Drága hercegnőm

Páros: Akame (Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya - KAT-TUN)
Korhatár: 14
Megjegyzés: Adott egy álarcosbál, egy hercegnő és egy herceg. XD Ebből már lehet következtetni a témára, de mi van, ha mindehhez hozzáadjuk a drága jó Valentin napot. *.* Olvasd, röhögj, kommentelj! XD
Szerző: Andy


Ha valaki körülötte, most ránézett volna az arcára, rögtön szembe tűnt volna neki a savanyú ábrázat, ami a sírás, a színleltetett jókedv és a frusztrál depresszió keveréke volt. Rápillantott az épület minden falrészét ékesítő plakátra, ami most az öltözője ajtaján tűnt föl. Rózsaszín szívecskék és habos babos ábrák hirdették a szörnyűbbnél is szörnyűbb ünnepet, ami minden áldott évben eljött. Jobb híján, mivel kedve sem volt túl rózsás és unatkozott is, a dedikálásról maradt tollal, amit a kezében szorongatott, bajszot firkantott a meztelen fenekű kupidó orra alá.
- Akanishi-kun, nem kéne vandálkodni az ügynökség területén belül – hallott meg egy rosszalló hangot a háta mögül, ami minden bizonnyal Yamashita Tomohisához tartozott.
- Ha az ügynökségen kívül már lehet, akkor az épület előtt csinálhatok a plakátokból és díszekből egy szép máglyarakást? – fordult meg színleltetett mosollyal, és amerikaias stílussal kezet rázott legjobb barátjával.
- Hát, nem tudom… Kérdezzük meg Johnny bácsit. Majd azt mondjuk, hogy télbúcsúztató – vigyorgott rá szélesen a másik.
Jin nagyot sóhajtva fordította vissza a bánatos tekintetét a kicicomázott plakátra.
- Öcsém, te nagyon kivagy. Ennyire megviselt a barátnőddel a szakítás? – lépett mellé aggódó tekintettel Yamapi.
- Nem viselt meg… Ez a dolog már benne lógott a levegőben, csak tudod, hogy mennyire utálok egyedül lenni – emelte fel az alkoholos filcet és egy rakétát kezdett rajzolni a kis angyalka lábai közé.
- Miről beszélsz? Hiszen én itt vagyok neked és imáááádlak – ölelte át visítva a férfi és teljes erőből szorongatni kezdte a nyakát.
- Engedj el! Ez nem a szeretet ünnepe, hanem egy hülye szokás, ami arra jó, hogy minél több pénzt kicsaljanak az emberek zsebéből – fejtette le magáról a másik ujjait.
- JinJin, a Valentin nap egy gyönyörűségesen szépségesen csodálatos valami, amitől szárnyra kelsz és…
- És halálra zabálhatod magad csokoládéval – fejezte be az áradozó mondatot.
- Pontosan – vigyorgott lüke fejjel barátja, mire karon ragadta. – Ma elviszlek bulizni és nem leszel egyedül – villantotta rá ördögi mosolyát.
- Az nem fog összejönni – szólalt meg egy ismerős hang a hátuk mögül.
- Kamenashi, te is jöhetsz, ha akarsz – mosolygott rá bájosan a buliguru.
- Ne aggódj Kame-chan, a mai nap egyáltalán nem fogom jól érezni magam. Úgyhogy arrébb is tolhatod a biciklidet – morgott Jin, majd elsétált mellette. – Útban vagy.
- Nem a szokásos csipkelődés miatt jöttem, hanem azért, hogy bejelentsem, ma egyikőtök sem megy sehova, ugyanis az ügynökség tagjai meghívást kaptak estére Kitagawa unokatestvérének Valentin napi báljára – dőlt neki a falnak karba tett kézzel, mire Akanishi megtorpant.
- He? – Hátrálva közelített visszafelé az előbb elhangzott hír forrásához. – Milyen bál?
- Ne add az értetlent. Már egy hete csak erről van szó a megbeszéléseken – forgatta meg a fiatalabb a szemét.
- Előfordulhat, hogy nem jegyzem meg azokat az információkat, amik számomra nem fontosak – eresztett rá egy gúnyos mosolyt.
- Oh, pedig neked kötelező a megjelenés – nézett rá önelégülten.
- Ugyan miért? A nagyra becsült Kamenashi majd eldönti? – kezdett egyre dühösebb lenni.
- Hé, fiúk… zavarok esetleg? – tette fel bátortalanul Tomohisa a kezét, mire mindketten érdeklődve pillantottak felé. – Amúgy, a bálról én is hallottam, de nem tudtam, hogy kötelező.
