Sebhely - 6. fejezet

Jóval átlépte a megengedett sebességet, ahogy a férfi lakása felé hajtott. Mikor megérkezett az emeletre, látta, hogy Akanishi az ajtó előtt ül a csomagjain és a falnak dőlve mélyeket lélegezve próbált megnyugodni.

- Az ég szerelmére, mi történt? – kérdezte már a folyosó végén, ahogy közeledett felé.

- Kazu? – pillantott rá a másik és a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak az arcán.

- Mit ücsörögsz itt a folyosón? – lépett mellé.

- Ne haragudj, hogy iderángattalak – nézett rá boci szemekkel.

- Miért nem vagy Yamashitánál? – Kérdése szemrehányó akart lenni, de ahogy a férfi ránézett, az összefacsarta a szívét.

- Kazu, nem tudom, mit csináljak – temette, az arcát a kezébe.

- Hé, nyugodj meg – guggolt le elé barátja. – Mi történt? – érintette meg a vállát gyengéden.

- Vége mindennek. Most már tényleg vége mindennek – motyogta a másik a tenyere alól.

- Ugyan, hogy lenne már vége? Ne beszélj butaságot! – Érezte, hogy az idősebb remeg, annyira zaklatott volt. Körbenézett, hogy rájöjjön, mégis miért ül volt bandatársa a folyosón a lakása előtt és megpillantotta az ajtóra ragasztott papírt. – Mi a… – döbbent le, ahogy a nagy feliratot elolvasta.

- Én… én ezt nem értem – motyogott zavartan Jin és előhúzva a zsebéből egy papírt a másik kezébe nyomta. – Miért? Miért vert át? Az összes pénzt elvitte… aztán tőlem vonták le… aztán a klinika és az ügynökség is… most meg elveszik az otthonom – hadarta dadogva Kazuya karját szorongatva.

- Hé, hé, lassíts! – fogta le a vállát. Akanishi kétségbeesve nézett a szemébe és úgy kapaszkodott a karjába, mintha az élete múlna rajta. Óvatosan odanyúlt az arcához és elhúzta a szája elől a maszkot. – Most mondd, de lassan – kérte tőle halkan.

- Nagisa elvitte a kezelésemre szánt pénzt és a klinika lenullázta a számlámat. Kazuya, el fogom veszíteni az otthonomat – tette a kezét remegő szájára.

Kamenashin végigvágott a düh és a tehetetlenség. Tudta, hogy az a nő sántikál valamiben és hogy nem volt teljesen őszinte hozzájuk. Lefejtette magáról az idősebbet és előkapott egy hajcsatot az inge zsebéből, majd az ajtó elé guggolt.

- Nincs nálad véletlenül még egy csat? Ezt is a fodrászomtól csórtam el az előbb véletlen – mosolygott rá.

- Ni… nincs – nézett rá a másik nagyokat pislogva.

- Oké, semmi gond – motyogta, majd kettétörte a kis tárgyat és a zárba dugta.

- Kamenashi, mit csinálsz? – kiáltott rá ijedten Akanishi. – Rajta van a papíron, hogy csak felügyelet mellett lehet bemenni – figyelte, ahogy a másik erősen koncentrál a feladatára.

- Nem ülhetsz kinn a folyosón egész nap, nem? – villantott rá egy mosolyt a fiatalabb, majd kattant a zár. – Na, király vagyok, vagy nem vagyok király? – örvendezett, majd Jin mellé lépett, hogy felsegítse.

- De ez törvénytelen – motyogta válaszként és hagyta, hogy Kame átkarolva besegítse a lakásba.

Körbenézett az otthonában és minden ugyan úgy volt, mióta utoljára járt itt. Nem volt nagy por vagy rendetlenség, mert anyukája rendszeresen járt hozzá takarítani. Kazuya odavezette a konyhaasztalhoz és leültette őt egy székre.

- Még nem is jártam itt – nézett körbe vidáman a fiatalabb. – Pazar kéró. Nagyobb, mint az, amiben régebben laktál – öntött neki egy pohár vizet, majd leült vele szemben mosolyogva.

