Sebhely - 5. fejezet

Szomorúan üldögélt az ágya szélén a lábát lógatva. Figyelte, ahogy a gipsz előre-hátra rendül a föld felett és közben a pizsamája kinyúlt ujjával játszadozott. Már egy órája, hogy visszahozták az aznapi kezelésről, de még mindig ugyanabban a pózban ült ott, mint amikor lerakták. Gondolkodni próbált azokról a dolgokról, amik körülötte történtek, de akárhogy erőltette meg magát, ugyanabba az üres és érdektelen állapotba került vissza, mint korábban. Nem volt ez beletörődés abba, hogy megfosztották attól a dologtól, ami az életet jelentette neki, inkább volt ez teljes mértékben közönyösség. Egyszerűen nem érdekelte, nem akart vele foglalkozni. Kiürítette az agyát és a teljes tudatlanságba süllyedt, hogy ne kelljen erre gondolni. Mert így nem okozott neki fájdalmat.

- Szia – hallott meg egy félénk hangot, majd lassan felemelte a fejét. – Ugye nem zavarok? – kérdezte Kame halkan, mire lassan megrázta a fejét. Kazuya vállán egy hatalmas táska volt, amit letett az ágyra, majd mellé ült. – Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori viselkedésem miatt – hajtotta le a fejét a fiatalabb és az ölében lévő kezeit kezdte vizsgálgatni. – Én… biztosan nagyon megijesztettelek és nem kellett volna előtted kiabálnom. Sajnálom – halkult el és a másikra pillantott, aki tovább folytatta a lába lógatását és szomorúan bámulta a padlót. Kazuyában egy kisgyerek képe villant fel, aki azért lógatja az orrát, mert mindenki magára hagyta. Majdnem megszakadt tőle a szíve.

- Szeretném tovább folytatni, a Kamenashi féle terápiás módszert – hajolt hirtelen közelebb hozzá mosolyogva Kame. Mondandójának megvolt a hatása, Akanishi abbahagyta a lábhintáztatást és ijedten kapta felé a tekintetét. – Na persze nem úgy, ahogy te gondolod – mosolygott tovább a férfi huncutul, majd odafordult a táskájához és kinyitotta a száját, majd előhúzott belőle egy nagy vörösesbarna szőrkupacot. – Köszönj Ran-channak! – emelte meg előtte a kutyust a levegőben, hogy a kis eb pont rá nézzen a gomb szemeivel.

- Te normális vagy? Behozni egy állatot… - nézett a szőrcsomóra döbbenten az idősebb.

- Megállapított tény, hogy a kis jószágok segítenek begyógyítani a sebeket – magyarázta, miközben az arcához szorított kedvencét és úgy nézett rá lebiggyesztett szájjal.

- Az arcomat is meg tudja műteni? – kérdezte keserűen.

- Hát azt nem. De a szív sebeit igen jól be tudja foltozni egy ilyen kiskutya – nyomta barátja kezébe Ran-chant. Akanishi az ölébe vette és mosolyogva kezdte simogatni a puha bundát.

- Nem néz ki túl jól – jegyezte meg az állatot vizsgálva. A kutyus lehunyt szemmel pihent a férfi ölében teljesen mozdulatlanul.

- Öregszik, akárcsak én – sóhajtott gondterhelten Kame és végigdőlt a másik ágyán. – Mindig megérzi, ha valami bajom van és már napok óta ilyen – támasztotta meg homlokán a kézfejét.

- Ha már itt tartunk, te sem tűnsz túl egészségesnek – pillantott rá férfira, majd gyorsan elfordította a fejét, mikor meglátta, hogy Kame pólója felcsúszott a hasán.

- Mostanában minden összejött és a munka is sok – ült fel ismét mellé és kócosan nézett rá. – De most az a legfontosabb, hogy felépülj és ezért mindent meg kell tenned.

Akanishi figyelte a kis jószágot az ölében, ahogy lassan elszundikál a folyamatos simogatástól.

- Ma… öhm szóval… - kezdte zavartan Jin. – Ma a rehabon két percig álltam egy helyben segítség nélkül – mosolyodott el szégyenlősen. Kamenashinak beletelt pár másodpercbe, míg realizálni tudta, hogy most az idősebb épp megnyílt neki és egy beszélgetést kezdeményezett.

