Sebhely - 2. fejezet

Egy hét múlva reményekkel telve nyitott be ismét a kórterem ajtaján, hátha ma lesz a napja, hogy ismét hallhatja a kellemes, mély hangot, ami már több mint egy éve hiányzott neki.

- Jó reggelt! – köszönt vidáman és szinte betáncolt a kis szobába, hóna alatt egy nagyobb szatyorral. – Akanishi, nem hiszed el, de sokkal jobban nézel ki – lépett az ágy mellé mosolyogva. Valóban, a nyakmerevítő lekerült róla és a feje tetejéről is leszedték a pólyákat. Hosszú, göndör haját már gondosan megmosták és most lágyan omlottak a barna fürtök a vállára. Félig ülő helyzetbe volt rakva az ágya, hogy a mellette ülő nővérke néhány falatot belediktáljon. Kame vidám érkezésére csak egy szomorú pillantás volt a válasz, majd lassan elfordította a fejét.

- Épp reggelizünk, de Mr. Akanishi már megint nem hajlandó egy falatot sem enni – csóválta meg a fejét a nővérke, akinek egy tányér leves volt a kezében és a kanalat talán már percek óta tartotta a levegőben.

- JinJin, miért nem eszel? – kérdezte Kame és kezével végig akart simítani a puha haján, de a másik jobban oldalra fordította a fejét, ami eltorzult arckifejezéséből ítélve fájdalmakkal járt.

- Uram, ha nem akar enni, akkor kénytelenek leszünk ismét az orrán keresztül táplálni, mint a múltkor. Az meg nem egy kellemes érzés – próbálta fenyegetni a fiatal hölgy.

- Megpróbálhatom én? – kérdezte Kame, mire egy meglepett arckifejezés volt a válasz.

- Hát, nem bánom, de ha tíz perc múlva visszajövök, és nem fogyott el a leves, akkor keményebb módszerhez folyamodok – mondta durcásan és letéve a tányért az éjjeliszekrényre kisétált a szobából.

- Micsoda egy hárpia, ugye? – kérdezte nevetve az idősebbet, miközben leült az üresen hagyott székre. – Tudom én, mi bajod van. Hiányzik a hazai íz. Bár nem hibáztatlak, én is ölni tudnák egy hatalmas adag ramenért – mosolygott és a kanalat Jin szájához emelte. – Na, egyél már! – nyomta az ajkához az ételt, de nem nyitotta ki a száját. Kazuya lemondó sóhaj kíséretében visszatette a tányért az éjjeliszekrényre és pár másodpercig némán nézték egymást.

