Sebhely - 1. fejezet

„Egy baleset, amire senki nem számított. Egy baleset, ami megváltoztatta hat ember életét és megtanította őket arra, hogy ki kell tartaniuk egymás mellett. A gondos törődés és tömérdek szeretet képes bármilyen sebet begyógyítani. Történjék akármi…”

Steven vidáman rohant felfelé a lépcsőn, egyik barátjának lakása felé. Alig bírt magával, annyira izgatott volt. Szőke haját megigazgatta, szemüvegét fentebb tolta az orrán és bekopogott a lakás ajtaján, mikor megérkezett.

- Megyek már – jött a morgós felelet és meghallotta, ahogy a férfi cammogva elindul, hogy ajtót nyisson. Mikor kinyílt az ajtó, szélesen vigyorogva ugrott rá a küszöbre, amitől az idősebb hátra hőkölt. – Hát te meg? – kérdezte döbbenten a jövevényt.

- Boldog, boldog, boldog születésnapot! – ugrott a fiú a nyakába teljes súlyával.

- Stev, szállj le rólam! – nevette el magát levegő után kapkodva.

- Miért? Mindjárt te ugrasz az én nyakamba, ha ezt oda adom neked – mosolygott huncutul a szőke és elhátrálva tőle, ünnepélyes mozdulattal húzott elő egy kis borítékot a zsebéből, majd átnyújtotta a másiknak mély meghajlás kíséretében.

- Hát ez? - vette át döbbenten.

- Boldog születésnapot Akanishi Jin. – vigyorgott eszelősen Steven.

Jin remegő kezekkel bontotta ki a borítékot, hogy aztán levegő után kapkodva, boldogsággal a szemében, ragadja meg a másik pólóját a nyakánál.

- Már elfogyott. Hogy szerezted meg? – kérdezte az örömkönnyekkel küszködve.

- A kapcsolataimmal. – kezdte a srác a körmeit fényesíteni a pólójában, hogy aztán gyönyörködhessen benne.

- De ez az első sorba szól – visított fel Jin hisztérikusan és a szívéhez szorított a koncertjegyet.

- Az unokatesómnak volt három jegye és eladta nekem. A másikat Mattnek adtam. Gondoltam, hogy örülsz majd neki, mert említetted, hogy kölyök korod óta szereted a zenéjüket és, hogy most Los Angelesben lesz egy koncertjük.

- Most már hivatalosan is testvéremmé fogadlak – veregette hátba a barna hajú. – Ezt ezer év alatt sem tudom majd neked meghálálni.

- Ajándék – mosolygott a fiú szeretetteljesen.

Akanishi pár hónapja ismerte meg a kínai származású pizza futár fiút, aki most ezt a nagylelkű ajándékot adta a születésnapján neki. Steven csak 22 éves volt, de mindig megtalálták a közös témát, bármiről is kellett beszélgetni. Egy focicsapatnak drukkoltak, egyforma zenét hallgattak, és ugyan olyan cipőmárkát szerettek. A fiú már a kezdetektől fogva ráakaszkodott, mindig vele akart lógni. Mindig azt mondogatta, hogy két ázsiainak össze kell tartania a nagy és félelmetes Amerikában. A bátyjaként tekintett Jinre és felnézett rá. Kis időbe telt, mire a másik megszokta az állandó jelenlétét, de nagy nehezen beengedte az életébe és így ő lett az egyik legjobb barátja Matt mellett. A fiú mindig izgága volt, folyton járt a szája és fel alá ugrált, de ezt szerette benne a legjobban.

- Holnap este szétbulizzuk magunkat – vigyorgott Jin a jegyet szorongatva és tudta, hogy ez az egyik legfantasztikusabb este lesz, amit valaha átélt.

