Sebhely - 4. fejezet

- Jó, még egy lépés és pihenhet – mondta a háta mögött álló férfi, aki két kézzel tartotta a derekánál, hogy el ne dőljön.

- Nem bírom tovább, komolyan – remegett meg Jin hangja és érezte, hogy a térde össze akar csuklani, ezért szorosabban fogta a korlátot.

- Kitartás! Higgyen önmagában! – bíztatta a nagydarab ápoló.

- Nii-chan, meg tudod csinálni! – ugrált mellette testvére.

- Reio, fogd be! Nincs szükségem arra, hogy itt idegesíts – vágta oda dühösen a fiatalabbnak, mire az lebiggyesztette a száját.

Érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát és hátrazuhan, egyenesen az ápoló karjába.

- Rendben, mára befejezzük – sóhajtott a férfi és betegét a karjába kapva odasétált vele a tolószékhez, majd otthagyta őket, hogy egy másik betegnek segítsen, akinek már egész jól ment a járás. Akanishi két napja kezdte a rehabilitációt és tekintve a maximalitását, nehezen viselte, hogy egy-két óra múlva még nem tud szaladni. Törött bokája már gyógyulóban volt, de a bal lábáról még mindig nem vették le a gipszet, amin a nyílt törés volt és ugyanazon a lábán porcleválást is diagnosztizáltak. Nagy fájdalmakkal járt neki már csak ráállni a lábára, nemhogy még el is várják tőle, hogy sétáljon.

- Nii-chan, miért vagy ilyen ellenséges? Anyáékkal is olyan goromba vagy – guggolt le elé öccse, mire elfordította a tekintetét.

- Csak unom már az idegesítő nyávogásotokat – morogta.

- Mi csak aggódunk érted. Semmi okod nincs rá, hogy így bánj velünk. Az arcodat se mutatod meg, pedig a családod vagyunk – magyarázta szemrehányóan és elindult a keze, hogy félresöpörje a gondosan beállított frizurát, ami bátyja fél arcát takarta.

- Hozzá ne merj érni! – kapta el dühösen testvére csuklóját.

- De hiszen a testvéred vagyok! – állt fel előtte felháborodva.

- Nem érdekel. Nincs szükségem se rád, se másra! Nincs szükségem senkire! – válaszolta határozottan.

- Jin! – kiabált rá Reio.

- Most pedig menj haza! – nézett rá dühösen.

- Ezt te sem gondolod komolyan, hogy nincs szükséged a családodra! – kiabált tovább ingerülten a fiatalabb.

- De igenis komolyan gondolom. Nem akarom, hogy bejöjjetek! Nem akarom nézni a szánakozó fejeteket! Tűnjetek el az életemből! – Akkora erővel lökte el magától testévért, hogy majdnem kiesett a tolószékből.

- Jin… - csuklott el öccse hangja.

- Menj már haza! – ordított rá hangosan, mire a teremben mindenki elhallgatott és feléjük fordult.

- Nii-chan, kérlek – gördült le egy könnycsepp a fiú arcán.

- TŰNÉS! – üvöltötte hisztérikusan és hozzávágta öccséhez a kabátját.

A fiú könnyekkel és csalódottsággal a szemében rohant a kijárat felé, míg Jin remegve szorította haját az arcára. A teremben minden beteg és ápoló őt figyelte síri csöndben. Miért bámulja mindenki? A szégyenérzet lassan összeszorította a szívét és érezte, hogy lángba borul az arca. Soha nem beszélt még így a testérével és főleg nem mások előtt. Nem akart ő megbántani senkit, csak azt akarta, hogy hagyják végre békén. Hogy ne szóljanak hozzá, hogy ne is nézzenek rá, hogy levegő lehessen a környezetében. Egyre zavaróbbak voltak a döbbent pillantások. Nem is a dühkitörése miatt bámulják? Lehet, hogy azért mert torz az arca? Könnyes szemekkel görnyedt előre és beletúrt a hajába. Bárcsak eltűnhetne onnan. Remegve szorította össze a szemét és hallotta, hogy néhányan szólongatják és bár azt is tudta, hogy a földön fekszik, mégsem volt képes kinyitni a szemét.

