Sebhely - 3. fejezet

A reggeli nap gyönyörűen fénylő sugarai csillogtak a kicsi szökőkút víztükrén. Néhány madár odaröppent, hogy szomjúságukat oltsák vagy megfürödhessenek a fülledt melegben. A klinika parkjában csak néhány idős néni és bácsi lézengett nem messze tőlük. Édesanyja a fehér padon ücsörgött mellette az árnyékban, míg ő csak bambán bámult ki a fejéből a tolószékben ülve. Melege volt a hosszú pizsamában és köntösben a pokróc alatt, de nem akart szólni, hogy kényelmetlen így neki. Nem akart senki terhére sem lenni.

- Az orvosok azt mondják, ha ilyen szépen gyógyulsz, akkor hamarosan megkezdheted a rehabilitációt. Fantasztikus, nem? – pillantott fel az asszony fiára mosolyogva az orvosi papírhalmazból, ami az ölében volt. Szomorú kényszermosolyt kapott válasznak. – Jaj kisfiam, ne legyél ennyire elszomorodva. A barátaid nemsokára itt lesznek, és akkor tudsz majd velük beszélgetni – simogatta meg Jin haját.

Már három hete volt a klinikán és borzasztó magányos volt. Persze a családja és rokonai rendszeresen látogatták, édesanyja minden nap több órát töltött vele, de a barátai mintha megfeledkeztek volna róla. Sokukkal nem is tartotta már a kapcsolatot, miután Amerikába ment és Yamashita sem kereste, mióta utoljára találkoztak. Csak Nishikido látogatta meg kétszer és múlt héten Ueda. Elég kellemetlen volt az a látogatás is, mivel a két férfi egyszerre érkezett meg és nehezen tudtak túllépni egymás iránt érzett ellenszenvükön. Próbáltak nem előtte veszekedni, de míg Ueda beszélt, Ryo nem bírta ki, hogy ne tegyen csípős megjegyzéseket néha-néha, így az lett a vége, hogy Tatsuya egy óra múlva távozott, de mielőtt elment volna, mondta neki, hogy egy hét múlva az egész KAT-TUN meglátogatja. Tudta, hogy csak délután jönnek, de már nagyon izgatott volt. Nem látszott rajta, de már alig várta, hogy újra lássa volt csapattársait, de legfőképpen Kazuyát. Azóta nem látta, mióta hazaérkeztek Japánba. Gondolta, hogy Johnny keményen dolgoztatja, hogy behozza a két hetes lemaradását, és ahogy a férfit ismerte, egész biztos volt benne, hogy megállás nélkül csak dolgozik éjjel-nappal, így nem akart szemrehányást tenni neki.

- Szép jó reggelt! – lépett melléjük egy kopaszodó, szemüveges, fiatal orvos.

- Áh, jó reggelt Kitamura-san! – pattant fel anyja a padról és mélyen meghajolt a férfi előtt.

- Hogy érzi magát Akanishi-kun? Hallom már végre hajlandó megenni az itteni kosztot – mosolygott rá orvosa, amire egy lesajnáló fintor volt a válasz.

- Doktor úr, a nővérke mesélte, hogy ma leveszik a kötést az arcáról. Igaz ez? – kérdezte anyja csillogó szemekkel az orvost, mire Jin döbbenten kapta föl a fejét. Neki már megint nem szólt senki semmiről.

- Igen, délután levesszük és megnézzük, hogyan gyógyul az arca. Jövő héten ki is vesszük a varratokat és utána akár kezdetét is veheti a rehabilitáció, amit Yoshikawa doktor fog felügyelni.

- Hát ez remek hír! – örvendezett az asszony és megszorította az orvos kezét. – Annyira hálás vagyok mindazért, amit a fiamért tesz!

- Ugyan kérem, csak a munkámat végzem – mosolygott vissza szelíden Kitamura. Akanishi arra gondolt, ha ezek most itt elkezdenek udvarolni, akkor ő biztosan kiugrik a tolószékből.

- Anya, elég lesz már – dünnyögött halkan, majd felmordult, mikor a nő megborzolta barna üstökét.

- Ne butáskodj! Annyi köszönettel tartozunk a doktor úrnak – mosolygott tovább.

- Sajnálom, de mennem kell egy fontos megbeszélésre. Délután találkozunk – intett a férfi nekik és folytatta az útját az épület felé.