- Kitagawa-san unokatestvére pénzelte az új stúdiók felépítését és a régiek felújítását. Természetes, hogy akik használatba veszik az épületnek azon részeit, elmennek a bálra és megköszönik a támogatást – pillantott rá elnézően a férfi, mintha egy taknyos gyerekhez beszélne.
- Szóval ezek szerint… - kezdte Jin.
- Igen, mivel a 3-as stúdiót rendszeresen használod, ezért kutya kötelességed jelen lenni, különben Johnny elő fog venni, ezt elhiheted – mosolygott rá.
- A picsába – káromkodta el magát Jin, még Cartmant is megszégyenítve a South Parkból.
- Hát jó, egy bál… az majdnem olyan, mint a buli, nem? Majd jól érezzük magunkat – karolta át legjobb barátját Yamapi vigasztaláskép. Akanishi a legszívesebben ordított volna dühében, hogy belerángatják egy olyan dologba, amihez semmi kedve, de még csak lelkiereje sincs.
- Ennek örülök – lökte el magát a faltól Kazuya. – A srácok örülni fognak, hogy végre nem csak az újságokban látják a fejedet. Nehéz lehet szólóban nyomni – nézett rá bólogatva, álkomolysággal az arcán volt bandatársára.
- Meddig akarsz még kínozni? – sóhajtott belenyugodva a férfi.
- További szép napot – sétált el mellettük mosolyogva, majd eltűnt egy ajtó mögött.
- Tomo-chan…
- Igen?
- Ölj meg…
***
- Biztos, hogy erre kell menni? Figyelj, ez tiszta para, forduljunk vissza – nyüszített Jin, ahogy a kocsi ablakból figyelte az elsuhanó fákat, sötétséget és a mozgó bokrokat. A kocsi lassan zötykölődve haladt az erdő belseje felé egy földúton.
- Ez már nem is Tokió… sőt… nem is Japán – rémüldözött már Yamashita is a volán mögül.
- Figyelj, forduljunk vissza. Már úgy is késtünk egy csomót – próbálta meggyőzni a mellette ülőt, de az fölemelte a kezét.
- Nem, most már nem fordulok vissza, ha eljöttünk idáig. Ryo-chan azt mondta, hogy erre kell jönni. Mondta, hogy lesznek fák…
- De ez egy őserdő – emelkedett meg Akanishi hangszíne. – Mégis hol a búbánatban lakik az a vén szatyor? Már bánom, hogy nem az én kocsimmal jöttünk - hajtotta le a fejét az ölébe.
- Mi bajod a kocsimmal? És különben is… - hallgatott el hirtelen. – Te is hallod?
- Mit? – pillantott rá fáradtan. A következő kanyar után a fák mögött fényeket pillantottak meg és emberek zsivaja ütötte meg a fülüket.
- Megérkeztünk – vigyorgott diadalmasan Tomohisa. Pár perc múlva kihajtottak a fák mögül és megpillantottak egy robosztus épületet.
- Ez már tényleg nem Japán – csóválta meg Jin a fejét és áhítattal figyelte a hatalmas nyugati stílusban épült kastélyt, mikor kiszállt az autóból.
- Ha híres és gazdag leszek, veszek magamnak egy ilyet – csücsörített játékosan Yamashita. – Kettőt is – tette hozzá.
A parkolónak kijelölt füves parkon végigvágva a főbejárat felé vették az irányt. Az épület öt emelet magas volt, festett üveg ablakokkal, tornyokkal, akár egy mesebeli filmben. Bár éjszaka inkább kísértetkastélyra hasonlított. A falak tövében kis fényszórók világították meg az épületet, bentről klasszikus zene szűrődött ki és a vendégek hangja.
- Öhm… Tomo-chan? – szólalt meg bátortalanul Akanishi, mikor a bejárathoz értek, ugyanis észrevette, hogy egy Pikachu szaladt el mellette. – Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk?
A férfi már nem tudott a kérdésre visszakérdezni, ugyanis megakadt a tekintete egy csapat kalózon, akik a bejárat előtt ácsorogtak.
- Elnézést, ebben az öltözékben nem engedhetjük be magukat – állta útjukat egy nagydarab, kigyúrt fickó karddal az oldalán.
- Talán nem vagyunk szalonképesek? – nézett végig érdeklődve Pi mindkettőjük zakóján.
- Belépés csak jelmezben – mutatott a kardja hegyével az álbajuszos férfi a kis táblára, ami a hatalmas tölgyfaajtón díszelgett.
- YAMASHITA, ez egy kibaszott álarcos bál! – ordította el magát Jin. – Álarcosbál! Érted? Álarcosbál!!!! – kapott két kézzel a hajához.
- Jin, nyugodj meg… Ezért nem érdemes fölizgatnod magadat – húzta arrébb a karjánál fogva barátját.
