Sebhely - 7. fejezet

Idegesen toporgott a kis bár ajtaja előtt és a kezét tördelve ismételgette el magában újra és újra a tervezett mondatokat. Talán hülyeséget csinál… El kéne mindent mondania Kamenashinak és talán megúszná egy kiadós fejmosással. De mi lesz, ha ezután nem bízik benne többé? Frusztráltan túrt bele a hajába és kétségbeesve pillantott be a kis ablakon. Csak egy-két ember ücsörgött néhány asztalnál halkan beszélgetve a zongoraszó halk és lágy dallamai mellett. Nem volt nagy forgalom, a pultos öregúr mégis szorgosan fényesítgette az üvegpoharakat. Észre se vette, hogy egy ideje már a férfival néz farkas szemet, aki érdeklődve húzta fel a szemöldökét az ajtó mögött álldogálót méregetve. Már nincs visszaút… Nagyot sóhajtva nyomta le a kilincset és lépett be a helyiségbe, hogy aztán a zongoraszó hirtelen elhallgasson.

- Ilyen nincs – morogta a tegnapi fiatal srác a zongora mögül, aki elkísérte a motelig.

Zavartan sütötte le a szemét egy gyors meghajlás kíséretében, majd a pulthoz bicegett a mankójával.

- Ismét itt? Mit hozhatok? – mosolygott rá barátságosan a bajszos férfi.

- Elnézést szeretnék kérni a tegnapiért. Én… - kezdte motyogva, de egy ingerült hang félbeszakította.

- Biztos szeretné folytatni a tegnapi piálást. Bácsi, adjon neki valami erőset – támaszkodott neki a pultnak a rövid hajú és fintorogva méregetni kezdte. Nem tudta, hogy mivel váltotta ki a srác ellenszenvét, de a viselkedését már kicsit soknak találta.

- Take, viselkedj udvariasan a vendégekkel, különben kiraklak innen – csapott rá a törlőronggyal a pultos a fejére.

- Én azt szeretném kérdezni, hogy volna-e valami munka esetleg a számomra – kérdezte Jin, a fiatalabbal mit sem törődve, de a magabiztosság hiányzott a szavaiból. A férfi megrökönyödve bámult rá és nagyokat pislogott.

- Oh, erre tényleg nem számítottam – tört ki vihogásban Take, mire a pultos elhallgattatta egy pillantásával.

- Sajnálom fiam, – fordult ismét felé, és az arcán lévő mosoly láttán kicsit felengedett benne a tömérdek feszültség – de nem hinném, hogy pont téged tudnálak alkalmazni. Hiszen gipszben van a lábad – mutatott rá.

- Ez a félnótás csak elinná a napi hasznot. Az ajtóra az van kiírva, hogy kisegítőt keresünk, nem pedig egy alkoholistát – köpte a szavakat Take.

- Megmondanád, hogy mégis mi a problémád velem? – fordult most már ő is ingerülten a másik felé és szemei villámokat szórtak.

- Oh, kötekedni akarsz? – lépett közelebb hozzá a fiatalabb és úgy nézett rá, aki menten ráugrik, és addig üti, amíg bírja.

- Takehiro, azonnal fogd be a szádat és indulj vissza a helyedre dolgozni! Nem azért fizetek neked, hogy járjon a szád! – tört ki indulatosan az őszülő férfi és a zongora felé mutatott.

- De bácsi, ne hagyja, hogy az ártatlan szemeivel befolyásolja! Ez egy kis surmó! – lökött Akanishin egyet, mire az elvesztette az egyensúlyát és megtántorodva felborított egy széket.

- Tűnj a szemem elől, különben kifizettetem veled azt a drága angol porcelánt, amit a múlthéten törtél el véletlenül, mikor tintásra ittad magad! – A férfi hangja nyugodt volt, de szavainak hatása meglett. A srác elhallgatott és még egyszer utoljára gyilkosan végigmérve Jint, majd a helyére sietett. – Ne haragudj, mindig ilyen – csóválta meg a fejét és barátságosan nézett a megszeppent férfira.

