az énekes hirtelen megdermedt, majd rák vörös fejjel lökte el magától a fiút.

- Mit akarsz most tenni? Elmondod mindenkinek? Ki fogsz rúgatni? – Remegett meg a dühtől és mintha csak olvasott volna a másik gondolatai között.

- Egyelőre nem. Hasznomra lehetsz még… - kúszott sátáni vigyor a képére.

- Te utolsó aljas gennyláda! Engem nem fogsz megzsarolni! – tört ki kiabálásban, mire betoppant a raktárba Takashima-san.

- Mi a búbánatot csináltok idebenn, mikor a vendégekkel kéne foglalkozni? – szidta össze alkalmazottait a bácsi. Akanishi rajtakapottan pattant föl a doboz tetejéről.

- Ne ugrálj, az előbb majdnem összeestél – ragadta meg a könyökénél fogva Takehiro, de a másik elrántotta tőle a karját.

- Jin-kun, rosszul vagy? – kerekedtek ki főnöke szemei és aggódva lépett mellé.

- Nem… nem… dehogyis – mentegetőzött a férfi és kisimította a köténykéjén a ráncokat.

- Elég sápadtnak tűnsz. Talán haza kéne menned pihenni egyet az esti fellépés előtt – tette vállára a kezét az idős ember és elmosolyodott.

- Ez jó ötlet – szólt hozzá a zongorista, álaggodalommal az arcán.

- I…igen… azt hiszem… talán igen – motyogta zavartan. Nem mert Take szemébe nézni. Félt, hogy bármelyik pillanatban kitálalhat főnökének, aki talán ki is rúghatja, amiért elhallgatta a személyazonosságát. Lassan kibújt a kötényből és átnyújtotta Takashimána. – Akkor hatkor jövök – hajolt meg kicsit, majd kiviharzott az ajtón.

***

- Matt, most mi az ördögöt fogunk csinálni? – járkált körbe-körbe idegesen Akanishi a motelszobájában, immár fehér zakóban, indulásra készen. – El fogja mondani… tuti, hogy el fogja mondani mindenkinek. Egy kis suttyó barom. Lehet, hogy még a médiának is szól – túrt bele idegesen hosszú hajába és a kiskutyára nézett. Az állat az ágyán feküdt és gondtalanul játszott a zöld plüssmacijával, amit Yamashitától és a szüleitől kapott. – Ezek szerint végig tudta, hogy ki vagyok… csak szórakozott velem. Biztos készül valamire – rágta idegesen a körmét és a fürdőszoba tükör elé lépett. – Mi lesz, ha fölismernek? – kérdezte saját képmásától és elborzadva nézett a kezében tartott kis maszkra. Undorodott tőle… Lehet, hogy jól állt neki, de undorítónak találta és most már ezt az egész helyzetet is. Nem tudta elképzelni, hogy milyen szörnyűség jöhet még. – Ennél rosszabb már úgy sem lehet – suttogta lemondóan és az arcára helyezte álarcát.

Mikor a megbeszélt időpontban belépett a bárba, Take a pult előtt ácsorogva bámulta a falra akasztott órát, főnöke pedig idegesen járatta körbe-körbe a tekintetét. Az ajtó csukódására mindketten felé kapták a pillantásukat és kerek szemmel bámultak rá. Jin elegáns, fehér zakóban, farmernadrágban és egy laza fekete ingbe lépett be, haja szintén lazán összefogva hátul egy kontyban, hogy elől néhány kósza tincs a maszkkal elrejtett arcába hulljon.

- Nahát Jin-kun… remekül nézel ki! Rá se lehet ismerni, igaz Take? – bámulta csillogó szemekkel a hajdan idolként dolgozó pincérjét, mikor odaért melléjük. Útját kíváncsi pillantások és sugdolózások kísérték.

- Nem a külső számít, hanem a tehetség – húzta a száját a fiú, de azért jól végigmérte a másikat mielőtt elindult a megszokott helyére a zongorához.

