Gyilkos szerelem - 10. fejezet, Egymásra utalva

Ajkakat érzett a sajátján, majd hirtelen köhögte fel a temérdek vizet. Szemeit lassan kinyitotta és levegő után kapkodva nézett föl Kame könnyáztatta arcára, ami pár centire volt az övétől. Nyomást érzett a csípőjénél, mert a férfi rajta ült és kezei még mindig a mellkasán voltak, amivel az előbb még a szívmasszázst csinálta.

- Szétrúgom a segged, ha még egyszer ilyet csinálsz – borult a nyakába a férfi megkönnyebbülten.

- Kame – nyögte Jin, mire a másik ránézett. – Telefonálnom kell.

- Hogy mi? – kerekedtek el csapattársa szemei, majd elkezdte tapogatni az arcát és vizsgálgatni, hogy nem-e az oxigénhiány miatt beszél félre.

- Elfelejtettem anya születésnapját – könnyesedtek be a szemei, mire a fiatalabb kacagásban tört ki és szorosan magához ölelte.

- Pedig az anyukák nagyon fontosak Bakanishi – szipogott a füle mellett és a nyakába fúrta az arcát.

- Tudom – csuklott el a hangja és zokogásban tört ki.

A szél egyre erősebben fújt és az eső is tovább szakadt, míg ők csak egymásba kapaszkodtak, mint a kisgyerekek.

- Vizes vagy – motyogta Akanishi pár perc múlva kicsit megnyugodva és végigsimított bandatársa haján.

- Te is Baka. Gyere, beviszlek – mosolygott rá, majd felállt és kicsi nyögés kíséretében felemelte a férfit a karjaiban.

Az apartman felé menet Jin az óceánra pillantott, ami félelmetes volt, ahogy a villámok fénye meg-megcsillant a hatalmas hullámokon. Ha tehette volna, még közelebb bújt volna Kaméhoz. Ismét rátört az álmosság és érzete, hogy elzsibbadnak a végtagjai. Arra eszmélt föl, hogy a csípős, hideg szél helyét átveszi a kellemes, meleg, szélvédett nappali. Épp akkor nyitotta ki a szemét, amikor a fiatalabb lerakta őt a kanapéra. Alig látott valamit a sötét helyiségben. Csapattársa egy pillanatra eltűnt mellőle, majd pár perc múlva előkerült és leült mellé a kanapéra. A kis dohányzóasztalra rakott valamit, meggyújtott egy szál gyufát, majd a gyertyához emelte.

- Kiment a biztosíték. Nincs áram – mondta halkan, majd odafordult hozzá. A gyertya kis fényében is jól látta a másik arcát, amit vér és sár borított.

- Megsérültél – szuszogta rémülten, mire a másik felemelte a kezét a homlokához, majd megvizsgálta a tenyerét.

- Felszakadhatott a seb, amikor a huzat rám csapta az istálló ajtaját – magyarázta szórakozottan.

- Nagyon vérzik – motyogta az idősebb és megpróbálta felemelni a karját, de csak a tenyerét bírta.

- Semmiség – fogta meg a kezét Kazuya. – Jaj, tiszta sár vagy. Hozok egy törölközőt – engedte el gyorsan és felállt mellőle. Akanishi észrevette, hogy összes ruhájából csavarni lehetne a vizet, annyira elázott. Néhány pillanat múlva visszatárt a másik vagy öt törölköző társaságában. – Le kéne venni a vizes ruhád, hogy meg ne fázz – dünnyögte el a mondat végét és a férfi fölé hajolt, majd kibújtatta a kabátjából. – Öhm, az inget is le kéne venni – motyogta rákvörös fejjel és remegő kezekkel odanyúlt csapattársa mellkasához és gombolni kezdte a ruhát, majd mikor végzett az utolsóval is, megemelte a derekát és elkezdte lesimítani róla a hozzátapadt anyagot. Az zavarban lévő arckifejezése egyből átadta a helyét a döbbenetének. – Te őszintén, mikor ettél utoljára? – simított végig az oldalán, ahol érezni lehetett a kilógó bordáit.

- Nem… nem igazán emlékszem – mondta dideregve, mire Kame egy hatalmas törölközőt terített rá és gondos anyuka módjával bebugyolálta.