- Ön ne haragudjon, hogy problémát okoztam – hajtotta le bánatosan a fejét és sóhajtva leereszkedett egy székre. Az öregúr egy darabig szótlanul méregette őt, majd megszólalt:

- Biztosan komoly oka lehet, ha idejössz munkát kérni. Talán… - gondolkodott el, mire Akanishi csillogó szemekkel kapta fel a fejét. – Talán mégis találunk valamit, de nem tudok sokat fizetni – mosolygott rá, mire a másik teli szájjal elkezdett vigyorogni.

- Nem fog csalódni bennem. Bármit megcsinálok – pattant fel és hajolt meg mélyen.

- Rendben, látom, a lelkesedés már megvan – nevetett a pultos, mire egy oda nem illő hang hagyta el a zongorát. Take tátott szájjal meredt rájuk a sarokból, majd rávicsorgott Jinre és folytatta a megkezdett dalt. – Ne is törődj vele – hajolt hozzá közelebb az öregúr. – Ugat a kutya, de nem harap. Kedves srác egyébként, hamar összebarátkozol vele.

- Kötve hiszem – sóhajtott Akanishi és visszamosolygott.

- Mikor akarsz kezdeni?

- Most azonnal… ha lehet – tette hozzá félénken, nagyokat pislogva.

- Rendben. Akkor hozd ide nekem arról az asztalról az üres poharakat – mutatott a bár sarkába a férfi. Jin kapkodva indult neki, szinte már futva és mosolyogva bicegett vissza a két pohárra és mankójával egyensúlyozva.

- Csak lassabban fiam. A végén még a másik lábadat is eltöröd – rémüldözött a bajszos és kivette a kezéből a poharakat. – Jut eszembe, hogyan szólíthatlak?

- Jin. Csak simán Jin – mosolygott rá.

- Jin-kun, az én nevem Takashima-san és a főnököd vagyok mostantól – kapott elő egy kis kötényt a pult alól és átnyújtotta.

- Ez most komoly? – nézett rá hálásan és boldogan a férfira.

- Na, vedd el gyorsan, mielőtt meggondolom magam – mondta, mire a másik hirtelen kapta ki a kezéből és bújt bele. – A munkaidőd délelőtt 10-től este 10-ig tart. Remélem nem jelent problémát, mert este mindig nagy a forgalom.

- Nem, dehogy. Nem probléma. Bármit megcsinálok – bólogatott szaporán.

- Dolgoztál már vendéglátóhelyen?

- Nem, de egyszer mindent ki kell próbálni – vont vállat mosolyogva, nem törődve a gyilkos billentyű leütésekkel, amivel Take játszotta Mozartot a zongoránál.

- Jobban örülnék, ha a kiszolgálással még nem foglalkoznál, amíg mankóval jársz, de az asztalokat letörölheted, feltakaríthatsz és… remélem, tudsz mosogatni – nézett rá érdeklődve Takashima-san, mire bólintott egyet. - Hát akkor, üdvözöllek az Aranycsillag fedélzetén – mutatott körbe a bárban. Hirtelen majdnem elkapta a röhögés a név hallatán, de már a zongorista arcára pillantva elment a kedve a nevetéstől. Boldog volt, hogy talált munkát és ilyen gyorsan, bár még mindig nem fogta föl a dolgot, hogy ő mostantól egy kisegítő lesz egy olyan bárban, ahol előző nap elitta az összes pénzét. Mintha csak ezer éve lett volna, hogy színpadra állt. Az is lehet, hogy csak álmodta az egész idol időszakot és meg sem történt. Eldöntötte, hogy akármi is történt, nem hagyja magát legyőzni. Küzdeni fog és nem hátrál meg, akármilyen szerencsétlenség is történjen. Nem adhatja fel gyáván és merülhet az önsajnálatban. A bizalom, amit most megkapott ettől a pultos öregembertől, annyi erőt adott neki, mint még soha. Lelkesen takarította egész nap az asztalokat, udvariasan meghajolt a vendégek előtt mielőtt távoztak, mintha egész életében ezt csinálta volna és furcsa mód, még élvezte is.