***

- Helló srácok! – köszönt vidáman Kame, mikor megpillantotta a klinika folyosóján Uedát és Kokit, majd lehervadt a mosoly az arcáról, mikor látta a gondterhelt tekinteteket. – Mi… mi történt? – kérdezte zavartan.

- Semmi jó – sóhajtott Koki.

- Mi? Hol van Jin? – fehéredett el Kazuya.

- A vizsgálóban – válaszolta halkan Ueda.

- Az ég szerelmére, mi történt? – kérdezte kétségbeesve.

- Kiesett a tolószékből. Azt vizsgálják, hogy nem-e eltört újra valamelyik bordája – huppant le a rapper egy székre.

- De hát hogy eshetett ki? Hogy történt? – fogta meg a homlokát a legfiatalabb.

- Pont akkor érkeztünk, mikor bevitték. Nem tudunk semmit – rázta a fejét Tatsuya.

Pont abban a pillanatban lépett ki egy nővér és az orvos a vizsgálóból, mikor Kame sóhajtva rázuttyant a székre. Mögöttük haladt a nagydarab férfiápoló, aki maga előtt tolta Akanishit.

- Jin, jól vagy? Mi történt? – rohant volna oda Kazuya, de Ueda kitartott kezétől megtorpant.

- Szerencsére egy bordája sem tört el újra, megnyugodhatnak – mosolygott rájuk az orvos.

- Akanishi, nem kéne annyit ugrálnod – nevetett föl Koki, majd egyből elhallgatott, mikor megpillantotta a hatalmas heget az arcán. – Waó, mekkora – suttogta elhűlten.

- Egy kicsit tapintatosabb is lehettél volna – nézett rá gyilkos tekintettel, fogcsikorgatva Ueda.

- Sajnálom – biccentett bűnbánóan a másik.

Kamenashi pillantása nem a hegen, hanem Jin tekintetén akadt meg, ami üresen és kifejezéstelenül meredt a nagy semmibe, feje oldalra billenve pihent a vállán és elernyedt végtagokkal ült a tolószékben.

- Öhm, doktor úr, mi baja van Akanishinek? – kérdezte bátortalanul Tanaka, nem törődve a ruháját húzogató Uedával.

- Kapott egy kis nyugtatót. Most visszavisszük a szobájába, ahol pihenhet egy kicsit – intett az ápolóknak Kitamura, hogy előre mehetnek.

- Már megint a nyugtatók – suttogta Kazuya magának és összeszorult a szíve, ahogy végignézett a hajdan életerős barátján, aki most úgy ült abban a székben, mint egy élettelen rongybaba.

- Mit akarsz Taguchi? – Koki hangja rázta fel a gondolataiból és odafordulva barátaihoz, látta, hogy a férfi telefonál. – Eh? Lassabban, mert nem értem! – kiáltott bele a telefonba, mire Tatsuya rosszallóan morgott egyet. – Hogy mi van? Egy szót sem értek. Mi van Johnnyval? – vakarta meg a fejét. – Figyelj, nekem most nincs arra időm, hogy a halandzsaszövegelésedet kibogozzam. Ha akarsz valamit, akkor azt később megbeszéljük. Csá! – bontotta a vonalat.

- És ha valami fontos volt? – kérdezte szemöldök ráncolva Kame.

- Ugyan már. Junnoról beszélünk – nevetett fel Koki. – Mikor mond ő valami fontosat? – vont vállat, majd elindult a folyosón Jin szobája felé, nyomában csapattársaival.

Mikor beértek a helyiségbe, látták, hogy Akanishi az ágyban fekszik és már csak egy nővérke igazgatja a takaróját.

- JinJin mi a baj? – ült le mellé Kame és megfogta a kezét, ami élettelenül feküdt mellette.

- Nem úgy néz ki, mint akit elkábítottak? – kérdezte Koki közelebb hajolva hozzá.

- Hahó Jin! Mi vagyunk azok – mosolygott rá Kame és végigsimított a semmibe révedő férfi arcán.

- Jól vagyok – jött egy vékonyka hang az ágyban fekvő szájából.

- Mit csináltál megint, hogy nyugtatót kaptál? – kérdezte lágyan Kazuya, közelebb hajolva az arcához, mintha egy kisgyerekhez beszélne.

