Gyilkos szerelem - 8. fejezet, Emlékek

- Mauuu… Fáj a fejem – nyávogott az ágyon ülve, miközben Ayumi egy fájdalomcsillapítót nyomott a kezébe. Reggel iszonyatosan másnaposan ébredt, a feje majd szétrobbant és a végtagjai is elzsibbadtak.

- Így jár az, aki vedel, mint egy alkoholista – állt az ágya mellett Kazuya karba tett kézzel.

- De hát te is ittál, akkor miért nem vagy rosszul? – hisztizett tovább és visszahanyatlott a párnák közé.

- Csak két kortyot ittam, mert a fájdalomcsillapítóra nem lehetett – ült le mellé az ágyra.

- Takeda-san azt üzeni, ha jobban vagytok újra részt vehettek az órákon, de harcművészet és lovaglás már nem lesz, tekintve, hogy megsérültetek – magyarázta Ayumi, miközben Kame ágyát igazgatta.

- Mivel jobban vagyunk, ezért újult erővel folytatjuk az órákat. Igaz JinJin? – fordult oda az ágyon fekvőhöz vigyorogva, mire az nyüszítve húzta a fejére a takarót. – Most már ne szenvedj. Kelj fel és gyere le reggelizni! – bökdöste meg az ágyneműkupacot.

- Nem megy. Nincs erőm – motyogta a takaró alól.

- Hogy-hogy nincs erőd? Amióta itt vagyunk, szinte csak alszol. Mássz ki az ágyból! – rántotta le róla a paplant.

- Ne már! – nyöszörgött mozdulatlanul, a szemét összeszorítva.

- Ennyire nem lehetsz másnapos – ráncolta össze a homlokát a fiatalabb. Akanishi úgy feküdt az ágyban, mint egy korhadt fadarab. A másiknak csak most tűnt föl, hogy az idősebb mennyire ki van készülve. Rengeteget fogyott, a ruha csak úgy lógott rajta, az arca teljesen beesett, óriási szarkalábak húzódtak a szeme alatt és a gyönyörű ajkai teljesen fel voltak repedve. Szemét lehunyva pihegett, kissé szaporán véve a levegőt, mint akit teljesen megerőltetett, hogy az előbb fel kellett ülnie.

- Akanishi, mi van veled? – tette a kezét a férfi homlokára. – Nincs lázad, de nagyon szarul nézel ki.

- Hagyd, csak fáradt vagyok. Alszom egy kicsit – motyogta halkan.

- Nem tetszik ez nekem. Mikor ettél utoljára? – nézett rá aggódva, de a másik már békésen szuszogott. – Hé, Jin! Ébredj! – rázta meg a vállánál fogva, de csak egy csendes morgást kapott válasznak.

- Kamenashi-kun… - lépett Ayumi váratlanul elé, a kezét tördelve. – Valamit el kell mondanom. – Kazuya kíváncsian nézett a lányra, aki szólásra nyitotta volna a száját, de az ajtókopogás megzavarta.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Takeda.

- Persze, nyugodtan – mosolygott Kame. A férfi belépett és lábujjhegyen odaosont Jin ágya mellé.

- Akanishi-kun hogy van? – kérdezte halkan.

- Hát, nem néz ki jól – fordult vissza a szuszogó csapattársa felé.

- Szerettem volna szólni, hogy a tréningnek vége van – sóhajtott egy nagyot.

- De hát… Ayumi az előbb azt mondta… - kezdte Kame meglepetten, de a rendező félbeszakította.

- Tudom, tudom, de úgy lesz a legjobb, ha mindenki hazamegy. Úgyis már csak öt nap volt hátra.

- De mi lesz a tréninggel? – hangja kétségbeesett volt.

- Majd Tokióban folytatjuk, miután teljesen felépültetek. A tanárok egy része is jelezte, hogy nem maradhatnak tovább, mert vissza kell utazniuk a fővárosba. A színészeknek már szóltam, hogy csomagolhatnak. Te is Ayumi-chan, mehetsz nyugodtan – fordult oda mosolyogva a lányhoz, mire a cseléd meghajolt és kisietett a szobából.