- Záróra – szólt hangosan Takashima a pult mögül és ez volt az a szó, ami kizökkentette az egész napi pörgésből. A bárban már csak egy párocska ücsörgött a sarokban, akik most lassan szedelőzködni kezdtek, majd fizettek és távoztak. Akanishi mosolyogva figyelte őket a seprűjére támaszkodva, míg kiléptek az ajtón. – Jin-kun, menj haza te is pihenni. Késő van – lépett mellé az ősz hajú és a vállára tette a kezét.

- Ezt még szeretném befejezni – egyenesedett ki és folytatta a söprögetést.

- Rendben, de csak óvatosan, el ne ess. Holnap találkozunk – biccentett, majd a zongorán halkan játszó fiú felé fordult. – Ha végeztél, zárj be, kérlek – mondta, mire Take fel se nézve csak intett egyet.

- Jó éjt! – köszönt el Akanishi és látta, ahogy újdonsült főnöke mögött becsukódik az ajtó.

Feszéjező csönd telepedett rájuk. A dallam elhallgatott a zongorából, mire lassan a hangszer felé fordította a tekintetét.

- Nem kell ám ennyire teperned – fonta karba a kezét a fiú.

- Neked meg nem kell ennyire bunkónak lenned – fintorodott el és folytatta tovább a munkáját, majd hirtelen megdermedt, ahogy észrevette a szeme sarkából, hogy a másik rácsapva a billentyűkre, nagy lendülettel felállt. Kitűnő. Ez az első munkanapja, és máris sikerül összeveretnie magát. Észrevétlenül próbált meg egyre hátrább araszolni a seprűvel, míg neki nem ment az egyik asztalnak. Látszólag meg lehetett rémülve, mert a másik önelégülten elmosolyodott és visszaült a helyére a zongora mögé, majd művészien fentebb tolta a zakója ujját és játszani kezdett. Jin vicsorogva szitkozódott magában, miközben törölgette az egyik asztalt. A feszült hangulatot a lágy dallam oldotta és tíz perc múlva már mosolyogva fejezte be az utolsó pohár fényesítését. Meg kellett hagynia, Takehiro kitűnően játszott a zongorán, talán még jobban, mint a legtöbb híres zenész. Hirtelen ismerős dallamok csendültek fel, és akaratlanul is dúdolni kezdett, majd a pultot megkerülve fáradtan ereszkedett le az egyik székre. Emlékezett a régi Shounen Clubra, amikor Nishikidoval énekelték az Ai no Katamari című számot. Szerette ezt a dalt, mert sok emlék kötődött hozzá. Nem tudta irányítani magát, csak hagyta, hogy a dal felszabaduljon a lelkéből és hangot adjon az érzelmeknek. Már idejét sem tudta, hogy mikor énekelt utoljára. Hallotta, hogy a zongorajáték erősödik és rápillantott a fiúra. Vörös fejjel, dühösen nyomkodta a billentyűket és próbálta elnyomni az énekhangokat, mindhiába. Akanishinek tetszett ez a játék. Minél hangosabb lett a zongoraszó, annál hangosabban kezdett énekelni. A teret a hangok csipkelődő játéka töltötte be, gyönyörű dallam formájában. Észre se vették, hogy mennyire élvezik a helyzetet, mikor hirtelen vége lett a dalnak. Take kipirult arccal, mérgesen zihálva pillantott a pult előtt ücsörgő férfira, aki mosolyogva figyelte minden arcrezdülését.

- Nocsak – morogta a fiatalabb, viszonylag nyugodt hangon és zavarában kisimította a nem létező ráncokat a zakóján.