Már több mint egy éve annak, hogy ő és a KAT-TUN külön utakon járnak. Jól alakult a szóló karrierje és remekül érezte magát Los Angelesben, de hiányzott neki Japán. Az új lemezkiadójánál elég kemény feltételeket szabtak neki, és olyan zenei stílust akartak ráerőltetni, ami nem kifejezetten az ő világa volt, emellett a saját dalait sem igen használhatta föl. Nagyon kevés beleszólása van az embernek az ügybe, ha nagy nevekkel dolgozhat együtt, de valahol muszáj volt elindulni. Pár napja már elég lehangolt volt, így örült neki, hogy valaki felvidította. Az otthoni barátai már megfeledkeztek róla, mivel ő is megfeledkezett róluk. Shirotával már régóta nem tartotta a kapcsolatot és Yamapival pár hónapja összeveszett telefonon. Azóta sem keresték egymást. A családjával interneten tartotta a kapcsolatot, néha ünnepek alkalmával hazautazott egy-két napra. Talán a KAT-TUN hiányzott neki a legjobban. A neten mindig nyomon követte az eseményeket, ami a bandával kapcsolatban történt. Furcsa érzés volt, hogy nélküle is milyen jól boldogulnak, bár voltak mostanában gondjaik. Kokinak alkohol problémái voltak, amin a média előszeretettel csámcsogott, Ueda pedig feleségül akarta kérni a barátnőjét, de az ügynökség megtiltotta neki, emellett az egyik fellépésen volt valami baki és most playback-el vádolják a rajongók a bandát. Már a fiúkkal sem tartotta a kapcsolatot, csak néha kapott egy-két soros emailt Junnotól és Uedától. De aki a legjobban hiányzott neki, talán már el is felejtette, hogy valaha létezett.

***

- Na, milyen érzés 27 évesnek lenni? – kérdezte Matt vigyorogva a napszemüvege mögül, miközben beült mellé a kocsiba az anyós ülésre.

- Ugyan olyan, mint 26 évesen – válaszolta nevetve.

- Annyira izgatott vagyok. Remélem, osztogatnak majd sört – ugrált a hátsó ülésen Steven izgatottan.

- Meg ahogy te azt elképzeled – mosolygott Matt hátra a visszapillantó tükörben és elindította a kocsit.

Matt volt Jin legeslegjobb barátja. Már 2006 óta ismerte, mióta először kijött Amerikába. Egymás mellett volt akkoriban az albérletük és Matt segített neki beilleszkedni az új környezetbe. Sokat segített neki és mellette volt a nehéz időkben is, mikor kiderült, hogy nem mehet vissza többé a KAT-TUN-hoz és mikor depressziós lett. Sokat jelentett neki a férfi barátsága. Matt new yorki gyerek volt, a gettók mellett nőtt fel és rengeteg fekete haverja volt, akik tűzön-vízen át megvédték volna, annak ellenére, hogy bőre fehérebb volt, mint a hó. Fekete haja és zöld szeme tette különlegessé a megjelenését, a lányok körében nagyon népszerű volt. Volt a hátán egy hatalmas sebhely, ami köré egy tetoválást készíttetett. Sose mondta meg, hogy hogyan szerezte, de Stevennel sejtették, hogy valami bandaháborús ügy lehetett a dologban. Az üggyel kapcsolatban sosem faggatták, de egyszer Stev rákérdezett, hogy mit jelent a tetoválás. Ekkor azt válaszolta, mindennek megvan a maga oka és helye. A tetoválás azt szimbolizálja, hogy soha ne add fel. Matt volt a legkomolyabb közöttük és mintha a legidősebb báty szerepét töltötte volna be.

- Valami gond van? – kérdezte Jin Matt felé fordulva, mikor leparkoltak a klub előtt. – Gondterheltnek látszol.

- Nincs semmi – mosolygott rá Matt és kiszállt a kocsiból.

- Buli, buli, buli! – ugrált fel alá rohangálva Stev izgatottan és előre szaladt a bejárathoz.

- Tiszta hülye – csóválta meg a fejét a fekete hajú nevetve.

- Biztos nincs semmi? – kérdezte megint Jin.

Matt levette a napszemüvegét és komolyan nézett rá.

- Ne mondd el Stevnek – mondta halkan.

- Mi történt? – kérdezte döbbenten.

- A múltkori banda az étteremből. Visszajöttek – sóhajtott egy nagyot.

- Mit akartak?

- Közölték, ha nem adom nekik a bárt, beletuszkolnak néhány betoncsizmába. Szerintem már a maffia is benne van a dologban – nevette el magát.

- Figyelj, ez nem játék. Hívnod kéne a zsarukat – fogta meg a karját.

