Gyilkos szerelem - 7. fejezet, Fény

- Kame! Kame! – rázta kétségbeesve a fiú vállát, de nem kapott választ. – Térj magadhoz, könyörgöm! – gördült le egy könnycsepp az arcán. Kazuya homlokán tátongó sebből egyre erősebben kezdett ömleni a vér. Észrevette, hogy a kezében még mindig ott szorongatja a kendőt. Óvatosan felemelte csapattársa fejét és körbetekerte a ruhadarabbal, majd szoros csomóra kötötte, hogy elállítsa a vérzést. Körbenézett, hogy nincs-e valaki a közelben, akitől tudna segítséget kérni, de a nem messze tőlük legelő Szilajon kívül nem látott mást. Az apartman öt perc sétára volt, de nem akarta az ájult férfit magára hagyni.

Felhúzta ülésbe a derekánál fogva és elé térdelve felhúzta a hátára, majd a térde alá nyúlt. Nagy nehezen megpróbál felállni, de ekkor a bokájába nyilallt a fájdalom és térdre esett. – Sikerülnie kell! – potyogtak tovább a könnyei, de fogait összeszorítva küszködött tovább. A térde iszonyatosan remegett és a lábában érzett fájdalom felerősödött, mikor újra felállt. Görnyedt háttal indult el lassan az épület felé. A lába minden egyes lépésnél össze akart csuklani a fájdalom és a súly miatt, de valami folyamatosan hajtotta előre. Egy pillanatra sem állt meg. Kame feje Jin vállán pihent és érezte, ahogy átázik a másik fején a kötés, összekenve ezzel az ő arcát is vérrel. – Meg ne merj halni, te szemét! – morgott és a lépcsőhöz érve a korlátba kapaszkodva megpróbálta felhúzni magát. Pont a fájós lábával lépett és a ránehezedő súly miatt keservesen kiáltott föl, de nem állt meg. Újra és újra szedte a lépcsőfokokat, míg el nem fogytak. Már csak pár lépést volt. Nem adhatta föl. Nekiszaladt a bejárati ajtónak, ami hangos reccsenés kíséretében kinyílt. Végigszaladt az előszobán, egyenesen a nappali felé, majd a küszöbnél nem bírta tovább és térdre zuhant.

- Fiúk! – sikított Ayumi-chan és a tiszta törölközőket eldobálva rohant oda a két idolhoz.

- Segíts! – nyögte Jin és a lány karjaiba dőlt Kazuval együtt.

- Segítség! Segítség! Jöjjön valaki! – sikítozott tovább a lány, mire gyors lépteket hallott és berontottak egy csomóan a helyiségbe.

- Mi történt? – szaladt oda a fiúkhoz Matsuo és óvatosan leszedte a hátáról a fiatalabbat.

- A ló… - nyöszörgött válaszként és - az egyetlen támasz, ami a közelében volt – Ayumi vállára zokogott. Kétségbeesve markolta a lány köténykéjét, még mindig a sokk hatása alatt állva és a rémülettől, hogy Kamenashi talán soha többé nem nyitja ki a szemét.

- Akanishi, nyugodj meg! – fakadt sírva Ayumi is a fiú hátát simogatva.

Matsuo a karjába kapta az eszméletlen férfit és a kanapéra tette, majd a kötést óvatosan letekerve a fejéről, elkezdte vizsgálni a sérülést.

- Elég mély a seb. Hozzon valaki egy elsősegélydobozt és hívjatok orvost! – adta ki a férfi a parancsot, majd gyorsan hozzátette a döbbenten ácsorgó emberekre pillantva – Ha lehetne, még ma! – kiabált, mire néhányan kiszaladtak a szobából. – Akanishi, mi történt? – fordult oda az énekeshez.

- Szaladt a ló… és… és… megvadult és Kame leesett és… - mondta levegő után kapkodva.

- Jin! – hallott egy kiáltást a szoba túlsó felében. Takumi rohant oda hozzá és magához rántva szorosan megölelte, majd eltolva magától az arcát kezdte tapogatni. – Uramisten, megsérültél! – kiáltott rémülten. Remegő kézzel nyúlt az arcához és utána maga elé emelve látta, hogy véresek lettek az ujjai.

- Nem az enyém. – csuklott el a hangja és remegve szorította rá a kezét a szájára.