- Nem értem. Ez most miattunk van? – faggatta tovább Kazuya, enyhe bűntudattal a hangjában.

- Ugyan dehogy. Egyébként se volt jó ötlet ez a szigetre kirándulás, már belátom, és nekem is volna néhány elintéznivalóm Tokióban.

- Értem – motyogta és újra az alvó férfira pillantott. – Mi legyen vele?

- Várunk, amíg kicsit jobban lesz, addig a többieket leszállítom Okinawára. Legalább nem lesz tolongás a hajón. Kettőt biztos fordulok veletek – mosolygott Takeda a fejét vakara. – Remélem meglesztek kettesben, amíg visszaérek.

- Persze.

- Akkor ebéd után indulok a többiekkel. Addig is, vigyázzatok magatokra. – Biccentett az idolnak és távozott. Kamenashi elmerengve bámult maga elé, majd a csöndet egy kis sóhaj törte meg.

- Ez is a te hibád – morgott csukott szemmel Jin.

- Hát te nem alszol? – fordult csapattársa felé.

- Mintha ilyen hangzavarban lehetne is – húzta fentebb a nyakán a takarót.

- És miért lenne az én hibám? – nézett rá kíváncsian a fiatalabb.

- Ha nem esel le a lóról, akkor nem sérülsz meg és most nem küldenének minket vissza – motyogott, a száját alig kinyitva.

- Azt hittem minden vágyad, hogy végre hazamehess – horkantott egyet felháborodva.

- Igen… de a vége felé… már egész jó volt itt – válaszolta csendesen, majd a beszéd helyét ismét átvette nála az egyenletes szuszogás.

„Hirtelen jött fényben és egy világos szobában találta magát. Pontosabban, egy táncteremben. Az ablakon beszűrődő napfényt visszaverte a rengeteg tükör, ami a falakon lógott. Az egyik tükör előtt táncolt felszabadultan egy dallamot énekelgetve. Egyedül volt a teremben, legalábbis azt hitte. Az egyik fordulatnál megpillantotta egy másik szempár tükörképét, ami megbabonázva figyelte a mozdulatait pár lépéssel a háta mögött.

- Szevasz Kazu! – fordult meg vidáman, mire a másik ijedten hőkölt hátra.

- Jaj, ne hagyd abba, nem akartalak zavarni. – Beszéde gyors és izgatott volt.

- Dehogy zavartál. Már úgyis készültem hazafelé, csak még be akartam kicsit gyakorolni egy tánclépést – mondta mosolyogva és elkezdett pakolászni a földön lévő sporttáskájában.

- Figyelj Jin… szeretnék mondani valamit – lépett előre kettőt a fiatalabb a kezét tördelve. A fejét lehajtotta, így hosszú vörös haja az arcába lógott.

- Mondd! – nézett rá kíváncsian az idősebb.

- Hát, ez nem olyan egyszerű… szóval… - kezdte idegesen, és ránézett bandatársára. – Ugye már régóta barátok vagyunk, de én egy ideje… izé… nem tudtam, hogy mondjam el.

- Mi a baj? – egyenesedett fel Akanishi és a fiú elé lépve a homlokára tette a kezét. – Ugye nem vagy beteg? Nekem nyugodtan elmondhatod.

- Miért lennék beteg? – ütötte el a másik kezét. – Épp mondani próbálok valamit.

- Akkor ne csak próbáld, hanem mondd, mert megijesztesz – mondta már egyre türelmetlenebbül.

- Inkább megmutatom – válaszolta halkan a fiatalabb és a lábujjára nehezedve előrelendült és összeérintette az ajkaikat. Alig tartott pár másodpercig és már el is húzódott a másiktól, ijedten és kíváncsian fürkészve az arcát.

- Te… megcsókoltál? – hápogott lesokkoltan a fiú.

- Jin… én téged… szeretlek – mondta csillogó szemekkel az előtte állónak.