- Nem csináltam semmit – motyogta laposakat pislogva.

- A széked meg csak úgy kidobott magából? – kérdezte harsányan Koki, mire Tatsuya oldalba bökte.

- Álmos vagyok – halkult el a hangja.

Némán figyelték, ahogy a férfi becsukja a szemét és elszenderedik. Kamenashi továbbra is gyengéden cirógatta a puha arcot, majd Ueda érintésére hátrafordult.

- Mi kimegyünk, oké? – Válaszként bólintott egyet, majd hallotta az ajtó csukódását barátai mögött.

***

- Láttad a sebét? Nagyon durva – mondta Koki, majd leült a kis asztalhoz a büfében.

- Igen, elég csúnya sérülés, de szerintem a lelkén nagyobb van – sóhajtott Tatsuya a kávéját kevergetve.

- Helyre tudják az ilyet hozni? – pillantott rá az idősebbre.

- Őszintén, fogalmam sincs. Nem vagyok orvos – válaszolta halkan a másik és lehajtotta a fejét.

- Kame-chan sokat törődik vele mostanában. Túl sokat – morgott Tanaka.

- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorgott rá Ueda.

- Én ugyan nem – háborodott fel. – Csak észrevettem, hogy többet törődik mostanában Akanishivel, mint magával. Te is láttad, hogy tegnap a stúdióban milyen rosszul lett.

- Igazad lehet. Nem eszik és nem is alszik mostanában – gondolkodott el a férfi. – De tudod, hogy mennyire fontos neki Jin, és nem mond le arról, hogy továbbra is gondoskodjon róla.

- Mert egy idióta – dörmögött a másik.

- És mert szereti – motyogta Tat-chan, hogy a másik ne hallja, majd rápillantott a férfira és látta, hogy az a folyosó felé bámul, mint aki szellemet látott. – Mit nézel annyira? – fordult arra ő is.

- Nem semmi – rázta a fejét. – Csak mintha láttam volna valakit.

- Kit?

- Nem tudom, csak ismerős volt – vont vállat.

- Talán egy hölgy? – kérdezte az idősebb huncutul vigyorogva, mire a másik is elmosolyodott.

- Hát Tat-chan, vág az eszed – borzolta össze a másik haját.

Csendben iszogatták meg a kávéjukat, majd pár perc múlva, mikor felálltak az asztaltól, hangos kiáltásra lettek figyelmesek:

- Srácok! Srácok! – rohant oda hozzájuk Taguchi lélekszakadva és úgy nézett ki, mint akit kergetnek.

- Már csak te hiányoztál – forgatta meg a szemét a rapper.

- Hatalmas baj van! Hatalmas! – hadarta a fiúknak Junno. – Úgy siettem, ahogy tudtam, de az autóm lerobbant…

- Hé, higgadj le és érthetően mondd, hogy mi van – fojtotta belé a szót Ueda, aki még soha nem látta ennyire rémültnek a fiatalabbat.

- Johnny kirúgta Jin – mondta egy szuszra, mire megfagyott körülöttük a levegő.

- Hogy mi van? – kiáltott fel Tanaka.

- Ismételd meg, kérlek – kapaszkodott bele Tat-chan a frissen érkezett ruhájába, mintha rosszul lenne.

- Johnny felbontotta a szerződését. Azt mondta rá, hogy szörnyeteg és hogy nem vállalja az ügynökség a plasztikai műtét költségeit. Azt mondta, hogy Jin elmehet egy cirkuszba – hadarta hisztérikusan.

- Ezt egyszerűen nem tudom elhinni – rázta a fejét Koki.

- Ezt kitől hallottad? – kérdezte Tatsuya.

- Maga Johnny szájából hallottam. Hallgatóztam az irodájánál, mikor Jin menedzserének mondta.

- Nem szabad megtudnia. Még nem – nézett rájuk a legidősebb kétségbeesve. – El tudjátok képzelni, hogy hogyan reagálna? Szörnyű lenne!

- Ezért rohantam annyira. Nagisa már úton van, hogy elmondja Jinnek mi a helyzet. Meg kell akadályozni – mondta határozottan Junno.