- Hoztam neked valamit – szólalt meg hirtelen Kame és az ölébe vette a nagy szatyrát. – A többiek küldték otthonról, bár nem tudom mire gondoltak, amikor ezt feladták – húzott ki egy hosszú sálat a csomagból, majd felolvasta a hozzá tűzött kártyát. – Nakamaru. Sejtettem. Csak ő tud ilyen ízléstelen kockásat választani – csavarta össze és letette Jin mellé az ágyra. – Hmm… mi a… - kinyitott egy kicsi piros dobozt és felnevetett. – Sörnyitó készlet. Koki kinyírlak! – kiáltott fel Kame, majd hirtelen elhallgatott. Jin szája sarka megremegett. – Láttam ám! Mosolyogtál! – mutogatott felé vidáman a fiatalabb, majd elővette a következő ajándékot. – Ezt Yamapi és a családod adja közösen – mutatta föl a zöld színű plüssmacit, aminek a hasára az volt írva, hogy Gyógyulj meg!. Jin szeme elkerekedett és hitetlenkedve nézett Kaméra. – Pi-chan választotta, ne nézz így rám – mondta zavartan Kame, majd azt vette észre, hogy egy erőtlen kéz nyújtózik felé. Mosolyogva tolta a tenyere alá a szőrös plüsst, hogy aztán meghatódva simogathassa a másik az ajándékát. – Tegnap felhívott telefonon és megkért, hogy mondjam meg neked, szívből sajnálja – mondta halkan, mire Jin felpillantott. Karja fáradtan ereszkedett vissza a takaróra. – Ide teszem – motyogta Kame, és a feje mellé helyezte a macit a vállának támasztva, majd ismét a szatyorba túrt. – Ueda és Taguchi egy kesztyűt küldött. Ahh… Könyörgöm, nyár van – túrt idegesen a hajába, mire halk kuncogás ütötte meg a fülét. Kerekre tágult szemekkel nézett rá a vigyorgó Jinre és érezte, hogy a boldogság forma1-es pilótaként száguld végig az egész testén. – Te… te nevetsz! – állt fel vidáman. – Még sose örültem ennyire egy kesztyűnek – nézett rá a kezében tartott ajándékra. Akanishi nem szólt semmit, csak mosolygott tovább. Kame visszaült a helyére és újra a kezébe vette a leveses tányért. – Na, ennek örömére együnk valamit! – nyújtotta ismét a szája felé a kanalat, mire a másik arcáról lefagyott a mosoly és nem mozdult. – Jaj, ne csináld már! – kiabált rá hirtelen az ágyban fekvőre. – Ha nem eszel, akkor ezt mindet visszaküldöm postán! – mondta ingerülten és elvette a macit a párnájáról, aminek a mozdulatát egy kétségbeesett pillantás követte. Kame látta, ahogy megremeg a másik ajka és bekönnyesedik a szeme, majd a legnagyobb döbbenetére kinyitotta a száját. Kapkodva merítette bele a kanalat a levesbe és tette Jin szájába a falatot, amit aztán le is nyelt, majd újra nyitotta a száját. Vigyorogva etette meg az idősebbet, mikor belépett a szobába a nővérke.

- Hallja, maga nem semmi. Van ám üresedés, ha érdekelné – ájuldozott a hölgy mellettük és mosolyogva figyelte, ahogy az utolsó csepp is eltűnik a tányérból.

***

- Szépen gyógyulnak a sebei és úgy tűnik, a szervezete is befogadja az új bőrfelületet – vizsgálgatta az orvos mosolyogva Jint.

- Ez azt jelenti, hogy hamarosan hazavihetem? – kérdezte Kame reménykedve az ágy mellett toporogva izgatottan.

- Még egy hétig itt tartanám – egyenesedett fel az orvos és a nyakába akasztotta a sztetoszkópot. – A bordái is szépen gyógyulnak. Ha minden jól megy, jövő hét kedden utazhatnak.

- Hála az égnek! – ült vissza Kame a székére.

- De az otthoni orvosával konzultálnék az állapotáról.

- Már felhívtam Kitamura doktort és azt mondta, vállalja Jin kezelését. Ezek szerint esély van rá, hogy az arcát helyre hozzák? – nézett reménykedve a férfira.

- Ez Kitamura doktortól függ, de bízom a szakmai tudásában. – mosolygott rá bíztatóan.

Hirtelen halk nyöszörgés ütötte meg a fülüket.

- Jin, mi a baj? – hajolt rögtön Kame az ágya fölé.

- Nem kell aggódni, csupán a bőr regenerálódását érezheti. Húzódik és feszül, ez fájdalmakkal jár. Gondolom, már egy ideje szenved tőle, de nem értem miért nem szólt róla. Tudtunk volna enyhíteni a fájdalmán – húzott elő a fehér köpenyéből egy kis fiolát és az asztalnál egy injekciós tűbe helyezte a folyadékot.

- Jin, miért nem szóltál? – fogta meg óvatosan a fiú vállát, de választ nem kapott.

- Ez majd segít – mondta az orvos és az infúzióba fecskendezte a gyógyszert.

- Doktor úr, maga szerint miért nem beszél? – fordult kétségbe esve az orvoshoz, mire ő az ajtóhoz sétált és intett neki, hogy menjen ki vele. A folyosón nővérkék siettek egyik szobából a másikba és orvosok járkáltak körbe a vizit miatt.

- Az éjjel meghalt Steven Chen – mondta halkan az orvos nagy sóhaj után.

- Ő az aki… - kezdte Kame, mire az orvos bólintott.