- NEM! – kiabált rá hirtelen a fiatalabbra. – És te se merj szólni nekik. Majd én elintézem.

- De…

- Nincs de! Ne ártsátok bele magatokat – mondta dühösen, majd hozzátette – Nem akarom, hogy bajotok essen.

- Matt…

- De ma van a születésnapod – váltott témát és rámosolygott. – Érezzük jól magunkat az este.

- LINKIN PAAARK!!! – hallották Stev izgatott kiáltását és mindketten elnevették magukat.

- Akkor bulizzunk egyet – mosolygott Jin és ő is megindult a bejárat felé.

***

Hajnali kettő volt és három vidám fiatal énekelt a kocsiban önfeledten.

- Basszus, amikor ahhoz a részhez ért a második számban, amikor a szintivel szólózott és jött az a gitárszóló akkor eszméletlen volt. Hallottátok? Tök király volt!!! – kiabált teljes extázisban Stev, aki annyira fel volt spannolva, hogy be sem állt a szája.

- Igen Stev, hallottuk. Mi is ott voltunk – nevetett Matt, majd Jinre pillantott. – Na, bírsz már beszélni, vagy még mindig el vagy varázsolva?

- Kölyök korom óta erre vágytam, hogy hallhassam őket élőben. Eszméletlen volt – ájuldozott Jin vigyorogva.

- Láttam én, hogy hogyan ráztad a séródat. Mint egy igazi heavy metálos – röhögött fel Stev. – Az énekes még el is felejtette a dalszöveget, amikor rád nézett, mert úgy lesokkoltad a tombolásoddal – kócolta össze a haját a hátsó ülésről a szőke.

- Nem is igaz! – nyávogott Jin és hátrafelé csapkodott.

Hangos nevetésben törtek ki, majd lassítottak a piros lámpánál.

- Hé, Matt! Az ott minket néz. Ismered? – kérdezte Stev az ablakon kifelé mutogatva.

A túloldali járdán egy rapper kinézetű, fekete férfi állt és őket nézte.

- A rohadt életbe – mondta Matt és rátaposott a gázra, mikor zöldet kaptak. Jin határozottan látta, hogy a férfi a járdán mosolyra húzza a száját.

- MATT VIGYÁZZ!!! – hallotta maga mögül Stev kiáltását és oldalra fordítva a fejét megpillantotta egy fekete kamion fényszóróit, hatalmas csattanás, majd minden elsötétült.

***

- Ma te vagy a soros Kazuya. Én biztos nem adok több interjút, annak az őrült csajnak – morogta Koki és lehuppant mellé a kanapéra. – Figyelsz rám? – bökdöste meg a vállát.

- Ja, persze. Megcsinálom, ne izgulj – mosolygott rá fáradtan.

- Az jó, mert ha még egyszer meglátom itt azt a nőt, én kiugrok a tizedikről.

- Kinyithatom az ablakot? – kérdezte Junno vigyorogva a dalszöveghalmaztól felpillantva.

- Pofa be! – vágta hozzá az egyik díszpárnát.

- Normálisan viselkedjetek már. Stúdióban vagyunk – korholta le őket Ueda, mire megkomolyodtak kicsit.

- Kame, olyan szótlan vagy. Minden rendben? – kérdezte Koki a fiatalabbat, mire egy biccentés volt a válasz.

- Ki van merülve, nem látod? – mondta Maru, miközben letett nagy nehezen öt pohár frissen gőzölgő kávét az asztalra. – Szabadnapra lenne szükségünk. Én már öt napja nem aludtam otthon.

- Ne nyafogjatok. Örüljetek, hogy van még munkánk és nem tűntünk el a süllyesztőben – mondta Kame fáradtan és elvette az egyik kávét.

- Elnézést, zavarhatok? – kopogott be a nyitott ajtón a menedzserük.

- Nyugodtan – sóhajtott Kame és intett a férfinek, hogy bemehet.

- Johnnytól jövök – mondta idegesen a pocakos férfi és beharapta az alsó ajkát.

- Uh… Ez nem hangzik jól – egyenesedett fel Taguchi.

- Rossz hírem van – mondta halkan a férfi.