- Öhm… őőő… - vakargatta meg a rapper zavartan a fejét, mire a többiek odafordultak. – Az a Nagisa… kábé egy hatvan magas és zöld szoknyát visel? – kérdezte szemét összeszorítva.

- Igen – fehéredett el bandatársa, majd összenéztek.

- Basszus! – kiáltott Koki és a többiekkel a nyomában elkezdett rohanni az emeletre.

***

Lassan, szaporán pislogva nyitotta ki a szemét, mert bántotta az ablakon beszűrődő nyári napfény. Úgy érezte magát, mintha kilométereket futott volna, és most rettentő kimerült lenne. El akarta fordítani a fejét az ablak irányától, de akkor megpillantotta az előtt üldögélő alakot. Kazuya erősen fogta az egyik kezét és közben ábrándozva bámult kifelé az ablakon. Nem akarta megzavarni, csak még egy kicsit gyönyörködni akart a férfi arcában, ami tökéletes volt. Tökéletesebb, mint az övé.

- Felébredtél? – Kame hangja rángatta ki az elvarázsolt állapotából, és észre se vette, hogy már egy ideje egymást nézték. Zavartan fordította el róla a tekintetét, majd megköszörülte a torkát.

- Mennyit aludtam?

- Csak fél órát. Pihenj nyugodtan – fordult vissza teljesen felé.

- Unalmas egyfolytában feküdni és aludni – sóhajtott egy nagyot.

- Hogy megy a rehabilitáció? – kérdezte a mellette ülő kíváncsian.

- Lassan és fájdalmasan – morogta és megrándult a keze a másik tenyere alatt. Nagyon feszélyezte, hogy a férfi még mindig fogja a kezét.

- A lényeg, hogy csináld rendesen, amit mondanak, és ne add föl rögtön az elején – fogta szorosabban a fiatalabb az ujjai közé, mintha csak megérezte volna, hogy el akar tőle húzódni.

- Kamenashi, nem vagy az anyám. Minek ártod bele magad a dolgaimba? – nézett rá dühösen, de a másikat ez nem hatotta meg.

- Tudom ám mi a célod – nézett rá úgy a férfi, mint aki tudja minden titkát. – El akarsz mindenkit üldözni magad mellől, hogy egyedül birkózz meg a problémáiddal.

- Átcsaptál lélekbúvárnak? – kérdezte szarkasztikusan, de a másik nem foglalkozott a megjegyzéssel.

- Van egy rossz hírem. Engem nem tudsz elüldözni – nézett rá elszántan volt csapattársa.

Akanishi fel akarta nyársalni a másikat a puszta tekintetével. Dühös tehetetlenségében a haját kezdte le ismét az arcába igazítani, mire a fiatalabb megforgatta a szemét.

- Olyan vagy, mint egy pulikutya. Mi értelme ennek? – kérdezte Kazuya.

- Semmi közöd hozzá – morogta Jin és kivette a másik kezét a férfi szorításából, hogy azzal is segítsen a haját elrendezni, mikor kopogtak az ajtón.

- Szia Akanishi! Bejöhetek? – dugta be a fejét egy mosolygós hölgy az ajtón.

- Nagisa? – ült fel boldogan az ágyában. – Végre egy normális ember.

- Kösz – morogott Kame és hátradőlt a székében.

- Jó napot Kamenashi-kun! – biccentett felé a nő.

- Annyira örülök, hogy meglátogattál. Gyere, ülj le! – mutatott vidáman egy másik székre. Kazuyát lenyűgözte az idősebb lelkesedése, aki hetek óta nem mutatta az öröm, még csak legkisebb szikráját sem.

- Sajnos nincs sok időm. Csak beugrottam, hogy… - kezdte a hölgy, akinek tekintete újra és újra visszatért a hajjal eltakart arcra. – Szóval van néhány papír, meg… - túrt idegesen a táskájába. – Néhány dolgot meg kéne beszélnünk – vett elő néhány iratot és átnyújtotta a férfinak.

- Mi ez? – kérdezte zavartan. – Most még nem vállalhatok munkát.

- Ez a hivatalos dokumentum arról, hogy az ügynökség átutalta a kezelésed költségeit a klinika számlájára – magyarázta Nagisa és egy újabb lapot nyomott Jin kezébe.