- Mr. Akanishi még nem tudja. Jobb lenne, ha ön mondaná meg neki, magában megbízik.

- De hát… így is teljesen magába zuhant. Nem lehetne…? – kezdte a fiú, de a szakállas férfi félbeszakította.

- A hazugság rossz ötlet. Jobb hamarabb túlesni rajta, mielőtt máshogyan tudja meg – mondta az orvos, majd pár másodperces hallgatás után megszorította Kame vállát és tovább sétált a folyosón.

Nem tudta mi tévő legyen. Jin már kezdte jobban érezni magát, de még mindig nem beszélt. Mi lesz, ha az állapota rosszabbodik, ha kiderül a barátjának a halála? És pont neki kell közölnie a szörnyű hírt. Tudta, hogy muszáj megtennie, de most legszívesebben elszaladt volna jó messzire. Lassan nyomta le a kilincset és visszasétált a kórterembe. Hangtalanul lépett az ágy mellé és leült a székre. Akanishi felé fordította a fejét és őt nézte.

- Jin… - kezdte torkát köszörülve, lehajtott fejjel – Valamit el kell mondanom.

Az ágyban fekvő értetlenül nézett rá, majd összerezzent, mikor Kame hirtelen megfogta a kezét és ráemelte tekintetét.

- A barátod az éjjel… - érezte, hogy kiszárad a szája és nyelt egy nagyot. – Sajnálom – suttogta.

Jin lassan a felfelé fordította a fejét és kitartóan kezdte bámulni a plafont.

- Sosem tudott egyhelyben megmaradni – hallotta meg Kame a rekedt hangot és döbbenten meredt a másikra, mire az mosolyogva nézett rá ismét.

- Jin… - szorította meg a kezét. – Szeretnél beszélni róla? – kérdezte, mire a fiú megrázta a fejét. – Előbb-utóbb muszáj valamit mondanod! – tört ki kiabálásban hirtelen. Érezte, hogy eddig bírta. Jin hallgatásával járó feszültség utat tört magának, és nem akarta azt látni, hogy újra némaságba akar burkolódzni.

- De annyira nehéz – motyogta halkan és könny szökött a szemébe.

- Igen, tudom. De nem csinálhatod meg azt, hogy nem szólsz semmit. Több mint egy hete várok arra, hogy hallhassam a hangodat – halkult el a mondat vége.

- Az én hibám. Ha nem akarok elmenni arra a rohadt koncertre, ez nem történik meg – remegett a hangja.

- Ne mondd ezt! Nem a te hibád! – emelte fel ismét a hangját és nehezére esett ezért a szövegért nem megpofoznia a másikat.

- Jobban kellett volna rájuk vigyáznom – csuklott el a hangja és halk zokogásban tört ki. Kame nem bírta nézni Jin kínlódását. Mondani akart volna valamit, de nem tudott. Eszébe jutottak Ueda szavai, miszerint nem kell mondania semmit, elég, ha csak mellette van. Előre hajolt és ráborult a fiú karjára, majd óvatosan átölelte. Érezte, hogy a másik megrázkódik alatta újra és újra a zokogástól.

- Sírj csak nyugodtan – mondta halkan és megérezte a könnyeket a saját arcán is.

***

A hazautazásuk előtti napon meglátogatta őket két nyomozó. A hölgy nagyon rokonszenvesnek tűnt, de a férfinek komoly és ijesztő megjelenése volt.

- Tehát nem látott rendszámot a kamionon? – kérdezte meg újra a férfi, már harmadjára Jintől, akinek látszott az arcán, hogy már nagyon elege van a folytonos kérdezgetésekből. Kétségbe esve pillantott a mellette ülő Kaméra, aki bátorítóan megfogta a kezét, majd visszafordult a nyomozókhoz.

- Mondtam már, hogy nem láttam és arra sem emlékszek milyen színű, fajtájú vagy márkájú vagy, hogy hol készült és miért… - kezdte zavartan hadarni és zihálva vette a levegőt.