- Miért nem szóltál, hogy ma veszik le a kötést? – kérdezte anyját szemrehányóan, miután Kitamura hallástávolságon kívülre került.

- Ne haragudj, nem tudtam biztosra.

- Remek – morogta, majd felnézett az égre. Gyönyörű napsütéses nyári idő volt, pont az ellentéte annak, amit a lelkében érzett.

***

- Taguchi, fogd már be végre a szádat! Nem tévedtem el – hallott meg a folyosón egy ismerős hangot.

- Valld be Koki, fogalmad sincs, hogy merre kell menni. Mondtam, hogy várjuk meg Kazut és Tat-chant. – Junno szokásos affektálós hangja ütötte meg a fülét.

- Ti sügérek! Itt van felírva az ajtóra, látjátok? Akanishi – mondta Maru csapattársainak.

Jin óvatosan felült az ágyon és félretette a könyvet, amit eddig olvasott, majd az ajtót kezdte mosolyogva bámulni.

- Na, ki megy először? – kérdezte Tanaka.

- Aki megkérdezte – válaszolta Junno.

- Igaz is. Ha a te fejedet látná meg először, lehet, hogy sokkot kapna – röhögött fel a rapper.

- De mi van, ha alszik? Talán várnunk kéne, amíg egy nővér erre jön – töprengett el Maru.

- Akkora gyökerek vagytok. Már biztos felébredt a hangoskodásotokra – tört ki kiabálásba Koki.

- Halkabban! – csitította Maru.

- Most akkor bejöttök vagy nem? – szólt ki hangosan Akanishi az ajtó előtt álldogálóknak, mire néma csend lett, majd a kilincset óvatosan lenyomták és benyitottak.

- Akanishiiii!!! – visított fel Junno és berontva a szobába odaszaladt a férfi mellé és óvatosan átölelte, ami szokatlan volt tőle, mivel ő Taguchi, aki mindenkinek olyan hévvel ugrik a nyakába, mintha minimum meg akarná fojtani. – Annyira örülök – nyomott egy puszit az arca szabad felére.

- Fúj Jun! Arról nem volt szó, hogy körbe is nyalod – vigyorgott Koki, mikor melléjük ért és megszorította Jin vállát. – Rohadtul örülök, hogy egészben vagy.

- Köszi – mosolygott fáradtan barátaira.

- Ne haragudj, hogy csak most tudtunk jönni, de annyi melónk volt, hogy még enni is alig volt időnk – ült le Maru a mellette lévő székre és megfogta a kezét. – Tetszett a sál?

- A kesztyű úgyis jobban bejött neki – öltött rá nyelvet Taguchi.

- Most hülyéskedtek? A sörnyitónál nincs jobb ajándék – húzta ki magát büszkén Koki.

- Szerintem hagyjátok szóhoz jutni és akkor megmondja, hogy a kesztyű tetszett neki jobban – lépett be a szoba ajtaján Ueda vigyorogva.

- Ugye megmondtam! – ugrott fel Junno az ágyról.

- Tat-chan – csillantak fel Akanishi szemei, majd megpillantotta a férfi nyomában lépkedő Kazuyát, aki egy hatalmas hátizsákkal vánszorgott utána.

- Szerintem meg ennél hülyébb ajándékokat ki se találhattatok volna – morogott a legfiatalabb és ledobta a hátáról a súlyos táskát. – Szia Jin! – köszönt lágy hangon az ágyban fekvőre pillantva.

- Szia – tátogta Akanishi mosolyogva, mert nem jött ki hang a torkán zavarában. Hirtelen annyian lettek körülötte a sok magányosan eltöltött nap után.

- Biztosan kíváncsi vagy, hogy mit rejt az a hátizsák – fordult oda hozzá Maru, mintha csak egy mesét szeretne elmondani.

- Amit nekem kellett idáig cipelni – tette hozzá morogva Kamenashi és leült az ágy végében.

- Ennek a zsáknak története van Jin. Sose hinnéd el – mosolygott rá Tatsuya szélesen.

Akanishi összezavarodva pillantott az említett tárgyra, majd ismét a barátaira.

- Remekül indult a napom – csattant fel hirtelen Kame. – Először kora reggel dörömböl az ajtómon a szomszéd, hogy Ran-chan megint összepiszkította a friss újságját, persze bizonyítani nem tudta, hogy ő volt – hadarta ingerülten. – Aztán meg munkába menet belém jött hátulról egy Porsche, vinnem kellett a kocsit szervizbe, délután meg a taxiban…

- Azt hitte a taxisofőr, hogy Kazu-chan fegyvercsempész és kihívta a rendőrséget, hogy a zsákban biztos bombák meg hasonlóak vannak – szakította félbe Ueda nevetve.