- Nem volt az olyan kicsi – válaszolta halkan.

- Végül is, elfértünk, amikor átmentünk a srácokkal videojátékozni – emlékezett vissza a régi szép időkre a férfi. – Bár pénzt kértél a belépéshez – nevette el magát.

- Akkor legalább még volt hol laknom – sóhajtott egy nagyot és körbenézett a lakásban, mintha csak most járna ott utoljára.

- Voltál a bankban? – kérdezte hirtelen Kame.

- Onnan jövök. Nem marad semmi. Még egy yen se maradt a számlámon – borult rá az asztalra.

- Ne aggódj, ennek még lesz következménye. Az a nőszemély nem ússza meg büntetlenül – szorította ökölbe a kezét. – A klinikát nem kérhetjük számon, de az ügynökséget igen. Remélem nincs benne Kitagawa keze, mert akkor botrányt csinálok.

- Az a vénember úgysem csinál semmit. Már kirúgott, így semmi oka nincs, hogy segítsen – nyöszörögte Jin.

- Azért én beszélek vele holnap, amint végzek reggel a forgatáson. Te meg most nyugodj meg, aztán visszaviszlek Yamapihoz.

- Nem! – emelte fel hirtelen a fejét. – Nem megyek oda vissza! Nem kell a segítsége! Jótékonykodjon árvaházakban, ne nekem – kiabálta dühösen.

- Én mondtam Ryonak, hogy rossz ötlet ez a gyűjtés – masszírozta meg a homlokát Kame.

- Tudtál róla? – háborodott fel az idősebb.

- Ne húzd fel magad, nem volt hozzá közöm – nézett rá őszintén.

- De akkor is, ez annyira szánalmas húzás volt és megalázó. Persze most már nemcsak a műtétre nincs pénzem, hanem arra se, hogy fenntartsam magam – morogta lehajtott fejjel.

- Akárhogy is, de vissza kell menned Yamapihoz – sóhajtott Kame. – Mert itt nem maradhatsz.

- Nem megyek hozzá vissza. Nem szorulok a segítségére – pillantott rá Akanishi gyilkos szemekkel.

- Tedd már félre a büszkeségedet! Nem látod, hogy bajban vagy? Barátok nélkül nem mész semmire – dőlt előre hirtelen.

- Akkor sem megyek vissza! – csapott rá az asztalra.

- Rendben, akkor a szüleidhez mész – fonta karba a kezét.

- Nem!

- Akanishi! – vágott rá most Kazuya is az asztalra. – Ez gyerekes! Nem boldogulsz egyedül, nem érted? – üvöltött rá hangosan. – Akármennyire is szeretném, hozzám nem jöhetsz, mert alig vagyok otthon, így nem tudnák rólad gondoskodni.

- Nem kell rólam gondoskodni! Nem vagyok nyomorék! – ordította Jin és dühösen lökte el maga mellől az asztalnak támasztott mankót.

- Téged nem is Yamapihoz kell vinni, hanem a pszichiátriára – fintorodott el Kame és felállt az asztaltól.

- Adj kölcsön! – mondta hirtelen Jin, mire megfordult a tengelye körül és meredten nézett a férfira.

- Hogy mi van?

- Igazad van, segítség kell. Ha akarsz segíteni, adj kölcsön és én elmegyek egy motelba. Ígérem, hogy megadom, amint rendbe szedtem a dolgaimat. – Akanishi kétségbeesve nézett rá és erősen markolta az asztallapot. Hatalmas bátorságot kellett összegyűjtenie ahhoz, hogy a büszkeségét legyőzve ilyet kérjen, ráadásul Kamenashitól. A fiatalabb nagy levegőt vett, majd odasétált a másikhoz és leült mellé.

- Figyelj, te is tudod, hogy ez nem megoldás – fogta meg a kezét.