- Ha azt akarja mondani, hogy a KAT-TUN végre feloszlik, akkor máris bontok egy üveg pezsgőt – dőlt hátra csukott szemmel a kanapén Kazuya, nem is törődve a rosszalló pillantásokkal, amiket a barátai küldtek felé.

- Történt valami…

- Jaj mondja már! - hisztizett Koki.

- Akanishi-kunt baleset érte – mondta nagy levegő után. Kame szemei kipattantak és villámgyorsan felegyenesedve sokkosan nézett a menedzserre. A többiek között szintén megfagyott a levegő.

- Miféle baleset? – kérdezte remegő hangon Ueda.

- Autó.

- Jézusom – kapta Ueda a szája elé a kezét. – De ugye nem súlyos?

- Már nincs életveszélyben – válaszolta, jól megválogatva a szavait.

- Már? Ezt hogy érti? – kérdezte Maru.

- Komolyak a sérülései, de már stabilizálták az állapotát. Johnny azért küldött, hogy megkérdezzem, melyikkőtök hozza haza – támaszkodott neki a férfi a keverőpultnak.

- Hazahozni? Miért pont mi? – kérdezte Koki.

- Tanaka, hogy lehetsz ennyire érzéketlen? – kiabált rá Taguchi.

- Hát, ha már egyszer kiment Amerikába, biztos van valaki mellette. Vagy nem? – dőlt hátra karba tett kézzel.

- Nem. Nincs senki vele és a főnök jobban szeretné, ha egy megbízható ember lenne mellette, akit ő is ismer. A családja sajnos nem tud kimenni, így valakinek el kell utaznia, aki elintézi a hazahozatalát.

- De Johnnynak van egy embere kint, aki Akanishi karrierjét felügyelte. Hogy is hívják a csajt? – vakarta meg a fejét Koki.

- Nagisa kisasszonynak más előadókra is kell ügyelnie az államokban, nem csak Akanishi-kunra. Szóval kell valaki…

- Hazahozom.

A kijelentés forrása nem más volt, mint Kame. Mindenki döbbent tekintettel méregette a fiút, mire az a hitetlenkedők arckifejezését látva megerősítette az imént elhangzottat:

- Elmegyek Amerikába.

- Akkor gyere velem, kérlek – egyenesedett fel a férfi és az ajtó felé mutatott. – Néhány dolgot el kell intézni, hogy már holnap indulhass.

- Kazuya, jó ötlet ez? – kérdezte Maru bátortalanul. – Mi lesz a lemezfelvétellel?

- Az én részem már megvan. A keverést rátok bízom. Szabad kezet kaptok – mosolygott barátaira.

- De nagyon sok ideig nem leszel távol. Gondolom csak pár nap… - kezdte Ueda.

- A helyzet az, hogy beletelhet hetekbe is, mire Akanishi szállítható állapotban lesz. Azért volna jó, ha valaki mellette lenne – nyitotta ki az ajtót a menedzser, indulásra készen. – És Johnny szerintem kifejezetten örülni fog, hogy Kamenashi-kun elvállalta. Talán benned bízik a legjobban.

- Ne aggódjatok. Hazahozom és az album is elkészül időben. Majd még beszélünk – mondta Kame és táskáját a vállára téve követte a férfit a folyosóra.

- Kame! – szaladt utánuk Ueda a folyosón, mire visszafordultak. – Kérlek hívj, ha van valami. Rendben?

- Feltétlenül – mosolygott Kame. – Vigyázzatok magatokra.

- Te is magadra. Meg… Jinre is – tette hozzá kisvártatva. A fiatalabb biccentett és tovább indultak a hosszú folyosón.

- Uram, pontosat lehet tudni, hogy mi történt? – kérdezte a mellette lépkedő menedzsertől.

- Pont ezért van rád szükség. Majd te kideríted mi történt – válaszolta halkan a férfi.