- Kínos – jegyezte meg Koki visszatartva a röhögést.

- Az. Motoztak már meg? – nézett dühösen a fiatalabb barátjára.

- Még kínosabb – tört ki röhögésben a rapper.

- De mi van benne? – kérdezte hirtelen az ágyban fekvő halkan.

Kazuya mosolyogva húzta a lábához a földön a nagy zsákot és kinyitva a száját, előhúzott belőle egy marék levelet.

- Mit gondolsz? – vigyorgott rá. – Szerelmes levelek és jobbulást kívánó üzenetek – nyújtott át neki egy marékkal.

- Miután a sajtó megneszelte, hogy mi történt, az összes tv csatorna veled foglalkozott. A rajongók kétségbe esve küldték az üzeneteket és leveleket az ügynökségre. Annyi volt a levél, hogy a JE folyosóin a takarító is azt söprögette – újságolta Nakamaru.

- Ja, nagyon durva volt. A juniorok azt terjesztették, hogy a szerelmeslevél szörny járja a folyosókat és elkapja őket, ha nem vigyáznak – nevetett Junno.

- Szóval ez csak egy része – paskolta meg Kame sóhajtva a nagy zsákot.

- Köszönöm, hogy behoztátok – nézegette a kis rózsaszín levelet meghatódva a kezében, és az írásból arra következtetett, hogy egy kisiskolás küldhette neki.

- Nagyon sokan aggódnak érted. Fogadjunk, nekem nem is küldtek volna semmit – biggyesztette le az ajkát Koki.

- De… egy sörnyitót – fordult oda a legfiatalabb és mindenki hangos nevetésben tört ki.

- Elnézést, hogy megzavarom ezt a kellemes beszélgetést, de a doktor úr szeretné megvizsgálni a beteget – jött be a szobába egy fújtató és szigorú tekintetű nővérke.

- Nem irigyellek Akanishi – nézett végig a nem éppen csinos nővérkén Tanaka a fejét rázva.

- A megjegyzéseit tartogassa másnak. Távozzanak, kérem – korholta le a hölgy és Jin kórlapját kezdte el vizsgálni.

- Na de nővérkeee – nyújtotta el Taguchi. – Most érkeztünk.

- Kint megvárhatják a vizsgálat végét. A folyosón! – nézett rájuk dühösen a szemüveges banya.

- Bár ha jobban megnézzük magát – lépett a nővér mögé Koki. – Maga pont az esetem – suttogta bele a fülébe, mire mindenkiből kitört a röhögés.

- Takarodjon! És maguk is! – pirított rájuk és az ajtó felé mutatott, mire sebes léptekkel távozott az öt srác, mellettük az éppen belépő, megszeppent orvos.

- Mizuki-san, mit vétettek ezek a fiatalok? – kérdezte mosolyogva az orvos.

- Romlottak és erkölcstelenek – prüszkölte a választ.

- Maga meg túl keresztény – nevetett fel, majd a mosolygó Jin mellé lépett. – Na, akkor tűntessük el ezt a csúnya kötést – vette elő a csipeszt és az ollót a zsebéből, majd meglátva a férfi rémült pillantását hozzátette – Ne aggódjon, nem fog fájni.

Akanishi nem is a fájdalomtól félt igazán, hanem a tudattól, hogy mi lehet a gézkötések alatt. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy csak egy kis karcolás lehet, amit úgy-ahogy sikerült még Amerikában eltüntetniük és pár hónap múlva már nyoma se lesz az egész balesetnek. Az orvosa lassan és precízen szabadította meg az utolsó kötéstől is. Igaza volt Kitamurának, tényleg nem fájt egy cseppet sem. A férfi félre söpörte szemébe lógó hosszú haját és megemelte a fejét az állánál fogva. Próbált olvasni a doktor tekintetéből, de nem azt látta benne, amit szeretett volna.

- Nem éppen az, amire számította – harapta be Kitamura az alsó ajkát. – De volt már rosszabb is, nem? – fordult hátra a nővérkéhez. A nő tekintete rémült volt és döbbenten látta, hogy keresztet vetett.