- De… ez nem kevés? – nézett rá értetlenül a hölgyre. – Úgy értem, a plasztikai műtét biztos többe kerül.

- Ezen csak a rehabilitáció ára van feltűntetve – válaszolta félénken.

- Akkor a többi pénz később lesz átutalva? – kérdezte kíváncsian és hagyta, hogy Kame szemöldök ráncolva vegye ki a kezéből a papírt. Jin rápillantott a másik iratra és megállt benne a levegő. – Ez mi? – kérdezte fojtott hangon.

- Az egy beleegyező nyilatkozat, hogy panasz és botránymentesen távozol az ügynökségtől – hadarta idegesen a menedzser. – Hozzá van csatolva a végkielégítésről szóló értesítés is. Ezzel kapcsolatban…

- Mi a bánatról beszél? – tört ki kiabálásban Kazuya és felállva a helyéről minden papírt kikapott tulajdonosa kezéből, hogy aztán zavartan fussa át.

- Szóval a végkielégítéssel kapcsolatban, sajnos le kellett vonni belőle néhány plusz költséget, tekintve azokat a munkákat, amiket félbe hagytál, mert ez kiesés volt az ügynökségnek… - folytatta a hölgy zavartalanul, még több papírt Jin kezébe nyomva.

- KIRÚGTÁK? Jint kirúgták? – ordította Kame dühtől kipirult arccal és visszavágta a papírokat a másik elé. – Mégis hogy képzelik ezt? Hogy merték? Milyen indokkal? Miért? – lépett közelebb a nőhöz ökölbe szorított kézzel.

- Kérem, ne rám legyen mérges, én csak az üzenetet továbbítom – ugrott hátrébb a hölgy, de ekkor kivágódott az ajtó, és beesett rajta három ziháló férfi.

- Ne mondja el! – mondta Koki levegő után kapkodva az ajtófélfába megkapaszkodva.

- Ugye nem késtünk el? – lépett bentebb Junno, de ahogy körülnézett a bennlévőkön, már tudta a választ. – A francba! – vágott rá idegesen a térdére ököllel.

- Mégis miféle üzenetet továbbít maga? – lépegetett közelebb Kame vészjósló hanggal Nagisa felé.

- Kitagawa-san nem tart igényt tovább Akanishi munkájára. Sajnálom – hajtotta le a fejét a nő.

- De mi az indok? – rúgott bele az ágy lábába Kamenashi ingerülten, mire Ueda odarohant a rémült Jinhez. Tatsuya mögé ült és magához ölelte a remegő és sokkos állapotban lévő férfit.

- Mégis mit gondol? – emelte fel ingerülten a menedzser is a hangját. – Az arca! – mutatott rá az ágyban fekvőre, mire az nyöszörögve kapkodta jobbra-balra a fejét.

- Ezt folytassák odakinn! – kiáltott rájuk Ueda, de Kamenashit ez nem hatotta meg.

- Ez nem indok! Nem tehetik meg ezt vele! – ordított a férfi, mire Koki elé állt és elkezdte kifelé ráncigálni a szobából. – Engedj el! – Akkorát lökött a rapperen, hogy nekiesett a falnak és elvesztve az egyensúlyát a földre esett.

- Amint Akanishi aláírta a papírt, én már itt sem vagyok. Nem tehetek róla, hogy nekem kellett elmondanom a rossz hírt – kiabált Nagisa Kazuyával.

- Kamenashi, hogy képzeled, hogy megütsz? – közeledett ingerülten Koki csapattársa felé.

- MINDENKI FOGJA BE A SZÁJÁT! – ordította el magát Tatsuya, mire mindenki döbbenten kapta oda a tekintetét. Akanishi önkívületi állapotban szorította a fülére a kezét és Ueda erős karjai közül bámulta a plafont hörögve. – Taguchi, dobd ki őket innen!

A magas srác szó nélkül ragadta meg Koki és Kame karját, hogy aztán egyszerre lökje ki őket indulatosan az ajtón, majd visszasétált és nőt a könyökénél fogva húzta ki a folyosóra, majd bezárta mögöttük az ajtót.