- Ne is törődj vele. Sok szerencsét – veregette vállba Takashima és rákacsintott, hogy egy kis bátorságot öntsön a talpig verítékben úszó Jinbe. Lassan biccentett az öregnek, majd elindult a zongora elé kihelyezett mikrofonhoz és megállt előtte. „Csak nyugalom… ez csak egy átlagos fellépés, akárcsak az eddigiek… Csak lazán… ne parázz!” – próbálta magát nyugtatni gondolatban, nem túl sok sikerrel. Körülbelül tíz ember tartózkodott a bárban, konkrétan kongott az ürességtől, ennek ellenére mindenhol kíváncsi tekintetek kereszttüzében érezte magát.

- Kezdhetjük végre, vagy még bámulsz kicsit magad elé? – hallotta meg a háta mögül Takehiro gúnyolódását, mire nagy levegőt vett. Csak azért sem fog veszekedni, egy számára fontos pillanat előtt.

- Kezdhetjük – nézett rá mosolyogva és egy lágy mozdulattal elsimított egy kóbor tincset az orra előtt, mire a másik elpirulva fordult oda a kottájához és morgolódni kezdett magában. Take hamarosan megadta az alaphangot és belekezdett a dalba. Ahogy Akanishi meghallotta az első pár dallamot, egyből ellazult. Tudta, nincs miért aggódnia, mert a zene a legjobb barátja az egész világon és nyugalommal töltötte el. A pár vendég, akik a ma esti közönségüket alkották, meghökkenve és megbabonázva figyelték a páros mesébe illő előadását. Jin most jól tudta kamatoztatni a több éves előadóművész tapasztalatát, annak ellenére, hogy csak egy helyben állt és énekelt, minden arcrezdülésében, mozdulatában és gesztusában benne voltak az érzelmek, a hangjáról már nem is beszélve. Határozottan állíthatta, hogy az este jól indult. A számok közötti szünetekben észrevette, hogy egy két ember telefonálni kezd, hogy aztán fél óra múlva újabb emberek lépjenek be a bár ajtaján. Takashima-san szabályosan repesett a boldogságtól és nem győzte kiszolgálni a vendégeit. Este tizenegy óra felé, már a fél Aranycsillag tele volt emberekkel, a hölgyek a zongorához legközelebbi helyeket foglalták el, és az asztalokon könyökölve mélyeket sóhajtoztak.

- Záróra – szólalt meg hirtelen a pultos, mikor befejeződött az egyik szám. Az öregember megviselt állapotban ült le egy kis székre és egy borlappal legyezgette magát. Egy órával meg kellett nyújtania a nyitvatartási időt, mert azért mégis elég régen volt ennyi vendége.

- Takashima-san, jól van? – lépett főnöke mellé Jin aggódva és nyújtott neki egy pohár vizet.

- Igen, csak öreg vagyok én már ehhez. Nagyon rég volt már, hogy ennyi ember látogatott el az Aranycsillagba – fújtatta a férfi és rámosolygott. Látszott rajta, hogy tökéletesen elégedett a mai teljesítménnyel.

- Talán mégis besegíthetnék egy kicsit esténként. Nem bírja egyedül – ült le mellé Akanishi is, hogy fájós lábát végre ő is megpihentesse. A vendégek lassan szállingózni kezdtek kifelé és már Take is csatlakozott melléjük egy üveg sör társaságában.

- Egész jól ment, nem? Még soha nem hallgatta ennyi ember a játékomat – mondta fáradtan, majd meghúzta az üveget.

- Talán köszönetet kéne mondanod Jin-kunnak, hogy ezt lehetővé tette neked – fonta karba a bácsika a kezét és szúrós szemmel nézett a fiúra.

