Gyilkos szerelem - 11. fejezet, Gyilkos szerelem

Érezte, ahogy a szellő végigsimít az arcán, belekapva a tincseibe is, majd kirázta a hideg és ösztönösen húzódott még közelebb a mellette fekvő meleg testhez. Nagy csönd vette őket körül, amit a másik egyenletes szuszogása tört meg. A szél egyre erősebb lett, ami már nagyon zavarta, így lassan kinyitotta a szemét és megpillantotta a fiatalabb arcát, aki lehunyt szemmel aludta az igazak álmát. Egyik keze a feje alatt volt, a másikkal pedig őt ölelte. Látta, ahogy a huzat lassan söpörte a fekete haját az arcába. Óvatosan felemelte a kezét és a füle mögé simította a kósza tincset, de nem bírta ki és muszáj volt végigsimítania alvó barátja arcán. Megbabonázva simogatta a férfi ajkát, alig érintve az ujjbegyével, mikor halk nyikorgásra lett figyelmes. Ijedten pillantott körbe és látta, hogy a pince ajtaját a szél ide-oda mozgatta lassan.

- Elmúlt a vihar? – suttogta magában és fentebb tornászva magát felkönyökölt. Rápillantott Kaméra, aki még mindig békésen szuszogott, majd óvatosan kibújt az öleléséből, hogy fel ne ébredjen és kimászott a takaró alól. Apró léptekkel elindult felfelé a lépcsőn, fentebb húzva magán a kimonót, hogy ne bukjon orra benne. Mikor felért, kintebb nyitotta az ajtót, hogy körbenézzen. Furán nagy volt a csend. Már hajnalodhatott, mert kezdett világosodni az égbolt. Ezt abból tudta megállapítani, hogy a plafon egy része hiányzott. Kilépett az ajtón és törmeléket érzett a talpa alatt. A huzat belekapott a már megszáradt hajába és dideregve dörzsölte meg meztelen karját a másikkal. Ijesztő volt a látvány, amit a vihar művelt az apartmannal. Romokban hevert, csak a földszint és az első emelet egy része maradt meg. Itt-ott törött bútorok és gerendák hevertek a folyosón. Átlépkedve rajtuk a nappali felé vette az irányt. Az elhúzható ajtó most darabokra törve hevert a padlón szanaszét. Körbejáratta a tekintetét a helyiségben és megakadt a szeme a mennyezeten. Az égboltot pillantotta meg és a nagy holdat, ami még fent járt. A sötétkék égen úgy ragyogott, mint egy fényes gömb. Áhítattal nézett fölfelé, minden gondolatot kiürítve a fejéből, majd a következő pillanatban karokat érzett rákulcsolódni a derekára. Először megdermedt, majd ellazulva simult hozzá a mögötte állóhoz.

- Megijesztettél Kazu-chan – tette mosolyogva a kezét a másikéra, ami hideg volt és nedves. Áramütés szerűen vágott végig a testén a félelem.

- Meglepetés – suttogott bele egy ismerős, mély hang a fülébe, de mire reagálhatott volna, egy tenyér tapadt a szájára és vonszolni kezdte magával. Megpróbált kiáltani, de a száját befogó kéztől nem tudott. – Örülök, hogy nem esett bajod. Szépen hazaviszlek, és én leszek a hős, aki megmentett – nevetett fel hisztérikusan Takumi, majd tovább vonszolta a férfit. – Aggódtam érted és motorcsónakkal jöttem vissza. Sajnos a vihar utolért és felborultam, de csak rád tudtam gondolni. Az istállóban húztam ki az éjszakát, de ahogy gondolom, te jól elvoltál Kamenashival – morogta dühösen zihálva. Érezte, hogy a háta nekicsapódik egy falnak és rémülten nézett a férfi szemébe. Hajából csöpögött a víz, fújtatott az indulattól és csak úgy lángolt a tekintete. – Hol van Kamenashi? – kérdezte dühtől kipirult arccal és lentebb csúsztatta a száján a kezét.

- Megőrültél? Mit akarsz? – kérdezte zavartan.

- Majd feltüntetjük balesetnek és akkor kikerül a képből – húzta száját széles vigyorra.

- Mit ártott neked Kame? – kérdezte kétségbeesve, kirántva a kezét a szorításából.