- Me… me… mennem kell – dadogta és a táskáját felkapva a földről, már rohant is kifelé az ajtón, ami mögött újabb fényáradat vakította el, majd lassan bontakozott ki a szeme előtt a füstös bár. Ott ült az egyik asztalnál Kokival, Maruval, Yamapival és Ryoval. A bár tele volt JE-sekkel. Épp Yamapinak mesélt vidáman egy viccet, mikor megakadt a szeme a közeledő Kazuyán. Az asztaluk mellé lépve, mosolyogva köszönt a jelenlévőknek.

- Megjött a hős szerelmes – röhögött fel Pi, mire mindenki a fiúra kapta a tekintetét.

- Miről beszélsz? – kérdezte Kame zavartan és rápillantott Jinre, aki a vörös fejét próbálta elrejteni a részeg barátja háta mögött, miközben az oldalát bökdöste.

- Hát arról beszélek, hogy lesmárolsz itt bárkit az ügynökségtől – mutatott körbe ünnepélyesen, kiabálva a szavakat.

- Pi-chan, elég! Fogd be! – rángatta meg kétségbeesve a fiú pólójának gallérját, de az rá se hederítve, röhögve állt fel a székére és úgy kezdett kiabálni.

- Kamenshi Kazuya homokos!

Először döbbent csönd állt be, majd hangos röhögés rázta meg a kis szórakozóhelyet. Akanishi ránézett fiatalabb csapattársa arcára, amiről a sokkot, a szégyent és a csalódottságot egyaránt le lehetett olvasni. Annyira beleivódott a fiú arcának képe a tudatába, hogy soha nem tudná elfelejteni. Kamenashi kirohant a teremből. Érezte, hogy kiszárad a torka és nem kap levegőt.”

Köhögve riadt fel és az oldalára fordulva, az ágy szélébe kapaszkodva kapkodott levegő után. Úgy érezte, menten megfullad, ezért vízre volt szüksége, de a fürdő messze volt. Még mindig iszonyatosan gyengének érezte magát és szédült, a torkában érzett kaparás azonban csak nem akart elmúlni, így kísérletet tett arra, hogy kimásszon az ágyból. Kétségbeesve pillantott körbe, de a szobában rajta kívül nem volt senki. Az éjjeliszekrényen támaszkodott meg és úgy próbálta felhúzni magát, de a lábai megremegtek és visszahuppant az ágyára. Ekkor ajtónyitódásra lett figyelmes, és a döbbent Takumit pillantotta meg.

- Atyaég! Jin, mi történt? – szaladt oda hozzá és a két tenyerébe fogva az arcát felemelte a fejét.

- Vizet – suttogta rekedten, és könnybe lábadt a szeme az erőlködéstől.

A férfi már száguldott is az éjjeliszekrényről elvett üres pohárral a fürdőbe, és alig öt másodperc múlva már Akanishi előtt térdelve nyújtotta át neki. Jin a szájához emelve aprót kortyolt a megmentő folyadékból, aminek köszönhetően a köhögés abbamaradt, és már a levegőt is egyenletesebben tudta venni. Megköszörülte a torkát, majd felnézett Takumira.

- Köszönöm – mondta rekedten.

- Kár volna érted – vigyorgott a férfi és megsimogatta az arcát.

- Ja – mosolygott zavartan. – Nem lenne senki, aki mindig elküld a francba, ha segíteni szeretnél.

- Pontosan. – Felkacagott, majd hozzátette: – Búcsúzni jöttem.

- Tessék? – nézett rá döbbenten a másikra.

- Mindjárt indulunk Okinawára – sóhajtott egyet. – Bár nem szívesen hagylak kettesben egy szigeten Kamenashival.

- Mi bajod vele? – ráncolta össze a homlokát.

- Nem kedvelem és kész – vont vállat.

- Féltékeny vagy? – tette fel a száz pontos kérdést, de már legszívesebben visszaszívta volna. Takumi előrelendült és a fülébe suttogott.

- Kellene? – Forró lehelete súrolta a bőrét, amitől Jin ijedten mászott beljebb az ágyon. A másiknak se kellett több, feltérdelt mellé és a hátára döntötte az idolt, majd ráült a csípőjére és a csuklóját a feje fölé szorította a párnához. Egyre közelebb hajolt az arcához, míg Akanishi összehúzott szemöldökkel, rezzenéstelen arccal nézte, majd mielőtt összeért volna a szájuk, rámorgott a férfira.