- Az orvos útban van. Egy óra múlva itt lesz. – szaladt be Takeda egy elsősegély dobozzal és egy vizes törölközővel.

- Takumi-kun kérlek, vidd fel Akanishit a szobájába. – mondta Matsuo feléjük fordulva.

- Nem! Vele maradok. – kiabált Jin és négykézláb kezdett el mászni a kanapé felé, de Takumi elkapta a derekát és visszarántotta. – Eressz el! – lökött egy nagyot a másikon, de Ayumi lefogta a karjait.

- Vidd ki innen! – ordított rá Hitedaki a mellette térdelő férfira, aki karjánál fogva felrántotta a másikat a földről, mire az fájdalmasan felordítva visszaesett a padlóra.

- A lábam. – nyöszörgött Takumi nadrágjába kapaszkodva.

- Várj, megnézem. – térdelt vissza mellé és óvatosan felhúzta a farmerja szárát és lentebb tolta a zokniját. – Kificamodott. – mondta, majd ránézett Ayumira. – Hozz borogatást, én addig felviszem.

- Rendben. – bólintott a lány. Akanishi azt vette észre, hogy a férfi a karjaiban felemelte és elindult vele a folyosón. Akarta volna mondani neki, hogy tegye le rögtön, de levegőt is alig bírt venni. Mintha valami mázsás súly lenne a nyakán, ráhajtotta a fejét a vállára és úgy próbált megnyugodni.

- Most már ne sírj. Minden rendben lesz. – suttogta halkan a színész és elindult vele felfelé a lépcsőn.

- Kazu meg fog halni. – nyöszörögte a másik nyakába fúrva a fejét.

- Dehogy hal meg. Rossz pénz nem vész el. Kamenashi elég erős. – válaszolta és belökte a lábával az ajtót.

- Ugye nem lesz baja? – kérdezte könnyes szemmel a másikat, miközben lerakta az ágyra, de a férfi elfordította a fejét.

- Nagyon ügyes vagy, hogy kificamodott bokával el tudtad hozni a hátadon idáig. Le a kalappal. – mosolygott rá és egy kispárnát téve a fájós lába alá óvatosan levette a cipőjét. Jin összeszorította a szemét a fájdalomtól.

- Itt a borogatás. – szaladt be egy kis lavórral meg egy törölközővel Ayumi a szobába.

- Köszönöm. Tedd le az éjjeliszekrényre és elmehetsz. – mondta Takumi.

- De… - kezdte hápogva a lány.

- Mondom, elmehetsz! - kiabált rá a férfi, mire a cseléd kiszaladt a szobából. Takumi kicsavarta a vizet a törölközőből és rárakta a másik lábára. – Elmondod, mi történt? – kérdezte halkan a szipogó férfitől. – Te is a lóról estél le?

- Nem. – hangja nagyon rekedt volt.

- Nem? – nézett rá meglepődve. – Akkor hogy sérültél meg?

Akanishi a másik oldalra fordította a fejét és nem válaszolt. Nem tartozik magyarázattal senkinek.

- Kamenashi bántott? – ráncolta össze a homlokát, mire Jin rajtakapottan, de felháborodva kapta oda a tekintetét.

- Nem.

- Ha magához tér, megölöm.

- Kame nem csinált semmit. Én estem el. – próbált felülni az ágyban, de a másik gyengéden visszanyomta a párnák közé.

- Ha veled történik valami, az a srác mindig ott van. – mondta ingerülten.

- Nem tehet róla. Én vagyok a béna.

- Miért véded folyton? Talán szereted? – emelte fel a hangját.

- Én… - kezdte volna határozottan, de nem tudta mit válaszoljon. Takumi kihasználta az alkalmat, hogy elbambult és közel hajolt az archoz, mire az énekes ijedten kapta vissza a tekintetét. – Mit csinálsz? – kérdezte megilletődve, de a srác csak végigsimított a hüvelykujjával az alsó ajkán.

- Miért vérzik a szád? Ne mondd, hogy ez is azért van, mert elestél. – mondta halkan és a szemei villámokat szórtak.

- Menj el! – hangja rekedt volt.

- Itt maradok.

- Azt mondtam takarodj! – ordította ingerülten, felülve az ágyon.