- Hé, Jin! Nyugalom. Csak a munkájukat végzik – próbálta a fiatalabb nyugtatni, kevés sikerrel.

- Omar, talán ennyi elég lesz – mondta a hölgy a kollégájának, de az továbbra is kitartóan nézett az ágyban fekvőre.

- A barátjának, Matt Robsonnak volt már dolga régebben a rendőrséggel. Verekedések, bandaháború…

- Jó ember volt! – tört ki Jin indulatosan.

- Nem történt mostanában semmi gyanús? Nem mondott önnek semmit? – kérdezte a férfi, mire eszébe jutott néhány dolog.

- A koncert előtt Matt mondott valamit… - kezdte habozva, mire döbbent pillantásokat kapott válasznak.

- Megosztaná velünk? – kérdezte a hölgy komoly tekintettel.

- Nem sokra emlékszek – motyogta és megpróbált kicsit helyezkedni az ágyban, hogy fentebb ülhessen, de Kame visszanyomta az eredeti helyére.

- Ha már felkeltette az érdeklődésünket… - vonta fel a szemöldökét a szakállas nyomozó.

- Volt pár fickó, akikkel összetűzésbe keveredett. Matt bárját akarták maguknak, de ő kidobatta őket. A koncert előtt mesélte, hogy megint visszamentek és megfenyegették, hogy megölik, ha nem engedelmeskedik – lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. – Mondtam neki, hogy hívja a rendőrséget, de utálja a zsarukat. Azt mondta, ne ártsam bele magam – kinyitotta a szemét és látta, hogy a nő szorgosan jegyzetel, míg a férfi elgondolkozva bámulta őt.

- Így már világos. Ezen végre elindulhatunk – mondta a nyomozó nő.

- Köszönjük az információkat. Ha bármi más lenne, ami még eszébe jut…

- Szólni fogunk – válaszolta gyorsan Kame, félbeszakítva a férfit.

- Rendben. Hát akkor, ha nincs más…

- Várjon! – szólalt meg hirtelen Jin, mire mindnyájan felé kapták a fejüket. – Van még valami. A baleset előtt, egy férfi bámult minket a járdán. Lehet, hogy nem lényeges, de… mikor a lámpánál álltunk Stev észrevette és… pár másodperccel a baleset előtt… láttam, hogy mosolyog – a mondat végét suttogóra vette.

A két nyomozó mindent tudóan összenézett, majd felé fordultak.

- És ezt a férfit körbe tudná írni? – kérdezte a nő, mire Jin nagyot sóhajtva a párnára hajtotta fejét és nyöszörögni kezdett.

- Talán ennyi elég lesz – motyogta Kame bátortalanul az énekesre pillantva.

- Nézzék, valószínűleg itt nem baleset történt, hanem egy előre kifontolt gyilkosság. Szükségünk van minden információra – mondta a férfi a kelleténél kicsit hangosabban.

- NEM EMLÉKSZEM! HAGYJANAK BÉKÉN!!! – tört ki kiabálásban Jin és törött kezével megpróbálta kiszedni a másikból az infúziót, de Kazuya elkapta és az ágyra szorította. – ENGEDJ EL!!! – kiabált Kaméra, aki a vergődő fiút próbálta visszatartani attól, hogy leessen az ágyról.

- AKANISHI NYUGODJ MEG!!! FEJEZD BE! – ordította Kame.

A nyomozók nővérért kiáltozva kiszaladtak a kórteremből.

- MAAATT!!! MATT SEGÍTS!!! – kiabált Jin kétségbe esve és zokogásban tört ki.

- Jin, ezt ne! – csuklott el a fiatalabb hangja, ahogy a zavarodott fiút a vállánál fogva az ágyához szögezte.

- MAAAAATT!!!

A velőtrázó, őrült sikolytól Kame teljesen ledermedt. Arra eszmélt fel, hogy néhány nővérke és egy orvos arrébb löki, majd figyelte, ahogy a férfit lefogják, és injekciós tűt döfnek a karjába, mire az pár másodperc alatt elcsendesedett. Jin nyöszörögve dőlt vissza a helyére, majd lassan lecsukódtak a szemei és békés álomba szenderült.