- Meghal… Kamenashi Kazuya meg fog halni az este, erről én gondoskodom – kezdett el hisztériázni és ököllel vágott bele a téglafalba.
- Jobban utána kellett volna néznünk a bálnak. Ennyi az egész. Bár, Ryo-chan is szólhatott volna – vakarta meg a fejét a másik.
- Tomohisa, te egy marha vagy. Nem veszed észre, hogy csak szívattak minket? Idehívtak minket csak azért, hogy jól beégjünk – kiabált továbbra is magából kikelve.
- Akanishi? – hallott meg egy ismerős hangot maga mellől és odafordította a tekintetét. – Tényleg te vagy az! Ezt az idegbajos hisztériázást bárhol fel tudnám ismerni – ugrott mellé az X Man-ből Farkas és megszorongatta a kezét.
- Koki – mosolyodott el szélesen volt csapattársa láttán és hirtelen megölelte. – Jézusom, de rég láttalak. Hogy nézel ki? – mérte végig a talpig bőrszerkóba öltözött férfit.
- Klasszul, de ti borzalmasan. Miért nincs rajtatok jelmez?
- Kamenashi…. – húzta fel magát ismét Jin morogva, és tisztán látszott még a sötétben is, hogy az egyik szeme tikkelt.
- Akanishi! – rohanta le egy hirtelen felbukkanó olimpiai úszónak öltözött Taguchi. – Úgy örülök, hogy látlak. Hol a jelmez? – nézett ő is összezavarodva rájuk.
- Nem tudtuk, hogy kell a maskara és így nem engednek be. Nem tudnátok kisegíteni? – Yamapi reménykedő pillantásokat vetett a két férfire, mire Junnonak szélesre terült az arcán egy ijesztő mosoly.
- Koki, ugye, hogy megmondtam, hogy szükség lehet még rájuk? – ragadta meg az említett grabancát.
- Azokra a horrorfilmbe illő göncökre gondolsz? – emelte meg a rapper a szemöldökét.
- Na nem. Én nem öltözök be semmiféle harcosnak, szörnynek, mókusnak vagy bármilyen nem emberi lénynek. Ez nem volt benne a programban – rázta meg a hisztikirály a fejét.
- Pedig ha nem jöttök be, nagyon kikaptok. Kitagawa már őrjöng, hogy hol van az ő két csodabogárja. – A lehető leg együtt érzőbb arcot vágta, ami a világon létezik.
- Taguchi, bármit is rejtegetsz a csomagtartódban… ide vele – adta meg magát Yamashita és elindult a másik után, mire Akanishi belecsimpaszkodott a karjába.
- Ne tedd. Életed végéig kísérni fog a megaláztatás…
- Ez csak egy jelmezbál. Nőj már fel – korholta le barátja és elrántotta a kezét, majd folytatta az útját a másik kocsija felé.
- Én nőjek fel? Ez az egész olyan, mint egy elcseszett anime con. Hé! Várjatok meg! – kiáltott és utánuk rohant.
- Mi az élet ez? Junno… én szerintem, nem ismerlek eléggé – nézett végig fintorogva a csomagtartón Tomohisa. – Na jó, én ezt választom – húzta ki a matador jelmezt a helyéről és elkezdte a zakóját gombolni.
- Na nem! Várj! Nélkülem nem dönthetsz – ért melléjük Akanishi, megragadta a másik csuklóját, majd belepillantott a csomagtartóba és elkerekedett szemekkel vissza Yamashitára. – Enyém a matadoros!
- Nem! Én láttam meg hamarabb! – húzta magához a ruhát.
- Nem veszem fel azt a szart!
- Hé! Ez egy nagyon szép ruha. Az unokanővérem első bálozó ruhája. Tudod mennyit ér? – vágott sértődött fejet Taguchi.
- Yamapi kérlek – pislogott a férfira csillogó szemekkel barátja. – Ez így nem igazságos.
- Szerintem döntsétek el kő, papír, ollóval – vont vállat Tanaka karba tett kézzel.
- De még ma, mert megfagyok – vacogott a jelmeztulajdonos egy szál fürdőnadrágjában és papucsban.
- Kő, papír, olló – kiáltották egyszerre és a kezeikre meredtek.
- Bassza meg – csuklott el Akanishi hangja.
- Tudod jól, hogy mindig veszítesz – mosolygott a másik és elkezdett öltözködni.
- Nézd a dolog jó oldalát – tette vállára a kezét Taguchi. – Van nálam smink készlet – pislogott rá szeretetteljesen, mire megdermedt a többiek átható és lesokkolt pillantásától. – Őőő… nem az enyém!