- Hozok egy nyugtatót. – sóhajtott egyet és felállt az ágy széléről.

- Nem kell nyugtató! Tünés a szobámból! – ordítozott, ahogy csak a hangszálai bírták.

- Ha kell valami, csak szólj. Itt leszek a folyosón. – válaszolta halkan, mire Jin hozzávágta a párnáját teljes erőből.

- Menj már! – törtek fel újra a könnyei az indulattól. Takumi lassan lehajolt a párnáért és lerakta az ágy végébe, majd kisétált az ajtón. – Uramisten, meg fogok őrülni! – tépte a saját haját és visszahanyatlott az ágyba. Nem tudta, miért történik mindez vele. Amióta a szigeten vannak, egymás után történtek vele a szerencsétlenségek. Már megbánta, hogy eljött és azt is, hogy belement ebbe a BL film dologba. Semmi másra nem vágyott, csak hogy hazamehessen végre a lakásába és magányosan bezárkózzon a szobájába, ahol nincs se Takumi, se Kame, se Johnny, se lovak. Még soha nem érezte magát ennyire kiakadva. Már jó ideje sírhatott, mert érezte, hogy egyre jobban elfárad, végül leragadtak a szemei és álom nélküli álomba merült.

Mikor magához tért, a nap már alacsonyan járt. Lassan kinyitotta a szemét és látta az ablakon keresztül, ahogy a nap narancsvörösre festi az égboltot. Ha jól belegondolt, amióta a szigetre jöttek, szinte mindig csak aludt. Felült az ágyon és észrevette, hogy a lábát sínbe rakták. Mélyen alhatott, ha erre sem ébredt föl. Körbenézett a szobában, de nem látott senkit. Mikor a szomszéd ágyra tért rá a pillantása, teljesen ledöbbent.

- Már kezdtem unatkozni. Azt hittem, soha nem ébredsz föl. – mosolygott rá Kame, aki most az ágyában feküdt betakarózva, egy hatalmas kötéssel a fején. Hirtelen ugrott ki az ágyából, nem törődve a kificamodott bokájával. – Hé, hé, lassíts! – emelte fel a fiatalabb mind két kezét védekezőleg, ami között már ott is tehénkedett csapattársa.

- Úgy örülök. Azt hittem meghaltál. – szorongatta a fiatalabb derekát, aki levegő után kapkodva próbálta lefejteni magáról az idősebbet.

- Ha megfojtasz, abba biztos belehalok. – nyöszörögte.

- Jaj, ne haragudj. – húzódott gyorsan hátrébb a másik.

- No para. – mosolygott rá a fiú. – Hogy van a lábad?

- Az én lábam? – nézett rá nagy szemekkel. – Te hogy vagy? Nem én estem le a lóról.

- Csak leugrottál. – hajtotta le a fejét Kame bűnbánóan.

- Hát őőő… - vakarta meg a fejét zavarában, mert eszébe jutott, hogy mi történt a baleset előtt.

- Ne haragudj rám. – nézett rá hirtelen szomorú szemekkel. – Bocsáss meg! Én nem akartalak téged… - kezdte a mondatot, de nem tudta folytatni.

- Spongyát rá. – legyintett az idősebb mosolyogva, hogy leplezze zavarát.

- De hiszen neked estem. – tagolta döbbenten Kame.

- Előfordul bárkivel… vagyis izé… nem… tehát… - motyogta vörös fejjel, majd ismét legyintett. – Hagyjuk.

A másik az arcát fürkészte szótlanul, mit egy élő kérdőjel, ami még inkább zavarba hozta.

- Látott orvos? – kérdezte hirtelen Akanishi, hogy témát váltson.

- Aha. Volt itt úgy négy órája. Ellátta a fejem és azt mondta, hogy kisebb agyrázkódáson kívül nincs komolyabb bajom. De neked kificamodott a bokád. – nézett rá aggódva.

- Hát akkor azért fájt annyira. – nevette el magát.

- Mondták, hogy te hoztál be a mezőről. – nézett rá mosolyogva.

- Aha. – vigyorgott zavartan.

- Annak ellenére, amit veled műveltem. Ott kellett volna hagynod. – motyogta halkan.

- Mondtam, hogy felejtsük el inkább. – nézett félre idegesen.

- Azért köszönöm. – fogta meg Jin kezét, mire nagyot ugrott a másik szíve az érintéstől.

