Gyilkos szerelem - 5. fejezet, Haku

A délelőtt folyamán Kame és Jin feltűnően kerülte egymást, amennyire megtehették. A többi színésznek is feltűnt a feszültség a két idol között és azon kezdtek aggódni, hogy nem lesz a filmből semmi. Az ebéd közben mindenki síri csendben falatozott. Kamenashi kirohanása futótűzként terjedt végig az apartman lakói között és jobbnak látták nem felidegesíteni semmivel.

Akanishi életuntan pöckölte a kis rákdarabot a tányérján a pálcikával, mikor Takeda két idegen társaságában besétált az ebédlőbe.

- A főszereplők jöjjenek az első emeleti szalonba. Van egy kis dolgunk. – mondta komoly arccal. A két idegen férfi nagyon elegáns volt. Az egyik rózsaszín öltönyt, a másik pedig sötétzöldet viselt. Hajuk felzselézetten meredezett az ég felé, és kezükben hatalmas táskák voltak. Hát ez volt Takeda fantasztikus ötlete. Jin messziről ki tudta szagolni a stylistokat. Elég ideje volt már benne a sztárok világában, hogy felismerje őket. Kame felállt az asztaltól és üres tányérját odaadva Ayuminak követte az új jövevényeket a szalonba. Mikor Jin fel akart állni az asztaltól, hirtelen megszédült és az asztal lapján támaszkodott meg. Szemei előtt apró karikák táncoltak és gyengének érezte magát.

- Minden oké? – ugrott mellé Takumi a semmiből.

- Akanishi, rosszul vagy? – kérdezte az asztal túlsó végén Matsuo.

- Minden rendben. Nincs bajom. – erőltetett mosolyt az arcára és mintha semmi sem történt volna indult csapattársa után. Takumi mellette topogott a folyosón, aggódó pillantásokat küldve felé, szemét végig rajta tartva. A másikat roppantul idegesítette, hogy a férfi követi, így megállt és felé fordult.

- Mit akarsz? – lehelte a szavakat, mert alig érzett erőt magában.

- Rosszul nézel ki. Biztos, hogy jól vagy? – tette a kezét Jin homlokára, aki enyhén megdöbbent a srác közvetlenségétől.

- Mondtam már, hogy igen. – lökte le a kezet a homlokáról.

- Le kéne pihenned. Gyere, a szobámban nem zavar senki. – fogta meg a fiatalabb kezét, de ő visszarántotta.

- Miért akaszkodsz rám ennyire? – kérdezte a másikat bunkó stílusával.

- Nem egyértelmű? – nézett rá Takumi úgy, mintha neki tudnia kéne mindenről. – Szerinted miért mentettelek meg, amikor az a Kamenashi ordibált veled?

- Talán, mert nem tudtál aludni?

- Nem talált. – mosolyodott el és felemelve a kezét végigsimított egy ujjal a férfi arcán, aki sóbálvánnyá meredve bambult rá. – Nem szeretem, amikor azt bántják, ami az enyém. – tette hozzá. Jin rémülten ugrott hátra és hátrálva néhány lépést megfordult és a szalon felé kezdett szaladni.

- Mi az ördög ütött ebbe? – motyogta magában, miközben elhúzta az ajtót és körbenézett a helyiségben. A kanapén, az asztalon, a fotelekben, mindenhol ruhák és táskák voltak szanaszét pakolva.

- Csak hogy megérkeztél. – ugrott elé a rendező. – Yamada, a magáé Akanishi. – tolta oda a rózsaszín ruhás férfi elé Jint. A fiú még az előbbi sokk hatása alatt állt, így érthető volt, hogy rémült pillantásokat küldött Takeda felé.

- Mit fogunk csinálni? – kérdezte Kame az egyik ruhadarabot vizsgálva.

- Átalakultok a filmbeli karakterekké. – mosolygott a férfi.

- Ravasz. – morogta Jin.

- És körmönfont. – tette hozzá vigyorogva Takeda. – Akanishi, mi itt leszünk, Kamenashiék pedig átmennek a szomszéd szobába.