- Ugyan, nem szükséges. Magamért és az üzletért csináltam, nem pedig miatta – szólt közbe az énekes és üres tekintettel meredt a Takehirora, aki azonnal félrenyelte a sört és köhögni kezdett, majd lángba borult az arca.

- Azt hiszem, ideje elraknom magamat holnapra – törte meg a csöndet főnöke. – Köszönöm az estét fiúk, fantasztikusak voltatok!

- Mi köszönjük. Aludjon jól! – köszönt mosolyogva Akanishi, mire a férfi fáradtan biccentett egyet, majd kötényét levéve távozott a bárból.

Kínos csend. Ketten maradtak.

- Ugye zársz majd? Akkor én is mennék – motyogta az idősebb, rá se nézve a másikra és fel akart állni, de a másik megragadta a csuklóját.

- Miért vagy itt? – kérdezte mogorván és jobban szorította a kezét.

- Tessék? – Zavartan nézett a másikra.

- Egy magadfajta sztár mit keres egy… hogy is fogalmaztál? Lepukkant porfészekben? – emelte meg szemöldökét és kíváncsian fürkészte az arcát.

- Ha megígéred, hogy nem töröd el a csuklómat, akkor megmondom – szorította össze a szemét és felszisszent, ahogy a másik hirtelen elengedte. Neki is pont azt a karját kellett elkapnia, amit korábban szilánkosra tört.

- Ne haragudj – motyogta a másik és újra a söréhez fordult.

- Kirúgtak – vallotta be hirtelen és visszaült a székébe.

- Na ne viccelj velem – horkantott egyet Take, majd elhallgatott, látva a másik komor tekintetét.

- Az arcom miatt – suttogta Akanishi és megérintette a maszkot, amit még mindig viselt.

Néma csend telepedett rájuk, csak a fiatalabb ideges dobolását lehetett hallani az asztallapon.

- Nem mondom el senkinek sem – nézett félre tüntetően és Jin döbbenten pillantott felé. – A te dolgod, nem avatkozom bele.

- Mi ez most hirtelen? – nevette el magát az idősebb.

- Amíg megtartom a titkod, addig itt énekelsz és az én játékomat is meghallgatják az emberek. Mondtam, hogy egyszer még a hasznomra leszel – somolygott a sörösüvegbe.

- Te kis sumák – borzolta össze a fiú haját vigyorogva, mire az megrökönyödve pillantott rá. – Tudtam én, hogy jófiú vagy.

Take ismét elvörösödött és furcsa tekintettel méregette őt.

- Későre jár. Ideje indulnom – állt fel Akanishi mosolyogva a pulttól. – Jó éjt! - Már indult volna sántikálva a kijárat felé, mikor hirtelen rántást érzett a derekánál, majd a bárpulthoz préselték. – Mi a jó…? – nézett döbbenten farkasszemet a zongoristával, aki teljes testével passzírozta neki a bútornak és dühösen zihált. Pár pillanat alatt történt minden, a fiú lekapta az arcáról a maszkot, majd durván csókolni kezdte a nyakát és a fogával tépte a bőrét, mire Jin fájdalmasan fölkiáltott és megpróbálta ellökni magától a fiút, de az nem hagyta magát. – ENGEDJ EL! Mi a francot művelsz? – kiabálta rémülten, mire Take széttépte rajta az inget egy határozott mozdulattal és a szájára tapadt. A döbbenettől levegőt venni is elfelejtett, ezt kihasználva a fiatalabb leszaggatta róla a fölsőt, majd az alsó ajkába harapott. Könnybe lábadtak a szemei a fájdalomtól és remegni kezdett a másik karjai között. Megalázó volt… - Kazu… - nyöszörögte és zokogásban tört ki. – Kazuya…

Take megdermedt, majd rémülten nézett a karjaiban zokogó félmeztelen férfira. Mintha tudatosult volna benne, hogy az előbb mit művelt, ellépett tőle és lesokkoltan bámult maga elé. Akanishi kócos hajjal, az egyik karján lelógó inget kapta maga elé, és próbálta minél jobban eltakarni magát a másiktól. Az előtte álló csak most vette észre a vékony testen az apró hegeket.