- Igen? Hát ez remek! Annyira örülök – mosolygott rá boldogan.

- Kitamura doktor szerint, ha így haladok, akkor jövő héten leszedi a bokámról a gipszet és akkor lehet, hogy hazamehetek – nézett rá felélénkülve.

- Akanishi ez remek hír! – kiáltott fel Kazuya. – Miért csak most mondod?

- De a másik lábamon még két hétig marad a gipsz és minden nap be kell járnom gyógytornára – fintorodott el.

- A lényeg, hogy hazamehetsz végre a családodhoz. Anyukád biztos be fog hozni kezelésre, nem? – kérdezte vidáman, majd eltűntette a mosolyát, mikor meglátta a szomorúságot a másik szemében.

- Összevesztem velük – hajtotta le a fejét. – Az se biztos, hogy akarnak-e még látni.

- Hogy ne akarnának? Hisz a családod. Csak nem lehet olyan komoly az ügy…

- Az én hibám volt, én küldtem el őket. Nem akartam a terhükre lenni.

- De Jin, hogy lennél a terhükre? – fogta meg hirtelen a kezét, amivel a kutyát simogatta. Az ujjai vékonyak voltak és törékenyek.

- Semmi gond, hazamegyek a lakásomba. Majd csak lesz valahogy – remegett meg az idősebb hangja.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem boldogulsz egyedül, még nem épültél fel!

- Kazuya össze vagyok zavarodva – szipogott a másik. – Nem tudom, hogy mi történik körülöttem. Nem értek semmit – törölte le gyorsan az első könnycseppeket, amik megjelentek a szemében. – Miért történik ez velem? – nézett rá összezavarodva.

- Jin… én… nem tudom – suttogta a másik. – Nem tudom a választ.

- Nem énekelhetek többé, igaz? – kérdezte hirtelen. Kamenashi nem tudott válaszolni neki. Nem érzett hozzá elég bátorságot, hogy kimondja. – Ne is mondj semmit. Rád van írva – folytak végig a könnyek az arcán. – Semmi gond, majd lesz valahogy – vékonyodott el a hangja és rámosolygott, majd felemelte a kiskutyát és puszit adott a fejére, majd átnyújtotta gazdájának. – Bejössz holnap? – kérdezte könnyes szemekkel mosolyogva.

- Ne… nem tudom – szorította magához a fiatalabb a kutyát. – Tudod elég sok…

- Munkád van – fejezte be helyette a mondatot a másik és bólintott. – Értem.

- Jin, kérlek, ne nézz így! Így nem tudlak itt hagyni – küszködött már ő is a sírással és visszatette a kutyust a táskába.

- Rendben leszek. Tényleg – motyogta és a párnáját kezdte el igazgatni. – Siess, mindjárt lejár az ebédszüneted.

- Jin…

- Vigyázz, hogy kifelé menet ne vegyék észre Ran-chant – mondta szórakozottan a hátát mutatva a másiknak. Hirtelen karokat érzett fonódni a derekára, a másik rásimul a hátára, majd a füléhez hajol.

- Bármi is történjék, ne add fel! Küzdened kell tovább, ahogy eddig is tetted. Ne hagyd, hogy bármi is befolyásoljon, csak haladj tovább előre és ne add fel! – suttogta a fülébe. Szorosan tartotta még pár másodpercig, majd elengedte és felállva egy puszit nyomott a hajára, majd az ajtó becsukódott mögötte. Már nem hallhatta a keserű zokogást, ami volt bandatársa torkából tört fel közvetlen az után, hogy átlépte a küszöböt.

***

Lassan bicegett a folyosón, hóna alatt a mankójával. Haja kócosan és rendezetlenül állt minden irányba és a fekete köntös szétnyílt a mellkasán. Bokájáról már eltűnt a gipsz, de még mindig iszonyatosan fájt neki minden mozdulat.

- Akanishi, te egy csodagyerek vagy. Bámulatos, hogy ilyen rövid idő alatt újra képes vagy járni – sétált mellette lassan Ryo zsebre tett kézzel.

- De ettől függetlenül továbbra sem tudom leírni a nevemet egy papírra – nevetett föl fáradtan, majd megállt egy pillanatra, hogy kicsit megpihenjen.