- Látni akarom – próbálta kezével megérinteni a saját arcát, de az előtte álló elkapta a kezét.

- A varratok még bent vannak, ne nyúljon hozzá! – tette vissza a kezét a takaróra.

- Látni akarom! – csattant fel kétségbe esve.

- Nyugodjon meg! Nem olyan nagy a baj, mint gondolja…

- Adjon egy tükröt! Most! – ordított rá az orvosára dühösen zihálva.

- Nővér kérem, hozzon egy tükröt – sóhajtott egyet a férfi.

A nő beszaladt a kis fürdő helyiségbe, majd kezében egy nagyobb tükördarabbal tért vissza, amit a falról akasztott le, majd átnyújtotta az orvosnak.

- De kérem, ne ijedjen meg – szorongatta a kezében idegesen Kitamura a tárgyat, de Akanishi egy határozott mozdulattal kitépte a kezéből és belenézett.

Tekintete egyből a hatalmas fekete hegre tévedt, ami a szeme sarkától tartott egészen az ajkáig, majdnem tíz centiméter hosszan. Látta, ahogy tükörképének könnyek szöknek a szemébe és megremeg a szája.

- Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy visszaállítsam az eredeti állapotába az arcát, de először az a fontos, hogy minél előbb felépüljön – mondta halkan az orvos.

- Higgye el, a doktor úr az egyik legjobb sebész az országban – szólalt meg remegő hangon a nővér.

Akanishi testén végigvágott a düh és a kétségbeesés. Hirtelen mozdulattal lendítette magasba a tükröt és teljes erőből vágta hozzá a szemközti falnak, ami hatalmas csattanással ezer darabra tört. A nővér sikoltva szaladt ki a szobából, míg az orvos visszanyomta az ágyba betegét.

- Mi az Isten történt? – rontott be az ajtón Koki, nyomában a négy csapattársával.

Jin az ágyon fekve remegett és az arcát próbálta takarni mind két kezével.

- Kérem, nyugodjon meg! Az most árt az egészségének, ha kiborul – fogta meg Kitamura a karját, de a férfi ellökte magától a másikat.

- Menjenek el! – zokogta, elfordulva a sarokba.

- Jin, mi történt? – szaladt az ágya mellé Kamenashi és átölelve őt, próbálta a hátára fektetni.

- Hagyjál! – kiáltotta az idősebb és lelökte volt csapattársát az ágyról, aki most döbbent arckifejezéssel pislogott a padlóról.

- A barátai csak aggódnak magáért… - kezdte az orvos.

- Nem érdekel! Egyedül akarok lenni! – csuklott el a hangja és a fejére húzta a takarót.

- Jin – suttogta Kazu a remegő takarókupacra meredve.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most távoznak – próbálta kiterelni a KAT-TUNt a szobából a doktor.

- Jin – mászott közelebb Kame az ágyhoz és megérintette a másik hátát.

- Ne érj hozzám! – kiáltott, összerezzenve a takaró alatt.

- Kazu, gyere – nyúlt a férfi hóna alá Ueda és felhúzta a földről.

- De Jin… - próbált szabadulni a fiatalabb a szorító ölelésből, de bandatársa már vonszolta is ki a folyosóra.

Az ágyban fekvő ismét megrázkódott és még hangosabb zokogásban tört ki, miközben egyre jobban próbált elbújni a jelenlévők és a világ elől.

***

- Mégis mi lelte? Totál kiakadt – huppant le egy székre a folyosón Koki.

- Talán az arcával lehet valami. El akarta takarni előlünk – suttogta Taguchi a falnak támaszkodva.

- Az biztos, hogy én még életemben nem láttam őt ennyire összetörve – sóhajtott Maru és leülve Tanaka mellé a rapper vállára hajtotta a fejét. – Hogyan segíthetnénk?

- Kazuya, ülj le a seggedre és maradj nyugton! – Döbbent tekintetek szegeződtek Uedára, akire nem volt jellemző, hogy könnyen kihozzák a sodrából. Kamenashi Jin ajtajának elhomályosított üveg ablakán próbált leskelődni.

- De be kell mennem hozzá! Nem hagyhatjuk most magára – nézett a többiekre kétségbeesve.

- Az orvos mondta Kame. Nem tehetünk semmit – ragadta meg Tatsuya a karját és leültette az egyik szabad székre. - Benyugtatózták, úgyhogy biztosan alszik.