- Tudom, hogy már így is sokat tettél értem, amit úgysem tudok eléggé meghálálni, de most az egyszer még kérlek – nézett a mellette ülőre ártatlan szemekkel. – Kérlek, érts meg. Csak egy kicsit – könnyesedtek be a szemei és ekkor tudta Kame, hogy vesztett, mert ez volt a legkegyetlenebb fegyver, amit be tudott ellene vetni az idősebb. – Kazuya, kérlek szépen – szorította meg két marokkal a kezét.

- A büdös francba – emelte az ég felé a fejét megadóan, majd nagyot sóhajtva ránézett Jinre. – És hogy mész be a gyógytornára? – kérdezte fáradtan.

- Mivel az is pénzbe kerül, ezért kihagyom – vont vállat.

- Azt viszont én nem fogom engedni – vette elő a szűk nadrágból a pénztárcáját. – Adok valamennyit a kezelésre meg taxira. Tedd el – nyújtott át egy köteg pénzt Akanishinek, mire az elhűlten nézett vissza rá.

- Rendben van ez így?

- Tedd már el – nyomta a markába a köteg tízezer yeneseket.

- Waó! Miért van nálad ennyi készpénz? – tágultak nagyra Jin szemei a pénzt vizsgálgatva.

- Munka után szeretek vásárolni – vont vállat a fiatalabb, majd felállt. – Gyere, elviszlek egy motelba – nyújtotta felé a kezét.

- Ez most olyan érdekesen hangzott – nézett Kaméra vigyorogva, mire az egyből elpirult.

- Te is tudod hogy értettem. Ne húzd az agyam – rántotta fel a székből a másikat, majd felkapta a csomagokat, amiket az ajtóban hagytak.

- Szerinted elveszik a lakásom? Csak nemrég tehették ki a cédulát, mert Ryo itt járt három napja – nézett körbe úgy, mintha tényleg utoljára látna mindent.

- Nem hagyjuk, hogy elvegyék. Néhány napot bírj ki, addig én elintézem a dolgot.

Akanishi fáradtan rámosolygott volt csapattársára és bicegve követte a folyosóra, majd még egyszer utoljára, mielőtt becsukta volna az ajtót szétnézett a lakásban. Abban a lakásban, ami a menedéket és az otthont nyújtotta számára több éven keresztül.

***

Fáradtan ücsörgött a kicsi, virágos ágyneművel borított fekvőhelyen és azon gondolkodott, hogy mi tévő legyen. Kamenashi két hétre fizette ki neki a szobát, biztos, ami biztos alapon, majd visszasietett a stúdióba, mert út közben Ueda már többször rácsörgetett, hogy nem tudnak tovább várni. Remélte, hogy nem lesz baja a fiatalabbnak abból, hogy eljött hozzá és otthagyta a munkáját. Jól esett neki, hogy ennyire törődik vele a férfi. Elképzelni sem tudta, hogy mit csinálna nélküle. Valószínűleg még mindig ott ülne a folyosón összetörten.

Sóhajtva dőlt végig az ágyon és azon törte a fejét, vajon mit kezdjen az életével. Nevetségesen sok minden jutott az eszébe. Az első, ami bevillant az a foci volt, amit aztán el is vethetett örökre, mert nem volt biztos benne, hogy valaha is képes lesz labdába rúgni ilyen lábakkal. Még egy valami, amitől megfosztották. Keserűen felnevetett, majd folytatta a gondolkodást. Talán ha a családi ékszerboltba menne… Ezt az ötletet is hamar elvetette, mert nem akart se segítséget, se munkát kérni a szüleitől. Megalázónak érezte, azok után, hogy japán egyik leghíresebb idoljának mondhatta magát és nem is értett az eladáshoz. Érettségin kívül nem rendelkezett semmilyen szakképesítéssel. Eszébe jutott, hogy talán elmehetne egy egyetemre és alkalmi munkából fizethetné a tandíját. Ennél képtelenebb dolog nem is juthatott volna eszébe. Hangosan nevetett fel. Akárhogy törte a fejét, mindig ugyanoda jutott. Az éneklésen kívül nincs más, amihez értene, és nincs más, amit ezen a bolygón szívesebben űzne, mint a színpadon állni és átadni az érzéseit a rajongóinak. Vajon megvannak még a rajongói?