- Miért nem eszel? Gondolom ezért voltál mindig rosszul. Ilyet nem szabad csinálni, ez nagyon veszélyes! – korholta le a másikat és egy törölközővel elkezdte tisztogatni az arcát.

- Mit törődsz vele? Nem vagy az anyám – morogta Jin és észrevette, hogy a fiatalabb abbahagyta, amit eddig csinált és csalódottan nézett rá. – Az ügynökség diétára állított – adta be a derekát, hogy elkerülje az újabb veszekedést.

- Diéta? Normálisak ezek? – háborodott fel a férfi.

- Túl kövér vagyok Haku szerepéhez. Ezt mondja mindenki – remegett meg a hangja. – A végén már én is kezdtem elhinni – tette hozzá halkan. Kamenashi nem szólt semmit, csak felállt a kanapéról és elindult a nappali ajtaja felé. – Most meg hova mész? – nézett utána rémülten Jin, mire egy morgás volt a válasz:

- A konyhába.

Alig két perc múlva visszatért egy nagy tányérral és egy ásványvizes flakonnal a kezében, majd leült vissza mellé és egy szalvétát hajtogatva az ölében, rá se pillantva kezdett el beszélni neki:

- Hát, gondolom nem ez lesz a legfinomabb szendvics a világon, de csak paprikát, szardíniát és egy kis kenyeret találtam.

- Te csináltad? – kérdezte a férfi erőtlen mosollyal az arcán.

- Látsz itt mást? – kérdezte gúnyosan, majd sóhajtott egyet. – Fel tudsz ülni?

Jin csak megrázta a fejét, majd arra lett figyelmes, hogy a kenyeret a szájába nyomják.

- Mift csifnálsz? – kérdezte tele szájjal a másikat.

- Megetetlek Baka – vigyorodott el a fiatalabb.

- Így csak azt éred el, hogy megfulladok – válaszolta, miután lenyelte a falatot.

- Fulladásról inkább ne beszélj – komolyodott el a másik hangja. – Nyisd ki a szád! – utasította, mire Jin így tett és beleharapott az ételbe.

- Kame én… - kezdte teli szájjal a mondatot.

- Előbb nyeld le, mert nem értem – mosolygott a férfi rá, majd az ásványvízért nyúlt és letekerte a kupakját. – Vizet? – kérdezte, mire egy bólintás volt a válasz. Miután lenyelte a falatot, csapattársa a szájához emelte a flakont, másik kezével pedig megemelte a tarkójánál a fejét. – Lassan idd, mert hideg – mondta halkan, de Akanishi nem törődött vele, nagy kortyokban kezdte nyelni a folyadékot. A fiatalabb csak nézte, ahogy a másik lehunyt szemmel, szinte már élvezettel issza a vizet, ami a szája sarkából lassan csurgott végig a nyakán, a kulcscsontján, be a törölköző alá. A ruhaanyag lassan lecsúszni készült a férfi vállán. Kame csillogó szemekkel nézte társát és kipirult arccal próbált koncentrálni, hogy el ne ejtse a flakont. Miután kiitta az utolsó kortyot is, meglepetten bámulta a fölé hajolóra. Az orrukat szinte egy milliméter választotta el egymástól. - J… j… jól ki… kiszáradtál – dadogta, ujjaival letörölve a vizet az idősebb szájáról. Akanishi hiába próbálta elfordítani a tekintetét, nem ment neki. Mintha a barna szempár belelökte volta egy sötét verembe és többé nem tudna onnan szabadulni.

- Köszönöm, hogy megmentettél – motyogta halkan, szapora pislogással kísérve.

- Én köszönöm, hogy életben maradtál – suttogta Kame az arcát simogatva.

Hirtelen hangos csattanás és csörömpölés rázta meg a nappalit. Ijedten rebbentek szét a hatalmas kitörött ablakot bámulva, amint most egy fa figyelt befelé.

- A büdös francba – káromkodott az idősebb a szívére szorítva a kezét. A szél erős huzata elfújta a gyertya lángját.

- Jin, nem akarlak elkeseríteni, de ideje lemennünk a pincébe – nézett rá zihálva a másik.