- Hiszen szilánkosra tört a karod és az ujjaid. Bele telik egy kis időbe még…

- De mégis mennyi idő? – forgatta meg Jin a szemeit. – El tudod képzelni, hogy milyen érzés szinte mozdulatlanul eltölteni egy hónapot kórházban?

- Nem. De viszont tört már el a csuklóm, szóval átérzem a fájdalmadat – veregette hátba barátját.

- Nishikido, te akkora egy sumák vagy – vigyorgott rá, és ha nem kapaszkodott volna a mankókba, most biztos hasba vágta volna a férfit.

- Te meg türelmetlen. Ki kell várnod, amíg a porcok és ízületek is teljesen helyre jönnek – magyarázta tudálékosan.

- Ne játszd az orvost, nem áll jól – nevetett fel Jin és tovább folytatták a sétát.

- És most mihez kezdesz? Mármint… ha nem akarsz a szüleidhez költözni, akkor hova fogsz menni? – kérdezte hirtelen a másik.

- Még nem tudom – válaszolt szórakozottan.

- De hiszen holnap engednek ki. Valamit ki kell találnod!

- Szerencsére, ez nem a te problémád – morogta és felszisszent, mikor rosszul mozdult a lábával.

- Én tudok egy helyet…

- Jaj, csak azt ne.

- Tomo-channál van hely és szívesen viselné gondodat, amíg felépülsz.

- Mondtam, hogy ezt ne hozd fel többet – fortyant rá a másikra.

- Ideje volna rendeznetek a dolgot. Nagyon aggódik érted és ő is szeretne valamit tenni, hogy segítsen.

- De ne segítsen! Egyszer se jött be meglátogatni – tört ki indulatosan és leereszkedett óvatosan egy székre a társalgóban.

- Talán azért, mert kidobtad te hülyegyerek! – állt meg előtte karba tett kézzel Ryo.

- Tudom – sütötte le a tekintetét barátja beismerően.

- Minden nap felhívja Kamenashit, hogy megkérdezze, mi van veled. Borzasztóan aggódik, csak nem mer bejönni, mert nem akar felzaklatni.

- Tudom – ismételte meg Jin és érezte, hogy elszégyelli magát.

- Nagyon boldoggá tennéd, vele – mondta csendesen a férfi és melléült. Akanishi elgondolkozva bámult ki az ablakon, majd odafordult a másikhoz, aki megbökte. – Te hívod, vagy hívjam én? – tartotta a mobilt a kezében.

- Hívd te – sóhajtott beletörődően.

***

Reggel felöltözve várakozott az előcsarnokban egy kis padon ücsörögve, míg az egyik ápoló lerakta mellé a nagy táskáját. Meredten bámulta a nagy forgóajtót, amin hamarosan be fog lépni a volt legjobb barátja. Izgatottan szorongatta a kis zenelejátszót a kezében elfehéredett ujjakkal.

- Tessék, a papírjai – nyújtotta át neki az iratokat Kitamura. – Jövő hét pénteken leszedik a gipszet a lábáról ebben a kórházban – mutatta a papíron a címet. – Reggel nyolcra kapott időpontot, ne késsen. A továbbiakban ide kell járnia kontroll vizsgálatokra is, amit majd elmagyaráznak magának, ha leszedték a gipszet. Ez pedig a specialista címe, akihez gyógytornára fog járni – nyújtotta át a kis névjegykártyát. – Szóltam már neki, de azért egyeztessen vele egy fix időpontot.

- Értem. Látom, igyekszik megszabadulni tőlem – viccelődött Jin az orvosával, mire az megköszörülte a torkát. – Ez nem szemrehányás. Biztos elege van már belőlem – nézett farkasszemet Kitamurával, mire az elköszönt és sietős léptekkel távozott. Soha nem szimpatizált a férfival, de miután kiderült az ügynökségtől való elbocsájtása, az orvos hozzáállása is megváltozott. Bizonyára nem tetszett neki, hogy a drága műtétet nem végezheti el az arcán. Akanishi tisztában volt a helyzettel, Taguchi mindent pontosan elmesélt neki, amit a beszélgetésből hallott. Tudta, hogy milyen aljas módon játszotta ki az orvosa, hogy mennyi pénzt kért azért, hogy visszaállítsa az arcát. Akárhonnan is nézte, a férfinak köszönhette, hogy többé nem állhat színpadra.