Gombóc szorongatta a torkát, ahogy egyre jobban próbálta megtalálni a megoldást. Van egyáltalán bármi is, amiért ezután érdemes volna tovább folytatnia ezt az egészet? A baleset elvette tőle a barátait, az arcát, a lábát, a munkáját, a pénzét, az otthonát, az önbecsülését. Fájt a mellkasa, ahogy a barátaira gondolt, akiket elvesztett. Akiknek a haláláról ő tehetett, mert az ő születésnapját mentek ünnepelni, mikor a baleset történt. A körülötte lévő embereknek aggodalmat okozott és ezért is bűntudatot érzett. Nem volt mit szépíteni a dolgon, a halált kívánta. Ő, aki mindig is elvetette az öngyilkosságnak még csak a felmerülését is, mert szentül hitte, hogy nem ez a megoldás a problémákra, de most már átérezte ezeknek a meggondolatlan embereknek a helyzetét. Nagyot sóhajtva kelt föl az ágyról és vette az irányt a fürdőbe. A helyiség kicsi volt, csupán egy kis zuhanyzó, egy vécé és egy csap volt benne, fölötte egy tükörrel. Odabicegett a mosdókagylóhoz és megtámaszkodott rajta, miközben farkasszemet nézett saját képmásával. Akkor nézett utoljára tükörbe, mikor leszedték a kötést az arcáról. Remegő kézzel söpörte félre a haját, hogy szemügyre vegye az óriási heget, ami az arcát csúfította.

- Szörnyeteg – mondta halkan, miközben közelebb hajolt a tükörhöz. Az arc, amibe lányok ezrei szerettek bele, és amibe ő maga is beleszeretett most torzul vigyorgott vissza rá. Undorító volt. Remegve nyúlt a zsebébe és előhúzta a hatalmas pénzköteget, amit Kamenashi adott neki a kezelésére. Tudta, hogy nem helyes, amit most tenni fog, de úgy érezte el kell felejtenie a sok szörnyűséget, ami vele történt, különben belehal a teherbe, amit a vállán cipel. Kibicegett a szobából és eldöntötte, hogy rögtön betér az első bárba, ami az útjába akad.

***

- Kicsit emelje fentebb a fejét Kamenashi-san és nézzen a kamerába – adta az utasítást a fiatal rendező. Mikor visszaért a stúdióba, már csak a közös részek és az egyéni jelenetei voltak hátra a klipből. Ueda és Koki az operatőrök mögött ácsorogtak és idegesen figyelték csapattársukat, aki elég megviselt állapotban tért vissza a forgatásra. – És felvétel – kiáltott a férfi, majd elindult a zene. Kazuya énekelni kezdte a szöveget, de nem nézett a kamerába. Egyszerűen nem tudott egy pontra fókuszálni, a torka kiszáradt és fáradtnak érezte magát. Mikor már halványodni látta a stúdiót megvilágító lámpák fényeit, tudta, hogy valami nincs rendben. – Zene leáll – hallott egy tompa kiáltást, majd azt érzékelte, hogy még épp időben elkapja valaki a derekát.

- Kazuya, a szentségit – ismerte fel Tanaka hangját, aki épp Uedával karöltve próbálta odahúzni egy székhez, mielőtt összeesne.

- Jól vagyok – nyögte ki végül, barátai aggódó tekintetét meglátva. – Csak egy kicsit elfáradtam.

- Ja, persze – mosolyogott Tatsuya és egy törölközővel próbálta szárítgatni verejtékező homlokát.

- Rohangál, mint a mérgezett egér, és utána csodálkozik, hogy rosszul lesz. Fogadjunk, hogy már megint nem ettél ma semmit – csóválta a fejét a rapper.

- Ettem egy szendvicset reggel – háborodott fel a fiatalabb, mire megrovó pillantásokat kapott.

- Hozok valami e világi ételt ennek a teknősnek – morgott Koki és beviharzott az öltözőjükbe.