- Én… Nem tudom mi ütött belém… Kérlek, ne haragudj – magyarázkodott rekedten, majd végig akart simítani az arcán, de az énekes összerándult előtte és arrébb araszolva tőle felborított egy széket. – Várj, kérlek… ne menj el! – kapott utána Takehiro és magához rántva megölelte. Az idősebb hangosan zihált és az ájulás kerülgette a másik érintéseitől. Erőt véve magán sikerült valahogy kibújnia az ölelésből és az ajtó felé vette az irányt. Amennyire lába és szédülése engedte, rohant, ahogy csak bírt, majd nekiesett az ajtónak. A kilinccsel mindig is gondjai voltak, hangosan és szaporán véve a levegőt rángatta a zárat és már kezdett kiborulni, mikor végre kinyílt neki az ajtó. A fiatalabb nem ment utána, csak nézte, ahogy a zaklatott Akanishi átszalad a szemközti motelba, a sötét utcán, magához ölelve az egyetlen kapaszkodót, amit talált… a szakadt ruháját.

***

Unottan ücsörgött a konyhában, teáját iszogatva, egy szál köntösben és papucsban. A mobiltelefonjával szemezett már több mint két órája. A kijelző már éjfélt mutatott.

- Jaj, Ran-chan… most felhívjam vagy ne? De már biztosan alszik… - motyogott kedvencének, aki az ölében halkan szuszogott. Biztos volt benne, hogy Akanishi megorrolt rá, amiért több mint egy hete felé se nézett. Tudta, hogy biztonságban van a motelban, és hogy van nála pénz, de félt egyedül hagyni. Ha tehette volna, most rögtön kocsiba vágta volna magát és meg sem állt volna a szobájáig, hogy megbizonyosodjon róla, nincs semmi gond. A láza pár órája ment le, de még mindig szédelgett és hányingere volt. Alaposan megbetegedett, talán már évek óta nem volt ennyire szarul, mint most. Nagy levegőt vett és kinyitva a kis készüléket tárcsázta barátja számát. Talán már percek óta csörgette a másikat és már készült bontani a hívást, mikor a másik rekedt hangját meghallotta:

- Halló?

- Ah… Jin… én őőő… nem akartalak felébreszteni… én csak… - darálta idegesen a férfi, majd hirtelen elhallgatott és fülelni kezdett. – Jól vagy?

Olyan volt, mintha a másik sírna, de alig észrevehető volt.

- Persze – válaszolta vékonyka hangon, szinte már suttogva.

- Biztos? Olyan fura a hangod…

- Sajnálom – válaszolta csendesen.

- Jin, akarod, hogy odamenjek? – kérdezte reménykedve, majd megdöbbent, mert a másik keserűen elnevette magát.

- Kame, éjfél is elmúlt. Feküdj le aludni – mondta szelíden a fiatalabbnak.

- Csak… csak tudni akartam, hogy… hogy érzed magad… - motyogta zavartan és kiesett a kis kanál a kezéből, amivel a teáját kavargatta.

- Én… jól – vitte fel a hangsúlyt, ami aztán szánalmasan elcsuklott.

- Ugye nem sírsz? Mi a baj? – kérdezte hirtelen a kelleténél hangosabban, mire Ran-chan felkapta a fejét az öléből.

- Semmi… - válaszolta rekedten, majd megköszörülte a torkát. – Fáradt vagyok, leteszem.

- Jin, ha van valami…

- Aludj jól Kazuya – búcsúzott el a másik félbeszakítva őt és letette.

Kame tátott szájjal ült az asztal mellett és még mindig a füléhez szorította a telefont, ami halkan pittyegett. Érezte, hogy valami baj van…

***

Fáradtan nyitott be az Aranycsillag ajtaján, majd kerekre tágult szemekkel nézett körbe a vendégeken. Még csak dél körül volt, de már majdnem az összes asztalnál ült valaki.