- Miéééért? – nyüszített fel a férfi és a fejére húzta a törölközőt.

A következő pillanatban hangos recsegést hallottak az emeletről, mire Akanishi lassan lentebb tolta az orrán a törölközőt és a plafonra nézett, majd találkozott a tekintete csapattársáéval.

- Ez szerintem a tető volt – nyelt egyet a fiatalabb.

- Akkor most ránk omlik a ház és meghalunk. Remek – morogott Jin és nyögve megpróbálta magát ülőhelyzetbe tornázni. – Nekünk is pont egy tájfun közepén kell éjszakáznunk.

- Ha ügyesek vagyunk, nem lesz bajunk – hadarta Kame és felugrott a kanapéról. – Te most szépen betakarózol, hogy meg ne fázz és megeszed a kaját. Ha gyenge vagy, úgysem tudsz segíteni.

- Köszike – dőlt hátra az idősebb és az ölébe vette a tányért.

- Összeszedek néhány cuccot. Lehet, hogy napokig eltart a vihar – vakarta meg a feje búbját. – Kell kaja, takaró, száraz ruha…

- Ja, a telefonomat hozd már le létszi, ha ráérsz – harapott bele a szendvicsbe.

- Te megvesztél? – háborodott fel Kazuya és úgy nézett rá a másikra, mint egy elmebetegre. – Lehet, hogy az emelet már nincs is meg, de te felküldenél? És jobban aggódsz a telefonodért, mint az életünkért?

- Nem azért – gyűrte le az utolsó falatot a torkán. – Anyut akarom felhívni.

Csapattársa tekintete megenyhült és lágy hangos válaszolt:

- A legszebb szülinapi ajándék az lesz neki, ha egészben hazakerülsz, hidd el. Egyébként nem hinném, hogy ebben a viharban lesz térerő.

- Kár… Legalább el tudtam volna búcsúzni tőle – hajtotta le a fejét Akanishi.

- Esküszöm olyan vagy, mint egy károgó halálmadár – forgatta meg a szemét a fiatalabb.

- Szerinted hányan élnek túl tájfunt egy kicsi szigeten, amit az óceán vesz körül? – kérdezte hangosan pánikolva.

- Nem tudom, de nem kell betojni, nem lesz gond – próbálta nyugtatni, miközben egy nagy kupacba kezdte hajigálni a törölközőket és gyertyákat.

- Várj, segítek – mondta Jin és erőtlenül feltápászkodott az ülőhelyéről az asztalba megkapaszkodva.

- Gyenge vagy. Feküdj vissza! – utasította és előhalászott néhány pokrócot az egyik szekrény aljából.

- De…

- Ülj már le!

- De te meg megsérültél és… - motyogta, de a férfi nem foglalkozott vele. Látszólag lekötötte az, hogy magának mondogatva az ujján számolta, hogy mire van még szükség.

- Elmegyek kajáért meg vízért, ezeket meg leviszem a pincébe. Mindjárt jövök – hadarta felnyalábolva a pokróc-, törölköző-, gyertyakupacot és kiviharzott a nappaliból.

Az ég villámlott és a fény bevilágított a sötét helyiségbe. Segíteni akart valamit, de csak tehetetlenül állt remegő lábakkal és körbe-körbe nézelődött. Ismét villámlott és ekkor megpillantotta az elsősegély dobozt az egyik polcon.

- Bingó – mosolygott és összehúzva magán a fehér törölközőt, elindult a doboz felé. Mikor odaért, hangos recsegést hallott megint az emeletről és a huzat jobban felerősödött. – A második emeletnek kampec – motyogta magának és majdnem elröhögte magát.

- Mit csinálsz te szerencsétlen? – hallotta Kame kiáltását a háta mögül és a hóna alá nyúlva már húzták is kifelé a nappaliból.

- Kazu, találtam… - kezdte mosolyogva, magához ölelve a dobozt, de a férfi félbeszakította.

- Ne szövegelj, hanem gyere! Mindjárt ránk dől a ház. – Hangja tele volt pánikkal és csak előre nézett. A borospince ajtajához érve a fiatalabb maga felé fordította. – Menj le és vigyázz a lépcsőn! – hadarta, majd ismét hangos recsegést hallottak.