***
- Ne izgulj! Remekül nézel ki. Csak légy természetes – mosolygott rá szelíden Yamapi, ahogy befelé vezette kart karba öltve.
- Kuss legyen – suttogta szemét szorosan összezárva. Abban reménykedett, ha nem nyitja ki, akkor senki nem fogja észrevenni és talán túlélheti az estét és elfelejtheti, hogy három barátja egyszerre lefogta és női ruhába öltöztette.
- Jin, ha tudom, hogy ennyire csinos is tudsz lenni, akkor lehet, hogy már hamarabb megkérem a kezedet – hüledezett tovább a mögötte settenkedő Koki.
- Azt mondtam, kuss legyen – megpróbált rúgni egyet hátra, de a nagy szoknyája miatt nem sikerült.
- Yamapi, elég vad a csajod, fogd vissza egy kicsit – röhögött fel Taguchi, és elhallgatott rögtön, mikor elkapta a felé küldött gyilkoló pillantást.
- Csak megmutatjuk magunkat és utána húzás, mielőtt más is észrevesz, értem? – nézett rá dühösen a mellette büszkén feszítő Pire.
- Talán megpróbálhatnád jól érezni magad…
- Álmodban!
A terem zsúfolásig volt JE-sekkel, juniorokkal, azok gyönyörű kísérőivel, menedzserekkel, tánctanárokkal és mindenkivel, aki csak fontos volt az ügynökségnél. A bálterem hatalmas volt, a mennyezetről kristály csillárok világították be az aranyozott freskókat, szobrokat és egyéb díszeket.
- Olyan, mint A szépség és szörnyetegben, nem? – nézett körbe barátja tátott szájjal. – Nézd! Bólé! – kiáltott fel vidáman és egy pillanat alatt magára hagyta a táncparkett közepén.
- Arról volt szó, hogy mindjárt megyünk! Jössz vissza! – kiáltott utána, de abban a pillanatban nem egy fütty hagyta el a körülötte lévő idol palántákat, akik merész tekintetüket felé fordították. Gyorsan lehajtotta a fejét és a szőke parókát az arcába söpörve sietős léptekkel szaladt el a terem sarka felé. – A francba, ez nem velem történik – támaszkodott neki lihegve a falnak és lassan oldalra fordítva a tekintetét megilletődve egyenesedett ki. Már majdnem azt hitte, megtalálta élete párját, aki szintén őt nézi, mikor eljutott a tudatáig, hogy egy hatalmas tükörbe bámul. A hatalmas fehér uszályos szoknya gyönyörűen csillogott a falon lévő gyertyák fényében, akárcsak a tiara a fején, ami a félig kontyba fogott göndör, szőke parókán díszelgett. Csipkés kesztyűbe bújtatott kezével hirtelen simított végig a mellkasán, végighúzva az ujjait a strassz kövekkel kirakott, kitömött dekoltázsán. Közelebb lépve a tükörhöz már a halvány sminkkel kikent arcát is szemügyre tudta venni. Hála a természetes szépségének, csak némi szempilla hosszabbítást és szájfényezést végeztek rajta. Ha a magas sarkú fehér topánka nem szorította volna annyira a lábát, teljesen meg lett volna győződve róla, hogy félreszületett. Már épp a kezét emelte volna, hogy megérintse a tükör felületét, mikor hirtelen valami megcsikizte a kulcscsontját és ijedten fordult meg. Az a bizonyos valami egy vörös rózsa volt, amit az előtte álló álarcos férfi nyújtott felé.
- Leszel a hercegnőm? – kérdezte lágy mosollyal az arcán a gyönyörű középkori arisztokrata ruhába öltözött idegen.
- Nem! Szállj le rólam! – förmedt rá a férfire és felemelve a szoknyáját megpróbált elaraszolni mellette, de a másik az útját állta.
- Lennél a hercegnőm? – kérdezte újra kedves mosollyal az arcán.
- Süket vagy? Azt mondtam, hogy nem. Tűnj innen – lökte el az útból a másikat és sietős léptekkel Yamashita keresésére indult. Már öt perce járkált körbe-körbe a teremben, de csak Kitagawát sikerült megpillantania.
- Essünk túl rajta – suttogta magának és irányt váltva az idős férfi felé vette az irányt. – Jó estét! – köszönt bátortalanul odaérve főnökéhez, aki szemlátomást tudomást sem véve róla folytatta a beszélgetést. – Jó estét Kitagawa-san! – köszönt hangosabban felbátorodva. A férfi felé fordította a tekintetét, majd vissza a beszélgetőpartnerére, majd kigúvadt szemekkel újra felé.
- Akanishi-kun?
- Szép esténk van, viszlát – biccentett, majd a kijárat felé akart indulni, de Johnny elkapta a karját.