- Ha megmered tenni, esküszöm, hogy kitépem a beled és a nyakad köré tekerve felakasztalak a hegytetőn lévő tévéantennára.

- Hátha megjavul az adás és nem lesz hangyás a kép – kuncogott Takumi, és végighúzta az orrát a fiú arcán.

- Figyelmeztetlek – próbált fenyegető lenni, bár tudta, úgyse lenne képes lelökni magáról a másikat.

- Ennyire amatőrnek nézel? Ha tudom, hogy könnyű szerrel laposra versz, nem mászok rád, de mivel olyan gyenge vagy, hogy még egy falevelet se tudnál leszakítani, biztos ellenkezni se lesz erőd – suttogta, majd egy puszit nyomott a fülcimpájára.

- Figyelj Takumi – hunyta le a szemét Jin tízig számolva, majd ismét ránézett a rajta ülőre. – Nagyon kedves, hogy ennyire rajongsz értem, meg minden, de én nem vagyok… olyan.

A férfi először összezavarodott tekintettel meredt rá, majd hirtelen elnevette magát.

- Dehogynem.

- Honnan vetted ezt az éktelen baromságot? – kiabált rá felháborodva.

- Ha még nem is vagy olyan, majd én gondoskodom rólad – hajolt oda a nyakához és belecsókolt.

- Fejezd be! – mocorgott alatta tehetetlenül.

- Mi van? Kamenshinak jobban örülnél? – morogta, majd beleharapott az érzékeny bőrbe, mire fájdalmasan felkiáltott.

- Állj le! Ez fáj!

- Dehogy fáj, csak a férfi büszkeségednek kellemetlen – húzta vigyorra a száját. Egy kezével fogta le a csuklóit, míg a másikkal az ajkát kezdte simogatni. Akanishi tehetetlen dühében kinyitotta a száját és teljes erőből ráharapott a másik ujjára, mire az ordítva húzta el onnan a kezét. – A francba, ez fájt! – rázta keservesen a levegőben a fájós testrészt.

- Egy-egy. Most már elég a gyereknapból. Engedj el! – villantotta rá a fogait, mire a másik elnevette magát.

- Ne aggódj, van még idő az indulásig – csúsztatta be a kezét a pólója alá.

- Lehet, hogy nem túl férfias, de sikítani fogok – próbált szabadulni fogva tartója karmai közül, sikertelenül.

- Csak bátran. Mindenki a kikötőben van és pakol – simított végig az oldalán, egyre fentebb haladva.

- Kérlek szépen, legyen most már elég – nézett könyörgően Takumira, de azt nem hatotta meg a kiskutya tekintet.

- Ha kapok egy csókot, elengedlek – vigyorgott rá és keze időközben már a mellkasán járt.

- Egy nagy francokat! – kiabált rá, és minden erejét összeszedve próbálta lelökni magáról a férfit, de az még erősebben az ágyhoz szögezte.

- Nem kell betojni, csak egy kis csókocskát kértem, és akkor lemászok rólad. Tudod, hogy soha nem bántanálak.

- Most mégis azt csinálod – vette szaporán a levegőt, és a másik megdöbbenésére könnyek csillantak meg a szemében. A férfi figyelte, ahogy az alatta fekvő rémülten nézi őt, és megvárta, amíg az első könnycsepp végiggurul az arcán.

- Ilyenkor annyira édes vagy – mosolygott rá szelíden és összeérintette az ajkukat. A csók nem volt tolakodó, csak gyengéden kóstolgatta a fiatalabb száját, míg ő nyöszörgött az undortól.

- Elég – motyogta halkan a szájába és elfordította a fejét. Takumi közelről fürkészte a másik arcát, majd a homlokára nyomott egy puszit és lemászott róla. Az ágy végénél megállt és megigazította az ingét, majd Akanishihez fordult.

- Én nem vagyok olyan, mint az a durva Kamenashi. Olyan gyengéden bánnék veled, ahogy azt megérdemled.

- Miért nem hagysz békén? – kérdezte halkan és egy gyors mozdulattal megtörölte nedves szemeit.