- Jin-kun, jaj de jó, hogy végre megérkeztél… Nem bírom egyedül – szaladt oda hozzá Takashima és a kezébe nyomta a kötényét.

- Sajnálom… elaludtam – hajolt meg előtte fáradtan és laposakat pislogott rá.

- Jin-kun, nem nézel ki túl jól… - jegyezte meg főnöke aggódva.

- Csak kicsit fáradt vagyok. Ennyi az egész – mosolyogott a férfira és nyakába akasztotta a kötényt.

- Jut is eszembe, Take szólt telefonon, hogy ma csak este tud jönni, mert dolgozik – magyarázta a bácsi, miközben a pulthoz sétáltak.

- É… értem… - motyogta Akanishi zavartan.

Őszintén szólva boldog volt. Boldog attól, hogy Takehiro nem lesz a közelében…

- A kettes asztalnál integetnek – jegyezte meg a bácsi és mosolyogva továbbállt.

A nap hátralévő része eseménymentesen és nyugodtan telt. Jin nem foglalkozott az előző este történt eseményekkel. Túl sokáig zokogott ahhoz a sarokban kuporogva, hogy megint ezen a dolgon járassa az agyát. Néha összerezzent, ha valaki belépett az ajtón és odakapta a fejét, de utána másodperceken belül visszaszédült ugyanabba a nyugodt állapotba, amiben egész nap szorgosan dolgozgatott.

Fáradtan rogyott le az egyik kis székre, hogy megpihentesse a bedagadt lábát. Szerette ezt a munkát csinálni, legalább addig se kellett gondolkodnia, de a térde egyre rosszabbodó állapota hátráltatta, lassan már mindenben. Dobozokat nem bírt megemelni, percekbe tellett, mire eljutott egyik asztaltól a másikig és mosogatásnál alig bírt egy helyben megmaradni. Félt, hogy többé nem lesz képes táncolni… Szuszogva pillantott fel a falon lógó kis tévére és nézte, ahogy az egyik vendég feláll és hangosabbra húzza a híradó műsorát.

- …tüntetnek az épület előtt. A tegnapelőtt nyilvánosságra hozott hír után, miszerint Akanishi Jint, a híres pop idolt elbocsájtotta az ügynöksége alkalmazásából, támadások érték az intézményt… - hallotta a bemondónő hangját és lesokkoltan nézett farkasszemet a saját fényképével a televízió képernyőjén.

- Jin-kun, kivinnéd a szemetet, ha megkérlek? – állta útját hirtelen főnöke egy nagy zsákkal, de a megszólított teljesen és tökéletes a képernyőre fókuszált, elnézve a bácsi mellett.

- …miszerint tegnap este óta, becsült adatok alapján kétszáz rajongó táborozik a Johnny's Entertainment épülete előtt, az énekes visszavételét követelve, és ez a szám egyre csak növekszik. Hatalmas transzparensekkel és táblákkal érkeztek…

- Jin-kun – integetett előtte főnöke, hogy felhívja magára a figyelmét, mindhiába.

- …a fiatalok elmondása szerint, nem nyugszanak, amíg kedvencük vissza nem kerül az őt megillető helyre. – A bemondónő eltűnt és volt munkahelyének képével találta szemben magát, ami előtt tömegek gyűltek össze. Volt, aki sátrat állított a bejárat elé, és volt, aki üvöltve lóbált a kezében egy Jin feliratú zászlót. A képernyő ismét váltott és egy tíz év körüli kislány elé tartottak egy mikrofont, aki kipirult arccal kiabált bele a riporter képébe. – Jin, gyere vissza! Szeretünk téged! Addig nem megyünk el, amíg vissza nem jössz!

Szorított a mellkasa.