Kezdte jobban érezni magát és a szédülése is csillapodni látszott, mikor már csak egy Uedát látott maga előtt.

- Ha vége a forgatásnak, vegyél ki szabadnapot – mondta Tat-chan és egy vizes palackot nyomott az orra alá.

- Tudod, hogy úgysem kapok – forgatta meg a szemét és jóízűen kortyolt egyet.

- A munkatörvényt még Johnnynak is be kell tartania – vigyorgott rá szélesen az idősebb. – Hiszen nem ő az Atyaúristen. – Kazuya hangosan nevetett fel a férfi megszólalásán.

- Egy kicsit tényleg kivagyok mostanában. Talán nem ártana egy hét szabi – ábrándozott el a fiatalabb.

- Teljesen mindegy lenne, mert akkor sem pihennél, hanem Akanishi körül ugrálnál – billentette oldalra a fejét a másik. – Egyébként óriási hülyeséget csináltál, remélem, tudod – nézett rá komolyan csapattársa.

- Most éppen mit is? – kérdezte zavartan.

- Pénzt adni neki egy ilyen helyzetben, ráadásul egyedül hagyni… - csóválta a fejét.

- Mire célzol? – kezdett ideges lenni Kame.

- Arra célzok, hogy ha erőszakkal is, de el kellett volna rángatnod Yamashitához vagy a szüleihez. Nem jó, ha egyedül van.

- Jaj, Tat-chan ne aggodalmaskodj. Jinnel mindent megbeszéltünk és amint lesz szabadidőm, segítek neki helyreállítani az életét – válaszolta nyugodtan és beleivott újra a vízbe.

- Helyette is? – húzta fel a szemöldökét Ueda.

- Kérlek, ne most oktassatok ki arról, hogy túl sok időt szentelek neki – nézett mérgesen barátjára.

- Mindent te sem oldhatsz meg neki – csatlakozott be a beszélgetésbe Koki, mintha el sem ment volna. Kezében egy nagy tál salátával manőverezett a kamerák között, majd átnyújtotta neki az ételt. – Figyellek ám, úgyhogy gyorsan burkold be – fenyegette meg a férfi és letelepedett melléjük.

- Vissza kell mennem dolgozni, nincs időm kajálni – próbálta visszaadni a tálat az idősebbnek, de az visszatolta az ölébe.

- Kell az energia, különben csak egy tátogó felmosórongyot fognak felvenni a kamerák – mondta határozottan.

- Kazuya, többet törődsz az útszéli ramen árussal, mint saját magaddal – csóválta a fejét Ueda. – Holnap én látogatom meg Akanishit, te pedig aludni fogsz.

- Most ugye viccelsz? Még a főnökhöz is be kell mennem megbeszélni ezt a pénzátutalást és megígértem Jinnek, hogy…

- Csak nem fog megharagudni, ha én megyek helyetted, Kitagawa meg várhat – jelentette ki Tatsuya.

- Hát nem tudom – piszkálta meg kedvetlenül a salátaleveleket a tálban.

- Engedd, hogy Tatsuya elmenjen hozzá. Neked pihenésre van szükséged – szólt közbe Koki.

Pár másodpercig némán fürkészték barátjuk arcát, várva, hogy áldását adja a dologra.

- Nem bámon, de vigyél neki kaját, nehogy éhen haljon – motyogta és egy répa darabot kezdett rágcsálni.

***

- Fiatalember, záróra – lépett elé a pultos mosolyogva, miközben egy poharat törölgetett a kezében.

Akanishi az arcát az asztallapon pihentette, majd ködös tekintettel nézett fel a bajuszos férfira.

- Adjon még egyet – tolta felé a poharát és visszaszédült a feje a pultra.

- Szerintem ideje hazamennie. Már biztos várják otthon – mosolygott rá barátságosan a pultos.

- Engem nem vár senki. Tök egyedül vagyok – vigyorgott rá kábán.