- Nocsak – ismételte meg vigyorogva Jin és kezén megtámasztotta a fejét a pulton.

- Ki gondolta volna, hogy egy részeges kisegítő pincérnek van hangja – motyogta és ráhajtotta a billentyűkre a zongora fedelét.

- Ki gondolta volna, hogy egy Mozart imádó taknyos kölyök ismeri a Kinki Kids egyik legszebb slágerét… - Ez övön alul volt. A fiú zavarában nekiment a zongorának és fájdalmas arckifejezéssel masszírozta meg a térdét.

- Nem vagyok taknyos, 23 vagyok – válaszolta ingerülten és mellé lépett.

- Ne haragudj. Azt hittem, még középiskolás vagy – mosolygott rá bájosan. – Olyan babaarcod van – adta meg a kegyelemdöfést.

- Na, idefigyelj! – csapott rá ingerülten a pultra. – Azt hiszed, megengedem, hogy egy piás, összeszabdalt képű jött-ment keresztbetegyen nekem?

Ott a pont. Jin rémülten kapott az arcához és hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy egész nap orvosi maszk nélkül mászkált. Remegve szorította rá a kezét a sebhelyre és próbált úrrá lenni hirtelen feltörő érzelmein, ami kiült a viselkedésére is. A fiatalabb zavarba jött Akanishi reakciójától és megköszörülte a torkát.

- Ráadásul furcsa is vagy – tette hozzá motyogva. Jin dühösen pillantott rá nedves szemeivel és tekintetében teljes utálat és lenézés ült.

- Jobb, ha hozzászoksz a jelenlétemhez, mert egy darabig biztosan itt leszek. Nem jókedvemben alacsonyodtam le egy ilyen porfészekbe, ahol a tulaj azt hiszi, hogy egy aranybányát vezet, a taknyos kis zongorista pedig magát tartja a legnagyobb Brahmsnak egész Tokióban, hol ott a kutya sem figyel a szánalmas játékára. – Szavaiba minden keserűséget beleölt, ami a szívét markolta. Talán a szavak jelentése, talán a remegős, dühös hanglejtés hatására, de a másik arcának vonásai átadták a helyét a meglepődöttségnek. Gyorsan felállt, felkapta a mankóját és az ajtó felé sietett. Nem akarta, hogy akkor kapja el a zokogás, amikor a másik látja, de túl messze volt az ajtó. Egyszerűen nem tudta visszatartani és már azelőtt kitört belőle, hogy elérte volna a küszöböt. Hangosan és szívet markolóan. Idegesen babrált egy ideig a kilinccsel, mire rájött, hogy az ajtó kifelé nyílik, majd sietősen kilépett és bevágta maga mögött az ajtót.

***

- Kame-chan, neked lázad van – jelentette ki Koki a kis lázmérőt vizsgálva, majd az ágyban fekvőre pillantott. Az énekes vacogva húzta fentebb magán a meleg takarót és hevesen megrázta a fejét.

- Nem engedhetem meg magamnak, hogy most legyek beteg – zihálta kétségbeesve.

- Ezt nem tudod befolyásolni. Negyven fokos lázzal nem lehet dolgozni – tette rá újra csapattársa homlokára a vizes borogatást.

- Nem a munka. Johnny… - motyogta kótyagosan.

- Mi van vele? – kérdezte zavartan a rapper, mert azt hitte, a másik félrebeszél.

- Beszélnem kell vele Jinről. Muszáj – próbált meg kitakarózni és felülni, de a másik visszanyomta az ágyba.

- Nem mész sehova. Johnny meg nincs is az országban. Tudod, hogy tegnap utazott el az őszi vakációjára – takargatta be gondosan Kazuyát.

- Mi? Ne! – rázta meg a fejét a fiatalabb. – Beszélnem kell vele.

- Majd beszélsz vele, ha visszajött. Most az a fontos, hogy lemenjen a lázad.

- Koki, látnom kell Jint – pillantott rá kábultan aggódó bandatársára. – Vigyél el hozzá!