Csodálat… és boldogság.

- Mi a csuda ennyire érdekes? – fordult meg Takashima és a képernyő felé nézett, ahol már egy régebbi fellépését vágták be. Akanishinek gyorsan kellett reagálnia, hirtelen mozdulattal pattant fel a székről és kapta ki a zsák szemetet a férfi kezéből, ezzel magára vonva a figyelmet.

- Takashima-san, nem gondolkodott még el a szelektív hulladékgyűjtésről? – kérdezte kiabálva és verítékben úszott az arca.

- Miről beszélsz fiam? – kerekedtek ki az őszülő férfi szemei.

- Ez nem környezetkímélő! Meg akarja ölni a delfineket? – mutatott a zsákra hisztérikusan, mire a vendégek figyelme is rájuk terelődött. Volt, aki elnevette magát.

- Fiam, ez csak egy zsák szemét…

- Ezt mondták azok is, akik az őserdőt kivágták? – nézett a másikra zihálva, kipirult arccal.

- Minden rendben? – kérdezte félénken Takashima, mire az egyik bajuszos férfi elröhögte magát az pultnál.

- És a televízió… rengeteg áramot fogyaszt… nem kéne… - magyarázta zavartan és be sem fejezve a mondatot, lábfájását meghazudtolva száguldott oda a készülékhez és kihúzta a konnektorból.

Döbbent pillantások kísérték mozdulatait, ahogy kiviharozott a közjáték után a hátsó ajtón a zsák szeméttel. A kis hátsó udvarban megállt a konténer mellett és maga elé meredt. Próbálta földolgozni a látottakat. A JE, a rajongók, a kislány, a táblák… Minden zavaros volt. Könnyek folytak végig az arcán és nevetve hajította bele a konténerbe a zsákot. Boldog volt… hiszen a rajongói nem feledkeztek meg róla és szeretik… Hónapok óta most érezte igazán boldognak magát.

***

- Ma is elsöprőek lesztek – veregette vállon szokásához híven Akanishit főnöke. – Az unokám eljött besegíteni, úgyhogy nyugodtan koncentrálj csak az előadásra – igazította meg Jin nyakkendőjét, mint egy gondos apuka.

Az Aranycsillag teljesen tömve volt vendégekkel és mindenki azt várta, mikor lép már fel a színpadra. A múltkori előadásuknak híre ment, elég pozitív értelemben. Az ex idol csak azon csodálkozott, hogy még senki sem jött rá a személyazonosságára, holott már második hete dolgozott egy vendéglátóhelyen. Nem hibáztatta a környezetét, ugyanis már saját magát sem ismerte volna fel a tükörben. Rengeteget fogyott, napközben koszos, laza ruhában és kötényben, szemébe lógó hajjal takarított, éjjel pedig álarcot öltve, zakóban és elegánsan adta át az érzéseit az aznapi közönségének. Takehiroval való kapcsolata elég furcsa lett a történtek után. Csak annyi időre szóltak egymáshoz, amíg megbeszélték, hogy másnap milyen számokat fognak előadni. A fiatalabb szemmel láthatóan kerülte Jin társaságát, ami nem is volt meglepő. Sütött róla a szégyenérzet… és Akanishi tudta, előbb utóbb beszélniük kell. Csak azt nem tudta, hogy mikor. Ami pedig a KAT-TUN-t illeti… nem látogatták. Egyszer sem. Egyedül Nakamaruban volt annyi, hogy felhívja és közölje vele, sajnos egy ideig egyikük sem tudja meglátogatni, mert Kame vírusos megbetegedése miatt egy csomó munka szakadt a nyakukba és Kitagawa nem engedte el őket sehova. Aggódott Kame miatt, de nem merte felhívni… azok után, hogy kihasználta a kedvességét, nem érzett elég bátorságot hozzá, hogy beszéljen vele. Magát hibáztatta a fiatalabb megbetegedése miatt is, így nem akart többé problémát okozni neki.