- Ni… nincs mit. – motyogta. Csend állt be, amit a fiatalabb tört meg.

- Úgy szégyellem magamat azért, amit tettem és mondtam. El sem tudom mondani, hogy milyen szarul érzem magam emiatt. – belenézett a másik szemébe és úgy folytatta. – Amikor mondták, hogy mennyire kiborultál, olyan nyomorultul éreztem magam. És a lábad is miattam sérült meg… - csuklott el a hangja és nedvesen csillogott a szeme a könnyektől, de tartotta megát. Kamenashi soha sem volt az a fajta ember, aki hagyta, hogy lássák sírni, hacsak nem egy doramáról volt szó. Elengedte Jin kezét és a takaró szélével kezdett el játszani. Az idősebb nem bírta tovább nézni a szomorú fiút és hirtelen megölelte. Kezeivel körbefonta és a fejét a nyakába hajtva magába szívta a fiú illatát. – Jin. – suttogta a nevét a másik alig hallhatóan, mire a még szorosabban ölelte. Ajtónyitódásra lettek figyelmesek, mire ijedten rebbentek szét, az ajtó felé kapva a tekintetüket.

- Látom felébredtél. – mondta Takumi rezzenéstelen arccal.

- Igen. – vakarta meg a fejét mosolyogva Jin, majd az ajtóban ácsorgóra nézett. – Figyelj, ne haragudj, amiért olyan durván kidobtalak. Te csak segíteni akartál…

- Rád sosem tudnék haragudni. – mosolygott rá a férfi. Akanishi ré se nézve aprót meghajolt, majd az éjjeliszekrényen lévő pöttyös bögrét kezdte el bámulni. – Nem tehetsz róla, hogy annyira kiborultál. Hiszen halálra voltál rémülve. Természetes, hogy azon próbáltad levezetni a feszültséget, aki a legközelebb volt hozzád. – nyomta meg az utolsó három szót és fél szemmel Kaméra sandított, aki megfeszített állkapoccsal gyilkosan méregette. – Ahogy a karjaimban sírtál, majd megszakadt a szívem.

- Ne túlozd el, kérlek. – ráncolta össze a homlokát és rápillantott a paprikavörös fejű Kazuyára.

- Én mindig vigyázni fogok rád. – mosolygott az ajtófélfának támaszkodva.

- Köszönjük, hogy benéztél. Viszlát! – morgott rá az indulattól remegő Kame Takumira.

- Majd látjuk egymást. – intett a hosszú hajú felé, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- És legközelebb kopogj, ha belépsz valahová! – kiáltott utána a fiatalabb.

- Ez most olyan kínos volt. – sétált vissza Jin az ágyához és hanyatt feküdt rajta.

- A szeme se áll jól ennek a csávónak. Nem bírom a tenyérbe mászó stílusát. – dörzsölte meg a másik a tenyerét.

- Miért ilyen bonyolult az élet? – emelte fel az idősebb mindkét karját a levegőbe.

- Ez nem bonyolult. Teljesen elcsavartad a BL király fejét pár nap alatt és most ezerrel nyomul. – morgott Kame.

- De miért én? – hisztizett nevetve, majd oldalra vágta karjait és az ágyat csapkodta. A hiszti roham után apró csönd telepedett rájuk, mire a fiatalabb hirtelen vigyorogva megszólalt.

- Jó segged van.

- Parancsolsz? – ült fel Akanishi döbbenten.

- Semmi. – vigyorgott tovább, majd kényelmesen elhelyezkedett és átfordult a másik oldalára.

- Ismételd csak meg bátran. – unszolta csapattársát.

- Inkább pihenj, ahelyett, hogy a szád jár. – morgott vissza.

Jin csak hápogni tudott, majd úgy döntött, inkább csöndben marad. Öt percig ücsörgött az ágyán a lábát lógatva, majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzávágott egy párnát a szomszéd ágyban fekvő fejéhez.

- Auu… Normális vagy? – kiabált rá mérgesen a fejét masszírozva.

- Ne aludj! Unatkozom. – nyávogott a másiknak.

- Egyéni probléma. Nekem szétmegy a fejem, szóval maradj csendben. – feküdt vissza a párnára.

- Naaa, Kazu-chan. – nyüszített vigyorogva.

