Gyilkos szerelem - 9. fejezet, Tájfun

Tíz perc múlva a kabátjával a karján bicegett lefelé a lépcsőn. A bokájában érzett fájdalom csillapodott időközben, de még mindig óvatosan lépkedett.

- Mit szöszmötölsz ennyi i… - kezdte megrovóan Kame, mikor belépett a nappaliba, de ahogy ráemelte a tekintetét, elakadt a szava. – Mégis mi van rajtad? – kérdezte szemrehányóan.

Akanishi felhúzott szemöldökkel nézett végig magán, de semmi érdekeset nem látott a viseletén.

- Szerintem ruha – állapította meg a félig begombolt laza, fehér inget és a koptatott farmert nézve.

- Nem bálba készülsz. Be fog piszkolódni a ruhád – morgott a fiatalabb és fújtatva felhúzta a dzsekijét.

- A többi cuccom a mosásban van – vont vállat a férfi és ő is magára kanyarította a kabátot.

- Nekem nyolc. Mehetünk? – kérdezte a bejárat előtt a kilincset szorongatva.

- Csak utánad – válaszolta Jin és követte csapattársát.

Ahogy kiléptek az ajtón, egyből megcsapta őket a csípős szél és apró esőcseppeket éreztek az arcukon.

- Na, már csak az eső hiányzott – morgott a fiatalabb, majd a teraszon hátranézett a másikra. – Öhm, nem fogsz így megfázni? – fordult oda a kapucniját épp felhúzó Akanishihez.

- Nem vagyok cukorból, kibírom – mosolygott rá.

- De megfeledkeztem a lábadról. Jobb lenne, ha mégis inkább visszamennél…

- Kamenashi, mégis mi ez a hirtelen jött aggódás? Te mondtad, hogy segítsek, ne csinálj belőlem bazári majmot – mondta bunkó stílusban.

- Miért is hittem, hogy megváltoztál? – mondta csalódottan a férfi és elfordulva a döbbent tekintettől elindult a lépcsőn. Az ég hirtelen dörrent egy nagyot és bandatársa ijedten ugrott Kazuya után, mire a másik megszaporázta lépteit, így neki is gyorsabban kellett bicegnie, hogy ne hagyja le a másik.

- Hogy érted, hogy megváltoztam? – Próbálta Jin túlkiabálni az égdörgést és az időközben eleredt eső zuhogását.

- Semmi, nem érdekes – motyogta Kame és beléptek az istállóba. A lovak nyugtalanok voltak, a patájukkal doboltak és hangosan nyerítettek. Az ablakok és az ajtók tárva-nyitva voltak, így a huzat hangosan csapkodta őket és a villámlás fénye bevilágított az istállóba. – Ajaj. Én becsukom az ablakokat, addig te ellenőrizd a karámokat, hogy jól be vannak-e zárva. Az hiányzik még, hogy megvaduljanak a lovak – magyarázta a férfi és már ott is hagyta az idősebbet, hogy bezárja az istállót. Jin ellenőrizte a zárakat és mindent rendben talált, így gondolt egyet és a vasvillával belapátolt egy kis szénát az állatokhoz, hátha attól megnyugszanak kicsit. Nem is volt rossz ötlet, a lovak elcsendesedtek és falatozni kezdtek. Mosolyogva figyelte őket evés közben, mikor egy hatalmas kiáltást hallott és a hangforrás irányába kezdett szaladni. Kazuya a földön feküdt az egyik ablak előtt, amin keresztül az esőt befelé fújta a szél. Akanishi odaszalad a férfi mellé, de addigra már felült a földön.

- Mi történt? – kérdezte rémülten a fiatalabbat.

- Nem értem el az ablakot, így ráálltam a létrára, de kitört a lába – válaszolta agresszíven és ültében egy hatalmasat rúgott a törött tárgyba a földön.

- Akkor hogy csukjuk be? – tette fel a tíz pontos kérdést, felnézve az ablakra.

- Felemellek, te meg becsukod.

- Eh? Mi van? – nézett rá nagy szemekkel.

- Süket vagy? – kérdezte a férfi és feltápászkodva a poros padlóról bakot tartott az ablak alatt. – Mássz fel!