- Az életemet kockáztattam, hogy megmentselek. Nem fogja nekem ez a kis pondró elcseszni – vágott dühösen a falba a feje mellé. Jin összeszedte minden erejét és egy hatalmas balhoroggal adományozta meg a férfit, amit az hanyatt vágta magát a földön.

- Ennyit arról, hogy túl lányos vagyok – dörzsölte meg az öklét és sietős léptekkel elindult vissza a folyosón.

- Megállni! – fogta meg a bokáját a földön a másik, mire ő is elvágódott.

- Kame! Kame! – ordította társa nevét az énekes, mikor megérezte, hogy Takumi leszorítja. – Segíts… - az idősebb befogta a száját és egy bicskát szorított a nyakához.

- Nyugalom szépségem – húzta végig cirógatva az arcán a kést. – Előbb veled foglalkozom, utána jön a kis Kazu-chan – kuncogott jóízűen a fülébe.

- Dögölj meg! – rántotta ki a fejét a markából dühösen és megpróbálta lelökni magáról.

- Fejezd be, vagy elvágom a torkod! – kiabált rá és éles fájdalmat érzett meg a füle alatt, majd valami meleg lassan folyt végig a nyakán. – Most nézd meg mit csináltál! – remegett meg Takumi hangja. – Nem akarlak bántani – suttogta és egy csókot nyomott a hajára. Akanishi remegett a félelemtől és a dühtől, könnyei lassan folytak végig az arcán. Még mindig gyenge volt és nem tudta megvédeni magát. – Hát nem érted, hogy szeretlek? Az életemet is képes lettem volna odadobni érted. Biztos vagyok benne, hogy te is képes leszel szeretni engem – mosolygott a férfi, miközben a haját simogatta.

- Engedd el! – hallottak meg hirtelen egy dühös hangot a folyosó végén. Kazuya egy kisebb gerenda darabot szorongatott a kezében és lassan közeledett feléjük.

- Maradj ott vagy kinyírom! – ült fel a zaklatott férfi, magával rántva Jint és odanyomta a kést a mellkasához.

- Takumi, beszéljük meg. Engedd el! – lépett még közelebb Kame.

- Állj meg, különben… - emelte újra a nyakához a fegyvert, másik karjával magához ölelve a férfit, aki kábultan feküdt a karjaiban, pihegve véve a levegőt a fájdalomtól.

- Takumi, segíteni szeretnék. Te sem akarod őt bántani. Tedd le a kést! – próbálta meg a fiatalabb kedves hangon.

- Ő az enyém! Senkinek sem adom! – szorította magához és zokogásban tört ki.

- Takumi kérlek… - nyöszörgött Jin, a kést tartó kezet markolva.

- Ha elengeded, akkor nem lesz bajod. Nem mondjuk el senkinek – folytatta Kame.

- Takumi kérlek… - motyogta Akanishi. A férfi elkezdett a bejárati ajtó felé mászni, magával vonszolva a tehetetlen énekest is.

- Takumi, add ide a kést! – közeledett feléjük Kazuya.

- Takumi… - suttogta Jin, elhaló hangokkal.

- Ne mondogassátok a nevemet! Fogjátok be! – szorította mindkét kezét a fülére hisztérikusan. Kamenashi kihasználta az alkalmat és kirántva Akanishit az öléből, elkapta a kést tartó kezét és megpróbálta kicsavarni belőle a fegyvert. A sérült férfi rémülten pillantott fel a földről. Takumi elejtette a bicskát, de a másik kezét ökölbe szorítva gyomorszájon vágta csapattársát, majd iszonyatos erővel nekilökte a szemközti falnak, ahol lassan lecsúszott a tövébe lehunyt szemmel és nem mozdult.

- Kame! – ordította Jin és odamászott a barátjához.

- Sikerült! Megöltem – vihogott eszelősen mögötte a másik.

Kétségbe esve rázogatta bandatársát, másik kezét a csuklójára téve. Még volt pulzusa.

- Gyere szépen – nyúlt a hóna alá hirtelen Takumi és felrántva a földről elkezdte kiráncigálni a teraszra.

- Hova viszel? – kérdezte zihálva.

- Elmegyünk innen. Mindenki azt hiszi majd, hogy meghaltatok a viharban. Megszökünk valahova. Mit szólsz Amerikához? – vigyorgott és húzta lefelé a lépcsőn.