- Hogy miért? – nevetett fel a férfi. – Nem tűnt még föl, hogy mennyire tetszel? Lehet, hogy nem hiszed el, de én rögtön beléd szerettem, amikor egy hete először megláttalak. Elcsépelt szöveg tudom, de akkor is… Már előtte is felfigyeltem rád, mikor egy-két fellépésedet láttam a televízióban, de amikor személyesen is megismertelek, teljesen elvetted az eszem. Amikor bemutatkoztál az első nap, gondolom te észre se vettél, de én figyeltelek. Folyton bunkón viselkedsz, de közben csak azt akarod leplezni, hogy mennyire elveszett és magányos vagy. Pont ez fogott meg benned.

Az énekes az oldalára fordult és felhúzta a térdeit. Még mindig remegett az indulattól és a megaláztatástól, amit az előbb kellett elviselnie, de értette, hogy Takumi miről beszél. Akármennyire is gyűlölte a férfit jelen pillanatban, abban igaza volt, hogy sosem akarná bántani. Mindig a kegyeit kereste és ott volt mellette, ha szüksége volt segítségre. Eszébe jutott, amikor Kame durván megcsókolta a lovas baleset előtt és összeszorult a szíve.

- Csak hogy tudd, nem mondok le rólad. Még találkozunk. – Azzal az ajtó becsukódott a férfi mögött és érezte, ahogy a csönd rátelepszik, nem csak a szobára, de a lelkére is.

- Kazuya, hol a fészkes francban vagy ilyenkor? – szorította ökölbe a kezét és egy újabb könnycsepp gördült le az arcán. Érezte, hogy megint elálmosodik, de nem akart aludni. Ébren akart maradni, mert félt az újabb rémálmoktól vagy a tudatában elrejtett régi emlékektől. Ólomsúlyúnak érezte a testét, az ujját sem bírta megmozdítani. Iszonyatosan görcsölt a gyomra az éhségtől és nem emlékezett rá, hogy mikor evett utoljára. Igazából semmire nem emlékezett. Azt tudta, hogy egy szigeten van, de hogy került oda és miért? Honnan jött Takumi és hol van Kame? Egy csomó kérdés kavargott a fejében, amire hiába próbált emlékezni, nem jött a válasz. Kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Csak azt tudta, hogy nem szabad elaludnia. Nagyon félt az álmoktól, de mintha egy sötét függönyt eresztettek volna a szemére, tűnt el előle a szoba képe.

„Johnny irodájában ült. A férfi karba tett kézzel, összevont szemöldökkel fürkészte az arcát a kényelmes karosszékéből.

- Miért pont Amerika? – kérdezte hirtelen, dörmögő hangon. Jin lehajtotta a fejét és az ölében pihenő összeszorított ökleit figyelte. – Nyelvet tanulni Japánban is lehet – folytatta főnöke, majd kényelmesen hátradőlt a székében. – Értem én, hogy fiatal vagy és világot akarsz látni, szórakozni és új dolgokat megismerni, de miért pont Amerika? Pont most, amikor olyan jól megy a szekér. Beindult a karriered és most akarsz minket faképnél hagyni?

Akanishi hirtelen emelte fel a fejét és tiltakozni kezdett.

- Csak egy kis időre mennék el. Mondjuk fél évre. Az ügynökséget nem hagynám itt.

- Hát ez nehéz ügy. Egy feltörekvő csillag nem hagyja el a bandáját rögtön a debütálásuk után.

- De mondtam, ez is jót tenne a KAT-TUN-nak, ha megtanulnék angolul. Mondjuk a dalszövegírásnál… - kezdte volna újra sorolni az érveket, de főnöke felemelte a kezét.

- Nem vagyok hülye, tudom, hogy valami más áll a dolog hátterében. Ilyen nevetséges kifogással még senki nem akart elmenekülni egészen az Egyesült Államokig. – Johnny tekintete keményen fúródott az övébe, ezzel próbálta megtörni a fiút.

- Tudja, van egy icipici nézeteltérés a bandán belül – motyogta halkan.

- Egy icipici nézeteltérés? És ezt úgy oldjuk meg, hogy elrepülünk egy másik kontinensre? – háborodott fel az öregúr.