- Gyere lelkem. – ragadta meg a szőke stylist Kazu karját és néhány csomaggal felpakolva a mellettük lévő szobába vették az irányt. Az Akame páros segélykérő pillantásai még találkoztak, majd a fiatalabb eltűnt az ajtó mögött. Jin arra lett figyelmes, hogy hirtelen egy székre nyomták és a hajával kezdtek el babrálni.

- Itt egy kicsit bevágunk, ott egy kicsit hosszabbítunk, de a színét még nem tudom. Meghagyjuk, vagy legyen fekete? – fordult oda a Yamada nevű stylist a rendezőhöz.

- Legyen sötét barna, világosabb tincsekkel. De már úgyis elmondtam az elképzelésemet. – válaszolta karba tett kézzel.

- Magának nagyon jó szeme van. – mosolygott Yamada, majd az előttük lévő tükörhöz visszafordulva meglátta benne az alany rémült pillantását. – Ne aggódj! Szép leszel. Szakmám sminkes, fodrász, stylist egyben. Oklevelem is van.

- Ez most marhára megnyugtat. - mondta az idol kétségbeesve.

- Hamar megszokod az új külsőd. – vigyorgott és elkezdte kipakolni a motyóját az asztalra.

Már két órája szenvedtek a hajával és még csak most kezdték el a festést. Jin unottan ült a fürdőben egy széken, míg Yamada dudorászva csavargatta a haját a fóliába. Egyszer csak egy hangos sikításra lettek figyelmesek. Mind a hárman lélekszakadva rohantak át a szomszéd szobába, ahol kiderült, a hang forrása Kamenashi volt. Egy rózsaszín plüssállatot pillantottak meg a széken ülve. Pontosabban Kame frizuráját. Kétségbe esve markolta az új haját a tükörbe nézve és a sírás kerülgette.

- MIT CSINÁLT? MONDJA MIT CSINÁLT? – kiabált hisztérikusan, mire Jin elnevette magát.

- Yasu, mi az ördögöt műveltél? – dobta el Yamada az ecsetet a kezéből és odaszaladt a fiúhoz.

- Én nem tudom. Egyszer csak színt váltott. – csuklott el a hangja a fiatal fodrásznak.

- Javítsák ki! Javítsák ki! – kiabált Kame tovább.

- Nyugodj meg! Mindjárt helyrehozzuk. – tette az énekes vállára a kezét. – Yasu, menj és fejezd be Akanishi frizuráját. Azt talán nem rontod el. Nem kellett volna a színkeverést rábíznom egy tanulóra. – fogta a fejét.

Akanishi egyből abbahagyta a nevetést és védekezően tartotta fel a mancsait.

- Nekem nem kell Barbie frizura. Kaménak jobban áll.

- Nem mintha most jobban néznél ki fóliás fejjel. Mint aki most mászott ki sütőből. – kiabált rá a fiatalabb. Jin sértődötten vonult vissza a fürdőbe. Yasu röpke fél óra alatt befejezte a frizuráját, majd a két férfi ismét helyet cserélt, így visszakapta Yamadát, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Már csak szemöldökszedés, smink, ruha és készen vagy. – mosolygott rá a férfi, aki gondosan letakart minden tükröt, hogy ne lássa magát. Az arcával negyed óra alatt végeztek és már a ruhákat válogatták a szobában.

- Jaj, Akanishi… - sóhajtozott Takeda két percenként a fiút bámulva.

- Ezt vedd fel. – mutatta Yamada a színes ruhadarabot. – Saját tervezésű kimonó. Pont az alakodra terveztem.

- Wao… - fogta meg a selymes ruhadarabot megbabonázva. Kis rásegítéssel belebújt, majd a stylist megcsóválta a fejét.

- Nem értem. Túl bő. Be kell majd venni néhány centit a derekánál. Várj, szorosabbra kötjük itt. – húzott meg valamit Jin hátán, mintha valami fűző lenne és a fiú szemei majd kiugrottak a rántástól.