- De hát… nehéz vagyok… nem bírsz el – motyogta zavartan.

- Dehogynem. Gyere! – unszolta tovább az idősebbet.

- De én… kövér vagyok – csapkodta zavarában a kezét a kabátjához, mint egy kisgyerek, mire Kame összeráncolt homlokkal felegyenesedett.

- Ezt meg ki mondta?

- Hát őőő… mindenki – suttogta mosolyogva.

- Ez hülyeség. Ugyan miért lennél kövér? Lassan már nálam is vékonyabb vagy. Ne rinyálj, inkább gyere ide! – dünnyögte és újra az előző pozícióba állt. Akanishi széles mosolyra húzta a száját és odalépett a fiatalabbhoz, belekapaszkodott a vállába és a jó lábával ráállt Kame kezére.

- Még egy kicsit magasabbra – utasította a másikat, mire az nyögve megemelte. Nagy nehezen sikerült becsuknia az ablak két szárnyát és ráfordította a zárat. – Oké, készen va… - kezdte volna, de érezte, hogy Kazu elveszíti alatta az egyensúlyát és kicsúszott a lába a kezéből. Csapattársa a hirtelen jött nagy súlytól hátratántorodott és elvágódott a mellettük lévő szénakupacba, rajta pedig Jin landolt. A fiatalabb a hátán feküdt és összeszorított szemmel prüszkölte a szájából a szénát, mert egy kisebb kupac ráborult a fejére.

- Jaj, látod mondtam én, hogy nem bírsz el – söpörte ki Akanishi a férfi arcából kétségbeesve a lóeledelt rajta fekve – Hol vagy? – kérdezte rémülten a növénykupacot túrva, mire sikerült megpillantania a másik arcát. Kazuya csillogó szemekkel fürkészte az övét és olyan volt a tekintete, mint akit teljesen megbabonáztak. Csapattársa csak most vette észre, milyen közel is vannak egymáshoz, már a száján érezte a fiatalabb szapora levegővételeit, hosszú haja pedig az arca mellé hullott a szénakazalra. Tenyere a másik mellkasán pihent és érezte, ahogy a szíve hevesen kezd dobogni a keze alatt. – Megütötted magad? Mondj valamit! – saját hangját egészen halknak hallotta. A fekete hajú srác nem válaszolt, csak felemelte jobbját és áhítattal simított végig az idősebb arcán gyengéden, hogy aztán a hosszú ujjak lágyan beletúrjanak a hajába. Jin lehunyt szemmel simult bele a lágy, cirógató érintésbe és érezte a másik karját átkulcsolódni a derekán. A vihar iszonyatosan tombolt odakinn, az ég folyamatosan dörgött és a szél le akarta szakítani az istálló tetejét, mégis egy nyugalmas légkör telepedett rájuk. Szinte egyszerre vették a levegőt, mikor Kame a férfi tarkójára csúsztatta a kezét és közelebb kezdte húzni magához. Lágy csókban ért össze az ajkuk, mire az idősebb szemei felpattantak és ijedten húzta hátra a fejét, majd rámeredve a másikra hirtelen felült.

- Úristen – tette kezét a szájára zihálva, majd Kazuya szúrós, sötétbarna tekintetét meglátva zavartan kezdett gesztikulálni a kezeivel. – Vagyis… úgy értem… be kéne menni, mert a vihar… izé… - vakarta meg a feje búbját.

- Egyszerűbb megfutamodni, ugye? – Kame hangja ijesztően mély volt, amitől a másik összerezzent. – Szánalmas, amit művelsz.

- Ezt meg, hogy érted? Te vagy az, aki már másodjára mászik rám! – tört ki kiabálásban Akanishi.

- Hát persze. Hárítsd csak rám nyugodtan, ahelyett, hogy beismernéd végre az érzéseidet.

- Hogy mi van? – kerekedtek el a szemei.

- Elmenekülsz mindig a problémák elől, ahelyett, hogy szembenéznél vele. Egyszerűbb volt Amerikáig menekülni, igaz? – kiabált már a fiatalabb is.

- Nem értesz semmit – morogott Jin és felállt, hátat fordítva a másiknak.