- Te nem jössz? – kérdezte rémülten.

- Még néhány dolgot összeszedek. Lent találsz száraz ruhát és itt a gyufa – nyomta a kezébe a kis dobozkát.

- Siess! – mondta halkan, de a másik csak futólag rámosolygott és már rohant is vissza a konyhába.

Akanishi a korlátba kapaszkodva lépkedett lefelé a lépcsőn. Nagyon sötét volt, csak egy kis petróleumlámpa világított a földön, körülötte a holmik, amiket Kame már odahordott. Meglepte a férfi rátermettsége, mivel pontosan tudta, mit kell tenni. Bele se mert gondolni, hogy mit csinált volna nélküle. Valószínűleg leblokkolt volna és várná a végzetét, de Kamenashi Kazuya más volt. Higgadtan gondolkodott és mindig odafigyelt minden részletre. Leérve a pincébe körbepillantott. A falak mentén végig polcok álltak, amin a poros, pókhálós borosüvegek sorakoztak. Egyetlen ablak sem volt a helyiségben és a vihar zaja sem hallatszott le. Odasétált a ruhakupac mellé és letérdelve elkezdte vizsgálni a tartalmát.

- Na neee – emelte fel Haku és Akira jelmezét. Nem tudta elképzelni, mi járhatott a másik fejében, amikor összeszedte a ruhákat, de nem akart panaszkodni. Jobb a semminél és legalább száraz volt. Lehámozta magáról a maradék vizes ruháját és belebújt a kimonóba, hogy aztán bevackolja magát az egyik pokróc alá. Vacogtak a fogai és rázta a hideg. Előkotort egy törölközőt is és becsavarta vele a hosszú haját, majd meggyújtotta a gyertyákat. Kazuya már öt perce távol volt és aggódva pillantgatott föl a lépcsőn, de nem hallatszott le semmi. Épp fel akart volna tápászkodni a földről, hogy megkeresse, amikor hirtelen kivágódott az ajtó. A férfi csurom vizesen szaladt lefelé a lépcsőn, a karjában két nagy dobozzal. – Hülye bolond! Mi tartott ennyi ideig? A frászt hoztad rám – sopánkodott Jin csapattárást figyelve, aki lerakta a dobozokat és visszarohant bezárni az ajtót.

- Alig találtam valami kaját. Muszáj volt szétnéznem. Lehet, hogy napokig itt kell maradnunk – baktatott visszafelé a lépcsőn.

- Oh my Good – dőlt hátra az egyik polcnak. Kame odalépett a férfi mellé és zavartan elkezdett mutogatni.

- Bocs a ruha miatt, csak ezt találtam meg a földszinti mosókonyhában.

- Semmi gond. Ülj le! – paskolta meg a mellette lévő takarókupacot.

- Várj, előbb egyél még egy keveset, nehogy rosszul legyél megint – szaladt oda az egyik kartondobozhoz és kivett belőle egy zacskót, majd átnyújtotta az idősebbnek.

- Mi ez? Száraz keksz? – nevetett fel a csomagolást böngészve az egyik gyertya fényében.

- Ha flancolni akarsz, menjél egy ötcsillagos étterembe. Itt most ez a napi ajánlat – morogta és leült Akanishi mellé.

- Azt hiszem ez is megfelel – mosolygott, majd Kazu felé nyújtotta a zacskót. – Kérsz?

- Aha. Köszi – vett ki egy darabot és elkezdte ropogtatni.

- Uh, a fejed – nézett rá a másik rémülten és kinyitva az elsősegély dobozt, hevesen elkezdett turkálni benne.

- Hát ez meg? – figyelte érdeklődve Jin ténykedését, de a következő pillanatban egy ásványvízzel meglocsolt törölközőt nyomtak a homlokához. – Ez fááááj! – kiáltott fel hisztisen.

- Jaj, ez fáj! – ismételte meg kifigurázva és kinevetve a fiatalabbat. Gondosan megtisztogatta Kamét a sártól és vértől, majd lefertőtlenítve a sebet, új kötést tett rá, amit a másik csendben tűrt és közben őt figyelte.

- Tényleg megváltoztál – szólalt meg hirtelen Kazuya.