- Ne haragudj, Akanishi, nem ismertelek föl. Hadd mutassam be neked az unokatestvéremet…
- Áh, örvendek a találkozásnak hölgyem – kapott oda az idős asszony kezéért és egy gyors csókot nyomott rá. – Fantasztikus az este, és szeretném megköszönni a támogatást, amivel az ügynökség stúdióit felújíthattuk. Boldog vagyok, hogy itt lehettem, és hogy megismertem önt. Sajnálom, de mennem kell. Elnézést és még egyszer köszönöm – hadarta el a tisztelgő szöveget, majd meghajolt és a tátogó párost maga mögött hagyta. Kíváncsi volt arra, hogy az sokkolta le az öreghölgyet, hogy nem hagyták szóhoz jutni vagy, hogy egy hercegnő csókolt neki kezet.
- Akanishi – karolt belé hirtelen egy illuminált állapotban lévő szamurájnak öltözött Nishikido.
- Ryo, hol a fészkes francban van Yamashita? – ragadta meg a másik jelmezét és rázni kezdte.
- Olyan csinos vaaaaagy! Adj egy puszit – csücsörített felé, mire a másik ellökte magától és otthagyta.
- Használhatatlan… - morogta, mire megpillantotta a keresett célszemélyt a pezsgők között szimatolni a NewS társaságában. – Megvagy te szemét – morogta és szoknyáját felhúzva hatalmas léptekkel barátja felé indult.
- Táncolnál velem, hercegnőm? – állta útját hirtelen az előbbi idegen mosolyogva. A felbukkanás sokkolta Akanishit, ahogy hátrálni próbált, rálépett a szoknyájára és elvesztette az egyensúlyát. Már elkönyvelte magában a nagy égést, miszerint zakózik egy óriásit báli ruhában több száz ember szeme láttára, mikor hirtelen karokat érzett a derekára fonódni és kinyitotta a szemét. – Óvatosabban hercegnőm, még a végén bajod esik – mosolygott rá varázslatosan a férfi. Egy pillanatra Jin is belefeledkezett, hogy a másik misztikus aurája magába szippantotta az egész lényét. Mikor a férfi talpra segítette, sikerült újraindítania az agyát.
- Ne! Elegem van! – tartotta fel a védekezőleg a kezét, és elrohant a barátja felé, szó nélkül otthagyva az idegent.
- Jiiiiin! Van sör, bor, whisky, vodka, pezsgő, puncs… - kezdte sorolni, mint egy házaló ügynök, de a másik halálra vált arccal szakította félbe.
- Nem mondod, hogy máris eláztál – rázta a fejét. – Ide a kulcsokat!
- Milyen kulcsokat? – kérdezte dülöngélve a Tomohisa és csuklott egyet.
- A kocsi kulcsokat! – Nem várt választ, hirtelen kezdett el turkálni a férfi zsebeiben. – Itt nincs. Hol vannak?
- A kulcsok, kérlek szépen… őőő… - próbált fókuszálni a másik szemeire, de helyette mindig a csillogó tiarán állapodott meg a tekintete.
- BESZÉLJ!
- Taguchi csomagtartójában, a zakóm zsebében – röhögte el magát, és visszafordult az asztalhoz.
- YAMASHITA TOMOHISA! Te egy akkora barom vagy! – horda le a másikat mire, az szúrós pillantással visszafordult.
- Elegem van már, hogy mindenért én vagyok a hibás. Nem fogod elcseszni az estémet és nem megyünk sehová. Próbáld meg jól érezni magadat. Viszont látásra – köpte a szavakat és magára hagyta a tátott szájú cimboráját.
Azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet. Beégette magát az összes ismerőse, kollégája és főnöke szeme láttára, egy örült hercegnő komplexusos zaklatja folyton és még a legjobb barátjával is összeveszet egy éjszaka alatt.
- Oh, egy hercegnő – hallott meg egy lágy hangot maga mellől.
- Tűnj innen, hagyj békén, pattanj le rólam! – tört ki kiabálásban és megfordulva döbbenten nézett Uedával farkasszemet, akinek macskafülek ékesítették a haját.
- Jól van, csak gondoltam üdvözöllek, ha már vetted a fáradtságot, hogy közénk süllyedsz, halandók közé – morogta a másik és fintorogva elvonult egy csapat éneklő halász felé.
- Tat-chan, nem úgy gondoltam… - motyogta, már a levegőnek, mert az idősebb már eltűnt előle. Lehunyta a szemét és lassan elszámolt tízig. A dühtől és megaláztatottságtól már a sírás kerülgette. Nem akart már semmit, csak hazamenni végre. A fal mellett sántikálva indult el a terem kijárata felé. Égett a bőre, ahol kidörzsölte a cipő a lábát és szipogva nézte a körülötte vidáman táncoló juniorokat. Csak azért sem fog sírni. Az volna az imidzsének a halálos ítélete. Kilépve a bálteremből, az üres előcsarnokban találta magát. Csoszogva vánszorgott el a hatalmas vörös szőnyeggel lefedett lépcsőhöz, amire sóhajtva ereszkedett rá, majd a tenyerébe temette az arcát.