- Oh, de igenis értem. Szórakozol itt mindenki érzéseivel, közben meg játszod a primadonnát, hogy magadra vond a figyelmet. Azt az idióta Takumit is sikerült magadba bolondítanod és…

- Már megint itt tartunk? Ne emlegesd azt a rohadékot! – fojtotta belé a szót.

- Miért? Érzékeny pontra tapintottam? Kiszórakozod magad Takumival, aztán megint elmész Amerikába? Ha? Ezt tervezet? – kiabált Kame eszelősen.

- Neked elmentek otthonról. Nem akarok semmit Takumitól – próbálta győzködni, de egy cinikus horkantás volt a válasz, majd hozzátette – Ő mászott rám mindig.

- Oh, a fene a nagy egódat. Mindenki a nagy Akanishi Jint akarja magának – emelte az ég felé a kezeit ordítozva, mire a lovak a kiabálástól újra nyeríteni kezdtek.

- Igazságtalan vagy – mondta halkan az idősebb és egy nagyot nyelt. Csak azért sem adja meg csapattársának azt az örömet, hogy sírni lássa, de a szavai iszonyatos fájdalmat okoztak a mellkasában.

- Jaj, nézd már! A pici JinJin mindjárt sírni fog. Jaj, megint előtörnek Haku érzelmei – vinnyogott rájátszósan Kame.

- Fejezd már be végre – suttogta alig hallhatóan a gombóc miatt a torkában és nedvesen csillogott a szeme. Gyorsan hajtotta le a fejét, hogy a másik ne vegye észre, de már késő volt.

- Na, mit mondtam. Már sír is. Nincs itt Takumi, hogy megvigasztaljon? – lépett mellé és lehajolt, hogy belenézhessen az idősebb szemébe. – Naaa, ne sírj! Gondolj arra, hogy indulás előtt milyen jól megvigasztalt.

- Mi van? – kapta fel döbbenten a tekintetét.

- Hát ebéd után nem a mi szobánkba ment föl?

- Te láttad, hogy bejön és nem mentél utána? – Hangjában teljes döbbenet volt.

- Miért? Néztem volna végig, hogyan enyelegtek? Tényleg, jót dugtatok? – kérdezte mosolyogva, utálattól csöpögő hangon.

Akanishiben, mintha eltört volna valami ezekre a szavakra, és hitetlenkedve nézett a fiatalabbra, mire a másik mosolya hirtelen átadta a helyét a döbbenetnek, az arckifejezését látva. Valószínűleg most jött rá arra is, hogy miket vágott bandatársa fejéhez.

- Nem állítottad meg. Erőszakoskodott, te meg nem állítottad meg, pedig megtehetted volna – nevette el magát halkan, mire elkezdtek potyogni a könnyei.

- Mi… mi van? – bámulta kerek szemekkel a férfi.

- Ó, hogy én milyen kibaszottul utállak – szorította össze a fogait és egy hirtelen hátraarcot téve szaladt a kijárat felé. Nagy lendülettel kivágta az istálló ajtaját és rohanni kezdett a szakadó esőben. Nem nézett előre, csak rohant, ahogy a fájós lába engedte, visszatartva a keserű zokogást, ami a mellkasát és a torkát szorongatta. Teljesen elázott, a hajából folyt a víz, a ruhája átázott, a nadrágja pedig csupa sár lett, ahogy folyamatosan belelépett egy-egy pocsolyába. A bal lábát szinte húzta maga után, de nem állt meg. Valahol félúton lehetett az apartman és az istálló között, mikor megérezte, hogy a karjánál fogva visszarántják.