- Ezt hogy érted? – kérdezte mosolyogva a maradék gézt összetekerve.

- Olyan lányos megmozdulásaid vannak – mondta, mire Akanishi megdermedt a mozdulatban és a másik gyorsan hozzátette – Vagyis, inkább Hakus.

- Csak azért, mert be tudtam kötni egy sebet? – nézett rá felháborodva.

- Jaj nem, nem azért – emelte fel a kezét mentegetőzve. – Csak mostanában olyan furcsán kifinomultan viselkedsz… vagyis… normálisan. Ez olyan fura.

- Azt mondod, fura vagyok? – kerekedtek el a szemei.

- Én nem, vagyis… áh… hát most is úgy viselkedsz! – mutatott rá.

- Ki? Én? Kazuya, megártott neked a sok eső – csóválta meg a fejét és összecsukta a dobozt.

- Na, látod? – mutogatott rá hevesen.

- Mit? – Jin kezdte úgy érezni, hogy hülyét csinálnak belőle.

- Hát a régi Akanishi már behúzott volna ezért a szövegért.

- Most kötöttem be a sebed. Miért húznák be? – vakarta meg összezavarodva a fejét.

- Hát őőő – kereste a szavakat. – Egyébként is megérdemelném. Csúnya dolgokat vágtam már megint a fejedhez.

- Ez igaz – morogta, majd hozzávágta a fiúhoz a száraz ruhát. – Öltözz!

- Oké – motyogta és levette a vizes kabátját. – Őőő…. elfordulnál? – kérdezte elpirulva.

- Ez most komoly? – vigyorgott az idősebb, mire egy szúrós pillantás volt a válasz. Sóhajtott egy nagyot és megfordult, de hallotta, ahogy Kame bevágja a sarokba a vizes ruháit. – Nem tudtam, hogy ilyen szégyenlős vagy – vigyorgott tovább, mint a tejbe tök.

- Mit is vártam attól az embertől, aki ledobta a ruháit az ANAN-nak? – gúnyolódott a férfi és belebújt a kimonóba.

- Kellett az imidzshez – vont vállat. – És persze, Johnnynak nem lehet nemet mondani – tette hozzá halkan.

- Miért? Nem akartad? – vonta össze a szemöldökét és hátratekintett.

Csapattársa elgondolkodva hümmögött és egy mosolygós pofát rajzolt az ujjával a padló porába.

- A nagyobb cél érdekében néha muszáj dolgokat megtenni – mondta és félresöpörte a rajzot.

- Ezt hogy értsem? – érezte, hogy Kame visszahuppan mellé.

- Jaj Kame-chan, olyan régen beszélgettünk, hogy szinte semmit sem tudunk már egymásról – sóhajtott egy nagyot, majd folytatta. – Mindennél jobban vágytam arra a szóló koncertre.

- De volt feltétele – fejezte be a másik a mondatot.

- Pontosan. De az már régen volt. Akárcsak Amerika – pillantott rá mosolyogva.

- Igen – viszonozta a fiatalabb a gesztust.

Egy kis időre csönd állt be. Kazuya a gyertya fényét bűvölte, Jin pedig letekerve a hajáról a törülközőt próbálta az ujjaival kifésülni belőle a csomókat. A fekete hajú ráemelte a tekintetét és idülten mosolyogva figyelte a másik mozdulatait.

- Most meg mi van? – pillantott rá zavartan a másik.

- Semmi – egyenesedett ki a fiatalabb, letörölve a mosolyt az arcáról.

- Ezt a szerelmes kiskutya tekintetet hagyd meg a csajoknak. Elég nekem Takumié – sóhajtott és elhajította a törülközőt az öléből.

- Jin – kezdte óvatosan Kame. – Takumi…

- Ah, de elszívnák most egy cigit – ábrándozott el a férfi, mire összerezzent a mellette ülő érintésétől.

- Takumi csinált veled valamit? – kérdezte a karját szorongatva. Akanishi nyelt egy nagyot és elhúzódott tőle.

- Semmit – motyogta halkan.

- Az istállóban azt mondtad, hogy erőszakosan viselkedett. Mit csinált? – tette most a térdére a kezét, mire csapattársa egy heves mozdulattal lelökte magáról. Kame megdermedt, majd a szája elé kapta a kezét. – Jézusom! Hozzád ért? Mit csinált? – rémüldözött mellette.