- Megőrültél! Neked teljesen elborult az elméd! – esett össze a lépcső alján zokogva.

- Tudom – vihogott fel. – A pszichiáterem is mindig ezt mondja. Állítólag a stressztől – rángatta fel a sárból és átkarolva a derekát, vonszolta tovább.

- Mindjárt itt lesznek értünk, és ha megtalálnak, akkor egy diliházban fogsz megrohadni!

- Mutatok valamit. Biztos tetszeni fog – mondta izgatottan, mintha meg sem hallotta volna a másikat.

Tehetetlenül loholt a férfi mellett, aki egy pillanatra sem eresztette el. Nem tudott ellenkezni, mert még mindig gyenge volt a tegnap történtek után és a nyaka is nagyon fájt. Fogalma sem volt róla, hogy hol járnak, csak kicsavart fákat látott maga körül. A törött ágak és kavicsok vágták a talpát és újra meg újra elcsúszott a nagy sárban, de a másik csak rángatta, a ruháját pedig a gallyak szaggatták.

- Itt is vagyunk – szólalt meg tíz perc múlva Takumi megtorpanva, majd Jin döbbenten pillantott körbe. Mintha egy kis oázisba csöppentek volna. A hegy oldalából egy vízesés zubogott bele egy kis patakba. A hold még mindig látszott a fák fölött, de már megjelentek a nap első sugarai is. Ezt a kis részt a szigeten, mintha megkímélte volna a vihar. – Ugye tetszik? – fordult oda hozzá mosolyogva. Akanishi csak összepréselte a száját és hevesen megrázta a fejét.

- Tudom én, hogy tetszik, csak most annyira meghatódtál, hogy nem mered beismerni. A könnyeid is ezért potyognak – simított végig az arcán gyengéden.

- Undorító vagy! Ne érj hozzám! – morogta dühösen és ellökte magától.

- Pedig én gyengéd voltam hozzád – torzult el az arca.

- Fordulj fel, te köcsög! – kiabált Jin és elkezdett szaladni, de a lába összecsuklott.

- Pedig én boldoggá tudtalak volna tenni – lépett közelebb a fiatalabbhoz, aki most négykézláb igyekezett elmenekülni. – Hová igyekszel angyalom? – kérdezte ijesztően nyugodt hangon, majd megragadta a férfi haját és visszarántotta. Fájdalmasan ordított fel és lassan mászott Takumi után, aki a hajánál fogva húzta magával.

- Ne! Ne! – kiabált kétségbe esve, mire elengedték, ő meg zokogva kuporodott össze a földön.

- Tudom mi a bajod. Kamenashi elvette az eszed, de ő már az angyaloknak énekel – nevetett föl remegve. – Tényleg! Énekelj nekem Jin! – nézett le a síró férfira, aki nem válaszolt. – Azt mondtam énekelj! – rángatta fel ülésbe a haját markolva.

- Nareai to uso no naka de… - kezdte sírva, remegő hangon – bukiyou na ai seoi… - Elcsuklott a hangja.

- Folytasd! – ragadta meg a színész két kézzel az arcát.

- Ne… nem megy – tört ki újra zokogásban.

- Jó fiú. Semmi baj, énekelhetsz még nekem nagyon sokszor – simogatta meg az arcát és szelíden a hátára fektette a fűben, majd ráült a csípőjére. – Megbocsájtok – suttogta a fülébe, előrehajolva.

- Kame! – kiáltott Jin levegő után kapkodva.

- Felejtsd el őt! – suttogta és rátapasztotta az ajkát az övére. Durván feszítette szét a száját, nyelvének utat engedve. Nyöszörögve ütögette Takumi hátát és a lábával kapálódzott. – Magamnak akarlak – lehelte a szájába és elhelyezkedve rajta, befeküdt a lábai közé. – Szeretlek – csókolta végig a nyakát.

- Ne! Úristen, csak ezt ne! – sikoltozott rémülten, miközben ide-oda vergődött alatta.

- Ne félj, nem fog fájni – mondta a férfi és egyik kezével lefogta a csuklóit a feje fölé, majd lenyalta a vért a nyakáról. – Olyan finom vagy – suttogta a fülébe.