- Egyszerűen nem tudom elhinni ezt az egészet. Ő volt a legerősebb közöttünk és most ott fekszik…

- Taguchi! Fejezd be! – dobbantott a lábával Koki.

- De én… annyira sajnálom őt – hajtotta le Junno a fejét.

- Pont a sajnálat az, amiből már a legjobban elege van – guggolt le Ueda a fal tövébe. – El tudjátok képzelni, hogy most milyen helyzetben van? Újra kell kezdenie az egész életét…

Csönd állt be, csak Kame térdének ideges ugrálását lehetett hallani.

- Majd mi segítünk neki – csillant fel Taguchi tekintete.

- Majom! Mégis mit akarsz csinálni? – kiáltott rá idegesen Tanaka és rátette a kezét Kazuya combjára, hogy a másik abbahagyja az idegesítő ugrálást.

- Az sem megoldás, ha tétlenül nézzük a szenvedését. Tudom, hogy már nem a csapat tagja, de a barátunk és mindent meg kell tennünk, hogy segítsük a felépülését! – emelte fel a hangját a magas srác, és talán most az egyszer életében, de mindenki komolysággal a szemében nézett rá.

- Ez mind szép és jó – szólalt meg hirtelen Kame. – De ti nem voltatok ott Amerikában, nem tudjátok, hogy milyen volt ott. Csak néhány pillanatra láttam a szemében, hogy tényleg ő a régi Akanishi, de megváltozott. Mindig attól rettegtem, hogy melyik pillanatban jön rá egy újabb dühroham. Azt hittem jobb lesz neki, ha hazahozzuk a családjához, de tévedtem. Nem változott semmi – temette az arcát a tenyerébe.

- Kazuya, nem ismerek rád – nézett rá csalódottan Ueda. – Te sem vagy a régi, ha már egyből feladod. Ráadásul közülünk hozzád áll a legközelebb Jin. Cserbenhagyod?

Kínos csönd állt be, szinte késsel lehetett vágni a levegőt. Kamenashi fejében újra és újra visszhangzott az, amit idősebb csapattársa mondott az előbb.

- Én soha nem hagyom cserben. Együtt segítünk neki talpra állni – emelte fel a fejét, és most, hetek óta először a régi, határozott hozzáállása jelent meg az arcán.

- Ez a beszéd – mosolyodott el Tat-chan szélesen.

***

Kazuya minden nap meglátogatta, amint akadt egy kis szabadideje. Amit Tatsuya mondott neki, az egy hatalmas adag elszántságot adott ahhoz, hogy támogathassa a segítségre szoruló volt bandatársukat. Bár az elszántság megvolt, Akanishi akkor sem akart látni senkit sem. Nem fogadott látogatót, még a családját sem. Többször összefutott a folyosón az anyukájával, aki teljesen összezuhant amiatt, hogy nem láthatja a fiát. Haja ápolatlanul volt összefogva egy kontyba és hatalmas karikák húzódtak a szeme alatt. Kame biztos volt benne, hogy már jó pár napja nem aludt, akárcsak ő. Johnny lehetetlen mennyiségű munkát akasztott a nyakukba, főleg azért, hogy ne tudjanak időt szakítani a férfi meglátogatására. Akárhogy is, de Akanishi már nem volt a KAT-TUN tagja és főnökük nem akarta azt látni, hogy több időt töltenek vele, mint a munkájukkal. Kamenashi már egy hete az ebédszüneteit áldozta fel arra, hogy láthassa Jint, de mindig sikertelenül járt.

- Sajnálom, de Akanishi-san még mindig nem fogad látogatókat – mondta szomorú tekintettel a recepciós hölgy.

- Ezt most nem mondja komolyan? Már egy hete járok ide és még mindig nem mehetek be se én, se a családja! – tört ki indulatosan.

- Sajnálom. Talán legközelebb – rendezgette tovább a papírjait.