- Jaj, Akanishi. Olyan szép vagy. – tette össze a két kezét Takeda és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

- Túlozni nem kell. – mosolygott zavartan az érintett.

- Kész is vagy. Mutasd magad! – forgatta körbe vidáman Yamada. – Tökéletes. – vonta le a következtetést.

- Bejöhetünk? – dugta be a fejét Yasu az ajtón.

- Gyertek. – válaszolta vidáman Yamada.

- Várjon! Előtte meg akarom magam nézni! – hadarta kétségbeesve Jin, de már be is lépett a szobába a két férfi. Yasu odatipegett elé és csodálattal vizsgálta meg tanára remekművét. Kame fel sem nézve lépdelt mögötte és a ruhája ráncait próbálta kisimítani magán. Akanishi nagy szemekkel bámulta csapattársa új külsejét. Szürke, kék kimonót viselt, ami kiemelte férfias alakját és a rózsaszín hajpamacs helyén félhosszú fekete fürtök keretezték markáns arcát. Szokatlan volt, de mégis ismerős a látvány. Egy álmában látta így egyszer a fiút. Kame morgolódva emelte fel a tekintetét és ráemelte pillantását. Tányér nagyságúra kerekedtek a szemei és úgy nézett Jinre, mint aki szellemet lát. Apró léptekkel a fal felé hátrált és megtámaszkodva nekidőlt, le sem véve a szemét a másikról. Akanishi zavartan pillantott körbe az ájuldozó jelenlévőkön.

- Mit bámul mindenki? – kérdezte kétségbeesve és választ sem várva odarohant az egyik életnagyságú tükörhöz és lerántotta róla a fekete leplet, amivel eltakarták. Először azt hitte, hogy valaki más néz vissza rá. Ez nem lehetett ő. Zavart nevetéssel visszafordult Takedához. – Ez ki? Ez nem én vagyok. – remegett meg a hangja.

- De bizony te vagy. Pontosabban Haku. – mosolygott a rendező. – A vártnál is jobban sikerültél.

Jin lassan visszafordult a tükörhöz és megérintette a saját arcát. Hosszú, egyenes, derékig érő haja lágyan omlott a vállára és az ablakon beszűrődő napfénytől meg-megcsillant benne egy-egy világosabb tincs a sötétbarna zuhatagban. Elől hosszabb, oldalra fésült frufru ölelte körbe az arcát. A szeme halvány feketével ki volt húzva, kiemelve ezzel íriszei sötétbarna színét. Az arcáról minden bőrhibát eltüntettek, csak a szeme sarkában lévő anyajegyet hagyták meg. Szemöldökét ívesre szedték és a szájára pirosas szájfényt kentek, kiemelve ezzel alsó ajka teltségét. A ruháját gyönyörű, színes, virágos minták tarkították. A kimonó a földet súrolta, egyik karját lefedve, a másikat pedig teljesen szabadon hagyva. Mellkasánál mély kivágása volt, kivillantva gyönyörű kulcscsontját. Lassan simított végig a hosszú haján, ami szinte belefolyt a tenyerébe selymessége miatt. A látvány egyszerűen felemelő volt.

- Látom, tetszel magadnak. – lépett mellé a mosolygó Yamada. – És nem kifejezetten csak nőies. Igyekeztem keverni az összhatást.

- Kell egy kis idő, amíg megszokom. – motyogta halkan.

- Összeírtam neked néhány dolgot a bőr és hajápolásról. – nyújtott át neki egy papírt. – A forgatáson találkozunk legközelebb. A ruhát, ami rajtatok van, megtarthatjátok.

- Fiúk, mit szólnátok egy kis próbához? – kérdezte Takeda vigyorogva, majd Kame hamuszürke arcát látva hozzátette. – Kamenashi-kun, jól vagy?

- Ja, ja… oké minden. – bólogatott szaporán, mire elakadt a lélegzete, mikor idősebb csapattársa rápillantott.

- Mi még összerámoljuk a holminkat, aztán elbúcsúzunk. – nyújtott kezet Yamada a jelenlévőknek.