- Nem láttad a cicámat? – hallott meg egy vékonyka hangot közvetlenül maga előtt. Egy szőke hajú, külföldi kislány állt előtte, hátán szárnyakkal, nyílvesszőkkel és kezében egy íjat szorongatott.
- Nem láttam a cicádat – rázta meg szomorúan a fejét és körbenézett, hátha meglátja a kislány szüleit.
- Keresd meg a cicámat. Kérlek! – nézett rá könnyes szemekkel a gyerek.
- Milyen fajta? – sóhajtott egyet.
- Sziámi, szép fehér bundával – mosolyodott el.
- Merrefelé láttad utoljára? – kérdezte a kislányt, miközben lehúzta a topánkákat a lábáról és letette a lépcsőre.
- Arra – válaszolta halkan, és a lépcső teteje felé mutatott.
- Áh… nem hinném, hogy oda föl szabad menni. Nem lehet, hogy… - akadt el a lélegzete mikor visszafordult, ugyanis az ég adta világon senki nem volt előtte. – Mi a… - forgott körbe összezavartan. Nyelt egy nagyot és föltápászkodott a földről, majd a fölpillantott az emeletre. Ott sötét volt. Beharapta az ajkát és lassú léptekkel indult el fölfelé. Akkor is megtalálja azt a macskát, annyira azért nem szerencsétlen, hogy még erre se legyen képes. Mikor felért a lépcsőn nagyot kellett nyelnie, ahogy végignézett a folyosón. Az ablakon bevilágító holdfény groteszkül világította meg a szobrokat, amelyekre a faágak árnyékai mozogva vetültek rá, olyan hatást keltve, mintha lélegeznének és őt bámulnák, miközben elhalad mellettük.
- Ezt csak képzeled, nincs itt semmi… csak képzeled, nincs itt senki – hadarta magának nyüszítve és megszaporázta a lépteit, mikor hírtelen nyávogás ütötte meg a fülét az egyik ajtó mögül. Ijedten rezzent össze, majd észbe kapva gyorsan kinyitotta az ajtót, de ott nem volt más, csak egy csigalépcső, ami fölfelé vezetett. – Köcsög, rohadt Grimm testvérek. Az én ujjamat nem szúrja meg semmi – fonta karba a kezét és elindult felfelé a lépcsőn a cica hangját követve. Fázott mezítláb a hideg kövön lépkedve és összerezzent, mikor ajtócsukódást hallott maga mögött. Megdermedve pillantott le a sötét lépcsőkanyarra és megfagyott benne a vér. – Pi-csá-ba – suttogta és eszét vesztve kezdett el fölfelé rohanni a lépcsőn botladozva a hatalmas ruhájában. Már azt hitte soha nem fog elfogyni a lépcső, mikor egy ajtót pillantott meg maga előtt, amin gyorsan bevágódott és becsapta maga után. – Istenem… istenem… istenem… - hadarta magának remegve és két kezét a fülére szorította. – ÚRISTEN! – kiáltott fel hirtelen, mikor érintést érzett a lábánál és hirtelen rántotta fel a szoknyáját. A fehér cica ott tekergőzött a lábánál és remegve nézett az állattal farkasszemet. – Illik így megijeszteni te dög? – förmedt rá a cicára és lassan lehajolt, majd a karjába vette. – A gazdid már keres – mosolygott rá megkönnyebbülve, hogy nincs egyedül végre. – Nem illik így elcsatangolni – simogatta meg a fehér bundát. Megbabonázta az állat kék és zöld szeme, és észre se vette, hogy kinyílt mögötte az ajtó.
- Hát itt vagy hercegnőm – lehelt bele valaki a fülébe és rémülten dobta el a macskát, ami nyávogva szaladt be az egyik dívány mögé. Levegőt venni se mert, nem hogy megfordulni, egyszerűen földbe gyökereztek a lábai. Érezte, hogy az idegen hátulról hozzá simul és átkarolja a derekát, majd a füléhez hajol. – Szerelmem, miért nem táncoltál velem? – suttogta és érezte az ajkakat a nyakán.
- Nem vagyok hercegnő – dadogta rekedten, és a félelemtől könnybe lábadt a szeme.