- Nem mintha közöd lenne hozzá, de semmi „olyasmi” nem történt – hangsúlyozta érthetően. – Nem volt rá elég ideje, mert ment a hajó – mosolygott zavartan.

- Nem volt rá elég ideje? – ismételte meg hisztérikusan.

- Ezt most zárjuk le, rendben? – nézett ré mérgesen.

- Lezárni? Eszednél vagy? Mit csinált veled az a rohadék? – ragadta meg a két vállát és erősen rázni kezdte.

- Engedj el! – suttogta rémülten a másik szemeibe meredve. Kaménak eltorzult az arca és egy könnycsepp gurult végig rajta, majd elengedte és visszaült a helyére. – Most ezért nem kell sírni. Mondom, hogy nem történt semmi – tette rá habozva a vállára a kezét. – Lefogott, tapizott, smárolt, ennyi. Legyen vele boldog – vigyorgott rá bíztatóan.

- Ez neked semmi? – törölte le a könnyeit szipogva. – Ez már erőszak, és én nem állítottam meg.

- Jaj Kazu – mosolyodott el szelíden és egy határozott mozdulattal magához húzva a fiatalabbat megölelte.

- A francba ezzel a filmmel. Ha nincs ez a Gyilkos szerelem, akkor ez nem történik meg veled – fúrta a fejét az idősebb mellkasába.

- Én nem bánom, hogy így alakult. Legalább tudtunk végre emberi módon beszélgetni egymással – simogatta meg a férfi fejét.

- És meghalni is itt fogunk – nevetett fel sírva Kame.

- Hmm, remélem, a srácok nem cseszik el a temetést – gondolkodott el Jin.

- Mégis mit temetnének el? – kérdezte nevetve a másikat.

- Mondjuk… a Dragon Ball gyűjteményemet. Az csak az enyém, senkié nem lehet – mondta határozottan.

- Idióta – röhögött fel bandatársa és abbahagyva a sírást letörölte a könnyeit.

- Nem véletlenül Bakanishi a nevem – húzta ki magát büszkén és mindketten nevettek. Mintha egy évtizedet repültek volna vissza az időben. Idejét sem tudták, mikor látták egymást igazán felélénkülve nevetni. Bár fáztak, alig volt élelmük és az se volt biztos, hogy megélik a reggelt, ők mégis nevettek.

- Le kéne feküdnünk – szakította meg Kame a nevetés utáni csöndet, majd Akanishi rémült, merev tekintete láttán gyorsan hozzátette – Úgy értem aludni, természetesen – préselte össze a száját.

- Oké – bólintott az idősebb és kényelmesen elhelyezkedve lefeküdt a takaróra. – Te nem jössz? – emelte meg maga mellett a pokrócot, mire a másik mosolyogva bólintott és bemászott mellé.

- Tudod… – habogta Kamenashi a férfi felé fordulva. – Olvastam egy kézikönyvben, hogy… hogy ilyenkor a másik ember testhőmérsékletével… szóval, ha melegítjük egymást, akkor…

- Oké – mosolygott Jin és közelebb húzódott megszeppent alvócimborájához.

- Nem zavar? – kérdezte bizonytalanul.

- Kéne? Egyébként, ha túl akarjuk élni az éjszakát, akkor nincs más választásunk. Egymásra vagyunk utalva – mosolygott.

- Igaz – motyogta Kame és közelebb húzva magához az idősebbet átölelte a derekát, majd érezte, hogy a másik a nyakára szuszog és megborzongott.

- Remélem, megtalálnak minket – motyogta Jin álmosan.

- Egész biztosan – temette az arcát a férfi hosszú hajába. Pár percig csöndben szuszogtak, majd nagy levegőt vége ismét megszólalt: - Jin?

- Hm? – Hangja nagyon halk volt.

- Szeretlek – szorította össze a szemét.

- Ühüm – jött az értelmes felelet.

- Jin?

- Hm?

- Te is szeretsz? – szíve vadul kezdett kalapálni.

- Ühüm – válaszolta elhaló hangokkal és a következő pillanatban már horkolt is.