- Maguk megmentették a filmemet. Hálával tartozom. – ölelte meg Tekeda.

Elköszöntek a pakolászó stylistoktól és kilépve a szobából elindultak a próbaterem felé. Jin lassan tudott haladni a hatalmas ruhakölteményben és mezítláb lépkedett lefelé a lépcsőn óvatosan a korlátba kapaszkodva. Kame mögöttük totyogott, mint egy holdkóros. Leérve a lépcsőn Takumi szaladt oda a rendezőhöz a szövegkönyvével a kezében.

- Takeda-san, nem értem ezt a sort és… - vesztette el a fonalat, mikor megpillantotta a férfi mögött Jint.

- Akanishi? – kérdezte hüledezve, mire ő zavartan elfordítva a fejét, a szabadon hagyott karját próbálta takarni a másikkal. – Basszus Akanishi! Iszonyat gyönyörű vagy! – mosolygott rá áhítattal.

- Kösz… vagy mi. – motyogta arrébb lépve kettőt a megbabonázottól.

- Igazi szépség. – veregette meg az öregúr a vállát. – Na, mit akartál kérdezni? – fordult vissza. – Ti addig menjetek előre. – villantott egy mosolyt Kazura a válla fölött.

Némán lépkedtek egymás mellett a folyosón. Mikor megérkeztek az ajtóhoz, Kame ösztönösen ugrott oda az ajtóhoz és nyitotta ki Jin előtt, aki döbbenten pislogott a zavart arcú fiúra.

- Jól vagy?

- Most akkor bemész vagy nem? – kérdezte a fiatalabb pipacsvörös fejjel, mire a másik vállat vont, bement a szobába és lehuppant a kanapéra. Kazuya odasétált az egyik fotelhez és mielőtt mellé ült volna, majdnem hasra esett a szőnyeg sarkában. Akanishi nagyokat pislogva figyelte a szerencsétlenkedést, de miután Kame megtalálta a helyét, síri csönd borult rájuk. Már öt perce ülhettek szótlanul egymástól tisztes távolságra, mikor Kame megköszörülte a torkát.

- Öhm… jó lett a hajad. – motyogta, mire a másik meglepődve nézett rá, majd a szavakat keresve válaszolt.

- A tiéd is. Jobban áll, mint a rózsaszín. – mosolyodott el.

- Jah… - vigyorgott zavartan a férfi, majd ráemelte a pillantását. – Sokat fogytál. Jobban is vigyázhatnál magadra. – fordította el a fejét az ablak felé és Jin nem volt biztos benne, hogy jól értette-e a másikat. Újabb feszült csönd ült rájuk, amit aztán az idősebb tört meg.

- Hol van már Takeda? – nézett kétségbe esve az ajtó felé.

- Szerintem direkt hagyott minket egyedül.

- Ravasz és körmönfont. – vigyorodott el, mire Kame elnevette magát, majd felemelve a fejét ismét ránézett.

- Miért ülsz ilyen furán? – kérdezte az idősebbet, mire az észrevette, hogy cölöp egyenes háttal, összezárt lábakkal, szinte már nőiesen ül. Zavartan nézett végig magán, majd hanyatt vágta magát a kanapén, széttárt lábakkal. Igyekezett férfias pózt felvenni, de inkább groteszk látványt nyújtott a ruha miatt.

- Az etika óra hatása. – nevette el magát Kame és Jin is így tett. – Jól összemelegedtél Takumival. – váltott gyorsan témát a fiatalabb, mire Akanishinek rögtön elszállt a jókedve és újra vigyáz ülésbe vágta magát.

- Az csak…

- Mindegy, hagyjuk. – tekintete semmi érzelmet nem engedett kimutatni. A sok színészkedés meghozza kellő hatását.

- Megjöttem. – rontott be az ajtón Takeda. – Nem köntörfalazok, szeretném, ha elpróbálnátok a csókjelenetet. – viharzott be a szobába.

- Haaa? – kérdezte kórusban a két idol.

- Jól hallottátok. – tette karba a kezét és leült Jinnel szemben a kanapéra. – Akira, ülj Haku mellé! – nézett Kaméra.