- Ezt régen se viseltem jól, úgyhogy most hagyd abba!

- Kazuuuuuu… Kazu, Kazu, Kazu, Kazu – kezdett el gügyögni a másiknak artikuláltan, de következő pillanatban egy párna repült a szájába. Neki se kellett több, viszonozta a kedves gesztust. A következő, ami repült, Kame takarója volt, amit az idősebb két kispárnával köszönt meg. Egy perc múlva már röhögve párnacsatáztak az ágy tetején. A szoba padlóját tollak borították be és az egész emelet a nevetésüktől volt hangos. Mintha tíz évet repültek volna vissza az időben, úgy játszottak, mint gyerekkorukban.

- Vigyázz, párna! – kiáltott Jin és gyomorszájon ütötte Kazuyát, aki fenékre esett az ágyon. Az idősebb hangosan felnevetett, majd azt vette észre, hogy arcul csapják valami puhával, aminek hatására ő is az ágyon landolt. Nevetve köpködték a tollakat a szájukból és pihegve elterültek egymás mellett. – Ezer éve nem szórakoztam ilyen jól. – mosolygott a plafont bámulva.

- Úgy érzem magam, mint tíz évesen. – nevetett föl a mellette fekvő.

- Hány óra lehet? – kérdezte hirtelen a másik.

- Úgy hét óra körül. Miért? – fordult oda a mellette fekvőhöz.

- Szökjünk ki. – villantott ördögi vigyort a fiatalabbra.

- Mi van? – nevetett rá.

- Mondom, szökjünk ki. Van borospince. Csórjunk néhány üveggel és menjünk ki. – támasztotta meg a fejét a kezén és nézett a férfira, aki nagy szemekkel pislogott vissza rá.

- Nem lesz ebből baj? – kérdezte bátortalanul.

- Jaj, Kame. Muszáj neked mindig minden szabályt betartani? Hol marad az élet élvezete, a szórakozás? – mosolygott huncutul. Kamenashi elvigyorodott egy kicsit.

- Csak egy órára.

Akanishi már fel is pattant mellőle és fél lábára felhúzva a cipőt, már sántikált is az ajtó felé.

- Hű, de gyors valaki. – kötözködött a fiatalabb és ő is felhúzta a tornacipőjét.

- Alkoholra vágyom. Sok-sok piára. – sóhajtott egy nagyot, mire csapattársa kiröhögte. Pár perccel később már a pince tartalmát vizsgálták. Pontosabban csak Kazuya, mert az idősebb nem akart lebicegni a lépcsőn, így most az ajtóban ácsorgott a lejárat előtt és lefelé kiabált.

- Igyekezz már! Szomjas vagyok.

- Pofa be! Idelent rohadt sötét van. Az orromig sem látok. – kiáltott fel.

- Akkor nyisd ki a szemed baka!

- Áh… Találtam valamit. Whisky jó lesz?

- Tökéletes, csak gyereeee!!!

Kifelé menet gondosan körbenéztek, hogy ne vegyék észre őket. Ellopakodtak a konyha előtt, ahol Ayumi-chan halkan dúdolva mosogatott és a nappali előtt, ahol Matsuo két másik színésszel beszélgetett elmélyülten. Mikor sikeresen túljutottak a bejárati ajtón, a teraszon Kame odafordult csapattársához.

- Most hová szeretnél menni?

- A partra. – mosolygott rá, amitől a férfi elpirulva kapta oldalra a fejét. Jin a korlátba kapaszkodva óvatosan bicegett lefelé, míg a másik kíváncsian nézte a szenvedést.

- Ne segítsek?

- Ne, nem kell. Inkább vigyázz a piára. Amilyen béna vagy, biztos elejtenéd. – nevetett rá, mire a másik sértődötten felhorkantott.

Nem sétáltak messzire, csak lehuppantak a parton a homokba és az óceán hullámait figyelték. Akanishi kivette a fiatalabb kezéből az italt és a fél üveggel lehúzta, majd visszanyújtotta neki.

- Tudod, hogy nem jól bírom a piát. – morgott, de azért elvette és ő belekóstolt kicsit.

- Beleviszlek a rosszba. – vigyorgott rá zavartalanul.

- Ja. Majd részegen belesétálok az óceánba és megfulladok. Akkor mit csinálsz? – nyújtotta vissza az üveget.