- Inkább ölj meg! – könyörgött Jin, de már érezte, hogy a másik felfelé húzza a lábán a ruhát.

- Most már csak nekem énekelsz – mart rá ismét az ajkaira.

Akanishi abbahagyta a vergődést és belenyögött a szájába. Tudta, hogy most mindennél jobban meg fogják alázni és nem tud védekezni. Már nem menekülhet meg. Könnyei áztatták az arcát és csendben tűrte, hogy Takumi beleharapjon a kulcscsontjába. Összeszorította a szemét és Kaméra gondolt, de ekkor megérezte, hogy valaki lerángatja róla a férfit. Kinyitotta a szemét és látta, ahogy barátja a színész arcát üti ököllel.

- Dögölj meg! Dögölj meg! Dögölj meg! – üvöltötte Kame felbőszülve újra és újra megütve a másikat. Takumi elterült a földön és nem mozdult. A fiatalabb zihálva pillantott rá és elindult felé, mire ő rémülten próbálta magára húzni az elszaggatott ruhát. Mikor odaért hozzá, letérdelt mellé, de Jin remegve kuporodott össze, átölelve a térdeit.

- Itt vagyok, már nincs baj – suttogta a fülébe, miközben óvatosan megölelte bandatársát.

- Kazuya – temette a fejét sírva a nyakába.

- Mindjárt partot ér a hajó. Már itt vannak – simogatta a hátát.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm… - hadarta Akanishi zihálva a fekete hajú ruháját szorongatva.

- Nyugodj meg! Nincs már baj – simított végig a haján.

- Kame vigyázz! – kiáltott Jin, mikor észrevette a rájuk vetülő árnyékot. Takumi megragadta Kame nyakát és elkezdte fojtogatni. – Ne! – kiabált rémülten, de a másik már rajta ült Kazuyán és iszonyatos erővel szorongatta a nyakát.

- Ő az enyém! Nem veheted el! – ordította eszelősen.

Kamenashi feje egyre csak lilult és próbálta lehámozni magáról a kezeket, mindhiába. A látása már kezdett ködösödni, mikor egy hangos csattanást hallott, majd látta kidülledni a fölötte ülő szemeit, rá pár másodpercre fennakadt szemekkel, ájultan fordult le róla. Kazuya ijedten ült föl a nyakát masszírozva és megpillantotta csapattársát, aki egy hatalmas farönköt szorongatott a kezében. Felállt a földről és odahajolva Takumihoz, megvizsgálta az arcát.

- Meghalt? – kérdezte Jin remegve és kiesett a rönk a kezéből.

- Nem, csak elájult – mondta rekedten és felemelkedve ránézett a zilál külsejű férfira. A kimonó cafatokban lógott rajta, ruháját és bőrét sár borította és haja kócosan omlott a vállára. – Jól vagy? – lépett elé Kame. A másik nem válaszolt, végig a földön fekvőre meredt. – Gyere, menjünk szépen – karolta át szelíden és vezetni kezdte a kikötő felé, de mikor az idősebb visszanézett, hozzátette: - Ne nézz rá! Gyere! – tolta előre.

Jin merengve bámult maga elé, mikor megérezte a homokos partot a talpa alatt, majd megcsapta az óceán illata és a kellemes szellő.

- Megsérültek?

- Jól vannak? – rohant oda hozzájuk két mentős.

- Hála az égnek, hogy megkerültetek! – szaladt oda Takeda a tenyerét összetéve.

- Segítünk – mondta az egyik mentős átkarolva Jint és húzni kezdte volna, de ő megragadta Kame karját.

- Nincs baj. Ők segítenek – mosolygott rá a fiatalabb bátorítóan, mire elengedte.

- Te jó ég, mi történt? Hogy éltétek túl? Mi van Akanishi-kunnal? – kérdezgette Takeda.

- Kérem… a vízesésnél van még egy sérült – motyogta Kazuya.

- Kicsoda? – döbbent le a rendező.

- Takumi. Vigyázzanak vele, mert beszámíthatatlan. Megtámadott minket.

- Mit keres itt? Kórházban kéne lennie. Az ügynöksége felhívott az este. Nem engedték el az orvosai a tréningre, mert kikészültek az idegei, de ő mégis eljött. Nem tudtam az egészről semmit – sóhajtott Takeda és felsegítette a fiút a hajóra. Jint már két orvos kezelésbe vette, az egyik infúziót kötött be neki, a másik pedig a sebét vizsgálta a nyakán.