- Az én nevem Kazuya.

- Nem, nem. Ma Akira és Haku vagytok. Akanishi és Kamenashi nincs többé. – jelentette ki.

- Az meg hogy lehet? – nézett döbbenten a másik is a rendezőre.

- Ahogy mondom. Egy hete vagytok itt és még semmit nem mutattatok föl. Az idegösszeomlás szélén állok és ti juttattatok ide. Szóval elvárom, hogy ma jól teljesítsetek. Ülj a kanapéra! – nézett mérgesen Kaméra, aki felkelt a helyéről és leült Jin mellé. – Közelebb! – utasította a rendező, mire arrébb csusszant néhány centit. – Még közelebb! – ismételte a férfi.

- A szájába is belemásszak? - kérdezte ingerülten, miközben még jobban az idősebbhez húzódott és összeértek a combjaik.

- Ez a cél. – vigyorgott Takeda, mire Jin nyelt egy nagyot. – Na, hajrá! Mutassatok valamit!

Kazuya ráemelte a pillantását a mellette ülőre, aki zihálva vette a levegőt. Látszott rajta, hogy teljesen be van tojva. Kame nem akarta kihúzni a gyufát még jobban, így felemelte a kezét és végigsimított a másik hosszú haján, aki ijedten pillantott rá.

- Gyerünk, menni fog! – bíztatta a rendező. – Egy szájra puszi is elég kezdetnek.

Akanishi nyelt egyet, arra a gondolatra, hogy vajon mi van a kezdet után és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a másik előrébb mozdul és a forró lehelete súrolja az ajkát. Összeszorította a szemét, visszatartotta a levegőt és várta, hogy mi fog történni.

- Így nem megy. – szólal meg váratlanul Kazuya eltávolodva tőle, mire ő kinyitotta a szemét. – Látszik, hogy fél. Így nem tudom megcsókolni. – hajtotta le a fejét.

- Nem félek! – mondta felháborodva.

- Dehogynem. Hiszen reszketsz. – mutatott rá az ölében pihenő kezére. És valóban. Jin keze iszonyatosan remegett és érezte, hogy megint szédülni kezd.

- Arra nem gondolsz, hogy a vágytól remeg? – kérdezte Takeda megrovóan. – Csókold már meg!

Kame megforgatta a szemét és Jin felé fordult. Becsúsztatta a tenyerét a hosszú haj mögé és megfogta a tarkóját. Nem bírta elszakítani a tekintetét az arcáról. Az idősebb szemei félig lehunyva voltak, az ajkai kicsit elváltak egymástól. Megbabonázva hajolt egyre közelebb hozzá. A másik megérezte a puha ajkakat a sajátján és teljesen elveszett. Kiszállt a testéből minden erő, mintha lebénult volna és elködösült előtte a világ. Elvált az ajka Kamétól és leborult a kanapéról. A mellette ülő ijedten kapott utána, elmarva a derekát és mellé térdelve a földre a másik kezével hátrahajtotta a fejét.

- JIN! Jézusom, mi van veled? – hallotta csapattársa rémült kiáltását, ami mintha egy dobozból szólt volna. Megadóan feküdt a fiú karjaiban, aki most a haját félresöpörve próbálta megvizsgálni az arcát. Nem tudott szavakat formálni, csak nyöszörgött. Érezte, hogy valaki pofozgatja az arcát és a vállánál rángatja, de nem tudott megszólalni. Nem volt teljesen magánál, de hallotta mi történik körülötte. Hangos lépteket, kiabálást, heves beszélgetést. Beletelt pár percbe, mire meg tudott szólalni.

- Kame… mi…? – kérdezte alig hallhatóan.

- Itt vagyok, ne félj. Mindjárt jön az orvos. – mondta halkan a füle mellett és még szorosabban ölelte őt.

- Ne! – nyögte és fel akart ülni, de nem érzett elég erőt hozzá és visszahanyatlott a másik karjaiba.

- Maradj nyugton! – szorított magához Kame.

- Nem kell orvos. – mondta érthetőbben.