- Rohadj meg – morogta az orvosi maszkja alatt a doktor távolodó alakját figyelve.

- Akanishi? – szólította meg egy félénk hang, pontosan előtte állva és felpillantott. Yamashita igen megviselt állapotban állt az orra előtt, hatalmas karikák húzódtak a szeme alatt és idegesen ropogtatta a kezét. – Jól nézel ki – nyögte ki végül hosszas gondolkodás után.

- Kösz – motyogta zavartan.

- Hogy érzed magad? – kérdezte izgatottan és hallotta, hogy fájdalmasan nagyot roppan a fiatalabb egyik ujja, majd látta, hogy összeszorított szájjal a háta mögé teszi a kezeit.

- Jól – nézett rá nagyokat pislogva.

Kínos csönd állt be, majd Yamapi felkapta Jin táskáját a vállára.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte félénken.

- Persze – válaszolta és megpróbált fölállni, majd a másik észbe kapva odaugrott mellé és átkarolva segített neki.

- Ideadnád a mankót? – kérdezte halkan.

- Persze, tessék – nyomta a kezébe készségesen.

- Köszönöm – motyogta, majd lassan bicegve elindult a kijárat felé.

- Ne… ne segítsek? – kérdezte Pi izgatottan ugrálva körülötte, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.

- Majd a lépcsőnél, jó? – pillantott rá zavartan, mire a fiatalabb mosolyra húzta a száját és bólintott.

***

Belépve a lakásba kellemes illat fogadta. Tisztítószer és légfrissítő illata. Gondosan ki volt takarítva minden négyzetcentiméter, és szokatlanul nagy volt a rend. Barátja soha nem arról volt híres, hogy szeretne takarítani. Feszéjezve lépett be abba a nappaliba, ahol már több mint egy éve nem járt.

- Nyugodtan ülj le. Érezd otthon magad – törte meg Yamapi eddigi hallgatási fogadalmát és odavezette a kanapéhoz, majd leültette. – Ryo tegnap este áthozta a cuccaidat, amiket felírtál neki. Betettem a vendégszobába. Később csinálok ebédet is.

- Yamashita, tisztázzunk valamit – nézett rá az előtte állóra. – Nem vagyok nyomorék és nem várom el senkitől, hogy körbeugráljon. Oké?

- Oké – bólintott gyorsan a másik. – Kérsz valamit inni?

- Nem voltam világos? Majd kimegyek érte, ha szomjas leszek – korholta le a férfit.

Yamapi sóhajtva huppant le a mellette lévő fotelba és megbántottan kezdte a padlót bámulni, amitől Jinnek bűntudata támadt.

- Ne haragudj, csak nagyon vártam, hogy végre itt legyél – mosolygott rá fáradtan.

- Semmi gond. Felejtsük el – fordította el a tekintetét.

- Egyébként minek a maszk? Beteg vagy? – hajolt közelebb hozzá a másik, mire Akanishi ösztönösen nyúlt a hajához, hogy előre söpörje a haját.

- Nem, csak… - kezdte zavartan, de Yamashita már előtte is termett és óvatosan leszedte az arcáról, mire ijedten kapta oda a kezét.

- Ne takard el! Itt senki nem látja, engem meg nem zavar – fogta meg szelíden a kézfejét és rámosolygott.

- Ne mondd ezt, amíg nem láttad – mondta halkan.

- Akkor mutasd meg – nézett mélyen a szemébe, mire az idősebb engedte neki, hogy a csuklójánál fogva elhúzza a kezét az arcától. Nem látszott semmi a tekintetében, akárcsak Kaménak. Úgy nézett rá, mint a baleset előtt. – Katonadolog – csücsörített rá játékosan, mire Jin könnyes szemmel, nevetve boxolt a vállába.

- Megvan még a Dragon Ballos videojátékod? – kérdezte mosolyogva és szipogott egyet.

- Kikészítettem – nevette el magát Yamapi, mire ő is szipogni kezdett.

- Anyukád nem küldött véletlenül gyömbéres kekszet? – kérdezte bátortalanul.