- Üljön le! – nyomta le a hordágyra Kamét egy nővérke és a homlokát kezdte tapogatni.

Pár perc múlva egy másik hordágyat toltak fel a hajóra, rajta Takumival, aki még mindig eszméletlen volt. Akanishi futólag rápillantott az ágyon fekvőre, majd felállt, nem törődve a nyakát ápoló orvossal és odasétált csapattársa mellé, az infúzióját szorongatva a kezében.

- Leülhetek? – kérdezte halkan.

- Gyere – mosolygott a fiatalabb, amit a másik viszonzott és leült. – Jól vagy?

- Aha – bólintott mosolyogva, majd hirtelen megfogta a kezét. – Kösz mindent.

- Nincs mit. Bárki megtette volna – vont vállat elpirulva.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét. – Honnan tudtad hol vagyok? – kérdezte kíváncsian.

- Hát… megérzés – vigyorgott, majd hozzátette. – Na jó, követtem a lábnyomokat.

Akanishi jóízűen felnevetett, majd ránézett az apartmanra, amitől egyre távolabb kerültek. Az épület teteje és a felső emeletek egy az egyben hiányoztak. Az egykori pompás építmény, a gyönyörű berendezésekkel együtt egy nagy kupac romhalmazzá változott és a fák a hegy oldalában kicsavarva árválkodtak. Mindennek ellenére az égbolt tiszta volt és a víz nyugodt. Ráadásul az egyik legkedvesebb ember a számára itt ült mellette, aki az elmúlt napokban többször is megmentette az életét. Mosolyogva rápillantott a mellette ülőre, aki most szitkozódva vakargatta a kézfejét, amibe az infúzióját szúrták. Hirtelen ötlettől vezérelve, szabad karjával átölelte a nyakát és magához húzva egy óriási puszit nyomott az arcára. Kame dermedten nézett rá, mikor elhúzódott.

- Jól vagy? – kérdezte meghökkenve.

- A lehető legjobban – vigyorgott és kényelmesen végigdőlt a másik hordágyán, az egyik kezét a feje alá téve, a másikban az infúziót tartva.

- Már megbocsáss, de ez az én ágyam – háborodott fel a fiatalabb.

- Rá van írva a neved? – kérdezte vigyorogva, mire ő is mosolyra húzta a száját.

- Egyébként… - kezdte Jin, lehunyva a szemét. – Neked is jó segged van.

- Hogyan? – fordult oda hirtelen Kame elkerekedett szemekkel.

- Semmi, semmi. Nem fontos – fordult át a másik oldalára vigyorogva.

Fél óra múlva érezték, hogy megáll a hajó és hangzavar ütötte meg a fülüket.

- Héj fiúk, megérkeztünk – lépett oda hozzájuk Takeda. – De szeretnélek titeket figyelmeztetni, hogy odakint nyüzsögnek a riporterek és a rajongók. Ti vagytok az új szenzáció! Akame túlélte a nagy vihart – mutatta a levegőben a szalagcímre utalva.

- Imádom a paparazzikat – sóhajtott Jin és felkelve a helyéről kisétált a fedélzetre. Vakuk fénye villant mindenhol és ő mosolyogva integetett le a rajongóknak, a dicsőségben sütkérezve.

- Hát… van, ami sohasem változik – hallotta maga mellett Kame sóhaját.

- Rossz pénz nem vész el, tartja a mondás – válaszolta a fogai között szűrve a mondatot, továbbra is a kamerákba vigyorogva.

- Mit szólnál egy kis filmbemutatóhoz? – kérdezte Kame ördögi vigyorra húzva a száját, mire Akanishi döbbenten fordul felé.

- Miről be… - fojtotta belé a fiatalabb a szót egy csókkal. Látta, hogy a vakuk gyorsabban kezdenek villogni és a rajongók eszeveszett sikítozásban törtek ki. Jin nem törődve semmivel és senkivel karolta át a férfi nyakát. Hagyta, hogy a másik átölelje a derekát és jobban elmélyítse a csókot. Lehunyt szemmel gondolt arra, hogy nincs a világon ennél jobb érzés. Csak Johnny meg ne tudja…

Vége