- Eszednél vagy? Akanishivel minden rendben, jó helyen vagy. Magad miatt aggódj – ragadta meg dühösen a vállát Tanaka.

- Látnom kell, hogy minden rendben van vele.

- Tat-chan volt nála tegnap. Elvan a kutyájával, nincs semmi baja – simított végig vacogó barátja arcán.

- Kutya? Milyen kutya? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, majd hirtelen megdermedt és oldalra fordulva az ágy mellé hányt.

- Kamenashi, most már hívhatok orvost ugye? – ugrott fel rémülten Koki és előkotorta a telefonját.

Aggódott Kazuyáért. Az állandó munka és stressz megterhelte a szervezetét és Akanishi miatti aggodalomba szinte belebetegedett. A férfi amilyen gyorsan képes volt megbetegedni, olyan gyorsan fel is tudott épülni, de ez alkalommal súlyosabbnak látszott a helyzet egy kis leterheltségnél.

***

Farkasszemet nézett a kis jószággal, aki a gomb szemeivel érdeklődve fürkészte az arcát, a farkát csóválva. A fürdetés jót tett neki, bundája szép világosbarna színét most nem borította kosz és sár.

- Most meg mit bámulsz? – kérdezte mérgesen a sarokban gubbasztva, a zöld színű plüssmacit ölelve. – Vágd nyugodtan a fejemhez, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis kiscsaj. Úgysem érdekel – morogta és még jobban a fal felé fordult. A kutyus felkelt a helyéről és odatipegve hozzá, a meztelen lábujját kezdte nyalogatni. – Nem, nem akarok visszamenni dolgozni. Az egy barom állat. Ha legközelebb meglátom, lenyeletem vele a mankómat – szorította össze a szemét, mire a kiskutya megharapta az ujját és fájdalmasan felkiáltott. – Jól van, felfogtam! Megyek öltözni – mondta idegesen, és felkapta kis kedvencét, majd rátette az ágyra. Megakadt a szeme a mobilján, ami a párnája mellett pihent és eszébe jutott Kamenashi. Azt ígérte, segít neki, hogy minél előbb visszakapja a lakását, ehhez képest már két napja nem jelentkezett. Épp felkapta a telefont és kikereste barátja telefonszámát, mikor hirtelen megjelent a kijelzőn Taguchi neve és zenélni kezdett a készülék.

- Szia Jun – köszönt neki mosolyogva Jin.

- Helló Akanishi! Ugye nem zavarlak? – Hát igen, ez Taguchi. Az évek folyamán ez a kérdés már berögzült nála, tekintettel, hogy mindig akkor tudott valakit keresni, amikor az illető egy cseppet sem vágyik egy hiperaktív viccbomba társaságára.

- Dehogy zavarsz. Örülök, hogy hívtál – lelkendezett a telefonba, és nem akarta elhinni, hogy ezt pont ő maga mondja, mikor régebben mindig kinyomta a hívást, ha a másik kereste. A magány megváltoztatja az embert.

- Csak kérdezni akartam, hogy nincs-e szükséged valamire. Kaja, ruha vagy ilyesmi… - Érezte, hogy a másik zavarban van.

- Nem, köszönöm. Mindenem van – mosolygott tovább és már csak hogy nem elérzékenyült, hogy ennyire gondolnak rá.

- Akkor nem gond, ha ma nem tudunk meglátogatni? – kérdezte Taguchi feszéjezve, és Akanishi jókedve egyből alább hagyott. – Elég sok munka szakadt a nyakunkba és egyszerűen nincs időnk semmire.

- Ja… hát, ha ennyi a dolgotok… – Még rá sem? Ennyire fontos lenne a munka?

- Ne haragudj Akanishi. Tényleg sajnálom. – Junno hangja bűnbánó volt.

- Nem, tényleg nincs semmi gond. Menjetek nyugodtan dolgozni, ne törődjetek velem. Én megvagyok – próbálta leplezni remegő hangját.