- De az vagy. Az én gyönyörű hercegnőm – jött a felelet, mire óvatosan megpróbálta a fejét a hang irányába fordítani, majd megpillantotta a hatalmas szemfogakat, amik a nyaka felé közelítettek. A következő pillanatban akkorát sikított, hogy talán még Alaszkában is meghallották. Hirtelen rántotta ki magát a férfi öleléséből és a nagy lendület következtében elvágódott a padlón a hatalmas ruhakölteményben.
- Ne… ne… ne bánts! Hagyj békén, menj innen… - csuklott el a hangja és mászni kezdett a dívány felé.
- Kérlek, ne menekülj előlem – hallotta a lágy hangot és a lépteket, amik egyre csak közeledtek.
- Bassza meg! Útálom a Valentin napot! – kiáltotta és ráborult az ütött kopott bútorra. Érezte, hogy mögé térdel a másik és a szőke tincseivel kezdett el játszani.
- Miért nem szereted a Valentin napot? – kérdezte tőle lágyan.
- Gyűlölöm, gyűlölöm! Mindenki boldog és szerelmes! Gyűlölöm! – tört ki belőle a sírás.
- Nem szeretsz egyedül lenni? – kérdezgette tovább.
- Nem akarok… - hüppögött a férfi.
- Kérlek, nézz ide!
- Ne, hagyjál!
- Akanishi… - érintette meg gyengéden a másik a vállait és maga felé fordította. Jin könnyes szemekkel pillantott rá az idegenre, akinek az arcát már nem takarta álarc. Remegő ajkakkal és hatalmasra tágult szemekkel mered a másikra.
- Kazuya… - tátogta a nevet.
- Most nem tudom, hogy azért sírsz, mert elérzékenyültél, vagy azért mert ennyire megijesztettelek – billentette oldalra a fejét és elnézően mosolygott rá.
- Miéééért? – nyüszített fel és ismét feltört belőle a zokogás.
- Fejezd már be a bőgést, nem vagy szép látvány ilyenkor – fintorodott el a másik, mire jobban rákezdett. – Jól van, azért nem kell…
- Hülye pöööcs – visított fel és újabb könnyek törtek utat maguknak, mire a másik kővé dermedve figyelte, ahogy Akanishi maradék önbecsülése is darabokra hullik. Hirtelen ötlettől vezérelve visszahelyezte az arcára a maszkot és közelebb mászott hozzá. – Mit akarsz? Tűnj innen! – próbált csapkodni a kezével, de a másik elkapta és az arcához hajolt.
- Jobban szeretem, ha az én hercegnőm mosolyog – suttogta a fülébe és kezével végigsimított a másik tarkóján, majd előrehúzva a kezét egy gyönyörű vörös rózsát tartott a másik orra alá. – Ez a rózsa csak egy töredéke annak a szépségnek, amivel ma éjjel tündökölsz.
- He? – nézett a másikra értetlenül, hangosan szipogva.
- Hát jó, nem egy törékeny virágszál vagy, de az én szememben az éjszaka fényeit túlragyogó gyönyörű…
- Mi a fészkes francról beszélsz? – szakította félbe az áradozást, és már a sírást is sikerült abbahagynia.
- Tudod… - vette le a maszkját újra Kame. – Mielőtt lesmárolsz valakit, illik neki udvarolni.
- He?
- Mindegy. Nem a gyors felfogásod miatt szeretlek – vont vállat a fiatalabb.
- Nem ezért sze… - ismételte meg Jin és nagy levegőt vett. – Jól vagy?
A másik megforgatta a szemét, majd egy gonosz mosoly kíséretében visszatette a maszkját és az arcához hajolt.
- Ez a te estéd lesz hercegnőm. Minden színészi tudásomat bevetve foglak elcsábítani, hogy aztán gyertyafényben a gyönyörű testedet simogatva… - Akanishi abban a pillanatban lekapott a polcról egy gyertyatartót és a másik mellkasának szegezve zihálni kezdett.
- Ne tovább, mert megdöglesz!
- …remegve a karjaimban fogod suttogni a nevem és addig csókollak, amíg a csillagok fenn vannak az égen…
- HAGYD MÁR ABBA! – kiáltott Jin, de a másik kicsavarta a kezéből a harci eszközt és a hátára döntötte a díványnak.
- …és addig ölellek szorosan, míg meg nem érted, hogy mennyire szeretlek és te vagy az egyetlen, akiért érdemes élnem, hercegnőm – Kame a szemébe nézve fejezte be a mondatot fölé hajolva. Végigmérte a férfit, aki valószínűleg már nem volt tudatában annak, hogy mi történik, csak kábultan zihált hanyatt fekve és hagyta, hogy a másik végigsimítson a nyakán, a kulcscsontján, a mellkasán, az oldalán, hogy a csípőjén állapodjon meg végül a keze.