***

A repülőút hosszúnak és fárasztónak bizonyult. Jint mentővel vitték el a reptérre, ahol Johnny magángépe már várt rájuk egy ápolónő kíséretében. Kame örült neki, hogy van egy hozzá értő ember mellettük, mert egyedül nem mert volna elindulni a férfival a több órás útra.

- Kérem, ne aggódjon! Rendben meg fog érkezni és a családja fogja várni a reptéren – mondta japánul a csinos ápoló és mosolyogva betakargatta Akanishit, miután a mentősök felvitték a gépre és óvatosan lerakták egy kényelmes ágyra.

- Jó lesz végre otthon lenni, ugye Jin? – ült Kame vidáman az ágy mellett lévő kényelmes ülésre és becsatolta magát. Az ágyban fekvő nem válaszolt. Mióta benyugtatózták se kedve, se ereje nem volt beszélni, de fájdalmat is okozott volna neki, mert minden arcrezdülésénél feszült a bőre. Kame sóhajtva dőlt hátra az ülésen és arra gondolt, rettentő hosszú utuk lesz hazáig.

Pár órával később az ápoló szervírozta nekik az ebédet, míg Kazuya egy hatalmas papírhalmaz felett görnyedt és hangosan szitkozódva tanulmányozta.

- Mit csinálsz? – kérdezte Jin halkan, megelégelve a fiatalabb állandó morgolódását.

- Oh… - nézett rá döbbenten a megszólított, majd elmosolyodott. – Látod tudtam én, hogy nem bírod ki sokáig némán. Ahhoz túlságosan is szeretsz beszélni – húzódott közelebb hozzá vigyorogva.

- Nekem tök nyolc – sóhajtott Jin és visszafordította a fejét az ablakhoz.

- Johnny meg a srácok elküldték az új lemezzel meg a koncertkörúttal kapcsolatos infókat. Azokat olvasom, de ezek teljesen összekuszáltak mindent – csóválta a fejét és hisztisen beletúrt a hajába, mire a másik visszafordította a tekintetét a férfira.

- Miért, mi a baj? – kérdezte halkan.

- Az a baj, hogy nem voltam ott. Most lehet visszamondanom a stylistunknál a zöld kosztümöket, mert ezek külön leszervezték kék színben. Aztán az albumon az egyik számnál kivágtak egy részt, mert állítólag túl hosszú. Érted ezt? – nézett rá felháborodva. A másik kis ideig elgondolkodott.

- Nem – válaszolta végül.

- Áh, ne haragudj, hogy ilyenekkel idegesítelek, csak annyi munkám felgyűlt két hét alatt, hogy elég nehéz lesz behozni a lemaradásom – sóhajtott nagyot.

- Miért jöttél Los Angelesbe?

- Mi? – nézett rá Kame értetlenül.

- Miért te jöttél értem, ha ennyi munkád van? – kérdezte a szemébe nézve.

- Hát őőő… - vakarta meg értelmesen a fejét. – Így alakult. Legyen ennyi elég.

- Úgy látom, már senki nem akar velem nyíltan és egyenesen beszélni – morgott az idősebb.

- Ezt hogy érted?

- Hát, azt sem mondja meg senki, hogy mikor kerül le ez a szar az arcomról. Rohadtul idegesít… - próbálta a pólyán keresztül óvatosan megvakarni az arcát.

- Ne piszkáld már! – szidta meg a másik, mire visszaejtette az ágyra a kezét.

Pár percig némán hallgattak egymás mellett, majd Kame hirtelen megszólalt:

- A nyomozók miatt nem kell aggódnod többet. Johnny elsimította az ügyet – mondta, de a másik értetlen tekintetére hozzátette – Nem voltál ott a balesetben. Elintézte.

- De hiszen ott voltam! – kiáltott fel hirtelen felháborodva és olyan lendülettel ült fel az ágyon, hogy a másik halálra vált arccal, majdnem leesett az ülésről.