- Azért ha szükséged van valamire vagy baj van, nyugodtan hívj minket és egy perc alatt ott vagyunk. Rendben?

- Köszönöm. Akkor… jó munkát – sóhajtott csalódottan.

- Szia – köszönt el a fiatalabb és bontotta a vonalat. A csalódottság és magány satuként szorította össze a mellkasát. Talán kolonc a nyakukon és igyekeznek megszabadulni tőle… Könnybe lábadt szemekkel nézett ki a kis ablakon, hogy megpillantsa az utca túloldalán az éppen nyitni készülő Takashima-sant. Kamenashi talán már teljesen megfeledkezett az ígéretéről. Neki is útban van. Gyorsan rázta meg a fejét és próbálta kiűzni a negatív gondolatokat a fejéből. Kazuya mindig is segített neki önfeláldozóan, biztos nyomós oka van, hogy nem látogatja meg… hogy magára hagyja… hogy nem telefonál. Gyorsan törölte el a kis könnycseppeket az arcán és mosolyogva belebújt a tiszta ruháiba, majd felkapva a táskáját az ajtó felé vette az irányt.

- Matt, délben jövök és hozok kaját, addig ne csinálj semmi galibát – mosolygott a kis állatra szelíden, mire az köszönés képen ugatott egyet.

***

Már egy hete dolgozott keményen új munkahelyén és joggal érdemelte volna ki a legjobb alkalmazott címet. Teljes odaadással és lelkesedéssel dolgozott, hogy megkeresse a Kazuya által kapott pénzt, amit sikeresen elvert egy éjszaka alatt. Időközben lekerült a gipsz a lábáról, de a kórházban elmondták neki, hogy borzasztóan szükséges a további gyógykezelés, különben súlyosabb következményei lehetnek a sérüléseinek. Megmutatták neki, hogyan kötözze be a lábát és közölték vele, hogy egy hónap múlva újra meg kell műteni a térdét. Az állapotával kapcsolatos tények teljesen hidegen hagyták és amint elhagyta az épületet, nevetve legyintett az egészre minden mindegy alapon. Kétségbeesve próbálta kialakítani az új életét, amibe nem tartozott bele a sztárság és a színpad világa. Nem akart foglalkozni volt csapattársaival, akik mintha megfeledkeztek volna róla, inkább Matt társaságában érezte jól magát. A kiskutyához beszélt, hozzá sietett haza, vele evett, vele aludt. Munkahelyén főnöke büszkén figyelte dolgos alkalmazottját, aki szinte egy hét alatt teljesen kitanulta a vendéglátós szakmát, Takehiroval azonban továbbra sem javult a viszonya. A fiúval nem szóltak egymáshoz, minden este ugyanaz a rituálé volt. A fiatalabb zárás után régi, ismert pop dalokat játszott, míg Akanishi halkan énekelgetett hozzá takarítás közben.

Aznap este Takashima-san tovább maradt benn, hogy ellenőrizze a beszállítók leveleit, mikor ismét a zongora által kísért éneklés csendült fel a bárban.

- Nahát, Jin-kun… nem is tudtam, hogy ilyen szépen énekelsz – nézett rá ámultan a bajszos férfi.

- Köszönöm a bókot – vigyorgott zavartan és folytatta a zongora fényesítését, ami mögött a pókerarcú Take játszott.

- Egészen fantasztikus, amit ti ketten együtt produkáltok ilyenkor esténként – fonta karba a kezét. – Ismeritek azt a szomorú számot, amiben a három férfi áll egy sakurafa előtt és siratják azt a lányt, akibe mindhárman szerelmesek voltak?

- Tudom melyik! – kiáltott fel Akanishi diadalmasan és abbahagyta a takarítást. – Amikor a lány levetette magát a szikláról.

- Az lúzereknek való szám. Nincs semmi értelme – szólalt meg Take és kiropogtatta az ujjait.