- Hé, te szerencsétlen – bökte meg a hátát valaki, mire nagyon lassan megfordult és egy fiatal, huszonéves srác mérges tekintetével találta szembe magát. – Nem hallottad, záróra?!

- Take, ne köss bele mindenkibe. Az úr, már távozni készült – törölgette tovább békésen a bajuszos a pultot.

- Mért nem zongorázol tovább? Olyan kellemes hallgatni – mosolygott rá bájosan a fiúra, de azt nem hatotta meg egy részeg ember bókolása.

- Már nincs egy vendég sem a bárban. Ugyan kinek játszanék? – kérdezte morogva.

- Én még itt vagyok – mutatott magára, majd hangosan felnevetett.

- Na, te kalóz képű, sajnáltasd magad valahol máshol – rántotta fel a székből a fiú és az ajtó felé kezdte húzni.

- Ugye milyen menő? A szülinapomra kaptam – érintette meg az arcát és hangosan felnevetett.

Már az ajtónál jártak, mikor a pultos utánuk szólt:

- Take, itt hagyta a mankóját – emelte meg az említett tárgyat, mire a dülöngélő Jint magára hagyták, majd pár másodperc múlva a kezébe nyomták a mankót.

- És most söprés haza – lökte ki az utcára a fiú.

- Take, ha úgy is ráérsz, kísérd haza a fiút. Amennyire felöntött a garatra, biztos elütné egy autó – szólt utánuk újra a férfi.

- Vagy egy kamion – kuncogott fel Akanishi.

- Miért én vigyem haza? – háborodott fel a fiú.

- Mert egy kedves és önzetlen zenész vagy, aki segít a bajba jutott embertársán – mosolygott a pultos, majd intett neki és eltűnt egy ajtó mögött.

- Ott lakom a motelban – mutatott az utca túloldalára Jin és a nagy lendülettől az ajtófélfának dőlt. Kísérője morgott egyet, majd átkarolva segített neki átjutni az úttesten. Nem volt könnyű dolga, mert Akanishi nem csak bicegett és dülöngélt, de még táncra is akart perdülni.

- Várj már egy kicsit – állt meg kótyagosan az énekes és zavartan kezdett körbe-körbe nézelődni.

- Most meg mi van? Ugye nem akarsz hányni? – kérdezte ódzkodva a másik, mire a férfi megfordult, hogy jobban szemügyre vegye segítőjét. Magasabb volt nála és izmosabb, mégis fiatalabbnak tűnt a rövid kisfiús hajával és csokornyakkendőjével.

- Milyen kis csinos fiú vagy – vigyorgott rá Jin és érezte, hogy dőlni kezd a szeméthalom felé, majd érzékelte is a landolást rajta, ugyanis a másik elengedte.

- Szerintem innen hazatalálsz – morogta a fiú és hozzávágta a mankóját. – Utálom az ilyen szánalmas alakokat, mint te, aki minden problémáját piálással igyekszik megoldani.

- Amiről nem tudsz… - kezdte, mutatóujját felemelve, majd csuklott egyet – abba ne szólj bele!

- Olyan bosszantó – morogta ráfintorogva válaszként.

- Te is hallottad ezt a zajt? – nézett körbe újra szaporán pislogva, de mire visszanézett, a fiú már az utca túloldalán járt. Halkan felnevetett, majd ismét hallgatózni kezdett. Valahol mellette, mintha valami nyüszítene és mozgolódna a szemétkupac alól. Szemöldök ráncolva kezdett a hangforrás után kutatni és könyékig túrt a mocsokban, hogy megtalálja, amit keres. A kutatása nem volt hiábavaló, egy nagyobb újságpapírt felemelve megpillantott egy pici, remegő szőrcsomót.