- Van Jin. Minden van.

***

A sötét szobában, csak a televízió fénye nyújtott némi a világosságot, amiben egy akciófilm ment éppen. Yamashita nagyokat ásítozott, miközben egy autó éppen felborult a nagy tűzharcban. A férfi kényelmesen elnyújtózkodott a kanapé előtt a földön és a chipes zacskó aljából szedegette ki a törmeléket, míg Akanishi mögötte feküdt a kanapén és fogalma sem volt róla, hogy éppen hol jár a film. Csak nézte a képet, de nem fogta föl, hogy éppen mit lát.

- Látszik, hogy kamu az egész – morgott egyet a fiatalabb, majd rápillantott a mögötte fekvőre. – Alszol?

- Ha? – bámult rá a másik összezavarodva.

- Mondom, biztos kamu az egész. Látszik, hogy számítógéppel van az egész megcsinálva – mutatott a tévé felé.

- Jah, biztos – motyogta és visszafordította a tekintetét a készülékre.

- Bakanishi, te nézed egyáltalán a filmet? – ráncolta össze a szemöldökét a másik.

- Persze hogy nézem – motyogta kifejezéstelen arccal.

- Akkor mondd meg, hogy ki játssza a főszerepet! – fordult hátra teljes testével és rákönyökölt a kanapéra.

- Brad Pitt? – kérdezett vissza.

- Bruce Willis – javította ki barátja, majd megfogta a távirányítót és levette a film hangját. – Mi a baj?

- Szerinted?

Yamashita sóhajtva dőlt hátra, majd a plafont kezdte el bámulni. Fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon.

- Ne aggódj, nem leszek sokáig a nyakadon – morogta Jin, mire a másik döbbenten nézett rá. – Amint meg bírok már állni a lábamon, hazaköltözök.

- Ne hülyéskedj! Mondtam, hogy addig maradsz, ameddig akarsz és nem vagy a terhemre. Örülök neki, hogy itt vagy. – Meg akarta fogni a másik kezét, de az elhúzta tőle.

- Nem fogok rajtad élősködni, hiszen… munkanélküli vagyok – nevette el magát keserűen.

- Jin, ne mondj ilyet. Ki fogunk találni valamit – bíztatta Yamapi.

- Pi, fogd már fel végre, nem tehetünk semmit – nézett rá dühösen, majd felült. – Nem állhatok többé színpadra. Tudod, hogy Johnnynak mekkora befolyása van a szórakoztató iparban. Fogadok, hogy már mindent elintézett, hogy soha többé ne kapjak munkát senkitől!

- De talán, ha keresnél egy lemezkiadót…

- Felejtsd el. Nem alkalmaznának egy torzképű előadót – markolt rá idegesen a karfára.

- Az arcod miatt ne aggódj, már minden el van intézve – szólta el magát Yamapi, majd elkerekedett a szeme és gyorsan elfordította a fejét. – Nem úgy értettem… izé – vakarta meg a fejét.

- Yamashita! Mi van elintézve? – nézett rá sokkosan Akanishi.

- Figyelj, ne legyél dühös… - tördelte a kezét a másik, rá se nézve.

- Mit műveltél? – ragadta meg dühösen a gallérját az idősebb.

- Ryoval gyűjtést szerveztünk az ügynökségnél és a jövő heti NewS koncertből származó fizetésünket…

- Ezt nem mondod komolyan? – ordította el magát a másik.

- Kérlek ne légy dühös, mi csak…

- Alamizsna? Mégis hogy képzelted? Fel nem foghatom, hogy lehetsz ekkora idióta? – üvöltött tovább és teljes erőből ellökte a másikat.

- Jin, mindketten tudjuk, hogy nincs annyi pénzed és a családodnak sem – remegett meg Pi hangja.

- Lejárattál mindenki előtt! A barátaim előtt! Úgy állítottatok be, mint egy nyomorékot, mint egy szerencsétlen magatehetetlent, akinek mások pénzére van szüksége! – kiabált vele tovább.

- Nem ez volt a célunk, hidd el. Segíteni szeretnénk…

- Nem kell a segítségetek! Forduljatok fel mind, a pénzetekkel együtt! Egyedül is meg tudom oldani a dolgaimat – fogta meg a mankóit és megpróbált felállni.