- Csak fél évről lenne szó – próbálkozott tovább.

- Nem! Oldd meg a problémát a srácokkal, így nem segítek – mondta határozottan.

- Utána rendezek mindent velük, esküszöm – könyörgött tovább.

- Jaj, fiam… - vakarta meg főnöke az őszülő haját, mire Jin felállt és a férfivel szemben mélyen meghajolt.

- Kérem szépen! – mondta összeszorított szemekkel. Johnny nagyot sóhajtott, majd megadóan ismét hátradőlt az ülőhelyén.

- Fél év, semmi több – morogta kelletlenül, mire a fiúnak felragyogtak a szemei. – De közlöm veled, ha bármi balhéba kerülsz, azonnal repülsz vissza, és hazatérve minden elmaradást bepótolsz.

- Köszönöm szépen – vigyorgott Akanishi és már indult volna az ajtó felé, mikor meghallotta főnöke hangját.

- Mi az a nézeteltérés?

A fiú megtorpant a küszöbön és visszanézett, de nem válaszolt.

- Értem, magánügy. De oldjátok meg hamar – mondta, majd intett neki, hogy távozhat.

- Hé, Akanishi! – szólt egy ismerős hang a távolból, mielőtt átléphette volna a küszöböt. Körbenézett, de nem látott senkit sem az irodában. – Akanishi ébredj! – hallott egy kiáltást a füle mellett.”

Ijedten nyitotta ki a szemét és látta, hogy egy gyönyörű, barna szempár vizsgálgatja az arcát.

- Mégis meddig akarsz még aludni? – kérdezte Kame megrovóan, míg Jin az álmosságot próbálta kidörzsölni a szeméből és nyújtózkodott egyet.

- Hány óra van? – kérdezte ásítással egybekötve.

- Délután négy. Ijesztő, hogy mennyit alszol. Fáj valamid, vagy mi bajod van? – tette óvatosan a vállára a kezét.

- Már sokkal jobban vagyok. Jót tett az alvás – mosolygott rá erőtlenül.

- Őszintén, nem nézel ki jobban, de most muszáj felkelned. Kéne egy kicsit segíteni. – Látta a fiatalabb arcán, hogy nagyon aggódik valami miatt.

- Mi történt? – ült fel hirtelen az ágyban.

- Nézz ki az ablakon! – mondta, mire a férfi arra fordította a fejét. Még csak délután volt, de az égbolt már feketébe borult. Korom sötét volt kinn, de azt még lehetett látni, ahogy az erős szél tépi a fákat a hegy oldalában. Hallotta a szél hangos süvítését és az ablakok nyikorgását.

- Jézusom – mászott ki rémülten az ágy szélére. – És a többiek? A hajó?

- Nyugi, mindenki jól van. Az előbb telefonált Takeda, és azt mondta, rendben megérkeztek, de ma már biztos nem tud visszajönni értünk – magyarázta Kazuya.

- Ilyen ítéletidőben képes minket itt hagyni? – kérdezte rémülten, mire a fiatalabb csípősen válaszolt.

- Miért, mit képzeltél? Hogy majd ekkora hullámok között megmarad az a ladik? Inkább fulladnál bele az óceánba?

Jin nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és a takarója szélével kezdett el játszani. Ez a reakció a másik férfit zavarba hozta, így egy határozott mozdulattal lerántotta róla a paplant.

- Mozdulj! Segítened kell becsukni a lovakat – adta ki a parancsot, amire egy halálra rémült tekintet volt a válasz. – Gyere már! – rántott egy nagyot a karján.

- Várj már!

- Most meg mi van?

- Előbb had öltözzek föl – motyogta lentebb húzva az atlétáját a boxerére, mire csapattársa fülig elpirulva végignézett rajta, és nagyot fordulva kiviharzott a szobából. Az idősebb sóhajtva felállt a helyéről, hogy előkeresse a ruháit. Még mindig gyengének érezte magát és szédült, de nem törődött vele. A nagy Kamenashi Kazuya az ő segítségét kérte, és ezt semmi pénzért nem utasította volna vissza.