- Ezt ne csináld! Ha így folytatod, tíz év múlva úgy tönkremennek a porcok az ujjadban, hogy soha többé nem fogod tudni lenyomni a billentyűket – szólt rá hirtelen Jin, mire a másik megdermedt és sokkosan nézett rá.

- Úgy látszik, Jin-kunnak van némi fogalma arról, hogy mennek a dolgok a zenészek világában – ült le egy székre velük szemben a bácsi. – Take-chan kérlek, játszd el azt a dalt és Jin-kun énekel hozzá.

- Na de… - kezdte volna a fiú hápogva, de főnöke félbeszakította.

- A múltkor eltörtél egy vázát, ami elég drága volt…

- Jó, rendben – sóhajtott a méregzsák és Akanishi felé fordult. – Ismered a C hangot? – kérdezte gúnyolódva.

- Képzeld. Sőt, még a B hangot is – forgatta meg a szemét az idősebb. A fiú morgott egyet, majd belekezdett a dalba. Főnökük lehunyt szemmel hintázott a széken, hagyva, hogy teljesen átjárja a kellemes dallam. Jin ajkait elhagyták az első énekhangok és mintha vele együtt milliónyi szikla gördült volna le a szívéről, ami már napok óta mázsás súlyként nehezedett rá. Felszabadultan és tisztán csengett a régi nóta a zongorából és a férfi torkából, ami úgy járta körbe a helyiséget, mintha szomorú tündérek röpködtek volna körbe-körbe, hogy mindenki szemébe könnyeket csaljanak. Mikor vége lett a dalnak, Akanishi is kinyitotta a szemét és döbbenten pillantotta meg az öregurat, aki épp egy zsebkendőbe fújta ki az orrát.

- Elnézést kérek, csak elérzékenyültem… - fordult háttal nekik, mire a két fiú összenézett és mindkettejük szemében ugyan az az összezavarodottság volt jelen. – Jin-kun, nem haragszol, ha megváltoztatom a munkakörödet? – pillantott rá nedves szemeivel az ősz hajú férfi és rámosolygott.

- Mi? Kirúg? Én… sajnálom ha… én nem akartam – szabadkozott kétségbeesve, mire a másik megrázta a fejét.

- Nem, nem. Eszem ágában sincs elküldeni. Arra gondoltam, hogy te segíthetnél abban, hogy ismét megnőjön a forgalom az Aranycsillagban – vigyorgott rá sokatmondóan.

- Bácsi, ugye nem? – Esett kétségbe Take a zongora mögött.

- Mostantól te énekelsz, te pedig zongorázol minden este. Rengeteg vendégünk lesz – ábrándozott el főnökük, nem törődve a sokkos állapotban lévő alkalmazottaival.

- Tudtam, hogy egyszer még bajt hozol a fejemre – borult rá a billentyűkre hisztisen a fiatalabb, viszont Akanishit gőzmozdonyként tarolta le a boldogság.

- Take-chan, egy csomó ötletem van a műsorokkal kapcsolatban – rohant oda mellé és a vállánál fogva felhúzta a kétségbeesett pozícióból, majd a szemébe nézve lelkesen magyarázni kezdett. – Talán vihetnénk majd bele néha jazzes elemeket is, és van egy gitárom, bár rég játszottam rajta és nincs is nálam, de majd megszerzem valahogy, és akkor talán közösen…

- Közösen? Műsor? Állj már le! – kiáltott rá hirtelen a másik. – Ez nem egy karaokebár. Főnök, ezt nem teheti – pillantott a pultos felé, de az már elmélyülten számolgatta tovább a költségvetést.

- Istenem, újra énekelhetek – szorította össze a szemét és próbált úrrá lenni az izgalmán.

- Újra? Hol énekeltél korábban? – húzta össze a szemöldökét Take, mire Jin ledermedve nyitotta ki a szemét és megállt benne a levegő. – Megnémultál?