Kazuya fortyogva a dühtől indult el a kijárat felé, de a lépcsőnél megtorpant. Nem teheti ezt Akanishi se vele, se a családjával. Eszébe jutott az édesanyja kétségbeesett arca. Szétnézett a folyosón és látta, hogy a recepciós elmerülve olvas valamit a számítógépén. Kihasználta az alkalmat és hármasával szedve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. A második emeleten egyenesen Jin szobája felé vette az irányt. Egy lélek sem volt a folyosón. Idegesen nyomta le a kilincset az ajtón és belépett a szobába. A helyiségben halvány derengő fény világított be a rolón keresztül és hallotta a csendes és egyenletes szuszogást. Becsukta maga mögött az ajtót, majd az ágy mellé sétálva alvó barátjának arcában gyönyörködött. Feje jobb oldalra billent, ami mellett a bekötözött karja pihent. Azt tervezte, hogy kiabálni fog vele és dühösen felébreszti, de nyugalommal töltötte el a másik békés látványa. Óvatosan emelte föl a kezét és simított végig a puha haján, mire az idősebb elkezdett mocorogni, majd lassan kinyitotta a szemét.

- Helló – köszönt mosolyogva Kame.

Hirtelen ült fel Jin hangos kiáltás kíséretében és az arca jobb felére szorította a kezét. Riadt tekintettel meredt rá és próbált minél bentebb mászni az ágyon.

- Ennyire ijesztő vagyok? – ült le az ágya szélére a fiatalabb nevetve.

- Mit keresel itt? Menj innen! – kiáltott rá ingerülten.

- Nem megyek – vont vállat könnyedén a másik.

- De igenis elmész! Nem engedtem meg, hogy bárki is bejöjjön!

- Azt hiszed, az a legjobb megoldás, hogy elbújsz itt, mint egy kísértet? – támaszkodott meg az ágy másik oldalán és úgy hajolt közelebb hozzá.

- Húzz innen a francba! Nem akarlak látni! – fordította el a fejét, egyik kezével továbbra is takarva fél arcát, a másikkal pedig igyekezett a szemébe söpörni a haját.

- Vagy inkább azt nem akarod, hogy én lássalak téged? – fogta meg hirtelen a csuklóját és elrántotta az arca elől.

- Nem akarom! – kapta oda másik karját.

- Mutasd az arcod! – döntötte hátára a férfit az ágyon és óvatosan lefogta az egyik karját.

- Ne! – hadakozott a másik, könnyeivel küszködve, Kazuya azonban nem engedte el.

- Nem bántalak, csak meg akarom nézni – mondta a fiatalabb és kisöpörte a hajat az arcából, de ekkor elfordította a fejét. – Ne legyél már ennyire makacs. Ez csak egy arc – simított végig gyengéden az állán és visszafordította a fejét, majd megpillantotta a könnyáztatta szemeket és csak utána a heget.

- Ne nézz rám! – remegett meg Jin hangja és újra elfordította a fejét.

- Ezért nem engeded meg az anyukádnak, hogy lásson? – Kame hangja szemrehányó volt. – El tudod képzelni, hogy szenved miattad? Napok óta csak rója a folyosókat és várja, hogy mikor engeded be.

- Nem akarok senkit sem látni – rázta meg a fejét az ágyban fekvő.

- Emiatt a kis heg miatt vagy kiakadva, mikor a fél világ érted aggódik? – fogta meg erősen az állát és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Hát nem látod Kamenashi? Egy szörnyeteg vagyok – csuklott el a hangja.

- Nem, te egy idióta vagy! – kiabált rá, majd a szavainak ellent mondva gyengéden törölte le barátja könnyeit.

- Egy torzképű, nyomorék, idióta… - kezdte sorolni hisztérikusan, mikor a fiatalabb előrebillent és elnémította egy csókkal. Akanishi szemei elkerekedtek a döbbenettől és levegőt is elfelejtett venni. Kamenashi csókja lágy és egyszerű volt, csupán az ajkait nyomta neki az övének, hogy aztán pár másodperc múlva elhúzódjon.

- Miért? – nézett rá sokkosan volt bandatársa, mikor elváltak.

- A legjobb módszer valaki lenyugtatására. A televízióból tanultam. Ügyes nem? – vigyorgott rá huncutul a férfi. Jin még mindig nem volt képes magához térni attól, amit a másik az előbb tett, csak nagy szemekkel bámulta a másikat, ami Kame egóját erősen rombolta. – Miért nézel így? Még sosem csókolóztál pasival? – dőlt vissza a helyére és zavartan kapkodta jobbra-balra a tekintetét.

- Te most… - motyogta üres fejjel az idősebb.

- Igen, megcsókoltalak. Na és? Ez Kamenashi Kazuya terápiás módszere. Mi nem tetszik rajta, ha? Büdös a szám vagy pattanás van az orromon? – kérdezte ingerülten a férfi zavarában.