- Hát te milyen izé vagy? – kérdezte a kis állattól, ami nem volt nagyobb egy kiló kenyérnél és egy kézzel felkapva maga elé emelte. A kiskutya világos bundáját csupa mocsok borította és remegve nyüszített a markában. – Téged is elhagytak? – kérdezte Jin szomorúan a szőrpamacstól, majd az ölébe vette és mosolyogva simogatni kezdte. – Olyan szép kiskutya vagy. Hol van a mamád? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal és maga felé fordította az állatka fejét. „Megállapított tény, hogy a kis jószágok segítenek begyógyítani a sebeket” – jutottak eszébe Kazuya szavai. A kiskutya bekucorodott az ölébe és nyalogatni kezdte a kezét. – Te be tudod gyógyítani a sebeimet? – kérdezte újra az állattól, mire az csillogó kis szemeivel rápislogott. – Matt, hazajössz velem? – suttogta a jószágnak az éjszaka néma, fekete sötétségébe.

***

Hatalmas ütést érzett az arcán, mire fájdalmasan feljajdulva nyitotta ki a szemét, amit aztán rögtön összeszorított, mert a halántékába nyilallt a fájdalom.

- Azt hittem, hogy meghaltál – süppedt be mellette a matrac és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el Ueda Tatsuya ajkait.

- Te meg mi a bánatot keresel itt? – fordult át a másik oldalára és nyöszörögve szorította rá kézfejét a homlokára.

- Kame nem tudott jönni, így én ugrottam be helyette. Hoztam kaját – tett le egy kisebb szatyrot az éjjeliszekrényre.

- Fúj, most nem tudnák kajára gondolni, de azért köszi, hogy ennyit fáradoztál – ült fel fáradtan és mosolyt próbált erőltetni az arcára, ami a hasogató fejfájástól nem volt egyszerű.

- Te másnapos vagy? – kérdezte szemöldök ráncolva barátja.

- Ugyan, honnan veszed? – vigyorgott rá, majd feljajdult, ahogy oldalra billentette a fejét.

- Most részletezzem? – kérdezett vissza szemrehányóan.

- Nem mintha közöd lenne hozzá, de nem ittam olyan sokat, megnyugodhatsz – veregette vállon, majd kimászott az ágy szélére és elgondolkodott. Vajon hogy jutott vissza a szobájáig? Amennyire a fejfájása engedte, próbált kutatni az emlékek között, de csak az jutott az eszébe, hogy magában beszélve ül a szemétkupac tetején.

- Úristen, mi ez?! – kiáltott fel Tat-chan és felhúzta a lábait az ágyra.

Jin lenézett a földre és megpillantott egy piszkos, mozgó szőrtömeget.

- Matt! – kiáltott fel vidáman Akanishi és felkapta a kiskutyát. Megnyugtató volt a gondolat, hogy nem magában beszélt az este.

- Az meg micsoda? – kérdezte Uebo fintorogva és megtapogatta a szuszogó állatot.

- Ő Matt – ölelte magához a férfi. – Ő az én családom.

- Ugye nem mondod, hogy az utcán szedted össze? Add ide, kidobom innen, mielőtt összeszedsz valamit – nyúlt felé az idősebb, de Jin rémültem ugrott bentebb az ágyon.

- Nem engedem, hogy bántsd! Én találtam, az enyém – próbálta elrejteni a pulcsija alá.

- De mi van, ha veszett vagy valami kórságot hordoz? Most jöttél ki a kórházból – mondta Tatsuya.

- Majd elviszem állatorvoshoz, ne aggódj. Gondoskodni fogok róla – mosolygott rá a kis ebre. Ueda rosszallóan morgott egyet, majd muszáj volt neki is mosolyra húznia a száját, ahogy a kiskutyával játszó volt csapattársát figyelte. – És Kazu-chan miért nem jött meglátogatni? Megígérte – kérdezte szomorúan, fel se nézve a másikra.

- Kazu-chan? – döbbent le az idősebb és kellett neki pár másodperc, amíg újraindult az agya a megszólítástól.

- Igen, hány Kazut ismerünk? – kérdezett vissza értetlenül Akanishi.

- Hát őőő… tegnap rosszul lett a forgatáson és megparancsoltuk neki, hogy ma aludja ki magát.

- Hogy mi? – a döbbenet most az ő arcán mutatkozott. – De ugye nem komoly?