- Mit művelt veled? – hallotta a kellemetlen kérdést a füle mellett, majd megfordulva Kame dühös tekintetével találta szemben magát. – Azt kérdeztem, mit művelt veled? – rázta meg a férfit a vállánál fogva. Jinben egyszerre tódult fel az összes emlék. Hogy Takumi mit akart, hogy Kamenashi miket vágott a fejéhez, a taposóaknak, a lovasbaleset, a diéta és minden. Úgy érezte nem bírja tovább elviselni a feszültséget. Indulattól remegve emelte fel az öklét és úgy állon vágta a fiatalabbat, hogy az elterült a földön. A fekete hajú az arcát markolászva pillantott fel rá, de Akanishi nem látta a szemeit a sötétben, csak mikor hirtelen villámlott és megcsillant a fényben a rémült tekintet. Az idősebb zihálva vette a levegőt és érezte, ahogy görcsbe rándulnak az izmai. Fennakadt a szeme és elszédülve dőlt oldalra, majd belegurult a mellette lévő nagy árokba. Egy pillanatig teljes sötétségbe borult előtte a világ. Mikor kinyitotta a szemét, rémülten kezdett kapálódzni, míg a víz az orrán keresztül áramlott be a tüdejébe. Tudta, hogy most vége. Vége mindennek. Lepergett az egész élete a szeme előtt. Nem volt elég ereje a kapálódzáshoz és abbahagyta. Engedte, hogy a víz lefelé húzza az ijesztő sötétségbe. Békés nyugalom szállta meg a testét és lassan hunyta le a szemét, mikor szorítást érzett meg a derekán. A következő pillanatban köhögve, levegőért kapkodva bukkant ki a feje a vízből.

- Jin! Jézusom! – hallotta a kétségbeesett kiáltást a füle mellett.

Nem tudott mozogni, beszélni még inkább nem. A sötét ködből lassan kibontakoztak előtte a dolgok, míg Kazuya a karjaiban tartotta, az árok oldalában feküdve. Érezte, hogy a víz a derekáig ér. A hajától és a sártól próbálta a férfi tisztogatni az arcát és közben a vállánál rázogatta.

- Jin hallasz engem? Válaszolj! – Kame szavai kezdtek elhalkulni. Persze a fiatalabb továbbra is kétségbeesve szólongatta, de ő csak azt látta, hogy rémült arckifejezéssel hevesen tátog. Lassan fordította el a tekintetét az ég felé, ahol a villámok másodpercenként cikáztak. Az eső sűrű, hatalmas és szúró cseppjei gyorsan lemosták a sarat az arcáról. Visszafordította a pillantását Kaméra, aki - egészen biztos volt benne – zokogott, bár nem hallotta. Jin pihegve vette a levegőt és próbálta leküzdeni a szédülést azzal, hogy egy pontra koncentrál, az pedig Kazuya szemei voltak.

- Szólalj már meg! – rázta meg a férfi óvatosan a karját. Válaszra nyitotta a száját, de csak halkan nyöszörgött. – Jin… - fakadt sírva a fiatalabb újra és magához ölelte. Érezte a csapattársa mellkasán, hogy nagyon szaporán ver a szíve és ettől erőt kapva valahogy sikerült összeszednie magát és megszólalt:

- Kazu – Hallása is kezdett kitisztulni.

- Azt hittem meghaltál. Alig találtalak meg az iszaptól – tolta el magától a másik, hogy a szemébe nézhessen.

- Ne haragudj – suttogta, miközben lassan felemelte a kezét, hogy végigsimítson a férfi állán és felrepedt száján.

- Jin, figyelj! Ki kell innen másznunk. Fel tudsz állni? – kérdezte elkapva a kezét és megszorította az ujjait.

- Nem – hajtotta vissza az ölébe a fejét.

- Ne, ne, ne most aludj! – rázta meg ismét Kame, amitől kicsit magához tért. – Egyre magasabb a víz. Ki kell másznunk, vagy megfulladunk!

Akanishi körbepillantott és észrevette, hogy a vízszint egyre csak emelkedik.

- Kame – nyüszített fel és belekapaszkodott a fiatalabb kabátjába.

- Ne ess pánikba, kihozlak valahogy – nyugtatta a másik és a hóna alá nyúlva megpróbálta felhúzni magukat az árok oldalán, de a föld túl saras volt és visszacsúsztak a vízbe. – A rohadt életbe! Megpróbáljuk újra – nyögött egy nagyot és újra elkezdett mászni fölfelé. Karja könyékig belesüppedt a sárba és ismét visszacsúsztak az árokba. – Nem megy – borult sírva az idősebb nyakába.

Jin akármennyire is próbálta megerőltetni magát, nem bírt megmozdulni. Már a pokolba kívánta az egész diétát, mert annyira legyengült, hogy csak az alvásra tudott gondolni. Próbálta összeszedni a gondolatait és rájött, hogy csak egy választásuk maradt.