- Nem… én csak…

- Tudod mit? Én most elmegyek, te pihenj nyugodtan tovább – állt fel izgatottan az ágyról. – Amiért jöttem, azt úgyis elintéztem.

- Elintézted? – nézett rá meghökkenve a másik.

- Mármint nem a csók, hanem az arcod… szóval… izé… - vakarta meg a fejét, majd legyintett egyet minden mindegy alapon és az ajtó felé vette az irányt, majd a küszöbnél visszafordul. – Ha legközelebb nem engeded be anyádat, hogy meglátogathasson, szétrúgom a seggedet! – mutogatott fenyegetően, majd becsukta maga mögött az ajtót.

A folyosóra kiérve egyből a szemközti fal felé vette az irányt és megállva előtte teljes erőből vágta a fejét a kemény felületbe, hogy aztán szitkozódva szorítsa a homlokára a kezét.

- Talán a szemészetet keresi? – kérdezte egy kedves ápolónő tőle, aki a kis kocsit tolta a folyosón, amin a betegek ebédje volt.

- Nem… én csak… - vörösödött el a férfi feje. – Én csak egy barom vagyok.

- Oh, a pszichiátria egy emelettel fentebb van – mosolygott rá szélesen a hölgy.

- Kösz az infót – fintorodott el.

- Szívesen segítettem – mosolygott tovább és a kis kocsiját tolva elindult a folyosó másik irányába.

***

Taguchi vigyorogva vonult végig az intézmény folyosóján főnöke irodája felé. Tegnap kapta a hírt a menedzserüktől, hogy egy dorama szerepet ajánlottak föl neki és útban volt a megbeszélésre.

- Ne szaladj a folyosón! – dorgált meg nevetve egy fiatal juniort, aki az egyik menedzseri irodából távozva majdnem elsodorta a férfit.

Johnny irodájához érve látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van és hangok szűrődnek ki rajta. Úgy gondolta, még biztosan tart az előző megbeszélés, így leült egy székre a folyosón és várt.

- Ezek szerint felbontja a szerződését az ügynökséggel? – hallott meg egy női hangot.

- Nagisa, nem tehetek mást. A rajongóknak nincs szüksége egy szörnyetegre. – Főnöke hangja határozott, de mégis lemondó volt. Felkeltette a beszélgetés az érdeklődését és felállva a székből az ajtó mellé telepedett, hogy hallgatózzon.

- De Kitagawa-san, mégis csak az egyik legrégebb óta foglalkoztatott idoljáról van szó. Egészen biztosan van valami megoldás erre a helyzetre.

- Beszéltem az orvosával telefonon. Azt mondta, nincs remény rá, hogy vissza tudja állítani az arca állapotát.

- Én úgy hallottam, Kitamura doktor Japán legjobb sebésze. Nem tudom elképzelni, hogy ilyet mondjon – csattant fel a hölgy.

- Ne legyen naiv Nagisa. Tudja jól, hogy a mai világban a pénz beszél. Maga szerint ingyen elvállalja Akanishi-kun műtétjét?

- Én azt hittem…

- Igen, az ügynökség állja a felépülésének költségeit és a rehabilitációt, de a klinika csillagászati összeget kér a plasztikai beavatkozásért. Annyit, amennyit se Akanishi-kun, sőt az egész KAT-TUN se keres meg egy év alatt. Ez hatalmas kiesés lenne nekünk, a jelenlegi helyzetet tekintve. Nem engedhetjük meg ezt a plusz költséget magunknak.

- Akkor sem értem, hogy minek felbontani emiatt a szerződést még Los Angelesben is – háborodott fel Nagisa.

- Hölgyem, ez puszta marketing. Az idolok sem idolok örökké, Akanishi-kunnak hamar jött el a végszó, ebbe bele kell törődnünk. A Johnny's Entertainment mindig híres volt a jóképű énekesekről, modellekről, színészekről. Szeretném, ha ez így is maradna. Remélem, megérti.

- Gondolom, nekem kell közölnöm vele a szörnyű hírt – sóhajtott a hölgy.

- Természetesen. Akanishi-kun szép karriert futott be így is, de a továbbiakban nem tartunk igényt a munkájára. A későbbiekben nagy sikerrel szerepelhetne tovább cirkuszi mutatványosként – nevetett föl a férfi és ez volt az a pont, amikor Taguchi lélekszakadva rohant végig a folyosón, mintha csak egy bomba robbanását akarná megakadályozni.