- A következő számot egy nagyon kedves barátomnak szeretném ajánlani, aki sajnos most nem lehet itt – mondta mosolyogva a mikrofonba, majd belekezdett a dalba. A dalba, amit Kamenashinak ajánlott teljes szívéből, hogy ezzel köszönje meg a rengeteg fáradozást, amit érte tett önzetlenül.

- Jin? – hallott meg egy ismerős hangot, valahol a színpad előtt, de figyelmen kívül hagyta és folytatta tovább az éneklést. Talán csak hallucinálta… Annyira hiányoztak neki a barátai, hogy már a hangjukat is hallani vélte.

De nem… nem hallucinálta.

Yamashita Tomohisa állt közvetlenül a kis színpad előtt és őt bámulta döbbenten és lesokkoltan.

Nem jött ki több hang a torkán. Csak állt és ő is ugyanolyan sokkosan nézett vissza legjobb barátja arcára. Talán álmodik? Az nem lehet… Hogy kerül ide pont most… pont ilyenkor? Remegett a keze és zavarában előre akart nyúlni a mikrofonért, de figyelmetlensége azt eredményezte, hogy az állvány hatalmas csattanással dőlt végig a színpadon. A zongoraszó elhallgatott… kínos csönd. A vendégek meg sem pisszentek, mintha csak átkerültek volna egy másik dimenzióba. Yamashita talán még pislogni is elfelejtett, ahogy kerekre tágult szemeit az övébe fúrta.

- Jin? – suttogta újra Tomo-chan és egy tétova lépést tett felé, Akanishi viszont ezzel szemben hátrált. Mintha megszűnt volna körülötte a világ, füle hangosan zúgott és megfájdult a feje. Yamapi fölbátorodva lépett hirtelen elé és az álla alá nyúlva húzta magához közelebb barátja fejét, mintha csak arról akarná meggyőzni magát, hogy rosszul lát.

- Nem… - suttogta rekedten Jin és hevesen rázni kezdte a fejét, mire a Pi egy határozott mozdulattal lerántotta róla a maszkot. Villámgyorsan szorította rá zihálva a tenyerét fél arcára és remegve pillantott körbe. Mindenki őt nézte…

- Jin… mi ez az egész? – szorította meg mind két vállát a másik, mire a zongorista felpattant a helyéről.

- Mégis mit képzelsz, ki vagy te? Megzavartad az előadást! – hördült fel Takehiro és Yamashita felé vette az irányt, aki továbbra is barátjára meredt.

- Nem… - suttogta tovább zavartan az énekes és sántítva hátrálni kezdett.

- Akanishi… - mozdult felé Yamapi, de a következő pillanatban Take egy hatalmasat taszított rajta.

- Süket vagy? Tűnés a színpadról! – ordította a fiú.

- Takehiro, azonnal fejezd be! – rohant oda Takashima-san a színpadhoz.

Kíváncsi tekintetek és sugdolózások kísérték útját egészen az ajtóig. Nem kapott levegőt… muszáj volt kimennie. Húzta a lábát, de minél sebesebben távozni akart a bárból és már azt is eldöntötte, soha többé nem teszi be oda a lábát.

- Akanishi! – hallotta Yamapi kiáltását, aki megeredt utána.

Önkívületi állapotban szaladt át az úttesten, majd hirtelen fékek csikorgását hallotta és elvakította egy fényszóró. Már várta a hatalmas ütést, de nem érzett semmit. A busz még időben megállt előtte. Remegő térdekkel és könnyes szemekkel nézett fel a rémült sofőrre, majd meghallotta Yamashita kiáltását:

- JIN! ÚRISTEN!

Zihálva rohant tovább, egyenesen a motelszobája felé. A folyosón szaladva a másik már épp utolérte volna, mikor bevágta maga mögött a szobája ajtaját és kulcsra zárta.