- Hát, vagy újraélesztelek, vagy hagylak meghalni. – húzta meg az italt.

- Az első verzió jobban tetszik. – mosolyodott el.

Hagyták, hogy csend boruljon rájuk. Sokáig csak nézték az óceánt, ahogy a lemenő nap átadja a helyét az éjszakai sötétségnek. A szél lágy hullámokat vert a víz felszínén, ami a hold fényében megcsillanva olyan volt, mintha ezernyi apró tündér járná a táncát rajta. Jin hagyta, hogy a megnyugtató csönd átjárja a lelkét. Időközben az ital is elfogyott és már azt sem tudták, mióta vannak kinn. Már épp a szemei csukódtak volna le a hirtelen jött álmosságtól, mikor a mellette ülő megszólalt.

- Olyan furcsa ez az egész. – nézte tovább az óceán hullámait.

- Mi? – kérdezte az idősebb kissé kótyagosan, tekintve, hogy az alkohol java részét ő fogyasztotta el.

- Hát ez. Hogy itt ülünk egymás mellett békésen és nem öljük egymást. – kezdte el a lábával turkálni a homokot. – Olyan ez, mint régen. Még a debütálásunk előtt. Mielőtt elhagytál minket. – szegte le szomorúan a fejét.

- Hát én… - kezdte dülöngélve, de nem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni.

- Azon gondolkodom, ha akkor csendben maradtam volna, teljesen máshogy alakult volna minden. Talán még mindig a legjobb barátom lennél. – mondta halkan.

- Kame… Figyelj én… - fogott volna bele a magyarázkodásba, de az elfogyasztott alkoholmennyiségtől nehezére esett a gondolkodás.

- Igazad van. Én rontottam el. Miután visszajöttél Japánba, helyre kellett volna hoznom, amit elrontottam. Ehelyett mit tettem? Folyamatosan piszkáltalak és beléd rúgtam.

- Én se vagyok jobb. – nevette el magát az idősebb.

- De nem lett volna ebből háború, ha én nem kezdem el. Nem tudom miért csináltam. Azt hittem, hogy elmúlt. Hogy már nem vagy fontos nekem, de ez nem így van. – nézett rá a másikra csillogó szemekkel. – Azt hittem, ha bántalak, akkor megutálsz, és nem leszel a közelemben. Ha távol vagy, nem fáj. De tévedtem.

- Azt hiszem sokat ittam. – csuklott egyet Jin és nevetett saját magán.

- Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte a fiatalabb dühösen és csalódottan.

- Aha. Öhm, hol is tartottál? – nézett rá idülten mosolyogva.

- Nem figyeltél. Látod, nem csak velem van baj. Ha komolyan beszélgetne veled az ember, sose figyelsz. – kiabált rá. Akanishi csak felkacagott, majd hanyatt vágta magát és elkezdte túrni maga mellett a puha homokot.

- Nézd! Homok angyal. – kacagott, közben a csillagokat bámulta.

- Részeg vagy. – morgott rá a férfi, majd felállt, hogy felhúzza az idősebbet. – Gyere, menjünk be!

- Várj, először leások Kínáig. – nevetett még mindig a földet kaparva maga mellett.

- Ne gyerekeskedj. Mozdulj már! – kapta el a karját, de Jin nem engedte magát felhúzni.

- Vigyél be. – emelte fel mindkét karját és csillogó szemekkel nézett a fölötte állóra.

- Baka. Nem bírlak felemelni. – morgott rá.

- Muuu… Kazu, elalszom. – nyávogott a kezével hadonászva, amit a fiatalabb hirtelen elkapott.

- Jól van, gyere. – sóhajtott, majd ugyanazzal a módszerrel, mint Akanishi őt, ráhúzta a hátára. – De kapaszkodj, mert ha leesel, otthagylak.

Csapattársa körbefonta a karjait a nyakán és a másik felemelve, elindult vele a parton. Kamenashi érezte, ahogy a férfi a nyakába hajtva a fejét halkan szuszog. Olyan volt, mint egy kisgyerek és erre muszáj volt elmosolyodnia.

- Kazu-chan… én is szeretlek. – motyogta álomittasan és érzékelte, hogy a másik megtorpan, de nem bírta tovább és elaludt.