***

Másnap reggel a legkorábbi járattal indult. Johnny röpke három óra alatt elintézte neki a vízumot, a repülőjegyet és a szállását. Még kocsit is bérelt neki sofőrrel, de cserébe azt kérte, hogy rendszeresen számoljon be mindenről, amit az orvosok mondanak és intézze el, hogy minél előbb hazakerülhessenek. Nem értette, miért pont a KAT-TUN tagjaira hárította ezt a feladatot, amikor bármelyik másik barátját is megkérhette volna, de ezt inkább magában tartotta. Ő akart kimenni Jinért, és nem akarta, hogy bárki is megakadályozza. Nem tudta hova tenni az érzéseket, amik benne kavarogtak, de azt tudta, hogy a másik bajban van és bármi áron, de segít neki. Az állapotáról senki nem tudott pontosat mondani neki, így nem tudta mi fogja várni. Mikor leszállt a repülőről, a sofőre már egy táblával a nyakában várta a reptéren. Az időeltolódás és a hosszú repülőút miatt rettentő fáradt volt, így meresztgetnie kellett a szemét, mire ki tudta venni a tömegben ácsorgók között a kis táblán a nevét. Az alacsony, bajszos férfi mosolyogva nézelődött körbe-körbe, nyakában pedig a Kamenisha Kizuya név díszelgett. Rosszallóan sóhajtott egyet, majd csatlakozott kísérőjéhez. Egyenesen a kijelölt kórház felé vették az irányt. Míg Kazuya bement, addig a sofőrt elküldte a csomagjaival a hotelba.

A parkolóban Kame szemügyre vette a nagy épületet. Komor, szürke falak, néhol graffitivel díszítve és ápolók, mentősök szaladgáltak minden felé. Az énekes görccsel a gyomrában lépett be a hatalmas épületbe és a recepcióshoz vette az irányt, majd elővette legbájosabb mosolyát és legjobb angol tudását, hogy megtudja, hol van, akit keres.

- Negyedik emelet, intenzív osztály, 454-es szoba – mondta nemtörődöm hangon a hölgy és már folytatta is az előbb megkezdett telefonbeszélgetését, amiben Kame zavarta meg.

- Köszönöm – hajolt meg kicsit, mire a nő furcsán kezdte méregetni, majd elfordult tőle.

- Amerikában mindenki olyan kedves – motyogta frusztráltan és elindult a lift felé. A negyedik emeletre érve ismét megcélozta az információs pultot. Az épület, számára egy kacskaringós és kiismerhetetlen labirintus volt.

- Bocsánat. Merre találom Jin Akanishi szobáját? – kérdezte a széken ücsörgő duci ápolónőtől.

- Akanishi… Hmm… - gondolkodott el, majd a számítógéphez fordult. - Áh, az autós gyerek – csillant fel a szeme, majd újra a fiúhoz fordult. - Öt napja itt van és még senki nem látogatta meg. Már azt beszélgettük a kolléganőkkel, hogy szegény fiút melyikünk fogja hazavinni magához – nevette el magát, majd elindult a folyosón és intett neki, hogy kövesse.

- Öt napja van itt és még senki nem volt nála? – kérdezte döbbenten a nőtől.

- Eddig nem, de örömmel látom, hogy nem feledkeztek meg róla. Ön talán családtag?

- Nem… nem, én a… barátja vagyok. Haza szeretném vinni Japánba – válaszolta.

A nő megállt az egyik ajtó előtt és felé fordult.

- A doktor úr nemsokára itt lesz és elmondja magának, hogy mi a helyzet. A fiútól nem hinném, hogy sokat hallana – sóhajtott egy nagyot a nő, majd folytatta – Tegnap vették le a lélegeztetőről, szóval nem túl beszédes. Épp az előbb voltam benn nála és ébren van, szóval nyugodtan bemehet.

- Köszönöm – mondta Kame, majd lassan a kilincsre tette a kezét. Mikor benyitott egyből a halk pittyegés ütötte meg a fülét. Belépett a kicsi, sötét szobába és megpillantotta az ágyban fekvőt a gépekre kötve. Lassan lépkedett közelebb az ágyhoz, de egy méterre tőle megtorpant. Nem volt felkészülve rá, hogy mit fog látni. Az illetőt, aki ott feküdt, tetőtől talpig kötések és gipszek borították. Szinte egy szabad bőrfelület se látszódott ki a kötések alól. A szíve hevesen kezdett verni és nem törődve a torkát szorongató gombóccal lépett még közelebb. Remegő kezét a szájára szorította, mikor a fejére siklott a tekintete. Fél arcát és a feje búbját hatalmas pólyába burkolták, csupán az egyik csukott szem és a száj látszódott ki belőle. A kiszáradt ajkak résnyire elnyíltak egymástól és pihegve vették a levegőt. Kame az ágy mellé lépett és hitetlenkedve nézett végig volt bandatársán újra és újra és újra…