- Már megint túlhajszolta magát. Szokása – vigyorgott Tatsuya, mert látta, hogy a kiskutya felé kezd mászni az ágyon.

- Miért engeditek neki? Miért nem figyeltek rá jobban? – Tette fel dühösen a szemrehányó kérdést, mire volt bandatársa gyilkos tekintetével találta szembe magát.

- Szerinted mit csinálunk nap, mint nap? Egyfolytában csak miattad mászkál el az ebédszünetekről és most már a munkaidején is. Csodálkozol, hogy még enni sincs ideje?

Akanishi meghökkenve nézett az alacsonyabbra és megdermedt.

- Azt mondod miattam…

- Fejezd ezt be! Nem csak körülötted forog a világ Akanishi! Próbáld csak egy kicsit komolyabban venni a környezeted helyzetét. Mindenki halálra aggódja magát és Kazuya fogja a leghamarabb elérni ezt az állapotot, ha nem hagyod, hogy más is segítsen rajta kívül! Miért teszed ezt vele? – kiabált az idősebb, majd pár pillanat múlva, mintha rádöbbent volna a saját ostobaságára, idegesen túrt a hajába. – Ne haragudj, én csak…

- Nem, nem… Igazad van – hajtotta le a fejét Jin és játékosan megpöckölte Matt orrát. – Már így is sokat tett értem Kazu-chan, nem akarok a terhére lenni.

- Nem úgy értettem, csak nagyon ideges vagyok mostanában. Ne haragudj – fogta meg barátja kezét, de az elhúzódott az érintéstől.

- Akkor menj haza te is pihenni! Ne pazarold rám az idődet – mosolygott rá fáradtan.

- Ah, Akanishi, te tényleg egy nehéz eset vagy – csóválta sóhajtva a fejét Ueda, majd felállt az ágyról. – Szedelőzködj, mert viszlek a gyógytornára.

- Mi? Mi van? – pillantott rá értetlenül.

- Menned kell kezelésre, nem? – hajtott össze a férfi egy töröközőt, ami a földön hevert.

- De… de ez most… nem fog menni – nézett másfelé idegesen, beharapva az alsó ajkát.

- Miért ne menne? Kazuya adott pénzt, nem? – pillantott rá gyanakodva.

- Én… én… nem érzem valami jól magam ehhez az egészhez – mosolygott rá bájosan. – Nem lehetne ma kihagyni?

- Nem. Kame a lelkemre kötötte, hogy elviszlek és meg is várom, amíg végzel – fonta karba a kezét. – Van valami, amit el szeretnél mondani?

- Nincs – vágta rá gyorsan. – Menj nyugodtan és élvezd a szabadnapod! Én megvagyok.

- Akanishi…

- Te is látod, hogy egy kicsit tényleg másnapos vagyok. Nem akarok így bevágódni az első napon a kezelésre. Nem tenne túl jó benyomást – nézett a férfire nagyokat pislogva.

- Hát ez igaz – vakarta meg a feje búbját. – De mit csinálsz itt akkor egyedül?

- Ne félts engem, majd elleszünk Mattel, igaz? – pillantott rá a kiskutyára.

- Hát jó. Igazság szerint, van pár elintézetlen dolgom – tett egy tétova lépést az ajtó felé.

- Akkor menj! Látod, hogy én tényleg tökéletesen elvagyok, nem kell aggódni – mosolygott tovább gyanúsan bájosan, majd integetett neki a párnák közül. – Vezess óvatosan!

- Hát… öhm… akkor majd… később még biztos felhívlak – biccentett az idősebb, majd elköszöntek egymástól és távozott az ajtón.

Akanishi sóhajtva dőlt végig az ágyon és mardosta a lelkiismeret. Nem elég hogy aggodalmat okoz Kazuyának, most még hazudott is nekik. Hogy mondja el bárkinek is, hogy a gyógytornára szánt pénzt elitta egy bárban? Mit fognak gondolni róla? Arra az álláspontra jutott, hogy sürgősen ki kell találnia valamit, mielőtt azt a kevés barátját is elveszíteni, akik megmaradtak neki.