- Köszönöm – mondta a legidősebb és újra Jin felé fordult.

- Nem kéne orvost hívni? – ült le Junno is az ágyra és próbálta lefogni a zaklatott férfit.

- Nem hiányzik, hogy megint telenyomják nyugtatóval – tartotta erősebben a másikat.

- Próbáltam időben ideérni. Még telefonáltam is. Nem akartam, hogy ez legyen – sóhajtott Taguchi.

- Semmi baj. Nincs semmi baj Jin. Nyugodj meg! – próbálta csitítani Tatsuya volt bandatársát, nem törődve a másik férfi sajnálkozásával. Junno lenyűgözve nézte, ahogy az idősebb nyugtatja a másikat, mintha csak egy kisgyermeket ringatna a karjában. Pár perc múlva Akanishi légzése egyre egyenletesebb lett és fáradtan dőlt a mögötte ülő mellkasának laposakat pislogva. Ébren volt, de nem sírt, nem dühöngött és nem is hisztizett, csak feküdt barátai karjában és hagyta, hogy úgy simogassák akár egy kiscicát.

- Jobb már? – kérdezte lágy hangon Tat-chan. Jin mocorogni kezdett az ölében és felemelve a fejét, felpillantott rá.

- Ugye holnap is bejöttök? – kérdezte vékony hangon, ártatlan tekintetét egy másikba fúrva.

- Persze, hogy bejövünk – válaszolta Taguchi a másik helyett is és mosolyt erőltetett az arcára, ami nem volt könnyű neki, mikor megpillantotta a fekete heget.

- Akkor jó – mosolygott vissza erőtlenül Akanishi, majd kicsit helyezkedve bekuporodott közéjük és Ueda combjára helyezve a fejét meredten bámult előre. Szemei teljesen üresek voltak.

***

A folyosón néma csönd volt, a lemenő nap fénye lassan kúszott egyre lentebb a folyosó falán a két árnyékos rész között, ahol egy-egy széken ücsörgött két férfi. Mintha a lemenő nappal a közéjük épített fal egyre lentebb ereszkedett volna.

- Ma nem lett volna fotózásod? – kérdezte morogva Kamenashi a tőle három méterre ülő barátjától.

- Úgy döntöttem, kihagyom – jött a hasonló stílusú felelet.

Ismét csönd borult rájuk, majd a fiatalabb újra megszólalt.

- Figyelj Koki… sajnálom, hogy megütöttelek – motyogta halkan. – Elborította az agyamat a düh. Ne haragudj… - hajtotta le a fejét és az ujjaival kezdett idegesen játszani.

- Te se haragudj rám. Nem kellett volna magamra vennem – nézett rá bűnbánóan a másik. – De neked észre kéne már venned, hogy nem normális, amit csinálsz – komolyodott el a hangja. – Ez az egész dolog Akanishivel teljesen kiszívja az energiádat. Csak nézz magadra!

Kame keserű mosolyra húzta az ajkát, majd érezte, hogy nagyot kordul a gyomra.

- Tudom, hogy a barátod, de nekem is az, és a többieknek is. Nem vállalhatod csak magadra ezt az egészet. Nem teheted! – állt fel és közelebb húzta hozzá a székét.

- De az én felelősségem…

- Mi a te felelősséged? – szakította félbe Tanaka. – Évek óta vagy már a KAT-TUN vezére, és pontosan tudjuk, hogy mennyi mindent teszel értünk nap, mint nap. Megértem, hogy úgy érzed, Akanishi még mindig a csapat tagja és gondoskodni akarsz róla, de bele kell törődnöd, hogy ő már külön utakon jár. Hiszen több mint egy évig még csak nem is beszéltetek. – Próbált a fiatalabb szeméből olvasni, de az meredten bámulta a szemközti falat. – Nem mondom, hogy ne segítsünk neki, hiszen mégis csak tíz évig voltunk egy bandában és a barátunk, de hagyd, hogy megosszuk a terheket. Nem kell mindent egyedül csinálnod – fogta meg Koki a kezét, mire Kazuya könnyes szemekkel felpillantott.

- Te ezt nem érted – mondta fojtott hangon.