- Jin, te vagy az? – suttogta halkan. Szaporán vette a levegőt és érezte, hogy muszáj leülnie, mert menten elájul. Egy pillanatra fejét elfordítva összeszorította a szemét. Ő nem lehet Jin. Lassan fordította vissza a tekintetét és elfelejtett levegőt venni. A barna szem őt figyelte. A lehúzott redőnyön keresztül beszűrődő fényben megcsillant a gyönyörű csokoládészín. Kazuya bárhonnan fel tudta volna ismerni. – Tényleg te vagy… - hangja rekedt volt. Lassan mozdult meg a keze és nyúlt az ágyban fekvő keze felé, majd habozott. Nem merte megérinteni. Mindenhol vérfoltos kötések. Mintha a másik megérezte volna a hezitálását, aprót sóhajtott és a hasán pihenő begipszelt kezén megmozdította a mutatóujját. Kame gondolkodás nélkül kapott oda és óvatosan megszorította a kicsi testrészt, majd ismét az arcára nézett. Nem bírt mozogni, még a fejét se tudta oldalra billenteni a nyakmerevítőtől, csupán a barna szemével tudta követni a másik mozgását. A fiatalabb közelebb hajolt az arcához és próbált olvasni a tekintetében. Félelem, öröm és fájdalom.

- Nincs semmi baj – simított végig másik kezével a szeme alatti kis bőrfelületen. – Nem hagylak magadra. Azért jöttem, hogy hazavigyelek – erőltetett mosolyt az arcára, majd ráfagyott, mikor megpillantotta a kicsi könnycseppet, ami lassan gurult lefelé, hogy aztán a fehér kötés magába szívva a nedvességet, eltüntesse.

***

- Szerencséje volt a fiúnak. Nem sokan élnek túl egy ilyen csúnya autóbalesetet – csóválta a fejét a szakállas orvos, majd ismét Kaméra pillantott az íróasztala túloldaláról. – Még nem viheti haza.

- De mikorra várható, hogy felépül? Otthon gyorsabban tudna gyógyulni és sokan várják haza… - kezdte hadarva a fiú, de az orvos felemelt kezével jelezte, hogy maradjon csöndben.

- Még nincs szállítható állapotban. A bal lábán és a jobb karján nyílt törés van. Két bordája, néhány ujja, a kulcscsontja és a bokája is eltört. Koponyatörése és kisebb belső vérzése is volt, ezért nem kockáztathatunk. Várnunk kell legalább két hetet.

- Értem – sóhajtott Kazuya és hátradőlt a székében. – És mi a helyzet a sebeivel? – pillantott rá az orvosra, mire az ideges és zavart tekintettel nézett vissza rá.

- Mint már mondtam szerencséje volt, hogy megúszta ennyivel. Időbe telik, mire a törések helyre jönnek, de ezután újra kell tanulnia járni és írni. Komoly rehabilitációnak néznek elébe…

- Igen, igen, ezt már Dr. Newman elmondta. De mi van a sebekkel? Az arcával? – kérdezte türelmetlenül Kame.

- A testén csak kisebb sebek vannak, amiket igyekeztek a sebészeink úgy összevarrni, hogy ne látszódjon semmi, de…

- Mi van az arcával? – kérdezte a férfi, a kelleténél kicsit hangosabban.

- A szeme sarkától az ajkáig teljesen felszakadt a fél arca – mondta az orvos és Kame érezte, hogy nagyot fordul körülötte a szoba.

- Ne… - csuklott el a hangja.

- A sebész főorvos úr minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse az arcát. A combjából elvett bőrfelülettel pótolta a hiányosságokat. Most azt várjuk, hogy a szervezete befogadja-e az új részeket, mert ha nem, további beavatkozásra lesz szükség.

- Ne… - nyögte Kame és a szájára szorította a kezét.