- Akkor sem vagy jó színész – motyogta a másik kipirultan és elfordította a fejét. Kazuya még életében nem látott annál aranyosabbat, ahogy volt csapattársa feküdt alatta legyőzötten, keze a feje mellé ejtve és halkan szuszogott.
- És ha nem színészkedek? – kérdezte halkan és lassú mozdulattal ismét megszabadult az álarctól, majd bedobta a sarokba. – Boldog Valentin napot! – suttogta halkan és megszüntette a köztük lévő távolságot. Lassan fogta közre Jin ajkait a szájával, hogy aztán lágyan és szerelmesen birtokba vegye az egészet. Áldozatának izmai megfeszültek és erősen összegyűrte tenyerébe Kazuya hátán a ruhát, hogy aztán pár másodperc múlva ellazulva olvadjon bele az őt ölelő karokba. Az időérzékét teljesen elvesztve hagyta magát sodródni abba a varázslatba, amit a fiatalabb teremtett meg számára, aminek aztán ő is vetett véget pár perc múlva. Lassan nyitotta ki a szemét és nézett rá a fölötte kajánul vigyorgó Kaméra.
- A cica… - motyogta kábultan.
- Jobb becenevet is találhattál volna ki – húzta a másik a száját.
- Nem. A cica. Meg kell találnom – ismételte, és eltolva a másikat magától fölült.
- Itt nincs macska Jin – nézett körbe zavartan Kazuya.
- De igen. Amikor bejöttél akkor itt volt a kezembe, csak aztán elszaladt. Vissza kell vinnem a kislánynak.
- Milyen kislánynak? – dülledt ki a férfi szeme.
- Egy szőke, külföldi kislány, kupidónak öltözve. Nagyon aranyos, könnyen szembetűnik…
- Szerintem csak a képzeleted játszott veled – mosolygott rá és eltűrt egy tincset, ami a másik szemébe lógott, majd visszatette a fejére a tiarát, ami elgurult a díványon. – Ideje visszamenni a lüke haverodhoz. Mondd meg neki, hogy hazaviszlek, és hogy ne aggódjon.
- De hát… a cica… - hápogott zavartan, mire a másik elnevette magát és fölsegítette a földről.
- Jah és még valami – kapott oda Kame a zsebéhez. – Ezt te hagytad el Hamupipőke? – mutatott fel egy strassz köves fehér topánkát. – Elszórod a lépcsőn, és nekem kell utánad vinnem a motyódat – forgatta meg a szemét és belekarolt a férfiba.
- Azt hiszem, nem vágom, hogy mi folyik itt. Pedig nem is ittam – nézett rá zavartan.
- Nem is kell mindent érteni. Van, amire nincs válasz – mosolygott Kazu és egy gyors csókot nyomott az ajkaira. – Gyönyörű vagy.
Akanishi minden tiltakozást maga mögött hagyva idülten mosolygott vissza, ami már-már brutálisan bárgyú volt és engedte, hogy a másik kivezesse a szobából. Furcsa mód, egyikük se vette észre a kanapén ücsörgő kislányt, aki a cicáját simogatva az ölében, mosolyogva dúdolgatott.
- Loveless, úgy látszik egy újabb munkát zártunk sikeresen.
Vége

Megjegyzések

Liz üzenete…
szóval mégegyszer...már nem tudom hogy irtam pontossan de valami ilyesmi lehetett hogy
"gecirekibekurtulrohadtjolett" *.*
és biglájk meg <3 alaszka xD
szeni vagy
pííísz
Andy üzenete…
*.* köszönöm. legalább valaki vette a fáradtságot hogy írjon... mégha kényszer hatására is. XD arigatou Hime-chan
Driad üzenete…
Szia!
Ez nagyon jó lett! :)
Örülök,hogy olvashattam. Várom a következő írásod.
Üdv: Driad
Névtelen üzenete…
Bakker, ez iszonyatossannagyonkibaszottuljó lett *-*
Szegény Jinnel mindig kibaszol.. ilyen jó női ruhába öltöztetni? Kame vámpír *.* azsé rossz... egyből a mi mesénk jutott eszembe... a kupidós kislány meg RULZ... és Loveless cica lett a kedvencem, mert az a Luna Sea egyik legjobb dala X'D
Szal ügyességes vagy :P
Cly üzenete…
Eszméletlen cuki volt, a hisztérika Jinedért oda vagyok meg vissza. :D A buliguru, mint szó nagyon megtetszett, és a humorodat is nagyra becsülöm. :D A kislány már a megjelenésekor is gyanús volt, Kame pedig a sékszpíri monológjával... xD Hát egyem meg! :D
Újabb remekmű, amit örülök, hogy olvashattam! :)