- Te jó ég! Feküdjön vissza azonnal! – visította az ápoló és odaszaladva melléjük óvatosan visszanyomta a párnák közé. – Hogy képzeli, hogy törött bordákkal csak így felugrik?

- DE OTT VOLTAM! – tört ki kiabálásban ismét, mint két napja, mire Kame rémülten ölelte át és a füléhez hajolt.

- Ezt most fejezd be, mert megint benyugtatóznak! – suttogta a másiknak pánikolva. – Nem akarom újra végig nézni, érted? – szorította meg a vállát.

- De ott voltam – motyogta Jin pár másodperc csönd után.

- Igen, tudom – simogatta meg a férfi fejét és visszaült a helyére.

Kamét egyre jobban aggasztotta Akanishi viselkedése. Az egyik pillanatban még semmi baja, lehet vele beszélgetni, a másikban meg olyan dühkitörései vannak, amitől még ő maga is megrémül. Emellett ott vannak az ijesztő hallgatások.

Az út hátra levő részét csendben töltötték. Kame a tömérdek papírmunkáját végezte, míg Jin mellette békésen szuszogott, hol éberen, hol elszundikálva. Nem láthatta, hogy közben a fiatalabb fél szemmel mindig felé pillantott.

***

Mikor megérkeztek Japánba mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottak fel. A reptéren néhány ember várta őket. Főnökük nem akart nagy felhajtást, így csak a szűk családi kör, néhány ápoló és Johnny asszisztense várt rájuk. Akanishi anyukája sírva borult a fia nyakába, miután odarohant a hordágyhoz, amin a mentőautóig vitték. Reio a könnyeivel küszködve borzolgatta a testvére haját, míg az apjuk Kazuyával folytatott eszmecserét az állapotáról.

Kame végig vele volt. Meglepő módon nem a családtagjai, hanem ő maga kísérte be a kórházba a mentővel. Jin hálás volt Kaménak, amiért nem hagyta egyedül. Nem bírta volna most elviselni a családja szánakozó arcát. Mindennél jobban fájt neki a sajnálkozás és a síró tekintetek. Úgy érezte magát, mint egy nyomorék, akit mindenki sajnál.

Egy rehabilitációs klinikára szállították, ami az egyik leghíresebb egészségügyi intézmény volt egész Tokióban. Kényelmes és szép nagy szobát kapott, természetesen elkülönítve a többi kórteremtől, hogy senki se zavarhassa a felépülését. Ezt rossznéven vette, mert úgy értelmezte, leprásként kezelik. Persze ő maga is tisztában volt vele, hogy mindenki a legjobbat akarja neki, de dühös volt az egész világra és muszáj volt neki - még ha csak gondolatban is - de belekötnie valamibe. Mikor a szülei is megérkeztek, hogy meglátogassák azt mondta nekik, hogy fáradt és nem akarja, hogy bárki is zavarja. Ez nem volt teljesen igaz, mert Kazuyának kifejezetten örült volna, de nem akarta megsérteni a családját azzal, hogy a volt bandatársa társaságában szívesebben tartózkodik, mint a közeli hozzátartozóiéban. A fiatalabb csak ritkán beszélt hozzá, de akkor általában elkapta a szómenés, ugyanakkor az idejük hetven százalékában némán ücsörgött mellette és az ablakon bámult kifelé elvarázsolt tekintettel. Ilyenkor szerette nézni a másikat, mert nyugalommal töltötte el.

Gondolataiból halk kopogás zökkentette ki és az ajtó felé pillantott, ami lassan tárult ki, hogy aztán megpillantsa a küszöbön álldogálót.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan Yamapi azon hezitálva, hogy most közelebb lépjen-e vagy nem.

- I… igen – válaszolta megszeppenten a váratlan látogatónak.

Yamashita belépett a szobába és miután lassan becsukta az ajtót, lépett felé néhányat, majd megdermedt a mozdulatban.

- Istenem… - suttogta elborzadva, végignézve a másikon.

- Ha csak azért jöttél, hogy sajnálkozz rajtam, akkor már mehetsz is – morogta és a takaróját kezdte el gyűrögetni.