- Én csak… zenét tanultam – jött hirtelen a hazugság, de a másikat nem győzte meg. Elvégre, ő volt a legőszintébb ember az egész világon, így lehetetlen volt hazudnia.

- Aha… szóval tanultad – méregette hunyorogva a másik. – Melyik számmal kezdte Mozart az első Párizsi koncertjét?

- Honnan tudjam? – vont vállat a másik, és gyorsan eliszkolt a sarokban lévő asztalhoz, hogy folytassa a suvickolást.

- Akkor egy egyszerűbbet. Melyik korban volt híres zeneszerző Bach? – húzta vigyorra a száját.

- Hagyj már békén – sóhajtott Jin az ablak felé fordulva, hogy eltakarja arcát.

- Ezek roppant egyszerű kérdések. Ha zenét tanultál, ezeket tudnod kéne.

- Nem lehet mindenki olyan géniusz, mint te – vágta a földhöz a kis rongyot.

Takehiro csak elgondolkodva hümmögött egyet, majd főnöke felé fordult.

- Bácsi, és mit csinálunk az arcával? El fog ijeszteni minden vendéget. – A kegyetlen mondatok egyenesen a lelkébe gázoltak. Így is nagy akarat kellett hozzá, hogy ne járkáljon újra az orvosi maszkban és a szemébe lógó hajával nem is tudott volna takarítani.

- Igazad lehet – gondolkodott el a férfi, majd felcsillant a szeme. – Van egy nagyon jó ötletem – ugrott fel és besietett a hátsó raktárba, majd öt perc múlva ismét visszatért. Vigyorogva porolta le a kis tárgyat a kezében, mire a fiatalabbak érdeklődve léptek mellé, hogy szemügyre vegyék a fantasztikusan jó ötletet. Egy színházi maszk volt, ami egy ember arcát félig takarta volna pont úgy, mint az Operaház fantomjának.

- De menő – kiáltott Take és kikapva a bácsi kezéből a maszkot, Jin arcára helyezte egy hirtelen mozdulattal, mire az rémülten lépett hátra. – És még rá is illik. Király! – A fiú szavai fájdalmat okoztak a mellkasában és remegő kezét a szájára szorította.

- Jin-kun, miért lettél ilyen zaklatott? – kérdezte a férfi és gyengéden megszorította a vállát.

- Valami rosszat mondtam? – szólalt meg a rövid hajú és kíváncsian fürkészte a másik arcát.

- Jól vagyok – suttogta Akanishi és kivette a maszkot főnöke kezéből.

- Ha nem akarod, nem muszáj – próbálta visszavenni a tárgyat, de a férfi gyorsan ráhelyezte a saját arcára és rájuk mosolygott.

- Hogy nézek ki?

Egy pillanatig néma csend lett, majd Take megköszörülte a torkát és félrenézett.

- Szerintem jól áll.

- Komolyan? Akkor ez lesz a védjegyem – húzta ki magát büszkén és odasétált a falon lógó tükörhöz, hogy szemügyre vegye magát. A látvány ijesztő volt, de mégis szép. Tényleg jól állt neki, és ami a legrémisztőbb volt, pont az arcára illett, mintha mindig is neki találták volna ki.

- Szerintem fantasztikusak lesztek. A hölgy vendégek el lesznek ájulva és mindenkinek elmondják, hogy itt milyen tehetséges, fiatal és csinos fiúk zenélnek. Jót fog tenni az üzletnek és közben mindannyian jól fogjuk magunkat érezni, ugye? – pillantott rájuk kíváncsian a Takashima-san, mire két szégyenlős mosolyt kapott válaszként. Főnökük lelkesen magyarázott még, miközben Akanishi visszafordult a tükörhöz, hogy tovább nézhessen farkasszemet saját képmásával. A tükörben egy rémült és kétségekkel teli szörnyeteg pislogott vissza, akinek az a feladata, hogy ismét maszkot öltsön magára és hazugságok mögé rejtőzve élje tovább az életét… talán örökre.