- Ne hülyéskedj már. Hiszen összeestél! – hangja kétségbeesett volt.

- Kérlek ne! Jobban vagyok. – nézett fel a másikra könyörgően.

- Mi történt? – hallotta Matsuo hangját, aki feltehetően most rontott be a helyiségbe néhány ember kíséretében.

- Akanishi rosszul lett. – guggolt le mellé Takeda és egy pohár vizet emelt a szájához. A mögötte térdelő férfi segítette megemelni a fejét és lassan belekortyolt a vízbe, majd elfordította a fejét.

- Beletelik jó időbe, míg ideér az orvos Okinawáról. Lehet, hogy csak reggel tud jönni, mert elég csúnya az időjárás. – mondta a fejét vakarva.

- Mondtam, hogy nem kell orvos. – emelte fel a hangját Jin és minden erejét összeszedve felült, de Kame még minidig tartotta hátulról.

- Tudod te, hogy megijesztettél minket? Az ember nem esik össze csak úgy. – szidta le a férfi.

- Meggyőződésem, hogy a diéta a ludas a dologban. – mondta Matsuo, mire mindenki döbbenten kapta oda a tekintetét.

- Milyen diéta? – kérdezte döbbenten Kame.

- Semmi. – vágta rá az érintett és megpróbált felállni a mellette térdelőre támaszkodva. Abban a pillanatban Takumi rontott be a szobába, aki eszét vesztve rohant oda Jinhez és a nyakába borult.

- Akanishi, annyira aggódtam! – nehezedett rá a másikra, akinek majd kigúvadtak a szemei a hirtelen jött súlytól és szorítástól.

- Takumi, jól vagyok. – nyögte és meglátta a mellettük térdelő Kazuya döbbent arckifejezését. Az imént érkezett kicsit elhúzódott tőle és egy gyors szájra puszit adott neki, amitől a levegő is megállt benne. A jelenlévők mind kigúvadt szemekkel meredtek rájuk, majd arra lett figyelmes, hogy a másik átkarolva, elkezdi kifelé vonszolni a szobából. Takeda tanácstalanul nézett rá Matsuora.

- Fiatalok. – tárta szét a karját.

Kame még mindig a földön térdelt, karjait ott tartva, ahol az előbb még Jin feküdt, majd az ajtócsapódás rángatta ki a döbbenetből.

Akanishi ijedten nézett vissza a folyosón, ahol most Takumi húzta végig.

- Hová viszel? És mi volt ez az előbb? – kérdezte remegő hangon.

- Ha az a barom Kamenashi nem képes rád vigyázni, akkor megteszem én. – válaszolta és kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Még mindig szédült és gyenge volt, így nem tudott ellenkezni. A másik lenyomta egy ágyra és gondosan betakargatta.

- Ez nem az én szobám. – nézett körbe rémülten.

- Nem hát. Ez az enyém. – mosolygott rá bájosan. – Szeretnéd, hogy levegyem a ruhád, hogy kényelmesebben tudj pihenni?

- NEM! - kiáltott Jin a kelleténél kicsit hangosabban.

- Ha nem, hát nem. – vont vállat a másik vigyorogva. – Szeretnél valamit? Enni vagy inni?

- Nem. – válaszolta nagyokat pislogva.

- Redben. – mondta halkan, majd végigsimított az énekes arcán. – Aludj egy picit drága. Majd én őrzöm az álmodat.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte ijedten a mosolygó férfitől.

- Mondtam már. Vigyázok arra, ami az enyém. – kezdte el most a nyakát simogatni, mire a másik megragadta a csuklóját.

- Őrült vagy.

- A szerelmesek mind őrültek. – mosolygott tovább, majd közelebb hajolt az arcához, de Jin elfordította a fejét. Takumi csak hümmögött egyet és egy puszit nyomott az arcára. – Aludj jól! – suttogta a fülébe és lemászott az ágyról, majd leoltotta a lámpát. Először erősen küzdött a fáradtság ellen, de a kimerültség miatt menthetetlenül elragadta az álom.