- Kérem, ne most boruljon ki – dőlt előre a férfi és megszorította a vállát. – A barátjának most van a legnagyobb szüksége magára. Ha azt látja magán, hogy nehezen viseli, azzal csak még rosszabb lesz. Most mellette a helye. Segítenie kell, hogy minél előbb felépüljön.

- Mi lesz így vele? – nézett fel könnyes szemekkel az orvosra.

- Ma már remek plasztikai sebészekről hallani. Az egyik legnevesebb pont Japánban praktizál. Tessék, itt a névjegye – nyújtott át az asztalon egy kis papírt, amit a zsebéből halászott elő. – De jelenleg az a legfontosabb, hogy felépüljön.

- Értem. És köszönöm, amit eddig érte tettek, csak tudja, elég nehéz… - mondta halkan.

- Tudom én. Bárcsak a másik két srácnak is ilyen szerencséje lett volna – sóhajtott a férfi, mire Kame felkapta a fejét.

- Másik két srác?

- A barátai, akik vele voltak a baleset idején. A sofőr azonnal meghalt, a fiatalabb pedig kómában van. Nincs esély rá, hogy valaha is felébred. A család válaszát várjuk, akik jóváhagyják, hogy levegyük a gépekről.

- A barátai? – szaladt ki a vér az arcából. – Tudja már?

- Igen. Miután felébredt az altatásból, mindenről beszámoltunk neki. Oh, majd elfelejtettem… - kezdett hirtelen az asztalán matatni a papírok között. – Itt járt egy nyomozó. Megadta a telefonszámát. Az ügyön dolgozik és azt kérte, ha Mr. Akanishi jobban van, hagy beszélhessen vele.

- Nyomozó? Tehát nem baleset volt? – kérdezte összezavarodva és elvette a kis papírt, amit felé nyújtottak.

- Én nem tudhatom, csak a beteget látom el – válaszolta a szakállas férfi és kényelmesen hátradőlt a karosszékében.

***

- Jaj Uebo… - szipogott bele Kame a telefonba. – Hogyan tudnák én neki segíteni?

A hotelszobájában volt és az ágyon ülve tárcsázta barátját, hogy elmondja mi történt. Ueda minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa fiatalabb csapattársát, nem túl sok sikerrel.

- Figyelj, az a legfontosabb, hogy mellette legyél és támogasd. Nem kell mondanod semmit, csak fogd a kezét. Rengeteget jelenthet neki, főleg most, hogy elveszítette a legjobb barátait is.

- Annyira kiszolgáltatott – csuklott el a hangja. – És meg sem szólal. Egyszer sem. Csak néz rám, azzal a nagy, gyönyörű szemével és… meg sem szólal – tört ki halk zokogásban.

- Ne! Ne, Kame! Nem szabad magadba zuhannod! Gondolj rá! Hogy neki mennyire nehéz lehet. Nem láthatja rajtad, hogy feladod, mert akkor ő is feladja – hallotta Ueda szipogását a vonal túlsó felén.

- De most akkor mit csináljak? – kérdezte tanácstalanul.

- Hmm… - gondolkodott el az idősebb. – Van egy ötletem. Az a fontos, hogy tudassuk vele, itthon mindenki gondol rá és szereti. Pár nap múlva kapsz egy nagy csomagot – érezte, hogy barátja elmosolyodik.

- És addig mit csináljak? – kérdezte a lepedőt a markába gyűrve maga mellett.

- Beszélj hozzá. Meséld el neki, hogy mi a helyzet itthon. Ne hagyd, hogy magába zuhanjon. Próbálj belőle kicsikarni néhány mondatot.

- Rendben – sóhajtott Kamenashi.

- Most már leteszem. Ne aggódj nem lesz semmi baj – hallotta barátja megnyugtató szavait.

- Oké. Köszönöm Tat-chan. Jó éjt!

- Jó éjt! – búcsúzott el az énekes és bontotta a vonalat.

Kazuya hanyatt elterült az ágyon és a mennyezetet kezdte bámulni. Nem adhatja föl. Most Jin mellett a helye és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy minél előbb felépüljön. Jelenleg, amire a legnagyobb szüksége van, az a szeretet, és ha rajta múlik, meg is fogja kapni.