- De azt hiszem igen. Túl régóta ismerlek ahhoz, hogy ne tudjam, mit érzel iránta – mosolyodott el, mire egy döbbent pillantás volt a válasz. – Elvörösödött a füled! Hah, igazam volt! – mutogatott rá vigyorogva, mire a másik elnevette magát.

- Te egy akkora idióta vagy.

- Nem nagyobb, mint te – állt fel a helyéről Tanaka és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a másikat. – Gyere, együnk valamit, mert a gyomorkorgásod még felébreszti a betegeket – vigyorgott rá szélesen.

- Koki?

- Mondd.

- Holnap bemegyek Johnnyhoz – nézett komolyan barátjára, mire az biccentett egyet.

- Oké, majd elkísérlek – mosolygott rá. – Nem kell mindent egyedül csinálnod.

- Köszönöm – suttogta Kazuya és megfogta azt a kezet, ami már évek óta nyújtott neki támaszt, ha már érezte, hogy nem bírja tovább elviselni a körülötte zajló dolgokat és a világot. Szerencsésnek érezte magát, hogy ilyen odaadó barátokat tudhat magáénak.

***

Három feszült idol próbált a munkájára koncentrálni a stúdióban több-kevesebb sikerrel. Junno idegesen kopácsolt a ceruzájával az asztalon és másodpercenként pillantott az ajtóra, Nakamaru föl-le sétált magában motyogva, néha majdnem hasra esve a szőnyegben. Csak Ueda tűnt nyugodtnak, bár elég sűrűn hagyta el egy sóhaj a száját, miközben a dalszövegeket futotta át.

- Mi az ördögöt csinálnak ennyi ideig? – borult rá hisztisen az asztalra a legmagasabb.

- Most akkor tényleg elbocsájtották? – pillantott rá Maru újra Tatsuyára, mire az bólintott egyet és újra motyogva kezdett el sétálgatni.

Majdnem másfél óra hosszú és kínlódó várakozás után belépett a stúdióba a csapat maradék tagja.

- Na, mi volt? – pattant fel Taguchi Kazuya elé szaladva, de mivel ő rá se nézve ült le a kanapéra, Koki felé vette az irányt. – Mondjátok azt, hogy sikerült.

- Kitagawa maga az ördög – morogta Tanaka és helyet foglalt csapattársa mellett.

- Ezt értsük úgy, hogy nem sikerült? – kérdezte Ueda, mire Kame bólintott egyet.

- Pedig Kazu-chan mindent megpróbált. Még meg is zsarolta – mondta Koki.

- Hogy mit csinált? – fehéredett el Maru.

- Azt mondtam, ha nem engedi, hogy Akanishi visszajöjjön az ügynökséghez, akkor ő megy el – nézett rá a rapper barátjára.

- Jó, oké, hülyeség volt, tudom – sóhajtott Kazuya. – De elborult az agyam. Tudom, nem kellett volna ezt mondanom. Főleg, hogy ezzel titeket is tönkretettelek volna – temette az arcát tenyerébe.

- Szerintem Johnny téged nem is engedett volna el – mutatott rá a tényekre Ueda. – Túl fontos vagy neki az ügynökségnél. Te vagy az aduásza.

- És mit mondtatok neki? – kérdezte Taguchi.

- Hát, próbáltunk érveket felhozni, hogy a rajongók ezt úgy sem fogják hagyni, és hogy ez még nagy problémákat fog neki is okozni – magyarázta Kame.

- És még… felhoztuk azt is, hogy esetleg… Akanishi visszajöhetne hozzánk – pillantott körbe idegesen Tanaka, mire mindenki megszeppenve bámulta őket.

- Ez tök jó! – csillantak meg Junno szemei. – És mit mondott?

- Azt, hogy teljességgel ki van zárva – jelentette ki Kame, mire mindenki csalódottan fújta ki a levegőt.

- És most mi lesz? – kérdezte Maru kétségbeesve, de válasz nem érkezett. Néma csendben nézett mindenki maga elé, mintha csak őket rúgták volna ki a munkahelyükről. Mindenki tudta, hogy nem tehetnek semmit, hogy Akanishit visszavegyék, de arról fogalmuk sem volt, hogy ezt hogy mondják el barátjuknak.