- Várj, segítek – pattant fel a fiatalabb, de mikor meg akarta érinteni Jin karját, a másik visszalökte a kanapéra.

- Ne érj hozzám és ne is segíts! Holnap elmegyek innen – indult meg lassan a szobája felé.

- Mi? De miért? Még csak két napja vagy itt. Nem vagy még jól!

- De igen, kitűnően vagyok. És ha megbocsájtasz, most elmegyek aludni – vágódott be Akanishi mögött az ajtó.

***

- Hogy érti, hogy nincs pénz a számlámon? – kiáltotta el magát Akanishi, mire az ügyintéző hölgy megforgatta a szemeit.

- Akkor elmagyarázom harmadszorra is. A számlájáról minden pénzt átutaltak a Tokiói Egészségügyi Központ és Rehabilitációs Klinika számlájára.

- Ez valami kibaszott vicc! A kezelésem költségét a Johnny's Entertainment állta. Papírom is van róla – vette elő a táskájából remegő kezekkel az iratot, majd átnyújtotta. A hölgy először a papírra, majd rá tekintett csodálkozó szemekkel.

- Uram, magát csúnyán átverték. Ez a papír nem a bankunktól származik, látja? – mutatott rá a bélyegzőre. – Mi minden egyes utalás után naplószámmal ellátott bélyegzőt alkalmazunk és ezen nincs naplószám. Bárki is adta magának, ez hamis, mert minden banknál csak így adhatnak ki a kezükből átutalást igazoló okmányt.

- Az a ribanc átvert – suttogta Jin az orvosi maszk alatt, majd ismét rápillantott a hölgyre. – Kérem, nem lehetne lenyomozni, hogy ki intézte az átutalást?

- Egy meghatalmazott a munkahelyéről, mivel az ügynökségének hozzáférése volt a számlájához – mondta, majd ismét rápillantott. – Talán valami probléma van?

- Kisemmiztek. Maga szerint nincs probléma? – kérdezett vissza hisztérikusan.

- Sajnálom. Esetleg nyitna egy új számlát? – mosolygott rá barátságosan.

- Nem! Feljelentést akarok tenni! Szóljon valakinek, aki segít előkeríteni a felelőst és megtéríti a káromat! – csapott rá dühösen a kis pultra.

- Nézze – dőlt előre komoly arccal az ügyintéző. – A munkahelyén panaszkodjon, ne itt! Ha feljelentést akar tenni, forduljon a rendőrséghez, ami teljességgel fölösleges, ugyanis az illető már messze jár a pénzével.

- A büdös francba – túrt a hajába Jin zihálva.

- Sajnálom, ami önnel történt, de ha nem haragszik, vár még rám egy csomó ügyfél – mondta a hölgy, majd magára hagyta őt.

Remegve bicegett ki az épületből, hogy visszamenjen a taxijához, ami már jó ideje várt rá. Természetesen ment a taxióra is, míg ő bement, hogy elintézze azt az egészen kicsinyke problémát, ami miatt nem tudott kifizetni a hitelkártyájával egy reggelit a gyorsétteremben. Volt még nála némi készpénz, ezért egyenesen a lakása címét mondta be a sofőrnek. Alig várta, hogy otthon legyen, és végre elfelejthesse azt a sok szörnyűséget, ami mostanában vele történik. Nem bírta elhinni, hogy mindenki így kihasználta az állapotát. Az emberek mind szörnyetegek, akik csak arra várnak, hogy a környezetükben valaki magatehetetlen legyen, és akkor lecsapnak rá. A menedzsere lelépett azzal a pénzzel, amit a kezelésére szánt az ügynökség, hogy aztán a klinika az ő számláját nullázza le. Egyszerűen nem volt képes elhinni.

Megérkezve a taxisofőrt megkérte, hogy vigye fel neki a liftig a csomagjait, mivel nem képes törött lábbal egyedül felcipelni. Szerencséjére a férfi készségesen segített neki, némi borravaló reményében. Kora reggel hagyta el Yamashita lakását, de azt még megengedte a fiatalabbnak, hogy kikísérje a csomagjaival együtt a taxihoz. Yamapi próbálta lebeszélni, hogy elmenjen, de nem járt sikerrel. Akanishi hajthatatlan volt és alig szólt a másikhoz.