- Kame-chan – szólalt meg halkan, mire a férfi felemelte a fejét. – Nincs semmi baj – mosolygott rá erőtlenül. – Tudod, mit kell tenned.

- Mi… miről beszélsz? – nézett rá rémülten bandatársa.

- Hagyj itt – mosolygott Jin és megszorította Kazuya kezét, ami a tenyere alatt pihent.

- Te hülye! Hülye! Idióta! Hogy mondhatsz ilyet? – ragadta meg két kézzel az arcát.

- Kazu, nem lesz semmi baj. Kérlek, menj! – remegett meg a hangja és érezte, hogy már nem csak az eső, hanem mindkettőjük könnye is áztatja az arcát.

- Idióta vadbarom! Szeretlek! Hogy hagynálak itt? – túrt bele az idősebb hajába. A víz már a mellkasuknál járt.

- Húzz innen a francba! Én is itt hagynálak – fordította el Akanishi a fejét, de a másik visszafordította az arcát gyengéden.

- Hazudsz – mondta halkan, amit csak sejteni lehetett, mert a zuhogó eső zaja elnyomta a hangokat.

- Igazad van, folyton csak menekülök – szipogott fel Jin.

- Erre most nincs idő, ne most öntsd ki a lelked! Nem fogsz még meghalni. Kitalálunk valamit – nézett körbe, majd egy megvilágosult tekintettel rámeredt. – Az istálló! Láttam az istállóban egy kötelet. Elmegyek érte és kihúzlak.

- Nincs már rá idő.

- Hogyne lenne? Mindjárt visszajövök. Bízz bennem! – azzal elkezdett mászni felfelé.

A férfi hamar kikerült a látóköréből és egyedül maradt. Szaporán vette a levegőt, próbálta leküzdeni a pánikot és a halálfélelmet. A barátai képe tűnt fel előtte. Ryo, Yamapi és a KAT-TUN-osok. Nyugalom áradt szét a lelkében. A családjára gondolt. Vajon most mit csinálnak? Elgondolkodott, milyen napot is írnak aznap. Ma van az édesanyja születésnapja és nem hívta föl.

- Anyu – nyöszörgött és könnyek szöktek a szemébe. – Nem akarok meghalni.

A víz már a nyakánál járt, majd a talaj fellazult alatta és érezte, hogy lentebb csúszik. Amennyire csak tudta, megemelte a fejét, levegő után kapkodott. Meg kellett volna mondania Kaménak, hogy szereti. Még egy utolsó, nagy levegőt vett és a víz teljesen ellepte a fejét. Az vihar zajait felváltotta a halk zúgás. Megérezte, hogy csobban mellette a víz, majd a derekára kötnek valamit. Kinyitotta a szemeit a víz alatt, de már csak Kazuya lábait látta. Eltelt egy kis idő és nem történt semmi. Ismét magára maradt. Nem tudta tovább visszatartani a levegőt, az orra és a szája hirtelen lett tele vízzel. Lassan borult rá a szemeire a sötétség.

„– Kazuya, állj meg! – szaladt a fiú után az utcán.

- Miért? Hogy azt hallgassam, mennyire homokos vagyok? – nézett vissza dühösen, mire Jin megtorpant.

- Pi-chan csak részeg volt. Nem gondolta komolyan – kezdte, de a fiatalabb belé fojtotta a szót egy határozott kézmozdulattal.

- Itt nem Yamapiról van szó, hanem arról, hogy gyáva vagy!

- Nem vagyok gyáva! – kiabált vissza, mire a vörös hajú felnevetett.

- Még hogy nem? Félsz a saját érzéseidtől is. Azt hittem, hogy a barátom vagy – tört fel a fiúból a zokogás. – De tudod mit? Így nagyon-nagyon magányos leszel életed végéig. De engemet már nem érdekelsz. Csinálj, amit akarsz! Csak tűnj el a közelemből – lökött egy nagyot a megszeppent Akanishin, mire az hátratántorodott. Kazuya elszaladt a sötét utcán, magára hagyva őt. Teljesen magára.”