- Nem, nem! Én csak… én… – sietett mellé a másik és megállt az ágy végében. – Én csak tudni akartam, hogy érzed magad.

- Mint látod kitűnően – motyogta, továbbra sem emelve fel a fejét.

- Áh… látom, tetszik az ajándék – mosolyodott el Pi az éjjeliszekrényen lévő kis plüsst megpillantva.

Jinnek kellett egy kis idő, mire fel tudta fogni, hogy miről beszél a másik, majd rápillantott a macira és ép karjával, egy gyors mozdulattal a szekrény fiókjába süllyesztette a játékot. A fiatalabb zavartan megvakarta a fejét a szavakat keresve.

- Megértem. Elég pocsék színe van. Sajnos a boltban előttem vitte el egy kislány rózsaszínben és hiába könyörögtem neki, hogy adja oda, nem jártam sikerrel – nevette el magát, majd mikor Akanishi reakciója elmaradt, zavart csönd telepedett rájuk. – Részvétem a barátaid miatt – motyogta halkan a másik arcát fürkészve. – Nem lehet könnyű…

- Köszönöm, hogy benéztél. Vezess óvatosan hazafelé – szakította félbe az ágyban fekvő halkan, rá se nézve.

- Jin, tudnod kell, hogy egy csomóan aggódnak érted. Én is! Sajnálom, amit a legutóbb vágtam hozzád, mikor telefonon beszéltünk, de tudd, hogy rám mindig számíthatsz. És ne haragudj rám azért, hogy eddig nem hívtalak föl, csak…

- Szóval csak a lelkiismereted miatt jöttél? Milyen szép gesztus – nézett rá mosolyogva.

- Nem erről van szó. Amikor megtudtam, hogy mi történt veled, teljesen kétségbeestem. Csak arra tudtam gondolni, hogy haraggal váltunk el és mi lett volna, ha… - Nem tudta befejezni a mondatot, de Akanishi értette, hogy mit akart ezzel kifejezni.

- Egy nyomorék lettem, szóval megnyugodhatsz.

- Akanishi! Miért vagy ilyen ellenséges? – emelte fel idegesen a férfi a hangját.

- Menj innen! Most! – válaszolta ugyanolyan stílusban.

- Tényleg nem értelek. Én idejövök bocsánatot kérni, te meg…

- Tűnj innen, vagy hívom a nővért! – tette kezét a hívó gombra és fenyegetően nézett volt legjobb barátjára.

- Rendben, de még látjuk egymást.

- Ebben az életben biztos nem – morogta az idősebb gyilkos tekintettel. Yamashita döbbent és tanácstalan arckifejezéssel meredt rá, majd szó nélkül kullogott az ajtóhoz és még utoljára visszapillantva a küszöbről, becsukta az ajtót.

Sóhajtva hanyatlott vissza a párnák közé. Tudta, hogy most nagyon elcseszte a dolgot barátjával, ugyanis tervei között volt, hogy kibékül vele, de nem értette mi ütött belé. Össze volt zavarodva és mintha egy másik ember beszélt volna helyette. Soha ilyen stílust és hangnemet nem használt a másik előtt. Még ha össze is vesztek, csak sértetten és némán vonultak el egymás mellett, de gyűlölettel nem mertek egymásra nézni. De most ő pontosan ezt tette. Gombóc volt a torkában és erősen próbálta visszatartani a zokogást. Úgy érezte, mindenki ellene van, ugyanakkor tudta, hogy senki nem akarja bántani. Gyűlölte, hogy nem mozoghat a törött végtagjai miatt, gyűlölte a kötést az arcán, ami alatt nem tudta, hogy mi van, gyűlölte a barátai és családja szánakozó pillantásait és gyűlölte Kazuyát, amiért önzetlenül és szeretetteljesen gondoskodott róla, hol ott több mint egy évig még csak nem is beszéltek egymással. Fájdalommal a mellkasában sóhajtott fel, majd a puha párnába fúrta a fejét és várta, hogy valami csoda folytán eltűnjön onnan. Az ágyból, a klinikáról, a városból, az országból, a világról…