Vállára akasztotta az egyik sporttáskáját, a másikat pedig maga előtt tolta az egyik mankójával, hogy elmanőverezzen a lakásáig. Szitkozódva túrt bele a zsebébe, hogy elővegye a lakáskulcsot, ami aztán hangos csörgéssel a földön kötött ki. Meredten bámult az ajtó lapjára ragasztott hatalmas üzenetre. Kilakoltatási felszólítás. Hevesen megrázta a fejét, majd lehajolt a kulcsért és a zárba dugta, az ajtó azonban nem nyílt.

- A picsába – motyogta zihálva és megrángatta a kilincset. Mikor nem nyílt, dühösen vágott rá az ajtóra a mankójával. A kétségbeesés erős karmai szorongatták a torkát és teljesen pánikba esett. Ha nem mehet se a családjához, se Yamashitához és még haza sem, akkor ugyan hova mehetne? Remegve tapogatta ki a telefonját a zsebében.

***

Kamenashi fáradtan ült a sminkes székben, miközben a hajlakkos doboz teljes tartalmát ráfújták az új frizurájára. Fekete inget és egy számára elég kényelmetlen viseletű bőrnadrágot adtak rá. Feszéjezve kezdett el mocorogni a kicsi székben, grimaszokat vágva.

- A csajok odalesznek az új klipért – ült le mellé vigyorogva Koki és a tükörben csodálta a fekete tetoválást, amit az arcára rajzoltak az előbb.

- Csak legyünk már túl rajta – hisztizett fel Kame és megpróbálta megvakarni fenekét a feszes anyagon keresztül.

- Ilyen rockos klipet még úgysem csináltunk. Annyira izgatott vagyok – nézett rá csillogó szemekkel a rapper csapattársára, majd összeráncolta a szemöldökét. – Neked meg mi bajod van?

- Ez a szerkó borzalmas – állt fel a fiatalabb és két kézzel kezdte el vakargatni hátsó fertályát.

- Kamenashi! Mi bajod az általam tervezett ruhával? – háborodott fel a férfi.

- Csak az anyaga… - nézett vicsorítva a plafon felé magát vakargatva.

- Majd megszokod. Ne vakarózz folyton – ütötte el a másik kezét.

- De Kokiiii – nyüszített Kazuya, de hisztizését megzavarta a mobilja csörgése.

- Akanishi az – nézte kerek szemekkel a kijelzőt.

- Nem Yamashitánál van? – gondolkodott el Tanaka.

- Biztos fontos lehet, ha hív – mondta Kame, majd intett barátjának, hogy arrébb megy, amíg telefonál.

- Szia Akanishi…

- Kazuya, segíts – hallott meg egy kétségbeesett hangot a vonal túlsó végén.

- Mi? Mi történt? Minden rendben? – rémült meg Kame.

- Gyere gyorsan ide, kérlek. – A férfi hangja olyan volt, mintha sírna.

- Jin, de hát hol vagy? Mi történt? – kiáltott bele a telefonba a fiatalabb, mire az öltözőben mindenki felé kapta a fejét.

- Itthon vagyok… vagyis... a lakásomnál – válaszolta remegő hangon.

- Miért nem vagy Yamapinál? Mi történt? – faggatta tovább az idősebbet.

- Csak gyere ide, kérlek – kérlelte a másik.

- Jin, forgatáson vagyok – túrt a hajába idegesen Kame.

- Kazu-chan, nagyon nagyon szépen kérlek, gyere ide, könyörgöm – csuklott el a másik hangja, mire Kazuya megdermedt. Kazu-chan? Mikor használta ezt a becenevet utoljára az idősebb?

- Húsz perc és ott vagyok – válaszolta végül és bontotta a vonalat.

- Mi történt? – állt elé rémült arckifejezéssel Ueda.

- El kell mennem egy kicsit – válaszolta a férfi.

- De Kame, mindjárt kezdjük a forgatást! – ugrott fel Koki.

- Ueda, kérlek, ments ki valahogy – fogta meg az alacsonyabb kezét kétségbeesve, mire az bólintott egyet és Kamenashi szó nélkül rohant ki az ajtón.